Hideg, és nyirkos közérzet fog közre, miközben maga a hangulat is tökéletesen tükrözi eme összhatás kellegét. A világoskék palást fedi be az eget, s a komorság lesz úrrá, ahogy mindinkább előrébb lépek. Lábaim alatt néhány zsenge faág roppan össze, lehullott falevelek morzsolódnak szerteszét, és a kavicsok hirtelen szerű csörgése rázza fel a síri csend jellemét, ezáltal okozva némi zajt a térségben. Ha a ridegség kézzel fogható lehetne, akkor az lenne az egyetlen, amely tökéletesen passzolna a hideg személyiségemhez. A Nap lassan vánszorog az égi palettára, s a világosság könnyűszerrel veszi át az ébenfekete fátyol jellegét. Sötét lelkem viszont továbbra sem válik fényessé, hiszen ugyanolyan mély feketébe burkolózva él, mint az előző nap éjjelén. Darabokban hever a teljes létem, szétzúzott immáron minden, mi csak éltet. Egykoron ragyogó sors várt rám, míg mostan hanyatló minden megmozdulás. Talán el kellett buknom, hisz ez volt a rám szabott mérce, melyet vétkeimért megérdemlek. S hogy megváltást nem kaphatok a bűneim sorára, nos ezerszázalékos, ahogy azt sem várhatom el, hogy bárki is a sajnálkozását nyújtsa nekem. Ideje szembe néznem mindazzal a valakivel, akivé lettem, míg lám csak eljött azaz idő is, amikor a jóság elpárologva int búcsút, s a gonoszság lép elő, mint egyfajta mentsvár. De számomra egyik pártoltság sem nyerő fél, s ahogy a napok telnek, nos lassacskán kihűlt szívem lesz az ellenfél. Hezitálok a két jellemem közt húzódó határvonal menténél. Van, amikor szívesebben lennék pártatlan, s van, amikor egyszerűen csak az egyik oldalra adnám le a voksomat. Egyszer gonoszkodnék mindhalálig, míg máskor kisírnám magam a teljes családfám előtt. Bűneim lajstromát szinte fel sem tudnám sorolni, ám mégis úgy érzem, hogy erre valahol nincs is szükség. Hibát hibára halmozok, s ahogy az egyik napról a másikra élek, nos annál jobban iktatom ki az egykori énem. Tükörbe nézve, másokra pillantva, avagy csak elmerengve sem találom önmagamat. Elvesztem. Egészen mélyen érzem, hogy azon cselekedeteim, amiket eddig megtettem, nos teljességgel elvették az ítélőképességem, s már csak a remény utolsó foszlányszálaihoz ragaszkodva küzdök.. küzdök, azért, hogy ne hozzak több szégyent a családom fejére. Ám, be kell látnom mindazt, hogy nem harcolhatok örökké a mélyben lappangó sötétséggel szemben, mely már a lelkemet elkezdte teljesen felemészteni. Muszáj megálljt parancsolnom egykori énemnek - muszáj azzá válnom, akinek lennem kell. Mégis nehéz elengedni azokat, kiket szeretek, s akiket még akkor is szeretni fogok, amikor az őrület határolja be az elmém végletét. Oly közeli a vég, s oly távoli a kezdet.. A temető békés hely mindazoknak, akik már régóta nyugszanak a föld legmélyén, s borzasztó mégis az, hogy egykori életük eltűnt, avagy csak simán a semmibe veszett el, mint valami ócska jelentéktelenség kellege.. A hangulat továbbra is zord, az időjárás még mindig hideg, s a testemet megrázza a ridegség jellege. Hajnal van, ám mégis úgy érzem, mintha még mindig az éjszaka leple takarna be. Könnyen megállok, mély levegőt veszek, és lezárom a szemeimet. Van olyan személy, aki még azt meri gondolni, hogy hülye vagyok, s hogy netán megsüketültem több, mint huszonkét évem alatt. -Milyen felüdítő is azon gondolat, hogy van, akinek fontosabb a létem, mintsem önmaga.-Hangom kellő cinizmussal fűszerezett, miközben határozottan fordulok hátra. Tekintettem ridegségével mérem végig a nőt, aki volt oly bátor, hogy követni mert.-Oh..-Csúszik ki az ajkaimon halk felismeréssel, ahogy roppantul nyugtalanná válik a jellemem.-..mertem remélni, hogy sose találkozunk, kedvesem.-Mondom éles hangsúllyal megnyomva a szavaimat, miközben sikerül előhorgásznom a pálcámat. -Nem akarok balhét, kérlek nyomatékosan, hogy menj el.-Mutatok el egy távolabbi pontra a pálcámmal, ahogy végül ezt követően szigorúan szegezem rá. Tekintettem elszántan fürkészi, ahogy legbelül szinte tombolni kezdek. Ismerem, ismernem kell. Megöltem az anyját, a szerettét, a nevelőjét.. Annyiszor számoltam már ezzel az alkalommal, de mégsem akartam magammal szemközt látni vélni. S most, hogy... hogy itt van, nos megtör, felemészt, elporlaszt, s eltipor. Megöltem egy embert! Megöltem valakit.. nem, nem akartam ezt.
Szedd már össze magad, Killian! Tedd meg, és ölj... ölj, mint ahogy tetted, avagy, ahogy tenned kellett! Ne hátrálj, s ne félj, hisz a cél világosan a szemeid előtt áll. Mond hát, kérlek... nos még mire vársz?
||music:Bring the fire|| words: 653 || note: <3 ▲▼
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szer. 1 Jún. - 22:12
killian & shreya
do you believe in the death?
Gyötrelmes álomból riadtam fel reggel. Éreztem, hogy alvás közben is mardossa a szívem a kín, és nem kelek fel máshogy, mint sírva. A könnyek, melyek nap, mint nap áztatják arcom, amelyek életem részévé váltak, amelyek... Megmutatták mindazt számomra, hogy valójában mennyire is siralmas ez a világ. Végignézed a szeretteid halálát, és mindennap a temetőt látogatod annak reményében, hogy mikor a sírhoz lépsz, hirtelen felébredsz egy kényelmes ágyban, arra kelvén, hogy az álmodban halottnak ábrázolt személyek, nos, körötted nevetnek. A sír előtt állva felelevenül előtted a hűen elképzelt kép, amikor a szeretteid körbeölelnek, ahol semmi probléma sincs, ahol.. mindenki egészséges. És, ahol nincsenek gonoszak, sem jók, csak is ti magatok vagytok. Mily szánalmas, és naiv ábrándok ezek, nemde? Valóban... ki csak gondolatomba látna, azt kérdezné, mi ez a drámába illő szenvedés? Lehet ez is egy felfogás. De aki ehhez hasonló kérdést tesz fel gondolataimmal kapcsán, nos, nem tudja mi az igazi gyötrelem. Perzselődni a képzeletbeli pokol tüzében, feloldódni a sok rossz mérgében, egyszerűen sorra jönnek mindezek megállíthatatlanul. Hiszen, tudatom létezése óta stagnál bennem minden érzelem, konstans bennem minden következtetés, és lineáris bennem minden lehetőség. Reggel, amikor felébredtem, úgy gondoltam, hogy jobb, ha nyugton maradok. Hisz tegnap éjjel, amikor visszatértem nevelőanyámhoz, az éjszakához, hirtelen éreztem azt a sok órányi fájdalmat, mindazt, amit akkor éreztem. Annyiszor róttam egyedül az utakat, hogy számomra teljesen megszokott a magány, és a teljes egyedüllét. Szinte, a lételememmé vált Nem is szenvedek ebben az üres körben, ahol voltaképpen senkim sincs, hiszen, ehhez szoktam hozzá. Könnyedén létezem így, hiszen, így is kiismertem mindenkit. Számomra mindenki egy csimpánz, én pedig párduc a vadonban. A sok évnyi megszokás után egyre inkább kezdem megszokni az anyám elvesztését. Ebben a pár hétben olyanná vált a múlt emlék, mintha, ő maga nem is létezett volna. Érdekes elmélet, de, egyre könnyebben dolgozom fel tudatban azt, hogy ő nincsen már velem. Valamiért így magányomban sokkalta tisztábban látok mindent, mintha... én magam lennék egymagam az én kis körömben, ahová nem engedek be senkit sem. Az évek alatt ráeszméltem mindarra, hogy én képtelen vagyok arra, hogy érzelmeket produkáljak. A családomat pusztán megszokásból szerettem, hiszen, ha ők nem lettek volna velem, nos, végig magányban éltem volna. A sok fájdalom annyira megkoptatott, hogy már képtelen vagyok már szenvedni, vagy akár sírni. Ez a sok év, nos, teljességgel kiégetett belőlem minden jót, s többnyire már csak a keserűség porladó nyomai ragadtak bennem. Ez persze, nekem nem is fáj. Másnak meg pláne nem, hiszen, nem vágyom senkinek sem a társaságára. A gondolatok keretében ki gondolná azonban, hogy jelenleg miért is sétálok egy sötét temetőben, egy abszolút visszataszító és groteszk környezetben. Nem igazán az örömöm végett. Ittlétem oka mindössze csak egy férfi, aki megkeserítette az elmúlt pár hétben való létem itt az élők közt, s való igaz, okozott némi álmatlan éjszakát anyám halálával. Pálcával a kezemben, nos, magam elé teszem mindkét karomat, ahogy tanakodva nézek végig a férfi testén, s finoman megállok a háta mögött néhány méterrel. Akaratosan nem jöttem halkan, nem az a célom, hogy ne vegyen észre. Pontosaz az a célom, hogy érezze, nincs itt egyedül. Én magam is itt vagyok rajta kívül, s számomra csak egy aprócska átok, és ő holtan fog összeesni a föld azon pontján, ahol most jelenleg megy. Nyilván, ez fordítva is értendő, az már más kérdés, hogy melyikünk fog előbb lépni annak érdekében. Arcom sematikus tekintetet ábrázol, amelyről nem lehet leolvasni bánatot vagy örömöt, haragot vagy akár békességet. Bennem a tűz és a víz táncol jelenleg, úgyhogy aránylag mondhatni, hogy a férfit jó kedvemben találtam meg. Figyelemmel kísérem mozzanatát és szavait, amikor is megfordul, majd a pálcát nekem szegezi. Ó, hogy ennyire félti a kis rongyos életét? Lássuk csak, érdemes –e meghagynom neki, avagy sem? - Csak nem félsz? – Szólalok meg végül sejtelmes hangnemben, kellően felemelve a hangom, hogy onnan a távolból is pontosan halljon engem. – Úgy látom, te magad is számítottál arra, hogy megpróbállak majd megölni. S lám, gondolataidat alá is igazolom; pontosan így van. – Nem suttogom, sőt mint a kígyó én is csak sziszegem, s a mérgem, vagy a gyűlöletem tiszta iránta, nos, ki tudja? - Én a te helyedben azt letenném. – Emelem meg a pálcámat az övé felé, ahogy rámutatok, majd könnyedén helyezem vissza karjaimat magam mellé. Kellő távolságot tartok tőle, elvégre bármikor támadhat, én pedig nem akarok addig meghalni, ameddig ő él. Küzdeni fogok azért, hogy meghaljon!
Holtak, kik már a másvilágról óvják lépteinket, kik sosem lesznek az életünk részeivé, és kik elfeledetté válnak a mindennapjaink tengerének az áramlatában. Holtak, kik örökre a föld legmélyén nyugszanak, s kik sohasem válhatnak már újra élővé. S bár egy lennék közülük, hogy ne kelljen belülről megölnöm önmagam, hogy ne váljak egy őrült hajlamú sráccá, kinek elsődleges élet célja a gyilkolás, és hogy ne hozzak ennél is nagyobb szégyent mindazokra, akik valaha is számítottak rám. Csak egyetlen ásó kellene, és egy megfelelő terület, aztán pedig máris kezdhetném. Áshatnék egy jókora gödröt, egy nekem fekvő helyet, s majdan visszatemethetném magamat a sárral. Elfedhetne megannyi homokszemcse, piszok díszeleghetne ruházatomon, fűszálak nőhetnének felettem, avagy egy sírt állíthatnának, mellyel egykori jellegemre tisztelegnének, s nem a mostanira, kit megvetni is teljes időpocséklás. Végre megérdemelt jutalmamat élném át, szenvedéssel telve fulladhatnék, s levegő nélkül - végül homokot nyelve - meghalhatnék.. S ha mindez megtörténne, akkor minden probléma megoldódna. Nem lenne szégyene a családnak, nem látná bennem a sátánt eme nő, és nem emésztene fel egy sorozatnyi gyötrelem sem, melyet elviselni már nem tudok. S minő könnyedség lenne meghalni, s mily jutalom lenne nem szenvedni, de hát létem nem a feloldozást kapja, hanem az átkot, mintha csak áldást jelölne. Minden lélegzetvételem merő pokol, s minden érzés, mely bennem lejátszódik egyre közelebb visz ahhoz, hogy végérvényesen megszűnjek a bensőmben létezni. S a halk szavak, melyeket az elmém elsuttog, nos szinte csak eltörpülő hamis ígéretek kellege, mellyel nem éri meg foglalkoznom. Bár hiába minden tettem, és akaratom, ha legyőzni nem tudom mindazt, amely elnyom. Szembe néztem mindannyiszor azzal, hogy mivé kellene válnom, de nem.. nem akarom meglépni. Sem biztatásra, sem mentorkodással a fejem felett, és sem azzal, hogy bárki is erre kényszerítsen. Halotti sorba emelkednék, összeomlanék ezredik ismétlésre is, ahogy igencsak mélyen élvezném, hogy elvesztettem mostani életem. Röpke huszonkét évnyi esztendőnek integetnék, de boldog volnék, hogy nem árthatnék, hogy nem ölhetnék, s hogy a túlvilágról nézve láthatnám csupán a történteket. S mondja meg nekem valaki, ki ezen létkörben mozog, hogy hogyan bírja ezt? S árulja el nekem bármelyik Halálfaló a titkát, hogy mitől is különleges az, hogy őrült leszel, s hogy végleg nem lesz lelked? Gondolatmenetem abba marad, ahogy a magam kis módján persze előadom magam. Tartva jellemem rideg részét, s mégis tartózkodva attól, hogy bárminemű harcba kezdjünk. Ránézve csak még őrültebb elmélkedések villannak be a számomra, s mindinkább hagyom magam, nos annál sötétebb dolgokra leszek képes. Egyik részem szétmarcangolna belülről, de a másik... a másik kegyetlenül elszórakozna a jelenlévő alannyal. Gyönyörű, tökéletes kínzást hajthatnék végre, és őrült, beteges elmém megnyilvánulhatna előtte, ahogy közben feltárulkozhatna azon énem, mely már a legelejétől kezdve kísért engem. Minden pillanatban szorítóan fojtogat, s mégsem hagyom magam, mert ha megtenném, akkor elveszteném egykori jellemem pontjait. Küzdök, de érzem feleslegesen. Harcolok, de mégis miért, ha el kell hagynom mindenkit, kit szeretek, avagy szerettem? -Ugyan, kérlek, mégis miről álmodsz?-Mondom szavait követően cinikusan, ahogy sötét tekintettem égetően villan meg.-Ha netán félnék, nos az koránt sem így nézne ki.-Rázom meg a fejemet, egy kegyetlen mosoly keretén belül. Immár nem színjátékot űzök elriasztás gyanánt, hanem kezdem előrébb engedni sötét elmém egyféle vázlatát. S hogy mégis miért engedek a csábításnak? Valahol egészen mélyen, nos erről fogalmam sincs, de nehezebb tartanom az egykori látszatom, mintsem gondoltam. Őrület, és bűntudat közt lebegek e helyzetben. Talán, ha nem ő lenne előttem, akkor bírnám is a létem jobbik ábrázolatát, de emlékeztet.. túl buzgón idézi elő bennem azon este képsorait, melyeket pont vele szemben, szinte lehetetlen az elmémből kiverni. -Kissé erőtlen próbálkozás, nem gondolod?-Teszem fel a kérdést ironikus éllel, ahogy egy könnyed lépést teszek előre, miközben szabad kezem mutatóujjával az ég felé mutatok.-Remélem te is belátod, hogy csak a szád nagy csupán, s ha mégis annyira megakarnál ölni.. tán már cselekednél.-Ajkaim ördögi mosolyra húzódnak, ahogy partnerem szemeibe nézek mélyen. Kontrollálni e pillanatban magamat olyan, mintha éppen csak egy valódi sárkánnyal folytatnék párbajt. S míg ott a sárkány nyerne, nos itt a sötét jellemem a győztes. Egyértelműen kiolvasom belőle, hogy mély gyűlölet lappang belsejében, s hogy mindezt felém célozza mély okkal. Egyre kedvezőbben lép fel vele szemben elmém elzárt részlege, s akármit teszek már túl késő.. engedtem e hatalomnak, s elvesztettem önmagam. -Mert mi lesz, ha nem? Netán megismerem haragod élénkítő tűzét, míg ettől berezelek, és elfutok?-Döntöm oldalra a fejemet, ahogy szórakozottan mosolygok.-Vagy talán megmutatod nekem, hogy milyen is az, amikor nem csak a szád jár?-Indulok meg felé ekkor, és csak alig néhány lépésnyi távolságra állok meg tőle. Pálcámat leszegezem a föld felé, és könnyed módon kezdem el megkerülni őt. Hátához érve finoman eltűröm hajtincseit, és ezt követően, nos igencsak erősen fogom le karjainál, így rántva magamhoz teljesen, miközben figyelmeztetően kezdek el suttogni a fülébe.-Ha nem akarsz a kis anyucid után menni, akkor jobb, ha máris mész.-Szavaim kegyetlenül csendülnek fel, de mégis halkan, majdan pedig elengedve, nos mellé lépek. Remélem szépen elsétál, mert máskülönben ebből egy valódi élet-halál kérdésű harc lesz. De hát csupán ő rajta áll, hogy... vajon kell-e neki a feje, avagy netán mégse?
||music:Diablo|| words: 814 || note: <3 ▲▼
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 11 Júl. - 18:36
killian & reya
Komoly ember, pont, mint egy viccben. Erről a szánalmas alakról hirtelen ez jutott eszembe. Semmi más nem ordít róla, mint, hogy takarja kis síró, pátyolgatásra szoruló lelkét azzal, hogy ily módon viselkedik. Igazán kár a gőzért, ugyanis a magamhoz méltó rangom tart vissza attól, hogy ne tépjem le azt a csudi fejét a helyéről. Igazán visszataszító lenne fej nélkül, annál azért szebb halált akarok neki szánni, mely még akkor is kegyes lenne hozzá, hiszen számára a halál, nos… sokkal több fájdalmat érdemelne. E gondolat el is gondolkoztat, mely megformálja bennem a terveket, miként is keserítsem meg az ő kis szánalmat keltő lelkét. A magam részéről ostoba dolog vele foglalkoznom, de igen is; szenvednie kell. Nem érdekel az, hogy ő ki, mi a háttértörténete, engem csak az az egy cél hajt, hogy ő meghaljon! Még is, eszembe jut, hogy számára a halál amolyan egyszeri fájdalom lenne. Mit is érezne utána? Megenyhült békét? Kérlek… a siralomvölgy itt van, ahol mi élünk. Ez a világ, ez a Föld, s ha rajtam múlik most már, akkor bizony ebben az emberi pokolban fog ő ragadni! Szavai hallatán elnevetem magamat, kellően bele is görcsölt a hasam a nevetéstől. - Attól, hogy a kis alsóbbrendű talpnyalóid ettől berezelnek, nos, én nem fogok. Kérlek, tanulj már valami többet! Kezd unalmas lenni ez a színjáték, amit te előadsz, még is most látom először. – Meglepettség ül ki arcomra szánalomból, miközben hallgatom az unalmas beszédét. Kedvem támadna egy zoknit húzni egyik karomra, és ujjaimmal tátogni. Valahogy most úgy látom őt is. Ám a nevetésem hirtelen abbamarad, majd szomorú tekintettel nézek rá, mintha megsajnálnám. Ó, szegény… vajon miken is mehetett keresztül, hogy ily szánalmas senki lett belőle? Mikor közelebb kezd el lépni, arcom egyre inkább elridegül, hiszen a legkevésbé sem vágyakozom arra, hogy egyáltalán megérintsen. Undorodom az egész lényétől, és ezen semmi sem fog változtatni. Ha lehet embert annyira gyűlölni, nos, akkor ez az. Eleinte hagyom, hogy a hátam mögé kerüljön és karjaimat megragadja, ám abban a pillanatban rántom el a karjaimat tőle igen csak erőteljesen, és mikor mellém lép, nos, a pillanat tört része alatt nyomom a pálca végét a nyakához, ezzel pedig a mellette lévő fához taszítva őt. - Ide figyelj… - Vállánál fogva igen csak erősen teszem oda tenyeremet, ezáltal is a fánál tartva őt. - Egy percig se hidd azt, hogy te jöhetsz ki győztesként ebből ki. Hiszen, itt egyedül csak te vagy a bűnös! Szánalmat keltő senki, akárcsak az összes halálfaló! Oda való vagy, egy rabszolgának, akit oda-vissza ugráltathat Ő. Ez kell neked? Igaz… - nevetem el magam kegyetlenül, miközben végig a szempárába figyelek. – Nem vagy semmi másra jó! – Sziszegem, s azzal végül el is engedem hirtelen, egyet hátrébb lépve ezzel.
Kezdőlap
