ҳ Hat éves koromig nem tudták, hogy milyen színű a hajam.
ҳ Középső gyerek vagyok.
ҳ Édesanyám metamorfmágus.
ҳ Édesapám mugli származású.
ҳ Mindannyian vörösek vagyunk a családban.
ҳ Karácsonykor a bátyám leégette a fát.
ҳ Mindannyian a Griffendélbe kerültünk.
ҳ Apu gyűjti a gumikacsákat.
ҳ ... és a régi autókat.
ҳ A húgom mindent.
ҳ Anya imád főzni.
ҳ ... és bájitalokat kotyvasztani.
ҳ  Szeretek kertészkedni.
ҳ ... és aludni.
ҳ ... meg kvidicsezni.
ҳ A családom Dumbledore-t támogatja mindenben.
ҳ ... apa nem igazán ért ehhez, de ő is.

Tekintetem naiv-boldogan siklik végig a fa tövében végighúzódó ajándékok sokaságán; a kissé giccsesen, ugyanakkor ízlésesen átkötött masnikon, s nem bírom ki, hogy ajkaim ne szökkenjenek egy félmosolyba. Édesapám sokatmondó pillantást lövell rám a karosszékből, szemüvegét feljebb nyomja orrnyergére; úgy téve, mint aki hihetetlenül bele van mélyedve az újságba.
- Ez kínzás… miért kell ilyen sokat várnunk? - Húgom nyűgös hangja karcol a levegőbe, ahogyan leveti magát mellém a kanapéra, zoknis lábait bokánál keresztezi, de tekintetét ő sem bírja elszakítani az ajándékok halmáról.
- Kár elégedetlenkedned, te úgyse kapsz semmit, mert rossz voltál. - Mielőtt még kitörne a háború a két testvérem között; mielőtt még a kereszttűzbe kerülnék és a végén én jönnék ki hibásan az egész szituációból, amiért nem foglaltam állást egyikőjük mellett sem, vagy azért, mert egyetlen szót sem szóltam, betoppan a helyiségbe édesanyánk; tűzvörös tincseit laza lófarokba fogta a tarkóján, amiből pár rakoncátlan szál az arcát keretezi. Nem kell szólnia semmit sem; elég egyetlen pálcasuhintás ahhoz, hogy az ajándékok a megfelelő emberhez vándoroljanak, a szívem pedig kihagy egy ütemet, ahogyan meglátom a hosszú csomagot. Úgy vetem rá magamat, akár szomjazó az életet jelentő vízcseppekre; a csomagolás cafatokban hullik a földre, de végre ujjaim között tarthatom a legbecsesebb tárgyat; egy seprűt. Érzem, hogy szemeimet könnyek homályosítják el, ám mielőtt túlságosan is érzelgőssé válhatnék, gyorsan elmorzsolom az árulkodó jeleket. Még a testvéreim csalódott-elégedetlenkedő vonásai sem tudnak lelkiismeret-furdalást kicsikarni belőlem; a boldogság teljes egészében szétáramlik testemben, s legszívesebben már most azonnal felülnék a seprűre, hogy aztán hosszú köröket írjak le a ház körül, a szomszédaink legnagyobb döbbenetére. Elnyomom a feltörni készülő, formázatlan sóhajt, de annyi bizonyos, hogy a seprűről egyetlen szekundum erejéig se veszem le a pillantásomat, mert a húgom még képes lenne és ellopná előlem, hogy aztán saját kénye-kedve szerint használhassa, még úgyis, hogy egyáltalán nem hozza lázba a repülés, vagy a Kvidics. Gondolataimba mélyedve pillantok ki az ablakon túli világra, ahol a hópelyhek hatalmas méretűre duzzadva szemerkélnek, ám mielőtt belefedkezhetnék ebbe az idilli pillanatba, a testvérem hangos sikolya hasítja ketté az oxigénnel dús levegőt.

… ég a karácsonyfa.

A kvidics nem csak egy szimpla játék; kitartás, csapatmunka, rengeteg gyakorlás és némi tudás is szükségeltetik hozzá, elmaradhatatlan szenvedéllyel párosítva. Mikor a szüleimtől megkaptam a legelső seprűmet, akkor határoztam el, hogy bármi áron, de bekerülök a Griffendél csapatába; megmutatom, hogy valóban tehetséges és rátermett egyén vagyok. S most itt vagyok, hatodik éve járok ebbe a csodálatos iskolába, aránylag sok barátot tudhatok magam mellett, de azt csinálom, amit a legjobban szeretek; szárnyalok a magasban. Széles mosoly költözik arcomra, vonásaim színtiszta boldogságról árulkodnak, ahogyan a lelátón éljenző tömegre siklik a tekintetem; akaratlanul is egy bizonyos, barna hajú illetőt keresve, kinek láttán még a szívverésem is megduplázódik. Érzem, hogy arcomat elönti a mélyvörös pír, ahogyan visszafogottan, de visszainteget. Nyertünk, megvertük a Hugrabugot, s már biztos vagyok benne, hogy lesz elég merszem randira hívni őt.