Az apja megszállott Voldemort szimpatizáns, úgy gondolja, ha megfelelő időben fektet bele a sötét oldal felemelkedésébe, az sokszorosan meg fog térülni. Tulajdonképpen tőkét helyez el Evan személyében, és mint befektetett tulajdonát, vasmarokkal irányítja. Evan ezért értékes a számára, de nem Önmagáért, hanem a benne rejlő potenciálok miatt. Az anyja sokkal szelídebb, csendesebb, politikailag pártatlan, inkább álmodozó, mintsem a tettek embere. Számára a földi javak semmit sem érnek, több időt tölt olvasással, merengéssel, a férjét távolságtartóan szereti, egyedül a fiáért rajong. Ebben a kissé ambivalens világban Evan maga is meghasadt. Az apját szívből gyűlöli, Voldemort felemelkedését azonban lehetőségnek látja a bosszúra. Tehetős, de társadalmilag nem kifejezetten megbecsült családja kapaszkodónak használ minden arisztokratikusnak tűnő famíliát, Rosierék gyakori vendégek más aranyvérű családok vacsorapartijain. Evan eddig a társaság értékes, szórakoztató tagja volt. Közel egy éve változott meg minden. Mostanában inkább kerüli a korabeli halálfaló jelölteket, apja legnagyobb bosszúságára. Anyja általános érdektelenségét még jobban erősíti, hogy észre sem vette a fiában végbemenő változásokat. Számára a gyermek létezése maga a csoda. (Enyhén autistának vagy Asperger szindrómásnak mondható muglinyelven.)

Éjfélre felhasadt körülöttem a világ. Még emlékeztem a finom szövésű szőnyeg durvaságára, térdemet sajgás vonta be, a balzsamos feloldozás elmaradt, hiába dörzsöltem át néhányszor a lépcsőfordulóban. Tenyeremen a barázdák között kéretlenül húzódott néhány árok, kósza szálak gyomorforgató lenyomata, felszelt bőrömön ott vöröslött a lemoshatatlan, levakarhatatlan billog, ami riasztóbb és embertelenebb volt a Sötét Jegy alkarra ütött billogjánál is. A tulajdonává tett. Két lépcsőfok levegőnyi szünetében megtántorodtam, erősen rámartam az ébenfa kapaszkodóra, bütykeim között fehérre meszelődött a húsom. Minden vér kifutott belőlem. Engem felfaltak, szőröstül-bőröstül, tudatosult bennem, engem megrágtak és kiköptek, és mindezt olyan egyszerűen, olyan természetességgel, hogy visszafordulni sem maradt erőm. Visszapillantani sem.  Lecsupaszított belülről – és a tested is, a tested is, nyöszörgött bennem egy hang -, felégetett, és elrendelte, hogy visszatér majd minden héten híven, pusztító odaadásával, megnézi, ugyan mi maradt belőlem. Remélem, egyre kevesebb, suttogta mosolyogva, az ingujjával babrált. Mandzsettáján megcsillant a majdnem csonkig égett gyertya imbolygó fénye. A Rosier család szeme fénye. Belőled nem lesz még egy, tette hozzá szinte szelíden, és az az egy is az enyém.

Tudtad, igaz? Sosem beszéltünk róla, szégyelltem, hogy néha láttál a lépcsőfordulóban osonni megtörten, izzadt homlokomat törölgetve, és szégyellted, hogy annyira tetszett neked a látvány. Időnként elkaptam pillantásodat, egy szobába osztva, csípőmön durva markolások legyalult, halovány lenyomata, a bőröm tejfehér, testtartásom mindig feszült, ugrásra készen, szóval tetszett neked, hogy olyan sovány lettem, mellé tompa és hallgatag is. Barátodnak hittél, de mindig jobban érdekelt, hogyan kínozhatsz meg másokat, örömödet lelted a szenvedésben, és ó, én olyan gyönyörűen szenvedtem. Egészen felizgatott a gondolat. Meg a baldachin mögött eltűnő, szürke pólóba rejtett mellkasom. Éretlennek tartottál, Mulciber, viszont apád kezei alatt beértem. Nemesedtem. És én félni kezdtem a tekintetedtől, pedig volt idő, amikor a legféltettebb titkaim egyedül neked árultam el. Most rettegek, mert a bronzcirádák éppen úgy villannak, mint apád tekintete, amikor megérkezem hozzá.  

Lassú macskaléptekkel járt körül, mindent megvizsgált rajtam, mint aki más szeretők ujjlenyomatait keresi a kifakult testen. Levetette velem ruháimat, pálcájával állam alá nyúlt, tekintetünket egymásba kényszerítette, szótlanul kérdezte, volt-e más. Éreztem, hogy a pillantásba sűrített transzmisszió számára is kényelmetlen, pupillái ugyanolyan védtelenséggel súrolták nagyra nyíló szemeimet, a két feketeség egymásba merült, és egy végtelennek tűnő pillanatig egyforma megnyúzottságot tapogattunk le. Aztán ismételten felülkerekedett, Ő jól értette a felsértett szövetek történeteit, a lélekfoszlányok vérző emlékeit, én meg ostoba és gyerek voltam ahhoz, hogy akárcsak egyetlen gyöngyöző pszichécafatot felismerjek és megfejtsek. Sötétben botorkáltam a közelében, hát letérdeltetett, fölényes mosolyát rám vetette, mielőtt… 

Hop-por tapadt meg ujjaim között, zöldes csillámlásával befedte a bütyköket átszelő barázdákat is. Bach szólt a háttérben, lágy pattogásába nem vegyült a jól ismert dúdolás, a hamis félhang, ami mindig is bosszantott. Bachot tett be, ha arra készült, hogy leverje minden ellenkezésemet, elsimítsa kétségeimet, belém fojtsa a fájdalmak nyomán felszakadó reszketést és sziszegést. Bach tetszett neki, megadta az illúziót, hogy hatalmas ember, hatalmas és értékes, valódi hatalommal, valódi gazdagsággal. Addigra már rég tudtam, felkapaszkodott senki, ügyetlenül játszotta el a tiszta vérvonalú máguscsalád fejét, mozdulatai időnként túlzóak voltak, egy-egy endorfinlöketben kiélesedett a kispolgárok akcentusa. Legszívesebben apám képébe nevettem volna, te ostoba, te idióta, Mulciberék is csak úgy megvetették a lábukat, kissé leleményesebben kapaszkodnak, de ezek sosem lesznek Malfoyok, söpredékek vagyunk mind feszített mellkassal, és te mégis eladtál neki, eladtál a semmiért.
Óvatosan kiléptem a kandallóból, furcsa, hörgő hang ütötte meg a fülemet, mintha valaki nehezen lélegzett volna, vízzel teli tüdők elkeseredett sípolásának tűnt az erőlködés. Azt hiszem, meggondolatlanul megkérdeztem, van-e itt valaki, talán a nevén is szólítottam. Bach gyorsított ütemére riasztó lassúsággal egy sárga, villogó szempár jelent meg, hozzá torz test, amely aránytalanul hosszú végtagokban végződött. Állkapcsát eltátotta, szemfogairól vér csöpögött alá akkurátusan. Akkor megértettem, hogy bizonyos értelemben, azon az éjjelen meg fogok halni.


Olyan erő sugárzott belőle, amilyennel még sosem találkoztam. Két ujját az állam alá csúsztatta, pillantásunk egymásra gördült hirtelen, az intenzitástól megrebbentek pilláim. Ketten voltak. Ostoba, végzős Griffendéles és Hollóhátas, egyszerre harapták be őket, bosszúból vagy puszta szórakozásból a Tiltott Rengetegben, és magukra lettek hagyva az éhséggel, fájdalommal és megmagyarázhatatlan dühvel. Senkik. Se nevük, se vagyonuk, se tiszta vérük, de megöltek egy halálfalót, megölték Őt, és megöltek volna engem is, ha nem ízleli meg a véremet. Puha húsú, így mondta mindig, lágyan tincseim közé túrt. Te puha húsú, te, duruzsolta időnként szórakozottan, szétterülő mosollyal.
Fél óráig csendben nézett, nem tudta, mihez kezdjen velem, én éppen magamhoz tértem, és kezdte megérteni, mekkora hibát vétett. Ha megölt volna a farkaslázban, azzal megbékél idővel, de hogy tépje ki a torkomat így? Ezek után? Hallotta a hangom, látott nyöszörögni, vonaglani. Kölyök még, morogta az orra alatt, a Hollóhátas meg csak ült és tüntetőleg másfelé tekintett.
- Kölyök, de Mardekáros kölyök… Biztos magukra pingálják tintával a Sötét Jegyet, és átkokat gyakorolnak a kisebbeken – megvonta a vállait. Zavarta a jelenlétem, ehhez kétség sem fért.
- Haraptok is, vagy csak ugattok? – ekkor nyúlt az állam alá, és szinte áhítatosan pillantottam rá. Volt benne valami megmagyarázhatatlan erő, valami tartás. Húztam felé. Nem feleltem. Lágyan elmosolyodott. – Te nem harapsz. De nem baj – ellépett mellőlem. – Mardekáros vagy, tudni fogod a kúriák helyeit, varázslatokat, gyenge pontokat. Jó leszel még, kisbárány. – Ellentmondást nem tűrő pillantást vetett a Hollóhátas felé, akinek ajkai leheletnyire nyíltak csak el, de tudta, megszólal, ha nem acélozza meg elhatározását. – De beöltöztetünk farkasnak, a biztonság kedvéért, és visszamész közéjük, és segítesz majd. – Megborzolta tincseimet. Tekintetemben egyetlen kérdés villant fel. Elnevette magát. – Azt hitted, véletlenül keveredtünk teliholdkor a környékre? – Öblösen felnevetett.