Egészen 22 éves koráig nem is tudott arról, hogy létezik a varázslóvilág is mígnem a húgát felvették a Roxfortba. A szüleik ekkor már két éve halottak voltak – egy részeg sofőr, egy szerencsétlen baleset és egy szilveszteri parti kellett hozzá. Egy Alzheimer-kóros nagynénin kívül nincs más rokona, csak a húga. Mesterlövészként szolgál a katonaságnál bár az utóbbi időben – a húgának köszönhetően – inkább csak kiképzi a jövő nagy reménységeit, minthogy maga is bevetésre menjen. A húga leveleiből tisztában van vele, hogy mi történik a mágusok világában de jobban érdekli a saját háborúja. !

- Nem mehetsz el, Rosie – komoran nézek rá és már rögtön bűntudatom lesz, ahogy megpillantom amint eltűnik azokból a hatalmas barna szemekből a lelkes csillogás.
- Ezt nem te döntöd el – látom ahogy megremeg a szája széle, az égre emelem a tekintetem és sóhajtva végigsimítok borostás arcomon. Olyan picike még és máris azon van, hogy parancsolgasson. Előre sajnálom azt a férfit aki majd egyszer el akarja venni.
- 11 éves vagy Rosie én meg 22. Azt hiszem egyértelmű, hogy ki dönt a fontos dolgokban – hosszú barna fonatai csak úgy csapkodnak a levegőben, ahogy sértődötten rázza a fejét.
- Anya örülne, te miért nem tudsz örülni neki? Nem vagyok … flúgos – nagyon csúnya dolog tőle, hogy előhozakodik a halott anyjával, de tökéletesen igaza van. Egyszerűen csak nem akarom, hogy egy Isten háta mögötti iskolába kerüljön és csak karácsonykor meg nyaranta lássam. Úgy, hogy az egész egy sületlenségnek tűnik, egy kicsinyes átverésnek és ha megtudom, hogy ki szórakozik a húgommal azt megölöm. Jó igen, állandóan furcsa dolgok történnek vele, amiket még én sem tudok megmagyarázni de lehet csak bevonzza ezeket a szerencsétlenségeket. Boszorkány- és varázslóképző, na persze.

- Ne hagyd szét a ruháidat a házban, mert nem leszek ott, hogy összeszedjem utánad – tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csak egy bentlakásos iskolába megy, hogy valószínűleg a lehető legjobb helyre kerül, ahol olyanok között lehet, mint ő. Boszorkány. Piszok nehéz nem elbőgni magam, ami 22 évesen egészen gázosan hatna de ha az embernek az egyetlen élő családtagja a tulajdon húga, akkor persze, hogy legszívesebben bezárná egy toronyba és soha nem engedné ki onnan.
- Te meg vigyázz magadra és írj amikor csak tudsz és küldd el … - itt a pillantásom a kalitkában huhogó Golyóra siklik – bár még mindig nehezen hiszem el, hogy tudja majd hova kell jönni, de legyen – még egyszer nyomok egy puszit a vidám pofijára és mosolyogva integetek neki miközben ő épp felszáll a vonatra.

A táj elmosódik körülöttünk, ahogy a megszabott sebességhatárt átlépve száguldunk a kacskaringós úton a hegyek között. Vékony karjaival szorosan kapaszkodik a derekamba és szinte látom azt a boldog vigyort, ami mindig ott van rajta amikor bejelentem, hogy ma túrázni fogunk. Azt hiszem ez azóta megy így, mióta megvettem a motort és elvittem az első próbakörre. Tíz perc múlva már meg is érkezünk kedvenc helyünkre, egy világvégi faluba ahol minden évben tartanak egy vásárt és a világ legfinomabb házi sörét árulják, a rengeteg perecről pedig ne is beszéljünk.
- Ez amúgy nem csalás? – felvont szemöldökkel fordulok felé miközben átnyújtom a macit, ami körülbelül akkora, mint egy óvodás kisgyerek.
- Ezt pontosan, hogy érted? – rávillantok még egy mosolyt a harcsabajszos bácsira aki bosszankodva pakolja vissza a plüssöket, valószínűleg nem rajong érte, hogy már megint elvitték a főnyereményt a lövöldéjéből.
- Katona vagy, mesterlövész és idejössz egy faluvásárra, hogy elhappold a többi vendég elől a főnyereményt – belebokszol a vállamba én pedig egészen ártatlan fejet próbálok vágni és csak a vállamat húzogatom.
- Mindenki abból él amije van, Rosie – elveszem tőle az egyik pohár sört és leülök vele szembe az asztalhoz. Még mindig teljesen el vagyok képedve, hogy mennyire megnőtt. Már nem az a kis aranyos tehenészlány fonatos kislány – mellesleg azokat a fonatokat én csináltam – akit ha felbosszantott az unokatesója, akkor véletlen a másik fejére esett egy kép a falról. Az a kis huncut csillogás még ott van a szemében, de már kész nő.
Az asztalra dobom a cigarettás dobozt miután egyet kivéve belőle rágyújtok egy stressz oldó rúdra. Közben kortyolok egyet a sörömből és a tömeget pásztázom gyanús alakokat keresve – bár ezt még magamnak sem vallanám be. Ez egy nyugodt falu, kedves és barátságos emberekkel én mégis csak a rosszat keresem. Szakmai ártalom? Talán. A háború óvatossá – őrültté?! – teszi az embert.
- Mégis mi a fenét művelsz? – rácsapok Rosie kezére amikor a szemem sarkából megpillantom, ahogy halálosan nyugodtan kivesz egy szál cigit a dobozból – Büdös leszel tőle meg csúnya. Ilyet nem tanítanak a boszi sulidban? – halálosan fel vagyok háborodva. Nem hiszem el, hogy emlékszik arra, hogy én is ugyanilyen idősen kezdtem el dohányozni szóval biztos vagyok benne, hogy az a Daisy barátnője vitte bele a rosszba.
- Duncan, ez csak egy cigi. Különben is ha akarom, akkor egy szempillantás alatt lekötözlek és az orrod előtt szívom el –
- Mikor lettél ilyen…picsás? Vagyis pimasz. Egyébként én is tisztában vagyok vele, hogy nem csinálhatsz még semmit  –
- Jól van, szerintem higgadj le. A te korodban káros lehet az, ha ennyire felidegesíted magad –
-Mégis mi az, hogy a „ te korodban”?  Szobafogságot kapsz kisasszony, nem mész sehova két teljes hétig! –
- Az egészen kapóra jön, ugyanis Daisy nálunk lesz két hetet –
Csönd telepszik közénk, míg próbálom feldolgozni a hallottakat. Alapból megrémiszt, hogy ennyire felvágták az én aranyos kishúgomnak a nyelvét – bár valahol mélyen egészen büszke vagyok rá, hogy ilyen merészen kiáll az igazáért. Másodszor pedig az kizárt, hogy a teljes szabadságom arról szóljon, hogy két tizenhat éves boszorkára kelljen vigyáznom.
- És erről mikor akartál engem tájékoztatni? -
- Most -
- Fantasztikus -