Ha én nyomoztam volna ki, most büszke lehetnék magamra, de apám arra tanított, hogy néha a pénz többet mondat az emberekkel minden szónál.
 Tehát, lefizettem egy Mardekárost, hogy egy hétig nyomozzon minden nap Raphael Travers után. Nem, nem vagyok meleg és nem, eszem ágában sincsen bevenni Traverst a Breakfast Clubba. Egyszerűen csak útban van nekem. Mondjuk úgy, hogy nagyon.
 A mardekáros fiú jegyese – Autumn – az én szemem választottja. Már a Teszlek Süveg választása óta csorgatom a nyálamat a lányra, akit pont előttem soroltak be – dobpörgés – a mardekárba. Tévedés ne essék, csakis a kviddics miatt utálom ennyire ezeket a zöldhátú kígyókat. Arról nem is beszélve, hogy Travers a mardekár csapatkapitánya és nem mellesleg nálam jóval jobb erőnlétben van.
 Szóval, a „pénz” csak annyit derített ki a fiúról, hogy péntek reggelente, szinte hajnalban futni jár a birtokra. Meglehetősen mugli szórakozás egy aranyvérű számára. De azért ezen a péntek reggelen én is követtem őt, leadva a szüleim által tanított életszínvonalból.
 És a fenébe is, piszkosul jó erőnlétben volt; akármennyire is próbáltam utolérni, mindig csak egyre távolibbnak tűnt. Ezzel kapcsolatban felfedeztem a párhuzamot Travers utolérése és Autumn iránt táplált vágyakozásom között; egyik sem különösebben lehetséges.
 De Travers megállt egy dombon. Mintha csak Merlin sugallta volna neki ezt. Így hát én is begyorsítottam, és sajgó combokkal értem utol. Éppen, hogy csak felértem a dombra, amikor ő megint nekiindult.
 Tudtam, hogy ha most nem szólok neki, akkor nem lesz több alkalmam arra, hogy akármilyen információt is kihúzzak belőle Autumnról. És azzal tisztában voltam, hogy nála a családom tömérdek pénze sem segítene…
 - Állj már meg, Travers – kiáltottam utána, és kezemmel letöröltem az izzadtságot a homlokomról.
 Ahogyan elnéztem a széles vállát és mogorva, mélybarna tekintetét, semmi jóban nem reménykedtem. Az idősebbik húgomra, Danára emlékeztetett, arra a céltudatos, elszánt dögre. Egyedül abból merítettem erőt, hogy Danával egy vérből való vagyok és valahol én is tudok mocsok lenni.
 A magasba emeltem a fejemet az Ackerley-ek megszokott királyi tartásával, és résnyire húztam a szemeimet. A mai-kérdez felelek lehet, hogy csak egy nemesi szétverésbe fog torkollni - persze nem én fogom ütni Traverst.

Péntek, az utolsó nap, amikor végig kell hallgatnom az egész hét összefoglalóját Autumn-tól, holott már megmondtam neki, hogy nem érdekel, ki, és mikor hordta rosszul a talárját. A lábamhoz hajolok, húzva magam minél közelebb hozzá, nyújtva az izmaimat, ma kétszer annyit szeretnék futni, mint jövő héten, sokkal több stressz ért, amit le kell dolgoznom. És nem véletlenül nézek úgy ki, ahogy, megdolgozom érte. Még akkor is, ha mugli dolog futni, még akkor is, ha ezzel nem úgy viselkedek mint egy igazi aranyvérű – nem is vagyok aranyvérű, - sőt, még akkor is, ha emiatt kora reggel kell felkelnem.
A levegőbe lendítem a kezeimet, nyújtózok egyet, majd futásnak eredek, felvéve egy kényelmes, ám mégis megdolgoztató tempót. Igyekszem kiüríteni a fejemet, de a gondolatok egyre csak tolakodnak be, egymás elé, mint a kis hangyák, nem hagyva nyugtot. Autumn, a hugrabuggos lány, az Idióta, semmi sem hagy nyugodni, egyszerűen csak kattog a fejem, mit kellene, csinálom. Autumn a legnagyobb problémám jelen pillanatban, bármennyire is csodaszép, és bármennyire is a baráti körömbe tartozik…. nem vehetem el, én nem, olyan valakinek kellene elvennie, aki tényleg kedveli, és jó dolga lesz mellette. Amint kikerülök ebből a tetves iskolából, végzek a nagybátyámmal, és akkor egy gyilkos felesége lesz. Azt pedig ő sem akarhatja, még ha egyébként nincs más választása.
Megtorpanok egy dombon, egy pillanatra, lehunyom a szemem, és nagyokat lélegezve felkészülök a következő húsz percre. Már épp elindulnék, mikor meghallom a nevemet, ami nem enged elindulni. Érdeklődve fordulok hátra, enyhén felemel t szemöldökkel, és ahogy meglátom, ki próbál utánam vánszorogni a zsebembe süllyesztem a kezeimet.
- Jól vagy, haver? Ha nem bírod a tempót, miért nem küldtél utánam patrónust? – Nézek rá enyhén félredöntött fejjel, eszemben sincs elküldeni a jófenébe, nem ártott ő nekem semmit, azt leszámítva, hogy túlságosan feltűnően stíröli a menyasszonyomat minden egyes étkezésnél. De ha igaz, amit eddig hallottam róla, akkor még lehet jól is teszi, mert még akár jó választás is lehet Autumn-nak. Közelebb lépek hozzá, és elnevetem magam azon, amennyire igyekszik nem meghalni itt előttem pillanatokon belül. A bűbájjal tértágított zsebemből előveszem a vizes üveget, amit mindig magamnál hordok ilyenkor, még akkor is, ha mugli dolog. A muglik néha hasznosak. Továbbra is nevetve nyújtom felé, majd ha elveszi, visszacsúsztatom a kezem a zsebembe.
- Miben segíthetek, Ackerley? Autumn még alszik, ha a programját akarod tudni. – Remekül szórakozom, el ne felejtsem megköszönni neki, hogy komplett idiótát csinál magából!

Ha meglátom Traverst, mindig mugli módon támad kedvem káromkodni; a fenébe is, hogyan nézhet ki ő férfi szemmel is ilyen elképesztően? Ahogyan a domb magasabbik oldaláról néz le rám, szegény, szánalmas halandóra a maga Adonisz-szerű szépségével.
 És az a rohadt Nap is Glóriaként világítja meg szénhaját. Hozzá képest az egyedi ezüst frizurám is csak mugli hajfestésnek tűnhet.
 Travers félredöntött fejjel néz rám. Legszívesebben toporzékolnék, mint egy kisgyerek, és mint a nővéreim. Mintha egy kis hisztivel megkaphatnám a világ hét csodáját. A mardekáros fiú még képes fokozni a szégyenemet - most jutottam el arra a szintre, hogy megnevezzem az érzelmeimet -, és havernak nevez.
 - Feszegettem a határaimat - nyögöm a futástól még fásult hangon. Néhány izzadtságcsepp undorító módon a számba folyik, én pedig az öklömmel törlöm meg az ajkamat. - És nem mellesleg igen, jól vagyok, mint egy szerencsétlen varázsló, akivel eljátszott egy hegyi troll - ráncolom a homlokomat, és elfogadom a felém nyújtott vizet.
 Hiába keresném Travers arcán a verejtékcseppeket, egyet sem találnék. Mintha számára ez a hajsza - mivel ez határozottan hajsza volt -, nem jelentett volna semmit.
 - Úgy futottál, mintha egy magyar mennydörgő üldözött volna - jegyzem meg neki kedvesnek nem nevezhető fintorral.
 Ó, Merlin szakállára! A következő kérdése roppantul megalázó számomra, mintha az az emlegetett  hegyi troll a bunkósbotjával a fejemre ütött volna, és én csak egyre süllyednék el a földben.
 Fülig elpirulok, de a fiú szemébe nézek, kezemmel jobban markolom a vizesüveget. Látom, hogy Travers mulat rajtam, azonban számára ennél többet nem is jelenthetek. Csak egy béna, gazdag aranyvérű vagyok, aki szerelmes a menyasszonyába. Ám míg a lányok tízes skáláján Travers a tízes, addig én vagyok rajta az ötös - és csakis az örökségemre való tekintet miatt.
 - Miből veszed, hogy Autumn érdekel? - kérdezem meg tőle a mondatom vége felé elfúló hangon. Az izzadtság már nem csurog az arcomon, így magamra öltöm a legackerley-sebb testtartásomat; azaz nagyképűen felemelem a fejemet és kinyomom a mellkasomat, a nem létezőt.
 - Amúgy... - kezdek bele - eltaláltad, ő érdekel. De nem a napirendjére vagyok kíváncsi. Tudom, hogy ő és te... Hogy mi van köztetek - célzok az eljegyzésre. Két mutatóujjamat kínosan ütögetem össze, mintha ez az Autumn és Raphael kapcsolatot jelképezné.
 Aztán csak némán nézem Traverst. Latolgatom az esélyeit annak ,hogy megütne-e, és ha igen, mégis mekkorát tudna ütni. Ha ugyanolyan jól bánik a többi mugli sporttal, mint a futással, akkor jobb lesz, ha a seprűmet segítségül hívva menekülök - mert néha gyávának is megéri lenni.

- Hallod öcsi, legközelebb szóljál, lassítok, bele ne halj itt nekem! – Még mindig röhögök rajta. Jó, magamban, és szolidan, de határozottan röhögök.  Figyelem, ahogy kiissza a kulacs tartalmát, és ilyenkor áldom az eszem, hogy azért elláttam újratöltő bűbájjal. Elveszem tőle, visszarakom a helyére, és csak méregetem. Ahogy próbál magához térni, ahogy levegő után kapkod. Még férfi szemmel nézve is túl szép, hogy igaz legyen, tökéletesen fog illeni hozzá.
- Általában pontosan azt képzelem magam mögé. Vagy a házisárkányt. – Megvonom a vállam, utalva a menyasszonyomra, még akkor is, ha lehet ő ezt nem érti.
Gil Ackerley egy megfejthetetlen rejtély számomra, és hogy őszinte legyek, ez kibaszottul zavar. Igazi nemes vérű, mégis szar a származásra, ugyanakkor benne van az elegancia, ami minden nemesben benne kellene, hogy legyen, és amit belém is próbáltak verni, szó szerint. Felhúzom a szemöldököm a visszakérdezésére, szinte éreztem, és ez a hangsúly még jobban biztossá tette bennem, hogy odavan a menyasszonyomért. És be kell vallanom, ez egy kicsit sem zavar, sőt, tulajdonképpen nagyon is jó hír a számomra, ugyanis már tavaly óta kinéztem Autumnnak. Megígértem az apjának, hogy ha már én nem vagyok hajlandó elvenni, akkor kerítek a helyemre valakit, aki alkalmas, és csak akkor leszek én a férje, ha nincs más. Mekkora mázli, hogy az a más létezik, és itt toporog előttem, mint egy kerti törpe, készenlétben állva, ha meg akarnám ütni.
- Aha.. szóval tudod, hogy jegyesek vagyunk. Remek,ne legyél oda magadtól, nem most derítetted ki az Azkaban titkos bejáratának jelszavát. – Megvonom a vállam és meredek rá, ahogy még mindig összeérintett mutatóujjakkal áll, egyhelyben, mint egy idióta. És nem bírom. Kitör belőlem a röhögés, rázza az egész testem, eltűnik belőlem minden feszültség el pillanatra, majd szélesen vigyorogva lépek mellé, és dobom át a karom a vállán. Autumn se egy nagy nő, ő sem egy totemoszlop, szépek lesznek egymás mellett.
- Hallod haver, nem vagy semmi. Elém állsz, sík hülyét csinálsz magadból, tisztellek. Nem foglak bántani, tulajdonképpen kellesz nekem. – Komolyodok el, és indulok meg az udvar felé vissza, karommal még mindig a vállán tehénkedve, úgy nézve rá. – Nem akarom elvenni Autumn-ot. Sőt... azt akarom, hogy te vedd el. – Hagyok neki némi időt, hogy feldolgozza, továbbra sem állva meg. Szükségem van erre a gyerekre... már csak amiatt is, mert Carrie nagy barátja. És meg kell tudnom, mennyi esélyem van még.

 A nevetésnek csakis kizárólag két fajtaáa lehet; vagy veled nevetnek vagy pedig rajtad. Nos, Travers nevetése határozottan az utolsó kategóriába tartozott. Így hát nem is csoda, ha alamuszi-nyuszi módjára akartam lelépni. Most. Vagy felejtés-átkot szórni.
 Végig érzem magamon azokat a mandula vágású szemeket, miközben iszom a kulacsból. Tudom, hogy ha lány lennék, örülnék és pirulnék- habár fiú létemre is elpirulok, azonban nem a zavar, hanem a szégyen miatt. Igazából jöttem elvenni valakitől a menyasszonyát. Vagy legalábbis közölni, hogy "hé, haver, szemet vetettem a nődre, nem gond".
- Nem állt szándékomban felhívni a figyelmedet magamra - törlöm le a kézfejemmel az arcomra folyt vizet.
 Ahogyan Travers lazán vállat von, ahogyan iszik a kulacsából; egyszerűen minden mozdulatában benne van a férfiasság és az erő. Én pedig rohadtul irigy vagyok. A lányok az ilyenekért áznak szét, nem pedig a hozzám hasonló nyurga ifjoncokért. Főleg nem Autumn, akinek maga a táltos paripa volt ígérve, és helyette egy kis szamár fut utána.
 Még akkor sem könnyebbülök meg, amikor a fiú elmeséli, hogy azt képzeli, egy házisárkány fut utána. Habár az arcomra mosoly kúszik, érzem, hogy tartok tőle. Tartok attól, amit mondani fog. És nem csak attól, hogy nekem mit mond, hanem attól, hogy mit mesél majd Autumnak. Talán azt, hogy egy őrült fakóhajú srác üldözte őt futás közben, csakis azért, hogy elmondhassa reménytelen szerelmét az ú jegyese iránt?
 Oké, ez határozottan egy túlkomplikált gondolat volt. Traversnek én nem vagyok ekkora ellenfél.
- Ha nekem lett volna egy házisárkányom, biztosan nem futottam volna előle. De soha senki nem vett nekem - gondolkozom hangosan. Mire észbe kapok, csak lustán megrázom a fejemet.
 Közben ez a zöld zászlós fiú engem néz úgy, mintha egy eladásra kívánt árú volnék. Vagy talán felméri az erőviszonyaimat? Vajon tudja, hogy Amycus egy ütésétől is a gyengélkedőben kötöttem ki? Ez aztán a kemény ellenfél!
- Hidd el, hasonlóan nehéz feladat volt. És a roxforti diákok nem a legolcsóbbak - rázom felé a fejemet. Még mindig a mutatóujjamat ütögetem össze, miközben Traversból egy hatalmas nevetés tör ki. Az a tipikus kétrét görnyedős fajta.
 Tudom, hogy rajtam nevet. De akkor is, csak bosszúsan összepréselem a számat, a hajam tövéig elvörösödök, és egyet lépnék is hátra, ám ő átkarolja a vállamat. Ettől az érintéstől úgy megugrok; azt hittem, ütni akar. Vagy ledönteni a földre és péppé verni. Esetleg megetetni valami óriáspókkal. Elvarázsolni. Három tiltott varázsigét használni.
- Haver? - rökönyödök meg egy pillanatra - Sík hülyét...? Nos, igazából örülök, hogy ennyivel megúsztam - villantok fel egy ideges mosolyt. Ha már béna vagyok, akkor legyek rendesen az. - De mégis mihez kellek neked? Nem akarsz megverni vagy ilyesmi, mert szemet vetettem a menyasszonyodra? Ő igazából azt sem tudja, hogy létezem... - és ezt olyan csalódottsággal mondom, hogy a szavaim igazságtartalmába a szívem szakad bele. Évek teltek el azzal, ahogyan Autumn mélyarany színű tincsei néztem ott, ahol elkaphattam őket - de Autumn pillantását még egyszer sem sikerült elkapnom. Talán mert mindig Traverst nézte.
 De derült égből villámcsapás; Raphael azt akarja, hogy én vegyem feleségül Autumn-t. A fenekemre pottyanok a domb tetején, mert a lábaim nem bírják az ilyen mértékű stresszt, azaz két bot két fokhagymagerezdbe dugva.
 Hápogva nézek a fiúra, aki fölém tornyosul. Megnémulok. Iszok a kezemben tartott vizesüvegből, mohón, és amikor újra eszembe jutnak a szavai, kiköpöm a vizet.
- Hogy én vegyem el? - úgy rázom a fejemet, mint egy borzalmas táncos - Ez valami szívatás akar lenni? Igazából az egész iskola tudott a vonzalmamról? Vagy... Vagy... - az arcom egyre vörösebb színt ölt, talán már úgy nézhetek ki, mint egy cékla, amire megszólalok:
 - VALAKI ELOLVASTA  A NAPLÓMAT?
 Amúgy nem napló. Egy ostoba jegyzettömb, aminek minden oldalára fel van írva... Szóval, fel van írva, hogy A+G, és minden, amit A-ról és R.T-ról   tudok. Persze így, még gondolatban is szigorúan csak monogramozva.
 - Idefigyelj Traves! Lehet, hogy nem vagyok olyan fitt, mint te, de ha most valami ostoba, mardekárosokhoz méltó szívatásra készült, akkor jobb, ha még egyszer elmondok valami biztosat; Ackerley papa az apám. És sajnos ennél kibaszottul nincsen jobb érvem arra, hogy miért ne bánts - tárom szét a karomat. Mint aki kéri, hogy üssék meg.
- De én tudnám szeretni Autumn-ot.
 Mert tudom, hogy te nem szereted.