Krystal és Darina

Egy fontos nap, egy fontos pillanat, amit muszáj megörökítenem. Mindenhová magammal cipelem a penna és ecset készletem, hogy alkothassak, mikor csak kedvem támad. Persze ez nem mindig jókor jut eszembe. (néha óra közepén) Most is, mint általában az egyik fal bemélyedését választottam, ahol csak egy kis gyertyafény világított. Belemerültem a rajzolásba. Mai nap egy gyógynövény tani pillanatot választottam; Cveta Doloh miként gabalyodik össze titkos szerelmével a Greengrass fiúval egy ördöghurok segítségével! Talán nem éppen a legmegfelelőbb pillanatot választottam azt alkotásra, mert mit ad isten, pont errefelé sétálgatnak egyik utánfutójukkal a nyálas MacNair lánnyal. Baj szagot érzek. Három egy ellen? Mi tagadás nem mindenki fogadott a szívébe a Mardekár házban. Sőt elég magányos vagyok, ha úgy nézzük, de már nem érdekel. Azt hiszem ezt az információt fel tudtam dolgozni az évek során.
- Mit csinálsz Rayne? – szegezte hozzám a kérdést fennhangon, mint akit úgysem érdekel! Kiütötte kezemből a vázlattömböt, a galléromnál fogva az arcához húzott. Csak a szemem sarkából láttam ahogy Greengrass felemeli a naplóm a földről és nézegetni kezdi, majd oda szól: - Ahhoz képest, hogy sárvérű elég ügyes ez a senki. Arcomon most nem Cveta keltette félelem, hanem a dicséret általi büszkeség ragyogott. Morgott egyet és oda lökött a MacNair lánynak.

– Had nézzem! – Fél perc csend után, meglátta az utolsó rajzom befejezetlen tartalmát. Greengrass kérdően nézett rá, Cveta viszont felém, mint aki apró darabokra tudna szakítani dühtől szikrázó pillantásával. Nyeltem egyet. Tudtam, most nagyon meg fogom bánni ezt a találkozást. Újra megragadott; azt hittem, majd pálcát ránt, de először ütött! Leestem a földre, de felrántottak és elkezdtek körbe lökdösni egymás között. A számban vér, vasas ízét éreztem, bordáim sajogtak a fájdalomtól. Fülemben ezek a mondatok csengettek.
- Menj haza ahonnan jöttél, mocskos kis sárvérű. Nem vagy közénk való! Miért nem mész vissza oda, ahova tartozol, sárvérű? Sárvérű – sárvérű – sárvérű!!!
A szavaik nagyon fájtak. Miért kell ekkora különbséget tenni arany és mugli vér között? Semmivel sem tudtak többet, mint Én. Egyetlen előnyük a varázsvilág létezésének és történetének tudata. Nem nagyon tudtam felmérni a helyzetet. Menekülőre foghattam volna, de nem vagyok gyáva. Meg akartam mutatni, erősebb vagyok, mint ők 3-an...  Épp kitörni próbáltam a hármas közül, mikor egy ismerős hang csapta meg a fülemet. Oda néztem és láss csodát a legidősebb Nővérem, Krystalt láttam magam előtt, kivont pálcával, dühös, bosszúra ittas tekintettel. Egy kicsit megkönnyebbültem de mégis azon morfondíroztam, mi a jó eget keres idelent, ilyen messze a klub-helységétől és miért avatkozik bele az Én dolgaimba?

Krystal és Darina

Az évek megkeményítettek? Talán igen, talán nem. Mindenre máshogyan reagálok. Sok verést elviseltem már ez idő alatt és mindig kamatostul kapták vissza támadóim. Most sem kellett volna közbe avatkoznia Drága Nővéremnek. Ha a gyengélkedőn kötök ki, akkor ott. Túlélem.
Amíg a három muskétás Krystallal volt elfoglalva, felszedtem firkálmányaimat és a pennáimmal egyetemben elrejtettem táskám legmélyére. Nem akartam, hogy Ő is felfedezze a róla készült karikatúrákat, mint például: Krystal fejű medúzát, kígyó hajjal, ordibálva. Nem.
Háztársaim néhány gunyoros pillantással elhaladtak Nővérem mellett, melyben azt sugallták: „Még nincs vége... Rayne...”
Most mit irkál? Inkább segítene felállni! Mindegy. Feltápászkodtam a fagyos kemény földről, amit az imént a bordáimon éreztem; leporoltam magam a szám sarkában csordogáló vért is beletöröltem az ingujjamba, Ő egy szót sem szólt. Beállt a kínos csend. Nem értem mire vár; most meg kellett volna köszönnöm? Mihelyst átfutott ez a gondolat az agyamon, Krystal szóvá is tette.
- Nem kellett volna közbe avatkoznod. – morogtam az orrom alatt és szúrós tekintettel néztem rá. – Ez nem a te dolgod. Meg tudtam volna védeni magam...  - A hála helyett dühöt éreztem. Pedig gyakorlatilag megmentettet a szaros kis életemet, de így mindenki a szájára vesz majd: „Nézd ott a kis sárvérű, akit a Nővére védett meg!”
- Különben is, mit keresel ide lent? Ilyen távol a házadtól? Kémkedsz utánam? - Valószínűleg nem, de ilyen egy Húg. A Nővérük idegesítésére születnek. Nem vártam meg a választ, pedig megölt a kíváncsiság. A vállamra kanyarintottam a táskám, elsuhantam mellette. Éreztem ahogy az ingujjam hozzáér az övéhez. Akart volna mondani valamit? Ki tudja. Ez csak rajta áll...
Ahogy távolodtam eszembe jutott a múlt árnyéka, mely mostani énemhez óriásként vetül. Hiányzott. Milyen jó is volt, mikor még testvérek voltunk; nem ismerősök. Másképp is alakulhatott volna a jövőnk, de kik hazugságban élnek, már nem hiszik el saját maguk valóságát sem. Már bánom a hisztiket, miket gyerek fejjel elkövettem a térítések miatt, de olyan mélyen belém ivódtak, persze a büszkeségem miatt ez megváltoztathatatlan... A mi kapcsolatunkat nem lehet átformálni, sosem lesz olyan, mint akkor régen...

Krystal és Darina

A keze az enyémen pihent. Határozott szorítással fogta a csuklóm, mely olyan erőt sugallt, amit nem mindenkinél tapasztalhatok. Volt benne valami, amivel megmelengette fagyos szívemet. Tudtam, ez a pillanat a kemény szigor és a gyengéd szeretet egyvelegének kiütköződése. Úgy éreztem tényleg, őszintén hálás az alkotás iránti meg nem tört szeretetem miatt, ami nagyon jól esett. Kiskoromtól kezdve Ő biztatott, segített a sikeres műalkotás elérésében. Emlékszem, képes volt órákon át ácsorogni egy farönkön az ügyetlen próbálkozásom miatt. Ha viszont a kép nem remekelt, Ő jött oda vigasztaló szavaival: „Nem baj Húgi, attól még kiakasztjuk a falra!”
Kemény harcok dúltak a fejemben. Az egyik Énem azt mondta: „Sétálj tovább és ne törődj vele”, a másik: „Bocsáss meg minden sérelemért”. Semelyikre nem hallgattam volna szívesen. Itt csak is Én dönthetek a sorsomról. Választanom kell a magány, vagy a családom között, de nem tudok. Ha hagyom, hogy a büszkeségem nyerjen, végképp elveszítek mindent amim eddig volt és azt nem akarom.
- Nem kell úgy tenned, mintha aggódnál értem... – Felemeltem a hangom, kitéptem a kezéből a rajzot és meghátráltam volna, ha nem szorítja még jobban a kezem azt jelezve, innen nem szabadulsz egykönnyen. Időben észbe kapva rájöttem, ez megint nem az a hangnem, amit próbáltam megütni.
- Ne haragudj, Oké!? Nem tudom, hogyan beszéljek veled... Még nincs itt az idő, még nem állok készen.
Bármennyire is szerettem volna naki elmondani, mennyire sajnálom azokat az érzéseket, amit nem tudok kimutatni, de nekem se könnyű. Megváltoztam, valami elromlott a lelkemben, talán rossz ember lettem. Nem álltam készen erre a beszélgetésre. Megijedttem. Végig szaladtam a folyosó kanyarulatain és berobogtam a Mardekár klub-helység ahol végre elmerülhettem annak zöld-ezüst pompájában.