A fiúk által összehozott bulin csak úgy nyüzsögnek az aranyvérű népek, a legkedvesebb emberek, akikkel boldogítottuk egymást az elmúlt hét évben s bár nem mondanám a szemükbe, de hiányozni fognak. Alecto ennyi időn keresztül volt a szobatársam, és hát a különleges személyisége ellenére elég jóban vagyunk, ahogy a többiekkel is elég közelinek mondom a barátságomat.
Kíváncsi vagyok arra, hogy mit hoz számukra a jövő még akkor is, ha már régóta el van döntve a legtöbbünk sorsa. Bekerülünk a szüleink kerékvágásába és onnan nem sűrűn fogunk kikerülni, de az is előfordulhat. Ahogy végignézek a bagázson feltűnik, hogy egyre jobb hangulatba kerülnek, így én is csatlakozok a vodkát emlegető lányokhoz és miután Victoria átnyújtja az üveget jó nagyokat kortyolok belőle mielőtt tovább adnám. Mielőtt azon kezdenék el kattogni, hogy mikor ér vissza hozzám már más valaki köti le a figyelmemet. Marcell jelenléte feldobja az estémet, mert ha nem más a majdnem unokatestvéremre mindig számíthatok. Családtag már a drága, így mikor mellém ér két puszit nyomok arcára.
- Fogalmam sincs, de ha Ő itt van… - akkor Gil is hamarosan fel fog tűnni és ez boldogsággal tölt el. – Mennem kell. – intek Marcellnek ezzel az elefántcsontszínű hajjal megáldott fiú keresésére indulva. Kíváncsi vagyok miért jött el és, hogy… semmi. Körbe-körbe járatva a tekintetemet keresem az ismerős arcot de sehol sem vélem felfedezni, ami szomorúsággal tölt el, ebből az állapotból Archie ébreszt fel, én pedig pukedlizve fogadom bókját.
- Talán egy másik életben leveheted rólam a bugyimat. – nevetve koccintok vele és örülök, hogy sose gondolt rám úgy. Legalább egészen idáig megmaradtam tisztának. Amúgy sem az én típusom ez a srác, de barátnak tökéletes alapanyag. Meg amúgy is… akad más valaki, akinek szívesen levenném a fehérneműmet. És ez a valaki Gil Ackerley, akinek hiánya fáj és azon töröm a fejem, hogy elhopponálok hozzájuk egészen addig míg valaki meg nem fogja a karomat. Elmosolyodok mikor meghallom a hangját.
- Téged kerestelek. – engedem hadd vezessen, pörgök egyet és a testem különösen boldog érzéseket vált ki belőlem. Egyszerűen örülök annak, hogy itt van. – A szakadt nadrág is megfelel. – nevetem el magam, egyre mélyebben tanulmányozva arcát. Felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy a pillanatnyi boldogsága átfordul pánikba de mielőtt bármit is mondhatnék, már Ogdean lép mellénk és érdeklődik.
- Fogalmam sincs, egyik percben még nevetett… Most meg Mundungust keresi. – nem tudom mi baja lehet Gilnek, nem szoktam ahhoz, hogy így viselkedik ezért kicsit én is kezdek pánikba esni. Merre lehet már Dung? Vagy valaki aki tudja, mit kell csinálni. Megkönnyebbülök mikor Dung és Raphael is ideér.
Olyan gyorsan történnek az események, hogy a tekintetem Raphaelről Dungra vándorol, aki farok kisebbítéssel vádolja az előbbit és már semmit nem értek. Nagyokat pislogok, miközben próbálok nem féltékeny lenni Carrie-re, aki csak úgy odahajol Gilhez. Forr bennem a düh? Lehetséges. De rávettem magam, hogy ne érdekeljen a csaj. Végül is… Megszerezte azt akit akart, és ha akarnám sem venném el tőle, mert a szívem legmélyebb bugyraiban mindig szimpatikusnak tartottam. Raphaelre pillantok.
- Merlinre mondom! Ennél csodálatosabb hírrel nem is szolgálhattál volna, Raphael! – mosolygok rá örömittasan, majd megölelem jó szorosan Raphaelt. – Azért kíváncsi lettem volna magunkra. – nyomok egy puszit az arcára és így már fülig érő ajkakkal emelem fel kezem és húzom le róla az eljegyzési gyűrűt pont mikor egy másik tag lép hozzánk. – Adjam vissza? – érdeklődöm majd a válasza után kicsit szökdécselve térek vissza az immár józanabb és pánikmentesebb Gilhez, hogy lehajolva egyből ajkaira tapasszam enyémet. Lehunyt szemmel élvezem lágy ajkának érintéseit, édes csókját majd kicsit elhúzódok, de csak annyira, hogy suttogva elmondhassam a valaha kapott legjobb hírt.
- Szabad vagyok.

 Azt kell, hogy mondjam, ameddig nem voltam Dolohovéknál – kuncogás -, addig nem is tudtam igazán, hogy milyen egy jó buli. Oké, tény, hogy nem sokat látok belőle, de ezt próbálom arra fogni, hogy csak a félhomály miatt van. Bár égnek a lámpák.
 Mindenféle szégyen- és szánalomérzet nélkül követem Autumn-ot, a farkamat pedig kiskutya módjára csóválom. Kuncogás. Még magam is félreértem a fejemben elhangzott gondolataimat. Persze Yaxley beelőz, de jelen pillanatban nem tudok rá haragudni. Vagyis igen, ám mivel a tulajdon kezemet nem igazán érzékelem, jobbnak látom nem kötekedni vele. Pedig biztosan megverném. Vagy ő engem.
 - Édesdrága Yaxley – paskolom meg álomittasan a vállát. – Igazából nem téged, csak Őt – intek a fejemmel Autumn felé. – De szerencséd, ma adakozó kedvemben vagyok, és még veled szívesen eltársalgok. Hárem alatt pedig a másik két gráciát érted? Nem tudom, hol vannak azok a tündérbogaraim – rebegtetem bájosan a szempilláimat felé. Itt azért már kezdem érezni, hogy valami nincsen rendben velem.
Miközben esetlenül próbálom magamra vonni Autumn figyelmét, Ogdean lép oda hozzám.
 Komolyan mondom, szívem szerint vigyorogva borulnék a nyakába. Aztán mire rájövök, hogy mit akarok tenni, már meg is teszem és szabad kezemmel az izmos hátat paskolom.
 - Ó, drága barátom, te sosem zavarsz – mutatom tökvigyoromat mindenkinek. – Minden t-ö-k-é-l-e-t-e-s-e-n rendben van – mondom lassan, szótagolva. Csak ki akarom hangsúlyozni, hogy minden tök oké.
 Merlin szakállára, hogy ez mekkora egy király buli!
 Muszáj elengednem Ogdean-t, amikor megjelenik az oldalamon Travers. Most komolyan, ő mégis mit keres itt? Tehetetlenségemben még szét is tárom a karomat, de ezzel csak azért érem el, hogy megütöm Ogdean vállát.
 - Hé, én is itt vagyok ám – csapok egyet a mellkasomra, miközben tekintetemet Travers-re függesztem. Legalábbis arra, amerre őt sejtem; homályos, ébenfa színű folt egy fehér bőrű fejen. Az Raphael, nemde?
 Igazából mivel lelassulva – vagy felgyorsulva – látom magam körül az eseményeket, csakis egy pálcavillanást érzékelek, meg azt, hogy a fenekem valami keménynek nyomódik, és az bizony nem Autumn csípője.
 - Leültetsz, Travers? Most ez komoly? – nézek utána tátott szájjal. Mire reagálnék, arra lelép, de azért még a kezembe nyom valami fiolát. Az ujjaim között forgatom az átlátszó üvegcsét, és azon morfondírozok, hogy ha elvileg eper íze van, akkor miért van kék színe? Az eper nem rózsaszín? Vagy piros? Talán a mugliknál már kék? A
 Megérkezik Dung. Ezt onnan tudom, hogy valaki mugli trágárságokat is csempész a mondatába, miközben Traversszal beszél, de képtelen vagyok közbeszólni. Csak annyit értek belőle, hogy Raphael-nek jobb, ha minél messzebb kerül a Dung-hurrikántól.
 Egy angyali jelenés terem előttem; gyermekkori barátom, Carrie. Most már nem kérdezhetem meg tőle, hogy megint pisilünk-e együtt, mint a régi szép időkben.
 - Carrie-berrie, ugye ez nem mérgező? Mert szerintem Travers engem meg akar ölni – rázom meg felé a fiolát, miközben ő finoman az állam alá nyúl. Nem jövök zavarba; még a szemem előtti köd ellenére is olyan anyai ez a mozdulat, hogy önkéntelenül lehunyom a szememet.
 - Köszönöm, te is rendkívül csinos vagy – húzogatom meg a szoknyája alját, miután újra felnézek.
 - Ó, hogy arra – nagyképűen legyintek – Már elcsábítottam; az Ackerley-vonzerőnek nehéz ellenállni.
 Leszegem a fejemet, amikor Carrie mondja, hogy mennyire kiábrándító vagyok.
 - Szóval szerinted igyam meg ezt? – mutatom oda neki még egyszer a fiolát, miközben letekerem a kupakját. Követem Carrie tekintetét egyenesen Autumn-ra, aki Traversszel beszélget. Érzem, ahogyan a düh hatására a vér a fejembe tódul. Nem várom meg senki reakcióját, hanem lehúzom a fiola tartalmát. Komolyan, inkább a halál, minthogy őket nézzem.
 És mellesleg ennek a cuccnak nincsen eperíze, de határozottan kezdek tisztábban látni. Még a gúnyt is kihallom Carrie hangjából, ahogyan Autumn ruhájának a méretét becsmérli.
- Tudod, hogy nem vagyok az az első-randin levetkőztetős fajta. Inkább hagyom, hogy magától vetkőzzön – oké, borzalmas vicc, de még nem vagyok teljesen magamnál. Bár azt sem tudom, hogy mi volt a bajom.
 Éppen rosszkor iszom meg az italt, mert hallom, ahogyan Carrie valamit a terhességről mond Dung-nak, akiről gőzöm nincsen, hogy hogyan került ide.
 - Ugye most csak a gondterheltségről beszéltek? – súgom nekik én is oda. És mielőtt még akármire is választ kaphatnék, valaki lehajol hozzám és megcsókol, közben meg imádkozom, hogy ezt Autumn ne lássa, mert a másik lány valami elképesztően csókol. Aztán amikor félig kinyitom a szememet, jövök rá, hogy ez a lány Autumn. Finoman, de kissé kétségbeesetten eltolom magamtól. Azt mondja, hogy szabad.
 - Mármint, szabad szabad? Hogyan szabad? – nézek rá vizslató tekintettel, az ajkamat nyalogatva. Oké, ez most így kicsit hirtelen jött, hogy csók meg minden, előtte pedig még homályosan is láttam a lányt.
 - Te, Travers – kiabálok a fiúnak oda. – Lehet, hogy Felix Felicist itattál velem? – és igen, józanabbul megengedek magamnak egy kis mosolyt felé.
 Végtére is, ha Autumn szabad, az csak egy dolgot jelenthet…