Bármennyire is szeretnénk néha lelassítani az időt, bármennyire szeretnénk átélni még egyszer néhány percet ez nem lehetséges. Az időnk véges, szalad velünk főleg mikor az események sorra követik egymást. Emlékszem az első napomra a Roxfortban s mégis az iskola elhagyásának napja áll most hozzám közelebb. 5 év telt el mióta kirepültünk a biztonságot nyújtó kastélyból, ahol minden olyan könnyűnek tűnt és csak az járt a fejembe, hogy Raphael végre elfogadja a sorsunkat. Ez meg is történt.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor kimondtam az akkor még bizonytalan boldogító igent a rokonság színe előtt és körülbelül a fél Mardekárosok előtt. Ott volt mindenki aki számított, aki fontos volt Raphael életében és az enyémben is egyaránt. Sőt, még olyanok is felkerültek a vendéglistára, aki megkeserítette, legalábbis az enyémet nagyon, mert féltékeny voltam rá. Nem is egyszer. De az a nap más volt, nem azt mondom, hogy rossz volt, mert kifejezetten nem volt az. Raphael jó képű volt, remekül festett az öltönyében és én is szépnek éreztem magam a hosszú, fehér, hátul kivágott menyasszonyi ruhámba, ami csipkés volt elől és néhány csillogó darab ékesítette. Köztük a házunkat szimbolizáló kígyójelvény is.
- Úrnőm? – bátortalan hang szakítja meg a nosztalgiázásomat. Kérdőn felhúzott szemöldökkel egyenesedem fel a kanapéról, belebújva a szobapapucsba. – Akkor ma este elmenjek? – bátortalanul kérdezi meg, én pedig halványan elmosolyodok és bólintok. Nem szeretem, ha a ház tele van idegenekkel, manókkal vagy bármi más lényekkel. Néha jobb szeretek egyedül lenni, főleg, mióta kiderült, hogy terhes vagyok. Raphael nem szívleli ezt a kérésemet, de néha muszáj úgy éreznem, hogy ÉN vezetem a háztartást még akkor is, ha ez nem így van.
- Holnap reggel se siessen vissza. Rendben leszünk. – nyugtatom meg a leglágyabb hangleejtésemmel, majd a nyomába eredve kísérem ki az ajtón, mint valami mugli film szereplője. Majd mosolyogva, a lassan kerekedő pocakomat simogatva sétálok át a konyhába, hogy megkeressem a hozzávalókat a vacsorához. – Ma valami finomat főzünk apunak, rendben? – osztom meg gondolataimat a pocaklakóval, majd előkeresve a kötényemet kezdek neki a kacsa elkészítésének.
Sose szerettem igazán a kacsát, ahogy a tökös pitét sem, de a terhesség eltörli az ember által utált ételeket, és hát… megkívántam ez az igazság. Így hát, mint valami jó háziasszony állok neki a főzésnek, mindenféle köretet készítve mégis a legfontosabb, és legtöbb időt a kacsa elkészítésére szentelem. Tökéletesnek kell lennie Raphael számára.
- Hm… - nyammogok elégedetten egy tökös krémmel megkent uborkát eszegetve, miközben az asztalt rendezem el. Boros pohár, tányérok, evőeszközök és minden más szükséges tárgy. Miután ezzel is végezek egyből felmegyek a hálószobába, hogy kiválasszak egy nem a kényelméről híres ruhát. Fél órával később már szalonképesen lépek ki a szobából, le a konyháig, hogy kivegyem a ropogósra sült kacsát. S pont abban a pillanatban nyílik az ajtó. Elmosolyodok.
- Pont jókor jöttél. Elkészült a vacsoránk. – hatalmas mosollyal arcomon indulok meg az ajtó irányába, ahol már a férjem – de fura gondolni – áll. – Milyen napod volt drágám? – érdeklődöm közelebb menve.