Teljesen átlagos kinézetű a maga sötétbarna, rendezetlen frizurájával és fekete keretes szemüvegével, azokkal a Bambi-barna szemekkel sok embert rá tudott már venni olyan dolgokra, amiket amúgy az illető nem szívesen tett volna meg. Ha látod a folyosón, vagy a teremben, akkor majdnem biztos, hogy van nála egy könyv, amit általában a mellkasához szorítva hord: de nem a legfeltűnőbb jelenség, így simán meglehet, hogy elhalad melletted és észre sem veszed.

A barátai (vagyis Methode) biztosan azt mondanák róla, hogy egy megbízható és csupaszív fiú, akire mindig lehet számítani: aki mindig segít, ha bajba jutottál, ugyanakkor van néhány idegesítő szokása is, mint például túl sokat beszél, legfőképpen olyan helyzetben, amikor egyáltalán nem kellene beszélnie. Nagyon könnyen zavarba jön, a pirulás pedig szinte egy veleszületett tehetség, amitől ha akarna se tudna megszabadulni, ugyanígy az igazságmondással: képtelen hazudni, megpróbálta egy párszor, de a másik személy mindig átlátott rajta, mert az arca rögtön mindent elárul. Szívesen segít a rászorulóknak, főleg, ha tanulásról van szó, hiszen nagyon élvezi, ha jeles vagy kitűnő eredményt ér el, de a Kvidics csapat nem az erőssége, inkább a földön marad és ott csillogtatja a tehetségét.

Lilith Anne Bradley

Egy kósza, sötétszőke hajtincset tűr a füle mögé, ahogyan újra a papírok fölé görnyed: már hosszú órák óta ül az asztalnál, belemélyedve jegyzetel és osztályozza a diákok dolgozatait. Egy külső szemlélő számára talán fel sem tűnhetne a különbség, de meg kell, hogy jegyezzem: édesanyám egy mugli születésű tanárnő, aki imádja a munkáját, s semmi pénzért nem cserélné el ezt az életet, még akkor sem, ha egy kicsit furcsa mindez számára: a férje, aki megszállottan termeszti növényeit, hogy aztán abból mindenféle bájitalt és kence-ficét alkothasson. Még a levegőben mozgó tárgyakhoz is sikerült hozzászoknia, amik a húgom által sajnos nem voltak túl hosszú életűek: egyszer azonban a frász kerülgette, mikor az egyik könyvem úgy döntött, hogy elkezd garázdálkodni a házban: igen, az a bizonyos Szörnyek Könyve. Most azonban úgy tűnhet, mintha egy idilli pillanatban minden a helyére kerülne: felpillant a jegyzetekből, mikor meghallja hangos nevetésünkkel elegyített beszélgetésünket az előszobába lépve. Neki nem is kell több, lassan de határozottan tolja el magát az asztaltól, hogy egy széles, nosztalgiával fűszerezett mosollyal és öleléssel üdvözöljön bennünket, hiszen újra hazatértünk.


Cameron Robert Bradley

Szinte még a legyek játékos zümmögését is hallani, annyira csöndes belemélyedéssel és odafigyeléssel követ minden egyes lépést a könyvben: nem szeretne úgy járni, mint amikor majdnem sikerült felrobbantania a fél konyhát, vagy amikor a szakálla kapott lángra. Ujjaival lassan tolja feljebb orrnyergén a fekete keretes szemüveget: na nem mintha az lejjebb csúszott volna, ez csupán egy berögzült mozdulat, amit sokak szerint édesapámtól örököltem. Ujjaival egy kósza verítékcseppet töröl le homlokáról, miközben szemüvege felett lesi a készülő bájitalt: ebben az állapotban senki és semmi nem zavarhatja meg a koncentrálásban, ha mégis úgy döntesz, hogy besétálsz a terembe, akkor fel kell készülnöd az esetleges következményekre: a húgom ugyanis sokszor eljátszotta már, hogy a legfeszítőbb pillanatban ordította/sikította el magát, ettől pedig az egész munka odaveszett. S hogy édesapám miért is annyira megszállott a bájitalaival kapcsolatban? Ez a Roxfortban kezdődött, mikor is a barátaival kísérleteztek különböző dolgokon, ez pedig azóta is egy nagyon fontos hobbi maradt meg számára: a mindennapokban amúgy a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, s nagyon igyekszik azon, hogy a jelen helyzetben semleges tudjon maradni: mert a családunk nem éppen az a fajta, aki szívesen beletenyerel a dolgok közepébe, szeretjük inkább a szélső oldalról szemlélni a dolgokat, s csak akkor döntünk, ha abba bele vagyunk kényszerítve.


Clove Jasmine Bradley

Játszi könnyedséggel mozdítja csípőjét a zene ritmusos ütemére, barnás-vöröses haja csak úgy ragyog a félhomályban: ebben a pillanatban boldogabbnak nem is tűnhetne. Úgy táncol, mintha nem lenne holnap: mintha semmi sem számítana, de szeme sarkából végig egy pontot fixíroz, ez pedig nem más, mint én, aki görcsösen mosolyogva szorongat egy piros poharat az ujjai között. Kereken 3 perc van közöttünk az én javamra írva, mégis sokszor úgy viselkedik, mintha rajtam kéne tartania a szemét, vagy különben valami butaságot teszek: ez pedig annyira nem is esik messze a valóságtól. Sokszor érzem úgy, hogy bár nekem kellene megvédenem a húgomat, a legtöbbször ő az, aki közbelép és fejbekólint, ezzel hozva vissza a valóság talajára. Soha nem értettem, hogyan lehet valaki ennyire vad, mégis érett… kész rejtély. De ez Clove, maga a megtestesült hurrikán.

Október 14.

Azt hiszem, hogy már ideje lenne hozzászoknom a tényhez, miszerint a húgom mindenbe bele fog kotnyeleskedni: leginkább abba, amihez semmi köze nincsen. Nem is tudom, hogy honnan vesz ennyi ostobaságot: még hogy gyengéd érzelmeket táplálnék Methode irányába. Badarság.
Mostanában csak túl sok minden történt és túl sok információ van a fejemben: olyan információ, amivel nem tudok mit kezdeni egyelőre és őszintén szólva a jelenlegi helyzet is megrémít. Lehet a többi diák ezt félvállról veszi, Clove is, meg a családunk többi tagja is, de valami megváltozott… és nem a legjobb irányba.


Október 26.

Igazán büszke lehetek magamra a mai napon, ugyanis a jegyeim kiválóak, de valami mégsem teljesen kerek: egészen eddig a pillanatig teljesen biztos voltam abban, hogy mit akarok csinálni a Roxfort elvégzése után, hogy milyen is lesz a jövőm: szinte mindent elterveztem, de mindez felborult. Többé már nem érzem úgy, hogy én irányítok mindent a jövőmmel kapcsolatban és félek, hogy Methode ennek a jövőképnek már sajnos nem szerves része többé…
Talán tényleg többet érzek iránta, mint barátság, és ezért próbálom meg ellökni magamtól.


November 18.

Egy ideje nem írtam, pedig próbáltam megfogalmazni mindazt, ami jelenleg bennem lezajlik, a megfelelő szavakat mégsem találtam. Mintha a mozaik-darabok nem illenének egymáshoz: mintha egy idegen ember bámulna rám vissza a tükörből. Mégis mi a fene történik velem?!
Ó, és ha ez még nem lenne elég, akkor 2 nappal ezelőtt sikerült aljasul berúgnom és megzavartam Barty fürdőzését. Hálás lehetek, hogy csak a medencébe taszított bele és nem vert, vagy átkozott meg. Azt a csókot azonban nehéz lesz elfelejteni…


Január 23.

Dung egy igazi seggfej: és nem amolyan “majd holnapra elfelejtem mégis mi történt” seggfej, hanem amolyan igazi belevaló. Tényleg azt hitte, hogy csak úgy megúszhatja az éjszakai sétálást a folyosón, hogy senki nem fogja leleplezni, de mikor kérdőre vontam, hogy mégis mit csinál, akkor volt még képe egy kis szertárba betaszigálni. Nem is értem, hogy mit képzel magáról… egy felfuvalkodott hólyag… olyan önző és… megcsókolt. Tudom, nem ez volt a legelső eset, hogy ez megtörtént, de ezúttal más volt. Ezúttal nem éreztem úgy, hogy rossz lenne, vagy megbántam volna, esetleg rögtön el kellene mondanom Methode-nek, mert neki ugyan semmi köze nincsen ehhez. Bárcsak jobban tudtunk volna fülelni és hallottuk volna, hogy azok a varázslók mire is készülnek az iskolában, csókolózás helyett…
Ha valami rossz történik és diákok halnak meg, az vajon az én lelkemen szárad majd? Meg amúgy is, miért van az, hogy mostanában többet csókolózok, mint eddig valaha? Vajon Methode lesz a következő, vagy ez csak egy kislányos álom?