Aranyvérű, halálfaló család. Az idősebb Mulciber büszkén mondhatta magát Voldemort egyik legelső követőjének. Anyja inkább a férjét, nem a sötét varázslatok hatalomra törését támogatta, de ezen eszme szellemében nevelte fiát is - röviden, lényegre törve soha még csak fel sem merült a család egy tagjában sem, hogy azon az úton kívül, amit Voldemort mutat, van másik járható.

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.

Mire visszaértem, már véget ért a tor. A legtöbben hazamentek, csak a legtávolabbi rokonok hortyogtak az emeleten, egyébként csend volt, az óra sem kattogott. Régi hagyomány szerint, a halott tiszteletére megállították az ingát. Forró volt a szoba és még forróbb az éjszaka. Szédítő meleg tódult be minden nyitva hagyott-felejtett ablakon.
Órák óta izzadtam. Az ingem lucskosan a hátamhoz tapadt. A heverőre dobtam a talárom felöltőjét, remegő kézzel kigomboltam a felső gombjaim.
Végül is mi ez az egész? Egy rothadófélben lévő, szétcincált test most egy kriptában foszlik tovább. Nem tudom, miért vártam a temetéstől megnyugvást. Nem értem, miért is várhattam volna bármit. Várj, csak, várj! Megnyugvást mondtam? Miért is? Nem is voltam zaklatott. Semmit nem éreztem. Nem volt mit éreznem.
A világ elvesztette minden eddig megismert értelmét. Azt hittem, mire újra belépek a házba, majd minden széthasad. Apró darabokra. A felfoghatónál jóval kisebb cafatokra. Vagy szétesik azzá a megismerhetetlen semmivé, ami még az idők kezdete előtt volt.
Mindegy, hogy mi, de valami csak-csak történhetett volna.
Leültem. Meredtem előre.
De csak-csak nem történt semmi.

Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem.

Dixi, a házimanó apró, fürge léptekkel osont be a szobába. A tálalón roskadozó üres tányérokat fürgén szedegetni kezdte. Lerágott csontok, párolt, egzotikus növények meg némi édesség nyállal keveredve, a tányér szélén hagyva.
Látod? Látod apám? Pontosan ennyit ért a halálod. Kegyeskedtünk degeszre zabálni magunkat.
A manónak morogtam valami gorombaságot, de nem figyelt. Miért is figyelt volna? Én se tettem. Fogtam a talárom, felálltam és elindultam. Én sem tudom, hova, csak szédelegtem a forró lakásban.

Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.

Jó-éjt csókot nyomtam anyám alvó szemeire. Önkielégítettem a fürdőkádban. Langyos víz, hosszú fürdő. Lehúztam a fejem a víz alá, próbálgattam, meddig bírom levegő nélkül. Reméltem, hogy valahogy megfulladok, de az utolsó utáni pillanatban mégis csak nyert a túlélési ösztön.
Az ázott tincseim a fejemhez tapadtak, a víz az orromról az államra csöpögött, az államról pedig a földre. Cuppogós, nedves lábnyomokat hagytam magam mögött.
A szobámba érve a derekamról a földre dobtam a törölközőt. Evan az ágyamon feküdt, szabálytalan gombócként, lustán szuszogva, mint holmi alvó macskakölyök. A temetés után haza akart menni, én marasztaltam. Vonakodva állt csak rá.
Leültem az ágy szélére. A tekintetem lassan falta őt, előbb bokától derékig, aztán meg onnan felfelé.
Igazából nem hittem, de egyenesen reméltem, hogy mire visszaérek ide, a világ egyszerűen szétszakad. De mondom, hogy nem, nem történt semmi sem. Semmi, csak valahogy ő, igen, ő tűnt másnak. Egészen másnak.


Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.

Pilinszky - A széken és az ágyon