Néha határozottan az az érzése, hogy ha nem lenne ennyit aurortól nyüzsgő helyeken, már rég megölte volna a félelem. Mikor hazament a King's Crossról, valahol látta maga előtt, hogy hazamegy, belép a szalonba, és az apja ránéz, és azonnal tudni fogja. De aztán persze hazament, és az apja még csak nem is volt otthon, sőt még vagy négy napig nem is találkozott vele, és amikor végül igen, leginkább rá se nézett, vagy legalábbis semmi nem utalt rá, hogy észrevenné a jelenlétét. Aztán most itt van ezen a szaros menetrend szerinti minisztériumi nagykutyák & kirakatcsaládjaik rendezvényen, csupa auror, misztériumügyis, főosztályvezető, Dolohov-féle huszadrangú törtető talpnyaló. Az érzés, hogy a sötétkék dísztalárja átlátszó, és mindenki láthatja rajta a féltucat kendőzőbűbáj alá rejtett Jegyet, csak egy másodpercig tartott, amikor belépett. Aztán rohadtul gyorsan megtalálták a joviális kollégák és szirupos dámák, és iskolai jegyekről, aurorpályáról meg házassági ajánlatokról kezdtek beszélni.
Hogy ezek valaha rájönnének? Hiszen akkor se vennék észre, ha Voldemort a homlokára égette volna a kézjelét. Az egyetlen veszély, ami fenyegeti, hogy túl sok mindenízű makaront tukmálnak rá, és hogy meghal az unalomtól, mire mindenki kiélvezkedte magát a rendkívüli nyitvatartású Barty Crouch Sr. fia-simogatóban. Vagy hogy visszafordíthatatlanul rámerevedik az arcára ez a bárgyú, kényszeredett mosoly, és élete hátralévő részét ezzel az arckifejezéssel kell eltöltenie. De hogy valaha is lebukna...?

Legalábbis addig így tűnik, amíg össze nem találkozik a pillantása Moodyéval.

Persze, hogy itt van, hogy is gondolhatta volna, hogy nem lesz. A minisztérium kedvence, a gátlástalan hóhér, akire szükségük van ezekben a vészterhes időkben – Moody épp azt teszi terepen, élesben, amit az apja tollvonásokkal egy tömörfa íróasztal mögötti kényelmes bőrfotelben. Persze, hogy oda meg vissza vannak érte.
Egytart néhány másodpercig, mire képes annyira összeszedni magát, hogy odabiccentsen neki.
Tisztában van vele, hogy túltolta, és átlépett egy határt.
Nyilvánvalóan ezért nem kereste az elmúlt két hónapban a kandallón keresztül. Nem mintha Moody bármit mondott volna, de azért ostobának kellett volna lennie, hogy ne vegye észre, amikor észrevétlenül, éles átmenet nélkül átcsúszott azon a láthatatlan határvonalon, amiről azt remélte, hogy nem is létezik. Volt elég arrogáns hozzá, hogy azt gondolja, hogy túl okos ahhoz, hogy Moody tekintetében valaha is megjelenjen az a kifejezés, hogy az apja neve, az apja utálata, a saját tökéletes modora feddhetetlenné teszik, sebezhetetlenné, hogy felette áll minden gyanúnak, és ez örökre így is marad. Vagy talán túlságosan is apellált Moodynak az iránta való, jól leplezett, de azért nyilvánvaló elfogultságára. Mert Moody kivételezett vele, odafigyelt rá, fogadta a Hop-hálózatos hívásait, válaszolt egy-két levelére, közelebb engedte, mint azt bármilyen szimpla udvariasság indokolta volna. Ő pedig megszokta az ingyenebédet. Piti hiba. Ennél jobbnak tartotta magát.
Hiszen évek óta kvázi ebből él: hogy sajnálják amiatt, ahogy az apja bánik vele. Innen az összes szívesség, az összes információ, minden, amit valaha is el tudott intézni, a nyálkás sajnálat vagy az apakomplexusa eredménye volt, hiába az apja az atyaúristen, fél seggel a minisztériumi székben (és ha Minchum nem lenne olyan meggyőzően és ragyogóan fiatal, bizonyára már ott is lenne), tőle aztán tényleg semmit nem kapott az élet tárgyi feltételeit leszámítva. A picsába, hát még a roxmortos kimenők szülői engedélyéhez is az akkor aktuális cukrosbácsija győzte meg az apját, hogy írja alá, különben azóta is a kastélyban rohadna a szabad hétvégéken.
Milyen megalázó is a valóság. Selwyn is azt gondolta, hogy ő majd meggyőzi az apját, hogy engedélyezze a rohadt látogatását annál a seggfej bátyjánál. Ő meg kiszedte Moodyból, hogyan kell kinéznie egy ilyen engedélynek, és hamisított egyet. Az a seggfej bátyja is tőle kérte ki a minisztérium visszatartott infóit a szökéséről, úgyhogy másnap éjjel felvetette Moody fejének a kandallóban, hogy amúgy mi újság a parancsnokságon. Dolohov is kurvára alapnak vette, hogy ő mintegy mellékesen megszerezte a jelszavakat az akták ellopásához. Addig legalább még a legönhittebb időszakában se ment el, hogy ezt pont tőle merje ellopni, de ehhez is felhasználta. Ezek után azt gondolta, hogy az már simán rendben van, ha időnként megkéri, hogy nézzen utána egy-két diák családjának, miközben a sorozandók listáján dolgozott. Ja, azt gondolta, hogy ezek után már tényleg nem bukhat le soha.
Aztán jött az a pillantás.
Végül is, ha lebukott volna, igazán, akkor már tudna róla, nem? Az apja már megnyúzta volna, és a levágott fejét kiállítja a minisztérium előcsarnokában, hogy mindenki lássa, neki aztán semmit nem jelent, köze sincs hozzá. Tehát nem bukhatott le. Az engedélyhamisítással persze lebukott, de a faszba, az már télen volt, bocsánatos bűn, egyszerű hülye stikli, ami persze nem illik hozzá, nem vall rá, de hát úgyis mindenkinek nyilvánvaló, hogy mennyire szánalmas motivációk vezérelték. Ezt ezek a seggfejek romantikusnak találnák, valami elbaszott Rómeó és Júlia történetnek, és nem keresnének mögötte mást. A szomorú az, hogy tényleg nincs mögötte más. Tényleg csak ennyire elbaszott, ártalmatlan dolog.
Mindent ki tud magyarázni, ha ki kell. A többit is. Átgondolta. Sokszor.
A lehetőség persze adott, hogy elkerülje. Itt aztán tényleg. De mikor újra találkozik a pillantásuk, határozottan az az érzése, hogy Moody az idegesítően vesébe látó kibaszott szemeivel tudná, hogy kerüli, bármilyen tökéletes alibit is nyújtanak az üres fecsegések és az udvariassági körök. Ha pedig Moody arra a következtetésre jut, hogy kerüli (hiszen kerüli is, a kurva életbe) – hát ennyivel akár meg is mutathatná neki a bal karját. Az beismerés lenne. Nem, inkább adja tovább a hülyét, akinek nincs oka óvatosságra, hiszen nem tett semmit. A következő alkalommal, mikor az aktuális beszédpartnere elköveti azt a hibát, hogy belekortyol az italába, baromi gyorsan kimenti magát, és egyenesen célba veszi Moodyt.
- Nem bírok tovább beszélni arról, hogy milyen lett a bizonyítványom, és ugye aurornak jelentkezem, és mennnnyire büszke vagyok az öregre – mordul őszintén rosszkedvűen, és elkap egy ártalmatlan üdítős poharat egy feléjük levitáló tálcáról. A színe alapján talán grépfrútlé. – Szerintem ha ide állok maga mellé, akkor egy darabig békén hagynak. A híres Moody legújabb – egy hajszálnyival hosszabb szünet az ideálisnál, megnyalja közben a száját azzal a kiirthatatlan berögzüléssel – hőstettei biztos említésre méltóbbak, mint a K-m sötét varázslatok kivédéséből. – Belekortyol a pohárba, nem, nem grépfrútlé, hanem valami gejl, túlédesített, egzotikus gyümölcskoktél virgin verziója; elfintorodik, de nem köpi ki, ha már ilyen jól nevelt kirakatgyerek. Leteszi a poharat, aztán hamisítatlan unottsággal és undorral végigfuttatja a pillantását a minisztériumi nagykutyák, nagymenő aurorok és családjaik mintaszerű csődületén. Annyira gyűlöli őket, hogy hányni tudna. Sziruposak és műviek, mint ez a ragacsos lötty. – Gondolom, már olvastam volna róla, ha elkapták volna a redbridge-i rémet. Azóta sincs nyom? – Mintegy mellékesen pillant rá. Túltolta, és ezen már semmit nem segít azzal, ha behúzza a farkát. Úgyhogy nem húzza be. Folytatja úgy, ahogy eddig is. – Azért nekem elmondaná, ha már elásta volna valahova a hulláját? – mosolyodik el az idegesség minden látható jele nélkül, sőt tulajdonképpen halálnyugodtan heccelve. A kételyeit nem hagyja beleszivárogni a lélegzetvételeibe vagy a szívritmusába. Nem, nem fog beszarni tőle. Eddig se tette. Most sincs oka rá.
És – mit ad a kurva élet: persze most is kellene tőle valami, ha lehetne.

Soha nem kedvelte a mugli holmikat, túl szorosak, még a megszokott mozdulatok is idegenek és ormótlanok lesznek bennük. A mugliismeret órák tanulsága azt sugallja, hogy Moody elegánsnak számít – de nem hat annak, épp ellenkezőleg, olyan fölényesen provokatív, olyan villódzóan, csúfondárosan oda nem illő, mintha legalábbis véráztatta, szakadt munkaruhában érkezett volna. Nem. Azt könnyebben elnéznék neki. Sőt talán el is várnák. Ez az öltözet viszont fricska a csődületnek, zavarban vannak tőle, de mégsem kritizálhatják nyíltan. Így viszont nem lehet hozzádörgölőzni a kétes dicsfényhez. Nem csoda, hogy kiesik a társaság vérkeringéséből. Ez persze most csak jól jön.
Bármennyire is elismerő mosolyra ingerli ez a húzás, le se tagadhatná, hogy osztozik a zavarban. A mugli ruhák folyamatosan arra ingerlik, hogy bámulja, annyira kirívó és egyúttal valahogy… ízléstelen? túl sok a körvonal, túl feszes a sziluett, szinte kérkedik a test saját magával, a talárok méltóságteljes eséséhez képest valahogyan alulöltözötten hat.
- A hír közös – von vállat. Hallja a gúnyt, de erre ismét csak vállat von, a válasza lényegtelen közbevetés, nincs benne semmi különösebb érzés. – Nem engem kedvelnek, csak a gondolatot, hogy van egy fia… és gondolom, nem is maga az, akit nem kedvelnek – néz most a bámulás kényszerével dacolva a férfi arcába, mintha láthatná azt a férfit is egyúttal Moody mögött, akit ő gondol saját magának. Futólag visszafordítja a pillantását a jelenlévőkre. – Egyébként nekem nagyon is úgy tűnik, kedvelik – a háta mögött, biztonságos távolságban mindenképpen. Apámat is kevesen szeretnék hazavinni, de a népszerűsége kétségtelen… És bizonyára többen adnának hangot a szimpátiájuknak a maga jelenlétében is, ha nem lennének ennyire rosszul a… dísztalárjától – mosolyodik el röviden.
Úgy gondolja, nem reagált rosszul az epés szavakra, és alaposan megválogatta, mit mond, de mégis kényelmetlen az a csend, ami közéjük ereszkedik.
- Részvétem az anyjáért.
A hangsúlya tárgyilagos, noha egy halott anya már önjogon is megkövetelné az egész cukormázat, az édes- előtagot, a meleg hangot, az üres szavakra megjátszott heves együttérzést. De Moodyról nem igazán feltételezi, hogy elvárná, vagy akár csak tudná értékelni az udvariasságból elkövetett érzelemhamisítványokat, és ezt nem is bánja.
Most, hogy fél év után megint itt áll mellette, megint megcsapja az az idegesítően erőteljes kisugárzás, ami ki nem érdemelten, akár ismeretlenül is tiszteletet követelne magának. Talán félelmet. Alig idősebb nála, most már tényleg nehéz lenne magáznia, ha Moody nem magázná viszont, és ha nem lenne ez a valami. Nehéz lenne megmondani, hogy ez a neveltetés – hiszen agressziót, kontrollmániát, hatalomvágyat tisztes hivatásba szublimáló aurorok és félkatonai felfogású hivatalnokok között nőtt fel –, vagy egyszerűen valami primitív ösztön ez, hogy a nyers erő ilyen lebírhatatlan hatással van rá, és akkor is kiváltja belőle az automatikus, zsigeri tiszteletet, ha az minden racionalitása szerint méltatlan. Még azt az utolsó féreg Dolohovot is kénytelen valahol mélyen fogcsikorgatva tisztelni, amiért erősebbnek bizonyult nála. De Moody… akármennyire is tisztában van vele, hogy ki ő a felszínen (és ez már önmagában is épp elég lenne), akármennyire sokat sejt abból, mi rejtőzik még a felszín alatt, akármennyire undorodik attól, amit hallani lehet róla, és akármennyire szívdobogtató gyűlöletet kelt benne az úgynevezett „Világos Oldal” szemellenzős kétszínűsége, amelynek Moody gyakorlatilag tankönyvi illusztrációja – a belőle sugárzó erő követelte tisztelet leküzdhetetlen.
De persze, azért küzd ellene. Most is. Folyamatosan.
Nem mutat meglepetést a szavaira, csak halovány, rosszkedvű fintorral biccent rájuk, pedig nagyon is meglepődik. Sok mindenre felkészült, de erre talán nem. Ez nem úgy hangzik, mint egy vallatás, de nem is lerázás. Sokkal inkább… sértettség? Karomélezgetés? Büntetés?
Talán az eddigi legdirektebb megnyilvánulása annak, hogy kedveli. Vagy legalábbis kedvelte. Ez roppantul hízelgő lehetne más helyzetben annak az önhitt arroganciának, amibe ebbe a helyzetbe juttatta. Most meg roppantul zavarba ejtő és váratlan. Egy kissé megváltozik a légzésritmusa, mielőtt újra ránézne.
- Felteszem, a kérdése azt hivatott sugallni, hogy nincs ennyi energiám. – Az egyértelmű, de nem nyílt támadás briliánsan szorítaná abba a helyzetbe, hogy ha tovább adja a hülyét, akkor kénytelen lesz mentegetőzni, védekezni, aki pedig hátrál, az nyilván előbb-utóbb sarokba szorul, ha viszont nem magyarázkodik, akkor nem illeti meg a magyarázatok védelme sem. De nem kezdhet el mentegetőzni: megpróbál annyira nyílt maradni, amennyire csak lehetséges. – Igaza van. Túlvállaltam magam. A vizsgaidőszak megerőltetőbbnek bizonyult, mint… de őszintén szólva kétlem, hogy érdekli a mentegetőzésem, az időm beosztása nyilván az én felelősségem.
Pedig a fenébe is, tudna magyarázkodni. Hosszasan. Részletesen. Ellenőrizhető adatokkal alátámasztva akár. Illusztrációnak itt is vannak a szeme alatti karikák és a vállban kissé meglazult talár, amelyet elmulasztott megigazíttatni, mert ennyit nem érdemelt ez az estély. Tudna magyarázkodni. És biztosan nem magyarázkodást, de akkor mit akar tőle Moody?
Hogy fájjon neki az elutasítása?
Ennél már többet is adott hasonló helyzetben. Épp csak… most komolyan?
- Ha megsértettem valamivel… - A szemébe néz, bármilyen kellemetlenül átható is a tekintete, de nem folytatja. És kínosan őszinte a mondat félbemaradása. A kurva életbe, neki vannak stratégiái. Elfogyasztott már néhány minisztériumi pártfogót. Moody előtt viszont most fegyvertelennek érzi magát. Túl könnyű volt eddig, hogy nagyrészt önmaga volt, a jól kontrollált önmaga, nem kellett túlzásba vinnie az önsajnáltatást, nem kellett lemennie kutyába. Elég volt az, aki. Innen nehéz elkezdeni az őszintétlent. Rögtön tudná. Vagy ha nem a hamisság tűnne fel, akkor csalódást okozna. Egyik pocsékabb opció, mint a másik.
- Gondolom, ezt elcsesztem – mondja végül rekedten, és elfordítja róla a pillantását a semmibe, a társaságra, kinyúl azért a rohadt cukorszirupért, amit esze ágában se volt meginni, és ami az ideges szomjúságot csak fokozni fogja, és felhajtja, mint valami szókratészi méregpoharat. Aztán visszateszi. Egyszerűen nem erre készült. Nincs kész a házi feladata. Alábecsülte volna azokat a faktorokat, amelyeket kettejük kapcsolatában elhanyagolhatónak gondolt, vagy valami mást nem vett számításba? Mi legyen most? Hosszasan szemléli az arcát, de arról persze semmit nem tud leolvasni. Halk, mintha ketten lennének. – Ez esetben elnézését kérem, sir – legyen gúnyosan passzív-agresszív? legyen védekező? legyen megbántott? milyennek akarja Moody látni? mit akar Moody? mi a faszt akar? –, nem akarom feltartani. Már így is túlságosan is igénybe vettem az idejét.
Persze nem erre a néhány perces kellemetlen beszélgetésre utal. És talán tényleg ez lenne a legegyszerűbb. A legbiztonságosabb. Ez most csak bizalmi kérdés, vagy legalábbis annak tűnik. Sőt nevetséges: szentimentális kérdés. De egy rosszul megválasztott szó, és bármikor lehet több. Komolyan elgondolkozik rajta, hogy egyszerűen ennyi, hagyja Moodyt. Túl szép volt ez az egész, hogy épp az a véresszájú rohadék etette a tenyeréből, akit Voldemort leginkább látna ezüsttálcán nyaktól felfelé. És gyűlöli már ezt az egészet, örökösen kiszolgáltatottnak és gyengének és rászorulónak lenni, és jól felépített arckifejezések alatt még vehemensebben gyűlölni azt, akire rászorul. De ez nem változtat azon, hogy rászorul.
Világéletében mindenkinél nagyszerűbbnek gondolta magát, és most mégis olyan kevese van, amit felajánlhat Voldemortnak. Szüksége van Moodyra. Kontroll alatt tartja a lélegzetvételeit. Visszafordítja az arcát a férfi felé, sőt utánalép, ha ott akarná hagyni:
- Engedje, hogy jóvátegyem.

- Irigylésre méltó állapotnak hangzik.
Nincs gúny a hangjában. Aztán…
Néhány… elpuszult… madár?
A hirtelen undortól egy szemvillanásnyi ideig nem tudja kontrollálni az arcizmait, és a krónikus alváshiányról árulkodó bőre fájóan kifeszül az arccsontjai felett. Szóval így nevezi a potenciálisan ártatlanokat, akik el se jutnak a saját tárgyalásukra? Vagy a „sötét” családok minden sarját? Azoknak az átlagos nyomorultaknak a halálával vagy szenvedésével sem ért egyet, akik Voldemort jóvoltából hullanak majd, de az könnyen indokolható, sőt: szentesíthető. Maroknyian vannak egy évszázadokra bebetonozott rendszer ellen. A küzdelmük radikális lépések nélkül nem véghez vihető. De mi a mentsége a rendszernek a kibaszott elpusztult madarakra?
És ő ennek a rohadéknak a lábához dörgölőzik.
Ehhez, aki csak annyiban más, mint az apja, hogy történetesen képes volt két percnél többet figyelni rá. Lehet, hogy ha Sr. nem olyan, amilyen, most vak lenne, mint ez az egész terem, és kutyahűséggel igyekezne minél hamarabb a mellette álló auror nyomdokaiba lépni.  
Annyira lefoglalja, hogy a saját önundorával és a Moody iránti megvetésével küzdjön, hogy alig bírja kipréselni magából:
- Készséggel elhiszem. Kezdem úgy érezni, hogy a boszorkányok többségét szerencse nem ismerni – biccent, de a hangja sokkal ridegebb és távolibb, mint amilyennek szeretné. És ez a férfire is igaz.
A másik úgy-ahogy kontrollált indulata szinte tapintható a levegőben. De Moody marad. Megállítja a kérése, ami akármennyire is tárgyilagos hangon hangzott el, mégse több puszta esdeklésnél. És alighanem ennél pocsékabb alkalmat nem is választhatott volna rá, hogy visszakéredzkedjen Moody kegyeibe. Most már nem akarja alábecsülni a helyzet súlyát, inkább lenne paranoiásan óvatos, de azért erősen elképzelhető, hogy ez a nyerseség nem mind szól neki. De akkor minek szólna? A gyásznak? Hát ezek után annak biztos nem. Ha nem lenne benne egészen biztos, hogy soha nem kap másik alkalmat ezután, ha most elengedi, akkor esetleg felajánlaná, hogy találjanak megfelelőbb alkalmat erre a beszélgetésre. Mondjuk kettesben. Esetleg alkoholos frissítők nélkül. Őszintén viszolyog az ivástól és az összes tudatmódosítótól. Nem mintha különösebben bánná a durvaságát, de ha ebben esetleg az italnak is szerepe van, akkor hiába hagyja, hogy levezesse rajta a feszültségét, bizonyára szégyenkezni fog miatta később. Ez meg vagy segít helyrezökkenteni az egyensúlyt kettejük között, vagy Moody végleg elfordul tőle. Nem mintha olyan kurva sok lehetősége lenne ezt figyelembe venni.
Hát ez már kétségtelenül… vallatásszerűbb. Ez a szöveg már a gerincére markol, hogy meggörbítse, és kiváltja belőle az automatikus ellenfeszülést, de csak a tekintetében parázslik fel az indulat, aztán emlékezteti magát, hogy Moody itt maradt, mert megkérte rá. És nyilván nem udvariasságból. Meg tudja oldani ezt az egészet, ha elkezd végre gondolkodni a hülyeségek helyett. Az ezúttal támadóan, sebzően nyílt kérdést kifejezéstelen arccal tűri, és néhány másodpercig még nézi a férfi arcát, mielőtt keserűen elhúzná a száját.
- Az engedélyt? – kérdez vissza fanyarul. Ezt tényleg nem látta jönni. Tényleg túlságosan apellált arra, hogy ha eddig nem jött fel, akkor Moody nyilván megértő volt vele vagy úgy legalábbis úgy vélte, elég az, amit már amúgy is kapott ezért. Hát nem. – Ha azt jóvá tudnám tenni, már megtettem volna néhányszor az elmúlt fél évben, elhiheti – szisszen fel nem teljesen elrejtett frusztrált dühvel. – És most maga is újra megbüntetne érte?
Egy darabig állja a szemkontaktust, és hajlandó megégetni magát ettől a tekintettől, mielőtt a földre szegezné a pillantását. Rohadtul nem kell megjátszania, hogy szégyenkezik – de mennyivel egyszerűbb is lenne hamisítani a szégyent és megbánást, mint kitakarni és elélökni az igazit! Tényleg megbánta már. Kismilliószor. Keservesen. Persze, nem akkor, amikor megtette, és nem is akkor, amikor lebukott vele: akkor, amikor az a seggfej megjelent a háta mögött a Roxfortban, és az arcába vágta a puszta önelégült jelenlétével, hogy az egész hiába volt, felesleges, értelmetlen mártírkodás, amire senkinek nem volt szüksége – ahogy azt Selwyn már a szünetben megírta neki. Hát akkor miért kérte, ha nem volt rá szüksége?
És most épp Moody az, aki nem hiszi el, hogy ez egy kamaszos megszédülés, egy könnyen romanticizálható tévedés volt? Na, ez tényleg fáj, ettől tényleg nehéz felnézni. Hiszen hogyan is hihetné el, ha olyannak gondolja, amilyennek ő is gondolja magát, ha azt értékelte benne, amit ő is magában? Hát úgy tűnik, mégsem olyan. Az ő tettei legalábbis egy jó ideje nem igazolják ezt az ideális személyt. Az ő tettei egy komplett idiótát igazolnak, aki nem bír az ösztöneivel, túlbecsüli magát, és újabb meg újabb hibákat vét. Az auror talán még erre a meghasonlott, ambivalens, örökösen marni akaró tiszteletére se lenne méltó, ha nem gyanakodna rá.
A kurva életbe, soha senki nem nézett rá ilyen bizalmatlan röntgenpillantással, senki, akinek meg akarta nyerni a bizalmát. Eddig.
Már megint ott a kezében a pohár, a kiürült és immár abszolút céltalan pohár, szimpla pótcselekvés szorongatni.
Megnyalja a száját, és szavanként, hangokként kifacsarja magából az őszinte magyarázatot:
- Tartoztam neki. Az életemmel. – Hevenyen gúnyos mosoly a rapszodikus vallomás mellé. Tud ez megalázóbb lenni, mint az, ha azt gondolja, amit mindenki más, hogy szimplán csak Selwyn rebbenő őzikeszeme meg a saját farka vezérelte a kezét, amikor odahamisította az engedélyt arra a kibaszott pergamenre? Tud. Meglepően simán tud. – Tavaly az évzárón együtt rejtőztünk el egy járatban. Beomlott. Nélküle nem tudtam volna kijönni. – Kényszeríti magát, hogy a szemébe nézzen. – Szar mentség – von vállat, mielőtt Moody reagálhatna rá, és megkeményíti, tengerhidegre hűti a hangját, mert különben egész biztos megbicsaklana a túlcsorduló keserűségtől. – Gondolom, ennél többre tartott, mintsem hogy az egyik gyengeségemet egy másikkal próbáljam kijavítani. Ezzel nincs egyedül.
Mert ő is többre tartotta magát ennél. De most majd kiderül, mi erősebb a másikban, a csalódás vagy ez a bizarr, helyzetszülte bosszúvágy.
- Nem feltételezem, hogy meg tudja érteni, milyen ennyire kiegyenlíthetetlenül tartozni valakinek. Maga nem tűnik olyannak, aki valaha is szarba keveredik. – És ez a mondat most nem csak Selwynről szól, sőt nem is igazán Selwynről, de csak a pillantása higgadt beismerése árulkodik arról, hogy tudja, Moodynak minden joga megvan, hogy a lekötelezettjének érezze – és ő sem tudja minden tiszta pillanatában kiütni az adósságait gondolatban egyszerűen azzal, hogy nem állnak egy oldalon.
De Crickerleynek is tartozott, ha mással nem, azzal az elbaszott apafigurával, amit akkor nyújtott neki, amikor erre még szüksége volt, vagy legalábbis azt hitte, hogy szüksége van. Crickerley pedig most halott. Megnyugtatóan könnyű módja a kintlevőségek rendezésének. Felszabadító.
Mindenesetre felszabadítóbb, mint kifizetni Moodyt azzal, hogy hagyja magát megalázni. De ha ez kell neki, hát megkapja, vegye csak el.
- Ha kevésnek érzi, amennyit ezért az apámtól kaptam, meg tudom érteni: meglepően könyörületesnek bizonyult. Bizonyára nem volt rá ideje, hogy ne legyen az. – Az ujjai olyan erővel fogják át a vékony falú üvegpoharat, hogy érzi, ahogy először átreped finoman. – Ha úgy gondolja, hogy megérdemlem, hogy mellőzzön, kénytelen vagyok elfogadni az ítéletét. – Mégis folytatja a mozdulatot, és arcizma se rezdül. Egyenesen Moody szemébe néz. – De nem zárkóztam el magától. – Most már végérvényesen tényleg leteszi az összetört, vérmaszatos poharat, és a tenyeréből vakon kihúz egy ujjbegynyi cserepet, hogy azt is a roncsolt kehelybe dobja. Instant nyugalom. – Elnézést. – Persze elegánsabb lenne, ha most elővehetné a pálcáját, hogy helyreállítsa a pohár és a saját bőre szalonképes folytonossági állapotát, de még mindig nincs tizenhét, és ebben a pillanatban nagyon úgy tűnik, még több egység örökkévalóság is hátravan addig. Természetes mozdulattal, mintha semmi sem történt volna, a kezébe szorít egy asztalkendőt, mielőtt feltűnést keltene, de nem néz oda, csak a férfit figyeli. Itt maradt, emlékezteti újra és újra, még ha úgy is néz ki, mint aki bármelyik pillanatban faképnél hagyhatja. Van felette valami hatalma. Valamennyi kell legyen.
- És ha ragasztó helyett a Reparót használom arra a kurva repedésre? – Lehetne ez a kérdés könnyed, játékos vagy akár még undorítóan esdeklő is, de nem az, egyik sem. Leginkább csak pofátlanul, pengeszájúan makacs, nem mosolyodik el, merev marad az arca. A jól uralt felszín alatt pedig dühös, és ezt inkább meg sem próbálja igazán leplezni, mert semmi lepleznivalója rajta, hogy megbánás ide vagy oda, magyarázatot adott Moody kedvéért, de nem tette örömmel. Addig szorítja a markában a fehér damasztot, amíg hozzá nem fehérednek az ujjai.

Csak bólint a szavaira, épp csak hogy jelzi, hogy tudomásul vette őket. Végtére is, ezzel egy véleményen vannak.
Valamikor, nincs átmenet, nincs hirtelen átbukás, észrevétlenül eljön az a pont, amikor már tényleg fájnak a szavai. Nevetségesen indokolatlan, hogy számítson, mint gondol, mit mond róla, de fáj a becsmérlés, mert a jogosságát nem kérdőjelezi meg eléggé, hogy ő mit gondol Moodyról, és végtére is… Moody nagyjából minden, ami valaha lenni akart, amíg ki nem nyitotta a szemét. Auror. Rettenthetetlen. Könyörtelen. Mindenkinél jobb. Fel tudott volna érni erre a piedesztálra, nyilván, ő az, akinek nem kell már ez az egész, aki a saját ideáljától is undorodik, de lehetne ilyen, ha akarna… van elég jó… Az, hogy Moodynak most már hirtelen mégsem elég jó, pedig milyen keveset látott a hibáiból, egyetlenegy elhanyagolható baklövést – ez megrázza azt a világképet, amelyben ő dobta el, és nem fordítva.
Már nem akarja megosztani vele, hogy sikerült fájdalmat okoznia, nem akarja kielégíteni a sértett bosszúszomját, de belevonaglik az arca, és csak puszta csökönyösségből vagy üres büszkeségből nem fordítja el a fejét; most már tényleg bassza csak meg magát, és menjen a picsába, úgyse tudja visszatartani. Most először sikerül maradéktalanul lefojtania az iránta való dühödt haragját: az az automatikus indulat, ami fájdalomcsillapítást nyújthatna a csontig lehorzsolt egójának, egyszerűen nem éri meg azt, hogy Moody lássa a szavai gyümölcsét. Higgadt marad.
- Értem – biccent mereven, kifejezéstelenül, és úgy gondolja, hogy valóban ez lesz az utolsó, amit az elköszönésen kívül mond a férfinak.
Aztán van egy pont, amikor csak néznek egymásra rezzenéstelenül – és néhány másodpercig teljesen biztos benne, hogy Moody most meg fogja ütni. Még csak nem is átkozni, ütni: ez a nyers indulat nem kíván magának kifinomult eszközöket. Nem mintha Moody arca bármit is elárulna. Nincs látható jele, csak biztos benne, az idegszálain érzi, és valami undorító elégtételt érez tőle, és valahol nem is olyan mélyen vágyik rá, hogy megtörténjen. Vágyik a sokkra, a felháborodásra, Moody bukására, arra, hogy végre újra kontrollhelyzetben érezze magát felette: hogy ő az, aki képes kifordítani a férfit saját magából.
De nem történik meg. Szinte csalódott. Csak akkor érzékeli, hogy minden izma megfeszült, mikor már kimegy belőlük a görcs.
- Ahogy kívánja – egyezik bele színtelenül, de maximálisan udvariasan, mintha ezzel leplezhetné az újabb bevitt ütést. Pengévé keskenyedik az ajka. – Elnézést – ismétli meg fagyosan a megszégyenítő feltételezés hallatán. – Nyilvánvaló, hogy nem ismerem magát eléggé. De ha volnék is annyira kétségbeesett, hogy ilyesmivel próbálkozzam, annyira ostoba nem vagyok, hogy azt gondoljam, hatna magára bármilyen felesleges drámaiság. Azt gondoltam, büntetés magától, ha elkerül, de nyilvánvalóan ismét tévedtem. – Hiszen milyen más büntetést ismer a mellőzésen, a figyelmen kívül hagyáson, a keresztülnézésen kívül? Ennyire nem látja, milyen ember Sr.? Talán csak nem gondolja, hogy megverték azért a kibaszott hamis engedélyért, mint egy kisgyereket? Gúnyos mosoly kívánkozik az arcára, de ellenáll a késztetésnek, és megtartja a vonásait kifejezéstelennek, pedig lám-lám, a csalhatatlan szimatú auror is tud tökéletesen vak lenni a félreérthetetlenre. – Újból elnézést kérek.
Játszik a gondolattal, hogy kimondja, de persze nem mondja ki, hogy Moody nyilván valami másra gondolt. Elhallgat.
Persze kitakart gyengeség az összevágott tenyere, szégyellnivaló, de nem olyan értelemben, ahogyan azt Moody gondolja. Legalább ezt nem tudja belőle, legalább ezen nem lát át olyan könnyen. Most már amúgy is mit számít, mit gondol róla?
- Rendben, ez esetben köszönöm a rám fordított időt – von vállat kedvetlenül, visszafogottan. De megveti a lábát, és nem hagyja magát félrelökni.
Nem, nem is lép elé, nem ragadja meg, nem próbálja meg erővel megállítani, nem áll az útjába, de nem is lép ki belőle. Kerülje csak meg, ha ennyire távozni akar. Vagy lökje félre izomból, villan a tekintete a másikéba, mielőtt a leplezetlenül ökölbe szorított ujjakra siklana a pillantása.
- Igazán nagylelkű öntől, hogy az intellektusomat nem kérdőjelezi meg, noha minden oka megvan rá.
Nyugodtan és hangsúlytalanul mondja, de mégis gúnyosak a szavak, nem lehetnek nem ironikusak mindazok a sértések után, amelyeket Moody hozzávágott az elmúlt percekben. Nagylelkű? Inkább egy rohadék. És úgy tűnik, hogy a férfi sem egészen az, akinek mutatja magát, pedig az ő álarca már a külvilág felé sem éppen hófehér.
Folyamatos akaraterőt igényel, hogy ne hátráljon el tőle, ne húzódjon el a férfi hömpölygő dühének kisülései elől. De hát akaratereje neki mindig volt bőven. Úgy egy évvel ezelőttig.
Mi lenne most okos, Moody? Keressünk egy szabad vendégszobát az emeleten, hogy nyugodtan megbeszéljük? Néhány pillanatig komolyan gondolkozik azon, hogy megkeresi ennek a mondatnak a legszalonképesebb, legeufemisztikusabb verzióját. Nem mintha az visszaadhatná a bizalmat a másiknak. Úgy tűnik, azt már semmi nem hozhatja helyre, túlságosan elmérgesedett az egész, mintha csakis a szar mondatokat találta volna meg és mondta volna ki. De alámerülni ebben a feszültségben, megnézni, hol koppan az ember Moody legalján, és mi van ott… és a picsába, milyen jó is lenne befeküdni ennek a kontrollvesztett haragnak, ami árad belőle, megmártózni és lesüllyedni addig, amíg már csak a fájdalomérző rostok ingerületei vannak, és nem ez a csalódottság, nem ez a meghasonlás, nem ez a dörgölőzés, öngyűlölet, önundor, Selwyn, Crickerley, Sr., Dolohov, Carrow, egyikük se, és nem a saját értékcsökkent darabkái és a helyrehozhatatlan hibák, az érzés, hogy nem elég, hogy mégsem annyira tökéletes, hogy nem tökéletes. Csak érezni, hogy minden rendben van, van valami kapcsolata saját magával, tud még legalább annyi uralmat gyakorolni, hogy bírjon a fizikai fájdalommal. Csak egy pár percig. Beledörzsöli az asztalkendő hímzését a tenyerén ejtett vágásokba, de azokból a karcolásokból alig fakad bármi nyugalom.
Megrázza a fejét kissé, szinte hitetlenkedve. Összehúzott szemmel keresi a mélypontot a másik szempárban, a torzított világot a tükörajtó mögött.
- Mit tettem, hogy ennyire meggyűlölt?

Hát ha voltak is pillanatok ebben a beszélgetésben, amikor azt gondolta, pontosan tudja vagy legalábbis halványan sejti, hogy mi zajlik a másikban, mi történik, mi fog történni, elhangzani – hát azok az érzékcsalódásnyi pillanatok menthetetlenül elmúltak. Konkrétan kibaszottul fogalma sincs, ki ez az ember itt mellette.
Megrándul az érintéstől, még az övénél is hidegebb, de váratlan, aztán amint rájön a nyilvánvalóra, hogy mire készül a férfi, tiszta erőből elhúzza a kezét, vagyis elhúzná, kitépné, ha nem bizonyulna annyira határozottnak a fogása, hogy ennek az estélynek a civilizált keretei között biztosan ne lehessen kiszabadulni belőle.
- Nem – szorulok segítségre, köszönöm, akarja mondani, de körülbelül eddig jut az ellenkezéssel, aztán Moody már el is eresztette.
Úgy tartja maga mellett a nyers mozdulat lendületétől lehanyatló kezét, alig észrevehetően eltartva, alig észrevehetően tónustalanul, mintha kiégtek volna belőle az érző- és mozgatóidegek, mintha tökéletesen idegenné vált volna tőle vagy a teste többi részétől.
Egyikük sem néz rá a tenyerére, csak halványan, idegenül érzékeli a vágásokra húzott vart a bőrredőkben. Ő egy darabig Moodyt bámulja, aki most furcsán megrendültnek tűnik, látható a mély lélegzetvétele, most inkább sebezhető benyomást kelt, mintsem fenyegetőt. Ő viszont kurvára dühös rá, és miután sikerül magához térnie a jeges indulattól, elfordítja a fejét, hogy legalább ne hergelje még tovább a dühbe feszülő állkapcsa látványával.
Moody nem mond semmit.
Összepréseli az ajkait, aztán szóra nyitja a száját, megnyalja, megint szóra nyitja, és aztán nem mond semmit. Tudja, hogy meg kéne köszönnie, de egyszerűen képtelen rá. Nem kérte. Nem akarta. Egy merő gúnyos odavágás az egész. Soha nem kért tőle többet, mint amennyire feltétlenül szüksége volt, és az is túlzóan soknak bizonyult, akkor most mi ez, újabb sértés, újabb alkalom, hogy a lekötelezettjének kelljen éreznie magát. De rendben, akkor megköszöni. A köszönete meg épp olyan epésen ironikus lesz, mint ez az egész…
Nem tudja megköszönni.
Moody szólal meg hamarabb. Akkor se emeli fel a fejét, egy undorítóan lekopott és hanyagul újra nem lakkozott asztallábsarkat néz a férfi mögött, és válaszolni se tud, erre ugyan mit lehetne, erre az értelmetlen és semmivel se alátámasztható kijelentésre, csak gúnyosan, keserűen rándul a szája válaszul.
Hát ő viszont gyűlöli. Most hevesen, annyira vadul, hogy mindjárt megfullad tőle, máskor hidegen, könnyen uralhatóan, a tudata hátterébe szoríthatóan. És megveti. És undorodik tőle. Ez a legironikusabb mind közül, hogy ennek ellenére tud fájni az elutasítása. Jobban, mint ez a bőre alá mászó, sistergő indulat, sokkal jobban. A legtisztább pillanataiban is úgy gondolná, már kinőtte azt, hogy kötődni akarjon ezekhez, vagy bárkihez, hogy meg akarjon felelni. De ez nem is érzelmekről szól, ez most nem valami elbaszott apakeresés, ehhez Moody amúgy sincs elég öreg, ez csak egyszerűen csak annyi, hogy valaki, aki látja őt, ha nem is az egész képet, de elég nagy részeket, őt utasítja el, és nem a hülye kis taktikáit meg a bejáratott manipuláló játszmáit. Valaki, akit mindeközben valami elbaszottul halálosan logikus és következetes értékrend alapján mégis kénytelen tisztelni.
Rohadtul hagynia kellett volna ezt az egészet. Kellett. Volna.
Felkapja a fejét az utasításra, egy vagy másfél másodpercig méregeti az arcát összehúzott szemmel, értetlenül, aztán – vagyis lényegében azonnal – vállat von.
- Rendben. Kint leszek.
De nem indul el azonnal, meg akarja várni, amíg eltűnik mellőle, hogy végre élhessen a kényszerrel, és beletörölje a talárjába a kezét, ledörzsölje a fölső néhány halott sejtsort és a nem kért, utálatos újabb szívesség filmrétegét – de aztán meglátja az azonnal másfelé tekintő szempárok figyelmét (automatikusan elmosolyodik), és nem fejezi be a mozdulatot, az a filmréteg még akkor is rajta van, amikor immár habozás nélkül átvág a termen, hogy a kitárt teraszajtókon keresztül az elszórt beszélgetők sorfala közt végül is kijusson a kertbe. Belegázol a nemesített virágok poros, langyos nyárszagába, és amikor már tényleg mindenkitől és a háztól is távol került, akkor dörzsöli bele a kezét a talárjába.
Vár, a házat figyeli, de Moodyt még nem látja. Megnézi a tenyerét: a megszokott, nyom nélkül begyógyult, tökéletesen bőrfelszín helyett három, helyenként varral fedett sebvonal. Az egyik egy ponton kissé szakadozottnak tűnik, pirosas, gunyorosan gyulladt körülötte az ép bőr, mintha Moody pálcája meg akarta volna jegyezni, hogy a gazdája szándékában legkevésbé sem a gyógyítás állt. Újra beletörli a kezét a talárba, és újra, és aztán megint, bár legszívesebben inkább egy drótkefével tenné ugyanezt, aztán erőnek erejével leállítja magát, hogy az auror legalább ne így kapja rajta, amikor sikerült elköszönnie „valakitől”.
Felnéz.

Összerezzen, mikor realizálja, hogy már itt van. Ha szándékosan teremti meg a feltételeket, hogy űzöttnek érezze magát, hát kurva jól csinálja. De nincs ideje felbaszni magát azon, hog ilyen gátlástalanul szórakozik vele, mert annyira szembetűnő a változás. Annyira homlokegyenest más a férfi kisugárzása, annyira más hullámhosszon mozog, hogy óhatatlanul is el kell gondolkodnia, mi történt odabent, vagy mi történt előtte, ami ilyen ordító tudott előidézni benne néhány perc alatt. De hiába gondolkodna rajta, ezek a részletek előtte a homályban maradnak. Most viszont meg kell küzdenie a paranoid kétellyel: talán csak játszik vele, mint a gyanúsítottjaival. De lehet-e megjátszani azt az elementáris dühöt, ami három lépés távolságból is szinte égetett? Biztos lehet. Mindent meg lehet játszani. Moody nyilván jobban játszik, mint ő.
Újra megrándul a megjegyzésre, bár a hang olyan, mintha bujkálna a fogsoron belül egy mosoly. Az egész arca, hiába kifejezéstelen, valahogy tele van nyugodt lendülettel és ezzel a mosolytalan derűvel – rajta mulat. Már meg sem próbál következtetéseket levonni ebből, tényleg, és a teret uraló magabiztosságát sem veszi egyértelműen jó ómennek. Moody mindenesetre, úgy tűnik, akár dühös, akár önelégülten kiegyensúlyozott, mindenképpen sportot kíván űzni a megszégyenítéséből. Hát persze, hogy látta a mozdulatait. Hogy a kurva életbe ne látta volna?
- Nem igazán kedvelem, ha megérintenek – válaszolja szárazon, amikor már ott áll mellette. Ez annyira átlátszó hazugság, hogy megrázza a fejét. Hogy ő, aki egyébként kényszeresen mossa és fertőtleníti a kezét, nem bírná az érintést? Selwyn kezére gondol a sebhelyein, és ettől még a hideg is kirázza. Most már legalább nem gerjed be és lesz dühös és fáradt és szomorú és csalódott és nyomorult és nevetséges tőle egyszerre. Most már csak dühös és fáradt és szomorú és csalódott és nyomorult és nevetséges. De legfőképpen fáradt. Kurvára fárasztó a figyelmét hajszolni és kerülgetni az aknákat – legalábbis azt hinni, hogy kerülgeti őket, de nagyon úgy tűnik, hogy inkább páros lábbal ugrálta végig az összeset. Még mindig nyomokban megvan benne a harag Moody önkényessége iránt, de legalább a neurotikus rángatózáson a kezében uralkodik, és nem ismétli meg a mozdulatsort. Felemeli a fejét, fásultan mély levegőt vesz, ez a válasza abszolút nyílt: – Nem kértem, hogy segítsen. Nem akartam, hogy segítsen. Maga mégis megtette. – Újra megrázza a fejét, utólag is tiltakozik. – Nem vagyok kisgyerek. Otthon rendbe hoztam volna egyedül is – de ezt nyilván maga is tudja. Nálam van a pálcám, megtehettem volna akár itt is a mosdóban, a kiskorúak bűbájgyakorlása a kutyát sem érdekli, ha nem muglik vagy ennek a fényes társaságnak a szeme láttára történik – von vállat fásultan. – Biztos, hogy mindezeket maga is tudta. – Az, ahogy Moody megragadta a kezét, az a durva határozottság legalábbis már azelőtt le akarta verni az ellenállását, hogy ő maga elkezdett volna tiltakozni ellene. – Mégis megtette. Megint lekötelezett, mintha nem tartoznék már így is eléggé, és hálásnak kellene lennem a szívességért, miközben maga… - Valószínűleg megbocsáthatatlan lenne kimondani, hogy az a kontrollvesztés odabent Moody részéről megtörtént, létezett, és tudott róla, látta, érezte. Ilyesmire még utalni sem szerencsés, épp elég, hogy mindketten tudnak róla. Inkább csak ismét megrándítja a vállát, ingerülten sóhajt, és félbehagyja a mondatot.
Nehezen tudja elképzelni, hogy Moody ne tudná mindent, és ne szánt szándékkal szúrt volna oda az elsősegélynyújtással, de persze az, hogy nyíltan beszél róla, fokozza az egész megalázó voltát. Nem is akarta volna szóvá tenni, és ha tudott volna uralkodni magán, nyilván egy szemernyi nonverbális jelet sem ad róla. De az, hogy tőle undorodik, elég súlyos vádnak tűnik ahhoz, hogy megpróbálja félretenni az indulatait, ha már Moody is képes volt ezt megtenni. Nem mintha a jeges ujjak puszta érintése tudna valaha is annyira undorító lenni, mint az, hogy leuralta ezzel a mindenki más számára kedves gesztussal.
Megvillan a szeme. Nem annyival alacsonyabb nála, és nem is annyival fiatalabb, de ez a helyreállt, megszokott, rendezett, kontrollált Moody valahogy most sokkal fenyegetőbb, mint a benti labilis téboly. Nem tudja mire vélni ezt a pillantást, olyan… gyengéd? szánakozó? együttérző? Nem biztos benne, hogy jól olvassa a pillantást, de bármelyik is, vagy bármi is, ha egész más, abban teljesen biztos, hogy semmi olyan nem sugárzik belőle, amit akarna látni a férfi szemében. De talán hasznos.
- Nem azért törtem össze azt a rohadt poharat, hogy maga megsajnáljon – szakad ki belőle feszülten és bosszúsan – , és nem is azért, hogy nyilvánosan büntessem magam egy pár vacak felszínes vágással. – De nem folytatja a gondolatot, nem, ennyire nem akarja közel engedni, ez túl messzire vezetne. – Különben sem volt teljesen szándékos. – Meg tudná persze fogalmazni úgy, hogy ne hasson túlzó bizalmasságnak, és talán meg is fogalmazza egyszer, ha úgy adódik, hogy szükség lesz rá, de most nem. Most bőven elég volt abból, hogy újabb és újabb gyengeségeket mutasson neki, mikor egyedül is elég jó a hibái felboncolásában. Most nem akar még több becsmérlést.
Az nyilvánvaló volt eddig is, hogy ez a beszélgetés most megint egészen más irányt vett, bár az nem, hogy kedvezőt vagy kedvezőtlent, de az, amit a férfi mond, meglepi, és nem is leplezi, hogy váratlanul érik a szavai. Hosszan szemléli Moody arcát, mérlegeli a szavakat.
- Nem hisz nekem. – Ezt mondja először, de nem ez a fontos az egészből, még csak nem is kérdés, csak megállapítás, nem vár rá választ, ez kiderül a hangsúlyából, és nem is kapcsolódik hozzá különösebb érzés, nem zaklatott miatta. – De most mégsem utasít el minden további nélkül. Miért? – Nem dacol az ellentmondást nem ismerő pillantással, állja a tekintetét. Komolyan elgondolkodik a férfi által szabott feltételen. Milyen egyszerű és univerzális. Most akkor mégis mit gondol róla, hogy valami összezavarodott kis kölyök, akit ő fog megvédeni a feketemágia vagy a piti bűnözőélet kísértésétől? Egy kölyök, akit meg kell védeni saját magától, a hülye döntéseitől. Most szívesen elrántaná a pillantását, de végül nem teszi, csak a szeme rebben. – Mit tett volna, ha tudja, hogy mire készülök? – Ezt tényleg elképzelni se tudja. Bár az igazat megvallva, annyira nem is akarja.
Az én életemet nem befolyásolja, a magáét igen. Az előbb biztosra vette, hogy megüti, most meg mintha egy éles, érdes nyelv nyalogatná gyengéden. Kevés lesz az a drótkefe. De ő akarta Moody figyelmét, hát úgy tűnik, megkapta; az auror jobban törődik vele, mint azt a legvadabb álmaiban gondolta volna. Nagyságrendekkel jobban, mint az kellemes vagy hasznos lenne: még egy hiba, és ez az ember a saját kezével fogja megnyúzni. Kétkedve, bizalmatlanul, sőt zavartan fürkészi a nyugodt, magabiztos arcot.
Nem hiszi el neki a teljes, abszolút, kicsit sem ferdített igazságot, miközben mégis bízik benne valamiképpen, valamilyen mértékben – bízik abban, hogy elmondaná neki, ha újabb hasonló vagy nagyobb kaliberű hülyeséget akar csinálni, és ami fontosabb, bízik benne annyira, hogy még mindig érdemesnek tartsa arra, hogy foglalkozzon vele. Ez teljes téboly, nem logikus. Nem megy ki a feszültség a vállából, a pillantása is bizalmatlan és óvatos.
- Van egy merengőm. Megmutathatom magának az emlékeket. Maga nyilván meg tudja különböztetni az emlékhamisítványokat az eredetiektől, vagy akár bevizsgáltathatja őket – mondja hirtelen elhatározással. Aztán belegondol, pontosan milyen emlékeket is tudna mutatni neki… az alagút… a beszélgetés lefelé menet a csillagvizsgálóból… a levelek… makulátlanul ártatlan bennük, szóról szóra megegyezik minden azzal, amit mondott. De azok az emlékek nem arra valóak, hogy bárki is lássa őket, még akkor sem, ha betonbiztos alapot adnának Moody talán önmagának se bevallott bizalmának. Megrázza a fejét, vagy inkább egész testében megrázkódik a gondolattól. – Nem. Nem akarom, hogy lássa őket – sziszegi szinte azonnal, és most nagyon nem érzelemmentes a hangja.
Végighúzza az ujját a tenyerében a vastag, merev varrétegen, a körme önkéntelenül is feszegetné már a legnagyobb darabot. Selwyn nélkül most nem lenne ez az egész, Selwyn nélkül soha nem bukott volna le, Moody soha nem nézett volna rá olyan utálattal terhes bizalmatlansággal, nem lenne meg az első szakadás, ami mentén idővel elkerülhetetlenül felfutnak a szemek, Selwyn nélkül nyilván olyan tökéletesnek, erősnek és ravasznak gondolná magát, mint korábban bármikor, és talán az is lenne, vagy inkább az, mint most. Selwyn nélkül nyilván nem jelentene problémát a megfelelő vezetéknevet használni gondolatban így egy év után. Ha egyszer a Wizengamot termében várja majd az ítéletet, nyilvánvalóan az lesz az a pont, ahol elindult lefelé a lejtőn, ahonnan minden romlás származott: az alagút. Inkább savba kéne áztatni azokat az emlékeket. Inkább a saját agyából is ki kellene égetni őket. Merev, tompa pillantásába, amit mindeközben se vett le a férfiról, visszatér az élet, ahogy megrezzen a szemhéja.
- De ha akarja látni őket, megmutatom magának.
Ez már nem a bizalom elnyerésének kétségbeesett próbálkozása, hiszen Moody nyilvánvalóvá tette, hogy bízik benne még mindig a szónak… nos… valamilyen veszedelmes és kiszámíthatatlan értelmében. Ez inkább a „cserébe”, az eléreakott ajándék, áldozat, biztosíték, akármi.  És nem is kétségbeesett. Fájdalmasan higgadt. Ezt a végtagot úgyis amputálni kell. Moody pedig van rá olyan jó indok, mint bármi más.

Bizonytalanul néz vissza rá a kijelentést követően. Mire kellene ebből következtetnie? Persze az, hogy ő sem kedveli különösebben az érintéssel járó gesztusokat néhány speciális helyzetet leszámítva (és azokban is bizonyos megkötésekkel), világos a számára, egyszerűen így szocializálódott. De ha valaki konkrétan nem viseli el az érintést, ahogy Moody mondja, annak a hátterében valami súlyosabb húzódik meg. Korai trauma. Érzelmi vagy szexuális. Nem, erre még gondolni se szeretne. Pláne nem hozzászólni. Moody képes, és itt helyben megöli. Ha igaza van, annál inkább. De akkor mi ez a beismerés? Gondolhatja, hogy ő is arra asszociál, amire bárki tenné… tényleg azt akarta, hogy erre gondoljon? Mert ő kurvára nem akart erre gondolni.
Mélyen, feszülten szusszan.
- Miközben már elvesztettem a rokonszenvét – fogalmaz végül így, hiszen Moody odabent azt mondta, nem gyűlöli.
Már megint gúnyolódik, de ez a megjegyzés van olyan humoros, hogy kissé felfelé görbíti a száját.
- Legalább három cseppet. Az már veszélyes lehet – válaszol hasonló stílusban, aztán eltűnik a gyanús görbület a szájszéléről, és megrázza a fejét; ha nem is túl idegesítően, de erősködik: – Tudja, hogy mire gondolok.
A kérdésre a férfi nem válaszol azonnal, ő meg szorong, minek is kellett megkérdeznie, mikor annyira egyértelmű a szavaiból, és annyira nem kellett volna elcseszni azzal, hogy kimondatja vele. De akármennyire is számít a dühre, Moody most is meg tudja döbbenteni. Moody mosolyog. Ő meg megrándul, és csak egy pillanatig állja a pillantását: ha zavarba akarta hozni cserébe a kínos kérdésért, hát nyilvánvalóan sikerült.
- Értem. És… köszönöm.
Valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy közölje, ez a szó alapból is gyűlöletes a számára, de így, hogy a tíz év előnyével, aurorhoz képest túlontúl sima arcával mondja, még nevetséges és rossz értelemben paternalizáló is.
Aztán még egyszer meg kell rökönyödnie, most viszont nagyon is felnéz, a döbbenettől résnyire elnyílt szájjal, tágra nyílt szemmel, és nagyon lassan kapaszkodik ki az arcára a kétkedés és a bizalmatlanság, és már a nyelve hegyén van: ne haragudjon, de ezt nem hiszem el. Aztán el is tűnnek. Talán tényleg megtette volna. Azok után, amilyen heves indulatokat keltett benne, hogy nem kereste, hogy megkerülte, és azok után, amik most elhangzottak… talán Moody tényleg megtette volna, hogy félrenéz. Ez esetben viszont… egy pár másodpercre úgy érzi, érti az indulatot a hülye kis hamisítási üggyel kapcsolatban, és látja annak a valódi súlyát a másik szemén keresztül. De valószínűleg most is pont úgy téves nyomon jár, mint ebben a beszélgetésben végig.
Nem mond semmit, csak a földre szegezi a pillantását válaszul.
És hogy mennyire kiszámíthatatlan és törékeny is ez a bizalom Moody részéről, az hamarabb illusztrációt kap, mint gondolta volna.
Érzékeli a helyzetet, látja, hogy az eddig valamiképpen elnézőnek, talán valóban gyengédnek tűnő pillantás ismét visszanyeri azt a csontig hatoló keménységét. Miért mindig akkor, a kurva életbe, amikor valóban őszinte volt, miért akkor mondja, hogy blöff, mikor a lerakott lap valóban a pikk hetes? Ennyire gyanúsan viselkedne, csak nem tud róla?
És ez a kérdés, ez megint pengeél. Mikor oka lett volna megnyugodni, nem tudott, most meg bármennyire szeretné, hogy ne így legyen, nagyon is indokolt feszültnek lennie. De ezt most el kell titkolnia. Megnyalja a száját megint, csupa érdes pikkely az ajka. Ihatott volna még egy pohár vizet igazán odabent, akkor nem lett volna ideje a tenyerével szórakozni, Moody nem látta volna, és legfőképpen nem lenne ilyen kínzóan szomjas az ihatatlanul édes gyümölcslé és a kimondott szavak után maradt keserű nyáltól.
- Nem tudom – siklik végig a pillantása a másik nyugodt, rezzenéstelen vonásain, de minden idegvégződése vonít a levegőbe ereszkedő feszültségtől, ez még a szabad levegőn is fojtogató. – Az emlékek maguk nyilván érdektelenek. Az, hogy megmutatnám magának azt, ami… amit nem egyszerűen bizalmasnak, hanem szégyenletesen személyesnek tartok… azt gondoltam, ez jelenthet valamit. – Számára jelentett volna valamit. Nem is keveset. De Moody úgy tűnik, keresztülsiklik ezen, vagy kettejük értékrendje mégsem annyira hasonló, vagy egyszerűen nem hiszi, hogy egy ilyen felkínálkozás lehet valódi és hátsó szándékoktól mentes. És ebben rohadtul igaza is van, mégis hová tette az agyát? Nem viselkedik racionálisan, mert tele van a feje irracionális faszságokkal. Nem vall saját magára, ahogy viselkedik. Ez ne lenne gyanús? – Nem mintha olyan sok minden mást ajánlhatnék fel magának – von vállat látszólagos egykedvűséggel, ez a mondat semmire sem jó, csak hogy azt támassza alá, a felajánlásban a felajánlás maga volt a lényeg, és nem a vélt vagy valós következményei. – De igaza van. Ostobaság volt. Felesleges és… tolakodó. Én csak – újra körberajzolja a vonalakat az arcán a tekintetével, mielőtt megállapodna a szemén – hálás vagyok azért, hogy – szünet – itt maradt.
Úgy néz rá, hogy kedve támad elköszönni és elmenekülni. Vagy egyszerűen csak elmenekülni. De ha oka van ezt érezni, akkor annál inkább nem teheti meg.
Most valahogy nagyon nem arról van szó, hogy Moody felpofozná esetleg, vagy néhány újabb sértő megjegyzés kíséretében ellöki magától. Ez valami nagyon más. Valami sokkal fenyegetőbb.
Megválaszolta ezzel a második kérdést? Meg tudná-e válaszolni, ha volna értelme az őszinteségnek? Mi a faszért nincs értelme az őszinteségének? Hónapokig csont nélkül lavírozott, és most egyetlen jó mondatot nem bír összerakni, ami ne keltene a férfiban gyanakvást vagy indulatot. Azért ez tőle sem éppen racionális… de ez kettejük hatalmi viszonyában az ő problémája leginkább, és cseppet sem Moodyé.
- Azt hiszem, a maga… véleménye többet számít, mint azt szívesen beismerném – közli még nagyjából tárgyilagos, nagyjából higgadt hangon, és elfordítja róla a pillantását, nem akarja látni, ha most túllép azon a keskeny pallón. De inkább legyen újra dühös a vélt közömbössége miatt, mintsem gyanakodjon egy eltúlzott vallomás miatt. Ők nem szentimentális emberek. Azaz, de, komplett őrület, de úgy tűnik, Moody mégiscsak az… Már nem gondolja, hogy valaha is ki tudja számítani, mire hogyan fog reagálni. Erőt vesz magán, hogy visszavegye a szemkontaktust.
– Megválaszoltam a kérdéseit?

- Számomra mindenképp – reagál kissé visszafogottabban, az öniróniához illő fanyarsággal, de megalázóan jólesik az enyhülés a férfi hangulatában, hirtelenjében bele akar hanyatlani, mint egy vetett ágyba egy kibaszott hosszú nap végén elcsigázottan. Kár, hogy olyan kurva kevés ideig tart.
- Azt nem kértem, és nem is én kezdeményeztem, hogy meggyógyítson. De nem is ez az egyetlen, amiért a lekötelezettjének érezhetem magam.
Türelmét vesztett válasz. Komolyan magyaráznia kell? Nem érti? Vagy direkt tesz úgy, mintha fogalma se lenne róla, miről beszél?
- Nem hiszem, hogy elvárja. Nem tudom, hogy elfogadhatja-e – válaszol karcosan, de hangsúlytalanul az első felcsattanásra –, az illemkódexben eddig még sosem találtam meg, mi a teendő ebben a helyzetben. Világosítson fel. – Most már tényleg csak fásultan makacs a hangja, de ezen a ponton gúny elegyedik bele, amitől elevenebbnek hat az amúgy üres hangsúly. Az sem jó, ha önmaga, az sem jó, ha kicsit hamisít, a hazugságon rutinból átlát, mégis mi a faszt csináljon, hogy Moodynak végre jó legyen? Mi a szarért nem jó neki az sem, ha adna, ha az sem, hogy elkerülte? Menjen már a kurva életbe!
– És ha én akarom? – csikorgatja a fogait, a kurva életbe, hát honnan érzi ennyire biztosan, hogy neki szól minden rezdülése, az ő igényeit próbálja feltérképezni és kielégíteni. De ez nem az volt. Ez egy ostobán megválasztott, saját szájíze szerinti gesztus volt, semmi több. Szót fogad, és a szemébe vágja a saját tekintetében izzó, fagyos haragot. Mintha még az is külön felbőszítette volna a férfit, hogy visszakozik. Rendben. Akkor nem visszakozik. – Nem vagyok annyira simulékony, mint gondolja, nem szól minden mondatom azért, hogy magának megfeleljenek. Nyilván hiába is szólnának. De ennél sokkal önzőbb vagyok – higgadtan beszél, szinte hűvösen, pedig a szavakhoz szenvedély illene, de az arcizmai se moccannak, csak a pillantásában vibrál az indulat. – Én akarok bűnhődni. Magának.
Ez pont annyira igaz, mint nem igaz, de ez a helyzet a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy ezt átgondolja és önismeretet gyakoroljon.
Most megint azt érzi, hogy vibrál a levegőben a szándék, de nem olyan tisztán, mint odabent, megint szinte lökéshullám csapódik rá, megint szinte ellenállhatatlan a kényszer, hogy hátralépjen. Felkészül rá, hogy megüti, vagy megrázza, de nem történik semmi. Tartja a szemkontaktust, mintha a felcsattanás örökérvényű volna.
- Megértettem. Maga nem az apám – feleli szárazon, bicskanyitogató engedelmességgel. – Eddig voltak kétségeim, de most, hogy mondja, annak a hajvonalnak árulkodónak kellett volna lennie, és az orra, hát nem is hasonlít – teszi hozzá, nem is leplezve a gúnyolódást. Valahol átszakadt benne egy gát, és most már nem is tud viselkedni, nem mintha eddig értelme lett volna bármilyen önkontrollnak.
Máshol.
Mégis hol, a minisztérium vallatóhelyiségeiben? Vegyem úgy, hogy letartóztat? – akarja rávágni a gúnyos kérdést, de nem tudja. Ahhoz túlságosan valóságos a lehetőség, hogy a válasz: igen.

Egy örökkévalóságig csak nézi a félreérthetetlenül jelzett irányt, és meg se moccan, érzi, hogy végigcsordul a tarkóján a hideg veríték, hogy kiszorul a tüdejéből minden levegő, a gyomra szűkebb az öklénél, az arcából kifut a vér: a pánik ismerős, első, egyelőre csak számára érzékelhető jelei. Ez egy hihetetlenül ismerős helyzet, épp csak a helyszín nem volt soha pont ez a kert és Moody eddig soha nem szerepelt benne, de évek óta rémálmodik erről, az elhurcolásról, a kihallgatóról, a Wizengamot tárgyalóterméről, a láncos székről, a saját könyörgéséről, és arról a folyosóról, amiről pontosan tudja, hová visz – az utóbbi egy évben gyakorlatilag minden éjjel, amikor nem használ álomitalt, ebből ébred verítékben úszva és néha üvöltve, néha vinnyogva és bőgve.
Talán ez is csak egy rémálom.
Úgy érzi, akkor se tudna megmoccanni vagy megszólalni, ha akarna. A pánik jéghidege szétszivárog minden tagjába és megbénítja az izmait. Gondolkodni sem tud, valahol a pánik dermesztő köde alatt az utolsó racionális gondolatai szerint nem viheti be, nem tartóztathatja le, hiszen nem csinált semmit, nincs ember, aki ezt hagyná itt, ha nem megy vele önként. De ha beviszi, és kiszedi belőle az első mondatot, akkor már lesz. Tudja, hogy megtenné. Ha valaki, hát Moody képes megtenni. Még csak nem is ez lenne a legőrültebb tette. De nem viheti be. Nem viheti be.
A pánik minden másodperccel egyre erősebb lesz, és ha nem szólal meg vagy nem tesz valamit, végképp átveszi felette az uralmat. Megmoccan. Felemeli a kezét, és nagyon lassan végigsimít a saját tarkóján, bénult ujjakkal letörli róla az izzadtságot.
- „Fogom”? – kérdez vissza, de a saját felismerhetetlenül rekedt hangja nagyjából észhez téríti. Nem kell elmennie vele. Most még nem. Ezt mindketten tudják. Moodynak is tudnia kell. De ha tudja is, akkor azt is tudja, mit jelent, ha nem megy vele. – Ha már ilyen szépen kérte, szívesen – rántja meg a vállát erőtlenül, és azonnal elindul a birtok kijárata felé, kábának érzi magát, de hosszúakat lép, gyorsan, mert attól tart, hogy ha megáll, látványosan elkezd majd reszketni. Talán hányni is fog. Minden erejét összeszedi, hogy ne essen szét. Ez a halk hang már van elég gúnyos és epésen keserű ahhoz, hogy ne ordítson belőle a félelem:
- Ezt meg értse meg maga: én soha nem gondoltam, hogy olyan lenne, mint az apám. Eddig.

Nem meglepő ez a felcsattanás egy varázslótól, aki most itt áll mellette talpig mugliholmiban egy illusztris társasági eseményen… de ennek ellenére nem igazán érti a haragot az illemszabályok intézménye ellen. A szabályok őt mindig is megnyugtatták, lehetőséget nyújtottak rá, hogy a környezete elégedett legyen vele, a legelső, legkönnyebben elsajátítható lehetőséget. Ha majd végre elszabadul a meleg családi fészekből, és elhihetik, szeptemberben visszamegy az utolsó évére, és soha többé nem jön vissza, dehogyis lesz belőle auror, dehogy marad örökre itt ebben a csapdában – de ezek a szabályok (és az összes többi értelmetlen, kényszeres szabály, amiből a személyisége szövete készült) akkor is kiirthatatlanul a részei lesznek. Internalizálta őket. Talán még valamiféle groteszk értéket is képviselnek a számára. És akármennyire úgy tűnik, hogy megbocsáthatatlanul modortalanul viselkedik, nem is tudná már máshogy fogni a villát vagy ne nyilvánítani részvétet az anyja halála miatt, bármennyire is oda nem illő volt ez kettejük viszonylatában.
Fogalma sincs, mit jelent az azután következő mondat, de Moody annyira dühös, hogy ha akarna, sem tudna visszakérdezni ebben az ismét elmérgesedett helyzetben. Ha azt gondolta volna, hogy a saját fojtottan, fagyosan ingerült viselkedése majd lecsillapítja a férfi indulatait, megint nagyot tévedett – de már nem gondolt semmit.
Megint azt hiszi, hogy meg fogja ütni, de megint nem üti meg. Lassan teljesen kiirtja belőle a visszahőkölő feszültséget ez a szisztematikus deszenzitizálás.
Kimegy a vér az arcából, ez a kisgyerekké alacsonyítás (legalábbis nehezen tudná elképzelni, hogy a mondat Moody szájából más jelentésű volna) annyira megalázó és sértő, de aztán felfogja, hogy Moody mire utal, és még ebben a túlfeszített helyzetben is el kell vigyorodnia, bár sötéten és örömtelenül húzódik az a mosoly a szájára. Majdnem felnevet.
- Csak nem gondolja, hogy valaha is kezet emelt rám? – Ezek szerint igen, korábban is sugalmazták már ezt a szavai, ez most nyíltabb megfogalmazás, erre lehet reagálni. Crickerley persze elverte párszor úgy igazán kölyökkorában, de hogy ez az apja tudtával vagy beleegyezésével történt-e, az nem derült ki. Ha tippelnie kéne, Sr.-t valószínűleg egyáltalán nem érdekelt a dolog, ha tudott is róla. – A gondolat, hogy értelmezése szerint a maga ölébe másznék éppen, hogy elfenekeljen, az éppenséggel… nos, valahogy nem tud fiúi színezetű lenni a számomra. – Most megpróbálja viszonzásul ő is megalázni Moodyt, vagy csak a saját önbecsülésén ejtett sebet takargatja ezzel a mondattal, akárhogy is, hihetetlen, hogy tényleg kimondta. Igazán örömteli, hogy a mondatnak legalább azt a felét, hogy a már-már közhírré tétetett apakomplexusa optimális kiéléséhez Moodyból hiányzik legalább úgy tizenöt-húsz év, sikerül visszanyelnie. – Úgy tűnik, valamelyikünk egyáltalán nem ismeri – teszi hozzá fanyarul, de távolságtartóan; megpróbálja abbahagyni a folyamatos provokálást, amibe Moody provokálja bele. – És nyilvánvalóan nem maga az.
Szóval most tudja meg, tizenhat év után, hogy az apja mégiscsak egy agresszív seggfej, épp csak őt nem nézte soha annyiba, hogy legalább akkor lekeverjen neki egyet, amikor azt a korszakát élte, hogy mindenáron ki akarta provokálni. A helyzet nem alkalmas rá továbbra sem, de Moody rákényszeríti az önreflexióra: létezik, hogy ezt a pszichológiai játszmát játszaná éppen a saját tudta nélkül? A gondolat, hogy Moody jobban tudja, mi zajlik benne, mint ő maga, kibaszottul kurvára ijesztő tudna lenni, ha nem lenne eddigre már amúgy is pánikban.
Milyen ironikus, hogy őt vádolja azzal, hogy folyamatosan az apját látja benne, miközben percenként tesz valami hasonló megjegyzést; úgy tűnik, kettejük közül nem csak neki vannak súlyos problémái ezzel az apakép-dologgal. Létezik, hogy Moody apja..? Na jó, nem, ebbe bele sem gondol, ezt nem hagyja az állati tisztelet irányában. És nem hagyja a pánik sem. A pánik minden gondolkozást, töprengést és mérlegelést sűrű, levegőtlen ködbe von.
- Azt hiszi, sértegetni akarom magát? – kérdezi még mindig rekedten, hitetlenkedve, mert persze, harap, de csak mint egy csapdába esett vadállat, lerágná a saját kezét is, hogy szabaduljon. Percek kérdése, és gyakorlatilag bármit megtenne, hogy szabaduljon. De nem ő kezdte. Nem mintha valami kurva kifinomult és érett módja lenne ez a védekezésnek. De ahhoz képest, hogy pálcát akar rántani és/vagy elmenekülni minden egyes élő sejtje, egész jó.
Ez most már nyílt fenyegetés. Mondatról mondatra nyíltabb.
- Nekem nincsenek kétségeim – válaszol annyira nyugodtan, amennyire csak kitelik tőle, és visszanéz a villámló szempárba, hogy megmutassa, nem fél tőle, nem hajlandó fenyegetésnek érteni a máshogy szinte már nem is érthetőt, noha a pillantása elárulja, hogy tud róla. Válaszolni fog, igen, de azért, mert kezdettől válaszolni akar, mert nincs oka, hogy beszarjon a kérdésektől, bárhol és bárhogyan is teszi fel őket a férfi. – Örülök, hogy ez végre kölcsönös.
Mintha valami süppedő, testetlen mocsárban úszva kellene megtennie azt a mérföldek hosszúnak tűnő utat a birtokhatárig, megküzd minden egyes lépéssel. Talán csak meg akarja ijeszteni. Talán tényleg nem lesz más, csak kérdések, amelyekre talán még válaszolhat okosan. Vagy talán tényleg rémálom ez az egész, de nem: az álmaiban azonnal pálcát húz vagy azonnal megpróbál elmenekülni, de sosem sikerül megakadályozni, hogy elhurcolják. Már tud hoppanálni. A pálca a talárjába rejtve. Minden izmát meg kell feszítenie, hogy ne csináljon őrültséget. Vagy talán épp most csinál őrültséget, hogy a pániktól bénultan hagyja magát behúzni a csapdába. Végül is elmehetne. A pánik újra eluralkodik rajta, mikor végül megáll. Hagyhatná nem csak Moodyt, de az egész életét, a végzős évet, amire egy porcikája sem vágyik, két hónapot kellene még kibírnia, mire elmúlik róla a nyomjel, addig elbújhatna a muglik között, van olyan okos, hogy a minisztérium ne találjon rá, ha nem használ mágiát, és aztán végre elfoglalhatná a vágyott helyet Voldemort oldalán… hamarabb, mint azt remélhette. Voldemortnak viszont nem ezek voltak a tervei vele, bizonyára nem lenne elégedett a helyzet ilyetén alakulásával, de talán megbocsátana neki…
Amikor Moody megragadja, és az arcába vágódik az indulat forró, sivatagszáraz ereje, már biztos benne, hogy ezt kellene tennie.
Moodynak tényleg van valami problémája ezzel az apaságkérdéssel, ez már biztos.
Megmoccan, hogy a pálcáért nyúljon, de már későn, a világ fordul egyet, rántás a köldökében, aztán a következő pillanatban már a fűben térdel. Hát, ez tényleg kínos, a saját hoppanálásai már egészen elegánsak voltak a vizsgán, és a tanfolyam során az első néhány alkalmat leszámítva egyszer sem esett el érkezéskor. Összeszorítja a száját, és feltápászkodik a fűből. Fűből. Felpillant a házra. Hát, nem erre számított… A kurva életbe, már majdnem hülyeséget csinált. Érzi, hogy a bénító pánik elmúlik, könnyebben lélegzik, pedig nem nyugalom veszi át a helyét, hanem éberségre ösztönző, sistergő feszültség és szorongás, de a pánikhoz képest még ez is szinte cirógató. Fürkészve pillant a férfira. A kapcsolatuk rohamosan halad az egyre bensőségesebb felé, előbb a tegezés, most meg hazahozza, ez megérne egy gúnyos mosolyt… mert nyilván nem lehet más hely, mint Moody háza, ahol abszolút egyedül lehetnek. Szinte őrület, hogy mennyire ellazultnak érzi magát tele feszültséggel, újra tiszta az agya, tisztább, mint ma este bármikor, és újra működnek az izmai és ízületei, nem botladozik már úgy, mint egy kétnapos thesztrálgida.
- Szép – jegyzi meg a házra. Illemszabályok, kiirthatatlanok.
Csak nem tart itthon Veritaserumot, az még Moodytól is beteges lenne. Ha pedig legilimenciát használ rajta, akkor még mindig lehetséges, hogy képes elrejteni előle a titkait, sokat fejlődött az elmúlt időszakban, Voldemort gondoskodott erről. Minden mást pedig, amivel esetleg szóra akarná bírni, a jóval hétköznapibb auroreszköztárat, hát… fogalma sincs, Moody mit akar tenni vele, megátkozza? megüti? folytatja az alázást? mindegy, ennyit bizonyára el tud viselni. Annál biztosan sokkal távolabb vannak a határai, mint azt a férfi kinézi belőle.
De talán erre sem kell sor kerüljön.
- Vehetem ezt úgy, hogy felajánlotta a tegeződést? – kérdezi annyira makulátlanul udvariasan, a dehoppanálás előtt elhangzott mondatra visszautalva, hogy csak a helyzet ironikus, de a hangjában még nyomokban sem fedezhető fel szarkazmus. Nem várja meg, hogy újra hozzáérjen, épp csak annyit habozik, amennyi az utazás kellemetlenségéből logikusan következik, aztán elindul befelé a ki nem mondott utasítás szerint. Talán kérhetne egy pohár vizet. Még mindig szomjas. Kudarcos mondatok poros morzsaléka ül a szájpadlására tapadva. De nem tudna elfogadni most egy korty vizet sem Moody kezéből. Talán mégis tart itthon Veritaserumot.
- Megengedi, hogy használjam a mosdót?

Moody most épp nem robban, de azért nyilvánvaló, hogy irritálta az üres udvariasság, erre lehetett számítani az illemkódex-kirohanás után. Ehhez igazán nem kellene újra az indirekt fenyegetés eszközeihez nyúlnia, szigetelés, pince, temető, bár eléggé valószínű, hogy nem is azért teszi. De a friss, hűvös éjszakai levegő vagy a megkönnyebbülés, hogy nem egy minisztériumi kihallgatóban vannak, olyan lelkiállapotot teremt számára, hogy ezek a karmok nem tudnak belemélyedni. A helyzet még mindig civilizált.
A tegeződést is helyben hagyja, pedig erre tényleg nem számított – a romantikus szó kontextustól tökéletesen idegen használatára meg végképp –, nem is tud rá mit mondani, csak biccent.
Ez a ház egyáltalán nem úgy néz ki, mintha lakna itt valaki, bár úgy sem, mintha nem laknák.
Valahol felkészül arra, hogy Moody elutasítja, vagy tesz valami olyan gúnyos megjegyzést, ami ha nem is direkt elutasítás, de mégis akként fog hatni (nem mintha nagyon másra kell készülnie, mint hogy majd megrántja a vállát, és ennyiben hagyja), így aztán ez az engedékeny válasz készületlenül éri.
- Köszönöm.
Egy rövid, kritikus pillantás a falnak támaszkodásra – csak nem gondolja, hogy kimászik az ablakon vagy valami? Nem kellett volna vele jönnie. De eljött. Moody ezt sem tudja a burkolt megadás jelének értelmezni, annak, hogy elfogadja a szándékait, legyenek bármik is azok. De nem vesztegeti az idejüket, megkeresi azt az ajtót, magára csukja. Vet egy rövid pillantást a mosdó feletti tükörbe, valahogy sokkal ijedtebbnek és sápadtabbnak látja a tükörképét, mint amennyire valójában annak érzi magát. Gyorsan kiöblíti a száját, aztán iszik néhány tenyérnyit, úristen, de szomjas volt, még mindig az, de inkább nem issza ki a csapot, helyette vizet spriccel arcába, és lemossa a tarkójáról is az odaszáradt, nehéz verítéket, aztán gondosan megtörölközik.
A tükörképe valamivel talán jobb.
Mindössze egy perc az egész, vagy talán másfél, amíg végzett, de lebeszéli magát arról, hogy kinyilvánítsa a neheztelését az ajtó előtt strázsálás miatt. Könnyebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne, ha egyszerűen keresztülnéz ezeken a részleteken. Nincs letartóztatva, nem tartja fogva, semmi ilyesmi. Ha a helyzet elfajul, az csak azért lehet, mert kettejük kapcsolata ezt lehetővé teszi Moodynak – elvégre ő erősködött, hogy bűnhődni akar. Amilyen idióta volt. Miközben Moody arcát nézi, és aztán az ajtót, a mögötte lévő sötétséget, amihez a szeme nyilván képtelen lesz alkalmazkodni ilyen rövid idő alatt, arra gondol, hogy a picsába, ha nem akarta volna annyira visszakapni a hasznos pártfogót, most már hányásig ihatta volna magát ihatatlan alkoholmentes üdítővel, és perceken belül kimentené magát, és otthon lehetne, a gyűretlen ágyában, az üres ház megnyugtató csöndjében, a Jegyet cirógatva a karján.
Kissé elkeskenyedik a szája, de bólint, és belép a helyiségbe, riadtan tágra nyílt szemmel meredve a sötétbe, és felkészül a legrosszabbra, akármire, a ki nem mondott fenyegetésekhez illő díszletekre, újabb félelemkeltésre, vasakarattal von az uralma alá minden egyes idegszálat a testében, hogy a reakcióit előre kontrollálja, és ez az a pont, amikor realizálja, hogy nem, nem akarja tegezni ezt a nála alig idősebb férfit, és a legkevésbé se akarja, hogy az tegezze őt, hogy ne legyen köztük legalább verbálisan ez a három lépés távolság; ez után az este után és azelőtt, ami következik, semmiképp sem – mintha a gondos magázódás tartotta volna fenn köztük eddig azt a távolságot, amelyben biztonságban érezhette magát.
Most már nem érzi magát biztonságban.
De akkor se fog megijedni tőle, a kurva életbe.
Újabb lépés a sötétségbe.

A pillantása csak addig mered vakon a sötétségbe, amíg Moody nem ad új célpontot neki, onnantól őt figyeli, az ő mozdulatait, a fáklyák lobbanását, a helyiség nehezen felderengő körvonalait.
Hogy meri.
Nem is tudná megmondani, mire számított. Mindenre. Bármire. De erre biztosan nem.
Hogy meri.
Épp csak egy másodpercre villan a pillantása a tálra, aztán visszatér Moodyra.
Hogy meri.
Nem adta volna szívesen, legfeljebb abban az első, meggondolatlan percben, amikor felajánlotta, de akkor sem szívesen, csak valamiféle groteszk, öncsonkító, önpusztító örömmel, most viszont még az sincs. Azok után, hogy iderángatta, hogy megfélemlítette, ahogy beszélt vele, ez már nem az elborult felajánlás elfogadása, ez így, itt, most, eképpen: visszaélés. Erőszak.
Úgy tűnik, Moody visszatáncolhat akárhányszor, ez csak számára nem megengedett. Mélyet szusszan, és közelebb lép a merengőhöz, mielőtt valami meggondolatlant mondana, mint már annyiszor ma este. Óvatosan megérinti a peremét, végigfuttatja rajta egy darabon az ujjait.
- Szóval mégis elfogad… elfogadod a… „legbensőbb valómat”? – kérdezi színtelenül, pedig mennyire kéredzkedik a hangjába a gúny, és mennyire meg akarja kérdezni, hogy miért, most mi a faszért, ha eddig nem, bár igazság szerint nem vár választ erre a költői jellegű kérdésre sem. Nem jön a szájára a tegezés, és nem kellemes a másiktól sem, valahogy sértően közeliek lettek ettől, tolakodóan egymás aurájába szorultak, de még kínosabb lenne, ha folytatná a magázást, miközben Moody ilyen keresetlenül tegezi. A szavaira felé fordul, ez egyszer tökéletesen uralt és elfojtott indulatát abszolút másfelé terelik a szavak. Nem, hogyan is lehetne kihallgatás, mikor alig látják egymás arcát ebben a félhomályban?
Moody meg akar neki bocsátani.
És mennyire kétségbeesetten kívánja, hogy okot adjon a bocsánatára, talán nem is ő az kettejük közül, aki kétségbeesettebb volt, hogy elnyerje a bocsánatát. Bár az igazat megvallva, már nem akarja elnyerni. Már nem akar semmit, csak minél messzebb kerülni tőle, hogy lehetőleg soha többé ne forduljon rá az a szempár. Ha nem kihallgatás, akkor rohadtul el akar menni innen. Epés mondatok gyülekeznek a torkában, hogy egymás után a világra okádja őket. De uralkodik magán. Végre képes rá. Aztán…
Leplezetlenül döbbenten nézi, ahogy az emlék a tálba csordul Moody halántékából, illetve nem is, Moodyt nézi döbbenten, fogvatartja a tekintetét ez a merev pillantás.
Mégis mi az, amit Moody mutatni akar neki?
És vajon képes lesz-e a férfi megérteni, jól érteni, ha most visszanyeli ezt a fojtogató, dühös, sarokba szorított gyűlöletet, és tényleg feláldozza neki azokat az emlékeket? Képes lesz-e hinni és nem a mögöttes tartalmat keresni a szavai mögött, mint ahogy azt most teszi?
Nem akarta még egyszer látni őket. De úgy tűnik, kénytelen lesz.
Meg akar neki bocsátani. De meg tud?
Nagyon hosszú időnek tűnik, mire képes megmozdulni, és előhúzni a pálcáját. Mennyire rohadtul nehéz ledobni a páncélt, és okot adni arra, hogy ha mégis változik a férfi hangulata, szándéka, vagy eleve mégis félreismerte a helyzetet, akkor teljes joggal bevihesse. Egy darabig csak nézi Moodyt, és a saját kezében a pálcát, aztán néhány zaklatott lélegzetvétel után lehunyja a szemét, és összepontosít. Selwyn alakja túlságosan átszövi az emlékeit és a gondolatait, túlságosan is kapcsolódik mindenhez ezer szállal, ami csak az elmúlt évben történt – és a kurva életbe, a többi emlékben már kevésbé lenne annyira meggyőzően ártatlan, úgyhogy nem hagyhatja, hogy csak egy fél másféle emlékfoszlány is belekeveredjen az alagút-emlékbe – összeszűkült szemmel figyeli az ezüstös nyalábot, miközben a tálba engedi Moody emléke mellé. Aztán ugyanígy még kettőt: ezek rövidebbek, csak egy-két perc a csillagvizsgálótoronyból az asztronómiaóra után, és egy rövid habozás után meg néhány perc, amíg megpróbálta megkérni az apját, mert bármennyire is biztos volt benne, hogy nem, legalább megpróbálta.
Leereszti a pálcáját.
- Kész – közli rekedten.
Mennyire nehéz nem melléköpni, hogy: A tiéd.

Amint alábukik az emlékekben, és szembetalálja magát Moody még fiatalabb kiadásával, és belenéz abba a szempárba, tudja, hogy ezt nem kéne, nem is szabadna látnia. Nyel egyet.
Mindig becsületesen akart küzdeni. Valami elbaszott, agyonidealizált értékrend alapján, ami a kibaszott Süvegnek mégse volt elég, hogy a kibaszott Griffendélbe tegye, de csak azért is kitartott a gyerekkor szirupos lovagelvei mellett, sőt ezek az elvek még azt a felismerést is túlélték (kitételekkel és módosításokkal, vagy egy rohadt nagy adag önáltatással, most már ki tudja), hogy nem lehet mindig becsületesnek maradni, és hogy a Jeggyel a karján nem lehet minden csatát szemtől szembe megvívni. Talán egyet sem. De most annyira kristálytiszta és félre nem interpretálható a helyzet becstelen volta, hogy túlcsordul benne az önundor. Moody most valóban kitárulkozik előtte, ezt már akkor látja, amikor először ránéz az emlékbeli önmagára, és még semmi sem történt, elég látnia az arcát és a tekintetét, és már tudja, hogy a mérleg hiába kiegyenlített a merengőben, az egyensúly hamis: ő nem érdemli meg ezt a kitárulkozást.
Érzi magán a másik pillantásának súlyát, de nem viszonozza.
- Nem is merném – válaszolja rekedten.
Merev, rezzenéstelen arccal nézi végig az egészet, az elsőt. Ilyen kellett volna legyen. Szemtől szembe. Tisztán. Egyenesen. Kendőzetlenül. Számonkérhetően. Olyan ólomsúlyosan, hogy évek után is ilyen éles kontúrú legyen az emléke. Tőmondatokban, aminek a vége egy pont, nem három, és nem kérdőjel. Az övé nem volt ilyen. Milyen nevetséges is, hogy ettől csak most tudja magát bemocskoltnak érezni, ahogy Moody első főbenjáró bűnét nézi, amihez övéhez képest annyira… tiszta. Még így is tisztának tűnik, hogy lát és akaratlanul is az agyába vés minden részletet, a mélyről jövő gyilkos ösztön lecsupaszodását, a vért, a könyörtelen diadalt. Hogy a végén minden nyelven gyilkolni bűn.
Így kellett volna legyen: Rowle-nak megvolt az esélye. Az auror ellen talán nem, de az ember, a varázsló, a férfi ellen igen. Crickerleynek nem volt esélye ellene. Annak az emléknek nincs súlya, talán még a merengő sem tudná újra felerősíteni a szétesett, lényegtelen részleteket, de nem is próbálta sosem, nem érdekelte, hiszen nem érzett így, ahogy Moody érezhet. Ő nem érzett semmit. A vallomásainak sem volt súlya, se Carrow előtt, se Pandora előtt. A tett is súlytalan volt, hogy lett volna más a gyónás?
Ennek a vallomásnak olyan súlya van, hogy beszakad alatta a váll.

Nem néz Moodyra, pedig már rég véget ért az emlék.
- A hírhedtségért? – visszhangozza, de eléggé kifejezéstelenül cseng a hangja. Most néz csak rá, de nem bír egészen a szemébe nézni most sem, visszafordítja a pillantását a saját emléke eseményeire, tükör, alagút, Pandora, de nem lát abból sem semmit. – Azt gondolta, azt gondolom, megéri a hírhedtségért? – Milyen hamisnak tűnnek a saját emlékei Moodyé után. Pedig itt még nem történt meg a helyrehozhatatlan. Itt még nem volt mocskos és becstelen. Nem is készült rá, hogy valaha az lesz, és úgy történik meg, hogy észre sem veszi. – Nem. Nem éri meg. – Az egyes szavait mérföldhosszú szünetek választják el egymástól. – De ez csak két eszköz, a hírhedtség és a… amit tett. Önmagukban nincs értékük. Amiért tette… a cél… az megérheti. A szándék.
Megérheti az is, hogy ilyen nyomorultul tönkretettnek érezze magát.
Meg fogja érni.
Meg kell érnie.

Sokára bírja csak ráfordítani a pillantását Moodyra, amikor már biztos benne, hogy a másik az ő emlékeit figyeli, bár azokon egyre kevesebb néznivaló van, ahogy egyetlen fénypont mellett haladnak lefelé a repedt lépcsőfokokon, ahogy omlani kezd a mennyezet, Pandora elöl az ő pálcájával a kezében, aztán a fal, a csapda, a széttört pálca az ő kezében, a vaksötét, a szétesés.
Most gondolhatna arra, hogy igen, Moodynak igaza volt, ez a legbensőbb valója, aki nem bírja elviselni, hogy nem tudja megoldani a helyzetet és tehetetlen és a körülményeknek kiszolgáltatott, aki szart se ér a pálcája nélkül, aki épp tökéletesen elveszíti azt az örökös biztonságos kontrollt, ami a szíve helyett pumpálja a vérét, aki most zihálva rommá veri a saját öklét a kőfalon, akit Pandora aztán kirángat abból az alagútból, mert nélküle hagyta volna magát betemetni.
Gondolhatna erre, de nem gondol: Moodyt nézi és mentségeket keres magának, a repedéseket a sima felszínen, a hamisságot az ordító igazságban, Moody nem lehet olyan, amilyennek most tűnik, rohadéknak kell lennie, könyörtelen vadállatnak, aki nem tekinti embernek az ellenfeleit, és nem lehet ennyire emberi, nem élheti meg a saját vétkeit, nem lehet ilyen, nem lehet, mert akkor Moody mégsem lenne az az alantas jövőkép, amit nem akart magának, mert akkor Moody az a jövőkép, aki már nem lehet és talán nem is lehetett volna sosem, és ez elviselhetetlen, ebbe bele kell őrülni, bele kell dögleni.
A saját emlékei nemcsak hamisak, hanem tökéletesen érdektelenek is: őszintén, ki a franc kíváncsi arra, ahogy Pandora megkéri őt a csillagvizsgáló toronyban, hogy intézze el az engedélyt, és ki kíváncsi az apja fejére, amint levest kanalaz, és már azelőtt elutasítja, hogy egyáltalán megfogalmazta volna, mit kér. Mennyire ostoba és értelmetlen is volt megmutatnia őket. Ha Moody arcán tükröződik is bármi reakció, azt sem igazán fogja fel.

Úgy emeli fel a fejét a merengőből, hogy levegőért kapkod, és nem néz Moodyra, sőt elfordul, csak a keze támaszkodik az asztalon.
Mit számít, mit áldozott a másik bizalmának: az a fiú, akinek az emlékeit láthatta, már csak volt.

Nincs elég levegő. Nincs elég levegő ebben a kibaszott szobában. Összerezzen a hangtól, amikor Moody megszólal, belerándul az arca is a visszafojtott haragtól. Óh, hogy még ez után is képes folytatni, fogja már be, csak fogja be, fürödjön egyedül a saját nagyszerűsége érzésében, ebben a drámai, édesbús keserűségben, hogy ölt, és képes annyira érző lény lenni, hogy bűntudata van miatta, csinálja egyedül, ne akarja, hogy ő még asszisztáljon is a sebei nyalogatásához. Pedig bizonyára most ezt akarja. Hogy elmondja, hogy azt tette, amit tennie kellett, mert végső soron aurorként nem kellett volna megölnie azt a nyomorult Rowle-t, de Rowle nyilván nem habozott volna megtenni ugyanezt vele, ha lehetőséget kap rá. És az iszonyú az egészben az, hogy mindez igaz. Akár el is mondhatná neki, ha erre vágyik, hiszen ő is így gondolja, és elviselhetetlen, hogy nem tudja most másképpen gondolni.
És ha nem is öli meg, akkor mi van? Akkor Rowle évek óta az Azkabanban rohadna, ha ugyan még nem halt volna meg odabent, és Moody lelkiismerete groteszkül tiszta lehetne tőle. Pedig nem nehéz eldönteni, a kettő közül melyiket választaná magának bárki, aki épelméjű. Nem nehéz látni, melyik embertelenebb.
A kínzást még a muglik is elítélik egymás között, a civilizált, fejlett országok elvben legalábbis, ők meg a hivatalos igazságszolgáltatás részeként használják.
Hitetlenkedve, ingerülten szisszen fel a kijelentésre, ami annyira elevenébe talál, mintha Moody a gondolataiban olvasna. Nem mintha olyan nehéz lenne most olvasni benne, annyira zaklatott, hogy alighanem nyitott könyv lehet bárki számára: össze kell szednie magát. Erőből fordítja oda a fejét, hogy végre ránézzen. Egyből vissza is hőkölne a pillantás intenzitásától, kényszerítenie kell magát, hogy állni tudja a követelőző tekintetet, ami az elméjébe kapaszkodik, a tudatába akar hasítani a pupilláin keresztül.
Mintha nem erőszakolta volna meg az imént az úgynevezett legbensőbb valóját, mintha nem is tépte volna darabokra azt, akit önmagának gondolt eddig, ha nem is tudatosan tette. Mintha nem hatolt volna máris mélyebbre, mint azt egyáltalán felfoghatná.
- Ezt komolyan így gondolja? Gondolod? – A tiszta erőből lefojtott indulat így is kiszisszen a hangjából. Mély levegőt vesz, hogy lecsillapodjon. És még egyet. – Ez veszélyes gondolat, Mr. Moody. Messzire visz. – Ha tegeződnek is (illetve ő felváltva tegezi és magázza aszerint, mennyire van éppen szétesve), a keresztnevén akkor sem tudná szólítani, teljes képtelenség. De a hangja már higgadtabban cseng. – Ha így van, akkor mi értelme van egyáltalán megpróbálni? Ha a becstelenség elkerülhetetlen, mi értelme van bármilyen elv szerint élni? – Hosszan fürkészi a tekintetét, pedig Moody szeme most annyira éles és ostromló, mintha a szemkontaktus csakis egyirányú lehetne: ő olvas benne, és nem fordítva, de nekifeszül annak a pillantásnak. – Te próbálod még egyáltalán?
Megnyugszik a mondattól, amit bizonyára nem kellett volna kimondania, de olyan jólesően bénult, mesterséges nyugalom önti el, mint amikor egyhuzamban többedik éjszaka veszi be az álomitalt, és az agya túlérzékenyített idegsejtjei falánkan szívják magukba a bájital komponenseit. Legszívesebben a kezébe fogná az első tárgyat, ami alkalmas arra, hogy kárt okozzon vele magának, noha biztos benne, hogy nincs az a fizikai fájdalom, ami most képes száműzné a fejéből ezt a káoszt – de azért most Moodyba harapni is majdnem ugyanolyan megnyugtató.
Inkább nem gondol bele, hogy miért.
- Amit tettél, az nem… nem volt… aljas – erőlteti ki magából a szavakat, mintha csak egy saját magán ejtett sebet fertőtlenítene: része a rítusnak. – Fair küzdelem volt. Rowle-nak megvolt a maga esélye. Ő sem lett volna veled könyörületes. Nem volt helyes, de… még a legszigorúbb egyház is feloldoz a gyilkosság alól, ha háborúban követik el.
Nem vigasztalja. Nem szánakozik. Bármennyire is biztos benne, hogy Moody pontosan ezt akarja most, erre képtelen lenne. Hogy vigasztalná azok után, amit tett vele? Ha egyszerűen csak elveszi az emlékeit, ha egyszerűen csak él a felajánlásával, még ha ilyen undorítóan teszi is, azért – meg tudna bocsátani? –, azzal együtt tudna élni, beleolvasztaná a korábbi viszolygó gyűlöletbe, és alapos kontroll alatt tartaná. De ezt nem tudja.
Ez a gyűlölet annyira heves és eleven, mint egy elgennyedt seb, erre nincs feloldozás, efölött nincs kontroll, mert Moody még csak nem is tudja, mit tett vele, és ez valamiért nem enyhítő körülmény, hanem súlyosbító. Legalább tudná. Legalább élvezné. Legalább igazán őt, személy szerint gyűlölhetné ezért a kifosztottságért, ezért a bemocskoltságért, és nem félig saját magát.
- Most, gondolom, hazamegyek – válaszol színtelenül, és elfordítja róla a pillantását.
Most mondania kellene valamit arról, hogy hogyan legyen a továbbiakban, hogy Moody esetleg foglalkozhatna vele, hiszen itt a nyár, hogy mások előtt talán okosabb lenne nem ilyen bizalmas hangon beszélgetni egymással, hogy mikor találkoznak legközelebb, hogy… a franc tudja mit, akármit. Begyűjteni a vérdíjat. Elkérni a számlát. Vagy nem mondani semmit, és hagyni, hogy ez legyen az, ami végérvényesen tönkretesz köztük mindent, hogy Moody többé rá se tudjon nézni, és végre biztonságban legyen tőle.
Nem mozdul meg, egy lépést se tesz, ami azt jelezné, hogy valóban menni akarna. Újra megkeresi a férfi pillantását: most az ő tekintete olyan követelező és izzó.
- Mondd el, milyen érzés volt. Megölni Rowle-t. – Karcos a hangja, de most nem olyan erőtlenül és zaklatottan, mint az imént, feszült, hullámzik a hangja tőle, mintha még mindig mutálna, de az arca merevsége most inkább makacs, tudja, mit akar, és meg akarja kapni. – Most is érzed ugyanazt, ha…?
Most is élvezed, te bánatos rohadék?
Nem mondja ki. Nyilvánvaló úgyis.