Rodolphus & Bellatrix

A fehér tökéletes ellenpólusát képezi annak, amit képviselek, és annak a férfinek, akit hűen szolgálok. Én nem erre tettem fel az életemet, nem a házasságra, hanem arra, hogy Voldemort Nagyurat szolgáljam. És most mégis itt vagyok. A makulátlan, decens fehér ruha előtt állok, ami egyelőre még a vállfán lóg, a szekrény ajtajára akasztva, és kritikus pillantásokkal méregetem a ruhakölteményt, ahelyett, hogy a Sötét Nagyúr parancsait teljesítsem.
Legszívesebben elhagynám a kúriát, elszöknék, hátra sem néznék, vissza sem jönnék. De nem tehetem meg ezt, mert nem hozhatok szégyent a családomra, a nemes és nagy múltú Black családra. Azt nem élnék túl, és azt a szégyent, amivel nem csak őket-, hanem magamat is sújtanám, én sem élném túl. Nem vetne rám túl jó fényt. Bár megtenném. Meg akarom mutatni anyámnak, hogy én nem vagyok valamiféle csinos kis porcelánbaba, amivel kénye és kedve szerint játszadozhat. Apám miatt sem maradnék, bármennyire is tisztelem őt.
Ellenben, ha elmenekülnék, az gyávaságra vallana. És eléggé sok mindent el lehet rólam mondani, kegyetlen, mocskos, vértől csatakos kijelentéseket lehet tenni rám, rólam, de azt nem tűrném el, hogy gyávának nevezzenek engem. ENGEM!
Tehát maradok, és hozzá megyek Rodolphus Lestrange-hez. Elvégre, ez nem olyan nagy dolog, nem igaz? Hazug ígéreteket teszünk egymásnak, amit majd úgyis megszegünk, és elköltözünk. Semmi sem fog változni, minden a régiben marad. Én ugyanaz a nő leszek, mint, aki eddig is voltam. Csupán nem Black lesz a vezetéknevem, hanem Lestrange. Ez minden.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, minél tovább nézem, méregetem, mustrálom a fehér ruhát, ami annyira nem illik hozzám, annál inkább úgy érzem, hogy inkább kaparnám le az arcomról a bőrt, inkább viselnék el szörnyűséges ártásokat, átkokat és rontásokat, ha azzal kiválthatnám magamat.
De nem lehet, és nem tudom.
Várnom kellett volna ezt a napot? Meglehet. Hiszen ennek egy boldog, derűs napnak kellene lennie, ünnepnek, melyre életünk végéig emlékezni fogunk. Talán így is lenne, ha olyasvalaki venne el, aki szeret. De, hát ki szerethet egy szörnyeteget? Minden bizonnyal még a teremtője, az alkotója sem képes rá. És, akár Rodolphus szerethetne egy szörnyeteget – de a bestia természetét ez nem változtatná meg. Ez a menyegző nem fog megváltoztatni sem engem, sem Rodolphust.
A fülembe a nyakékhez illő fülbevalót teszem, a csuklómra pedig a karkötőt. Régi, családi ékszerek ezek, becsülnöm kellene őket, de e helyett legszívesebben letépném magamról őket, az összeset, egytől-egyig. Úgy érzem, mintha láncok volnának, melyek lebéklyóznak, szinte fuldoklok a szorításuktól. Momentán, ha a tükörbe nézek, nem látok egyebet, csak egy felékszerezett, szép állatot, melyet csupán adnak-vesznek, mint a kofák a vásárban, nekem pedig nagyon nem tetszik ez a felállás.
A sarokban lévő állóórára pillantok. Nincs több időm. Fehér, selyem köntösöm, övének hanyagul kötött csomóját kioldom, a finom, nemes anyagot pedig lesöpröm a vállaimról.
És ebben az átkozott momentumban nyílik az ajtó, és ki néz velem farkasszemet? Természetesen a jövendőbeli férjuram.
- Még korán van a nászéjszakához, Lestrange – közlöm vele ingerültem, ugyanakkor szemrebbenés nélkül. – Hol marad a boldogító igen? – fesztelen, sanda vigyor feszül a képemre, a helyett, hogy szemérmesen, és szinte pánikszerűen takargatni kezdjem magamat.
- De, ha már itt vagy, hasznossá tehetnéd magadat – hanyagul intek neki a fejemmel, hogy jöjjön beljebb, és csukja be maga után a szoba ajtaját -, és begombolhatnád a ruhámat – mert, hogy a hátulján egy sor gomb hivatott összetartani az esküvői ruhakölteményt.

Rodolphus & Bellatrix

Megfeszítem az állkapcsomat és összeszorítom a fogaimat. Legyen bármekkora erőm, hatalmam boszorkányként, Halálfalóként, az esküvő ellen aligha tehetnék bármit is úgy, hogy azzal ne szennyezzem be a családom-, és ezzel mintegy a saját nevemet is. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Ehhez túl büszke vagyok, túl makacs, és éppen ezért fogok úgy tenni, mint, ahogyan azt elvárják. Úgy teszek, mintha a szüleim megszelídítettek volna, és igába hajtom a fejemet. Mint egy jól nevelt, betanított, IDOMÍTOTT állat.
Azt a nőtípust játszom el, akit mindig is megvetettem, mióta az eszemet tudom. Mint, amilyen az anyám, a nagynénéim, a többi, aranyvérű család asszony tagja. De ez csak játék. Mind tudjuk, hogy, ha ennek az egésznek vége, ha elköltözünk innen, ha elkezdjük az új, közös életünket a Lestrange kúriában, minden visszaáll a rendes, megszokott kerékvágásba. Egyetlen napról van szó. Ezzel fogom megváltani magamat, ez az esküvő jelenti számomra a fesztelen, korlátok nélküli szabadságot. Elvégre, senki sem mondhatja azt, hogy meghazudtoltam azt, aki vagyok, hogy elárultam a nevemet, és ezzel együtt a családomat. A Black név nem fog csorbulni általam. A szüleim leveszik végre rólam óvó kezeiket, és már csupán a távolból, mint egy csillagot, szemlélhetik az óriási-, de sötét tetteket, amiket végrehajtok.
Lestrange pedig... hah! Merlin szakállára, ha anyámnak nem sikerült betörnie, miért épp a fiatal varázsló lenne az, akinek ez sikerül?
Ezen felül Rodolphus nem olyan rossz parti. Úgy vélem, még, ha nem is nyugodtan és békességben, de el fogunk tudni élni egymás mellett. Nem csendben. Hadakozva és vagdalkozva fogunk vergődni, mint két, kalitkába zárt rabmadár, egymás húsába vájva, tépve, szaggatva. Meg fogjuk mérgezni egymást szépen lassan, és kiölünk egymásból minden érzést a másik fél irányába. Se gyűlölet, se szerelem. Semmiféle szenvedély. Semmi. Míg végül nem marad más, csupán szürke, hideg közöny. Monoton elsorvadás.
De Rodolphus, gyanítom, nem próbál meg másik útra téríteni, elvégre mindketten ugyanazon a sötét ösvényen haladunk. Ez pedig már önmagában több, mint elég. Nem kell szeretnie, nem várom el, hogy szeressen, én sem szeretem őt, de a menyegzőnek és a házasságunknak különben sem ez a célja, hogy ilyen, és ehhez rettentően hasonló érzelmeket váltson ki belőlünk, vagy generáljon kettőnk között idővel. Szó sincs ilyesmiről.
Aztán keserédes gondolatmenetemet az ajtó vehemens, robbanás szerű nyílása szakítja félbe. Ösztönszerűen siklik kezem a csípőmre, ahol amúgy a pálcámnak volna helye, most azonban a márványszerűen tökéletes bőrt simítják ujjbegyeim.
Kéjesen, egyik szép ívű szemöldökömet felvonva a belépőre mosolygok, aki nem kisebb személy, mint maga a jövendőbeli férjem, Rodolphus Lestrange. Pimasz mód hagyom, hogy végigfuttassa minden egyes porcikámon, minden domborulatomon kutató pillantását, én azonban tekintetét keresem, várom, hogy a lélektükreimbe nézzen, és, amennyiben ez megtörténik, elkapom, és nem eresztem.
- Ne sértegess, kérlek – sziszegem, bár hanghordozásomon hallatszik, hogy nem kifejezetten kérem, hanem szinte parancsolom, mintha valamiféle fenséges és előkelő királynő volnék. – Nem vagyok gyáva – pillantásom sem rebben, amikor közlöm a fiatal férfivel a tényt. Bár érezheti, hogy csupán makacs, önhitt büszkeségből nem tennék ilyesmit, és nem azért, mert én akarom ezt az esküvőt, mert én mindennél jobban vágyok rá. – Te talán igen? Te elszöknél inkább? – sanda mosolyra rándul ajkam szeglete, kissé félrebillentett fejjel nézek fel Rodolphusra.
Aztán felhúzom a nemes anyagból készült, ragyogóan fehér, egyébiránt módfelett-, és már-már meglepő módon egyszerű esküvői ruhát. Ha már megkértem, hagyom, hogy begombolja, ha van olyan kedves, és segít nekem ebben.
- Olyan ünneprontó vagy – ingatom meg a fejemet, a tükörben nézve a férfi szemébe, ha éppen rám néz. – Bombasztikus estét terveztem – kaján vigyor terül el szép arcomon, aztán röviden, élesen és hidegen felnevetek. – Nem vagyok ostoba, Rodolphus. Mindketten ugyanazt akarjuk: hogy mindenki elégedett legyen, és többé ne foglalkozzanak velünk – hanyag eleganciával rándítom meg vállamat. – Fogalmad sincs róla, hogy mi mindent képes lennék megtenni a szabadságomért – lesütöm pilláimat, aztán csak akkor nézek fel rá, amikor már pár másodperce elhallgatott.
- Rendes nő leszek, ne aggódj! – ingerülten felelek, élesen szívom be a levegőt, ahogy állkapcsomat megfeszítem, és metszőn nézek a férfire.
Ha végzett a ruhával, felé fordulok, és végignézek rajta. Megigazítom a nyakkendőjét, végigsimítok a dísztalár gallérján, a fehér ing sosem-volt ráncain.
- A saját érdekedben remélem, hogy rád sem lesz panasz – szinte kedélyesnek tűnőn csevegek, ajkam szegletében kétes mosoly játszadozik.