Apám ragaszkodik ahhoz, hogy tökéletesen nézzek ki. Groteszk alakként ügyeli a sminkecset munkáját az arcomon az anyám helyett, mintha ő jobban értene hozzá. Anyám csak aléltan heverészik a díványon, és mindent egy bólintással jóvá hagy apámnak.
 Ökölbe szorul a kezem, a gyomrom begörcsöl. Amint rápillantok a ruhámra, elfog a hányinger. Mielőtt elsírhatnám magam, apám rám ordít, hogy ne tegyem, mert akkor lesírom a sminkemet. Na nem mintha ettől csak nem kellene még jobban pityeregnem...
 A sminkes ecset hangosan koppanása az asztalon jelzi, hogy készen vagyok. És én nem akarom megnézni a tükörképemet. Nem akarom látni azt a nőt, akit hozzá fognak adni valakihez, akit még csak nem is ismer. Akinek a karjára van tetoválva a Sötét Jegy. És aki férj mivoltánál fogva el fogja hálni vele a nászéjszakát. Velem fogja elhálni. A fésülködő asztal szélébe kell kapaszkodnom.
 - Meg sem nézed magad? - hallatszódik apám dölyfös hangja. Érzem hideg, ragadós tenyerét a csupasz hátamon. Nem finoman nyom, hanem kényszerít, hogy nézzek bele a tükörbe.
 - De – lehelem halkan. A tükörből rám néző nőnek makulátlan bőre van, kellő pírral az arcán, éles járomcsontokkal. A szemem körül opálos ragyogású festék virít, amitől a szemeim nagyobbnak és kékebbnek tűnnek; de én látom bennük a kétségbeesést. A hajamat elől pár apró, láthatatlan csattal összefogták, csak hogy amögé se rejtőzhessek.
 - Pompás, nemde? – apám vigyora egy cápa kitátott szájához hasonlít. Anyám felé fordul, aki bágyadtan mosolyog rá. – Így tényleg úgy néz ki a lányunk, mintha lenne benne valami. Te még mindig itt állsz? – rivall rám, holott ő kérte, hogy nézzem meg magamat.
 - Öltözz! – emeli fel az égbe a pálcáját és leszökteti a fehér ruhámat a fogasról. Tény, hogy az esküvőn mindent én választottam. És habár nem tiltakozhattam az egész dolog ellen, igyekeztem annyiban bosszantani a jövendőbeli férjemet, hogy mindenből a lehető legdrágábbat választottam. A ruhámat vélák készítették; mintha a saját gyönyörűségüket is belekötötték volna.
 Azonban amikor felveszem a ruhát, úgy érzem, mintha az áldozat szerepét is magamra venném. És ez nem csak egy rossz érzés, hanem rossz előérzet is. Egy utolsó pillantást vetve a tükörbe veszem csak észre, hogy úgy nézek ki, mint egy hattyú. Az álmomból.
 Aztán már nincsen időm menekülni. Apám karon ragad, ki a házból, egyenesen az oltár felé. El akad a lélegzetem, akkor vendégsereg tárul a szemem elé. Bele sem merek gondolni, hány halálfaló lehet a vigyorgó arcok mögött.
 A szívem olyan hangosan dörömböl, hogy még azt sem hallom, amikor elindul a zene. Csakis apám rángatása és dühödt sziszegése hívja fel a figyelmemet rá. Elindulunk. Minden lépés olyan, mintha a lábaimnak mázsás súlya lenne.
 Érzem magamon az emberek pillantását. Most én vagyok a hattyú, mert meglátom a hatalmas vadmacskát az oltárnál. Nem kapok levegőt. Először csak azt látom, hogy mennyire ijesztő azokkal a hirtelen kék szemekkel, a dölyfös ajkakkal, és a fekete hajával. Majd észreveszem, hogy rendkívül jóképű. És mégis; remegek. Félek tőle, mert teljesen olyan, mint egy ragadozó. Én nem vagyok más neki, csak a prédája.
 Az ajkam lefelé biggyed. Nem akarom ezt. Mégis, a férfi azt hozza ki belőlem, hogy szegjem magasra a fejemet és fejedelmi testtartással álljak meg előtte, hogy átvegyen apámtól.
 - Uram – nézek a szemébe, amikor megszólítom. – Örvendek a találkozásnak – a hangom enyhén gúnyos, apám az oldalamba is csíp miatta. De ő kérte, hogy mondjam ezt.
 Nem törődök a feltörő hányingerrel, amikor a férfi közelebb lép hozzám. Nem törődök azzal, hogy minden ösztönöm azt súgja: menekülj. Mert sajnos nekem, mint hattyúnak törött szárnyam van, és már nem tudok elrepülni...

Összepréselem az ajkamat. Apám kezébe markolnék a félelemtől, ha nem tudnám, hogy ő ettől csak még jobban élvezné a helyzetet. Na meg persze még kevésbé tartana Blancbaston-utódnak, vagy ahogyan ő hív; ivadéknak.
 Érzem, ahogyan az oltárnál álló ragadozó végigmér. Nem vagyok annyira ura a testemnek, hogy most ne piruljak el azoktól a kék szemektől. Gondolom, minden nő egy ilyen férjet akar magának, persze miután kellően kiismeri az alakot. Azonban nekem egy pillantás elég volt a férfira, hogy tudjam; veszélyben vagyok. Apám semmi pénzért nem adott volna egy félnótáshoz, hacsak nem tudja, hogy annak a félnótásnak sárkány-súlyú pénzeszsákjai vannak, és egy Sötét Jegy tetoválás az alkarján. Mégpedig azon az alkarján, amelyikkel ma este engem fog ölelni...
 Látom a férfin, hogy tetszem neki. Legalábbis leereszkedő pillái alól a felém leső tekintete erre utal. Nem akarom, sem őt, se a jóképű arcát, sem a pénzét. De legfőképpen azt nem akarom, hogy apámnak jó legyen.
 Sosem voltam egy rossz ember; mindig és mindenkin segíteni akartam. Ám úgy tűnik, hogy elfeledkeztem magamról, a  legfőbb emberről, akin segítenem kellett volna egész idő alatt. És most eljött az az idő, még ha egy undorító karikagyűrű formájában is.
 A férfi és apám aprót biccentenek egymás felé. Vészjóslóan hasonlít egymásra minden mozdulatuk. Úgy érzem, mintha ezzel a mozdulattal véglegesítettek volna valamit; talán egy megegyezést, vagy az én eladásomat. Dühös vagyok és félek. Nem fogom engedni, hogy ez az idegen férfi egy pillanatig is úgy érezze, hogy én ezzel meg vagyok elégedve.
 Egymásra nézünk azzal a ragadózóval. Igyekszem a világ összes gyűlöletét a hozzá hasonló férgek iránt belesűríteni. Aztán elmosolyodom, már amennyire remegő arcizmaim engedik. Azt hiszem, még sosem szenvedtem ennyire egy mosolytól sem.
 Amikor a kezemért nyúl és megfogja, teljes erőmből megremegek. Félek, hogy most fog kitörni belőlem a sírás és az  elfojtott hisztéria, azonban néma maradok. Érzem az érdes, bőrkeményedéses bőrt az ujjaim alatt; egy igazi férfi keze. Vajon milyen lesz, amikor az apáméhoz hasonlóan ez a kéz is az arcomon fog csattani?
 Undorom ettől az érintéstől. Hiába van a tulajdonosának elképesztő, Adoniszokat is megszégyenítő arca, számára nem vagyok ember. Ebben a játékban talán nincsenek is emberek.
 A férfi úgy néz a szemembe, mintha keresne benne valamit. Biztosítom arról, hogy a gyűlöleten kívül más nem fog tudni találni; a félelmemről ugyanis csak remegő kezem tanúskodik. Ám a férfi kék szemeiben - mennyire szívesen elvesznék bennünk – nem látok semmiféle érzelmet. Ez talán még jobban megrémít annál, mintha mohó szadizmust látnék benne.
 Amikor gúnyolódom vele, gyilkos pillantást vet felém. Szó szerint úgy érzem, mintha meg akarna ölni. Ettől még a vér is megfagy az eremben. Mozgatnám a kezeimet, elfutnék, de megbénulok. Minden egyes pillanatban csakis egy törött szárnyú hattyúra emlékeztetem magam.
 Ugyanúgy biccent nekem is, ahogyan apámnak. Kicsit megszégyenülve érzem magam emiatt. Aztán a férfi a pap felé néz. Ameddig tehetem, bámulom az arcélét; minden ellenére rendkívül jóképűnek találom a kissé előreugró, markáns állat, a határozott vonásokat. Szívesen végigsimítanék az orrán, talán még játékosan orron is pöckölném; de nem abban a világban élek, ahol ezt megtehetem.
- Meghiszem – morgok az orrom alatt, és én is az eskető felé fordulok. Azonban a férfi jelenlétéről magam mellett képtelen vagyok megfeledkezni. Talán ennek az is az oka, hogy szorosan fogja a kezemet, vagy a bőre illata, ami állandóan az orromba kúszik; menta és fenyőillat.
 A fejét felém fordítja. Hideg mosolyától libabőrözni kezdek, ám ez még semmi; a nászéjszakánkra céloz. El akarja hálni. Nem mintha eddig abban a hitben éltem volna, hogy a férfiak és nők nem csinálnak dolgokat, de úgy képzeltem, hogy ha én is teszek valami ilyesmit, akkor szerelemből teszem, nem pedig apám kényszeréből.
 Nem engedhetem meg magamnak, hogy féljek.
- Biztosan akad Ön számára több nő is, akivel szívesen hálna. Nem hiszem, hogy egy szenvedéllyel túlfűtött éjszakára pont én lennék a megfelelő – nem nézek a szemébe, csupán enyhén oldalra billentett fejjel súgom neki. Közben az eskető már megkezdte unalmas beszédét, azonban egyikünk sem figyel rá.
- Nem szándékozom elhálni a nászéjszakát. Legalábbis magával nem – nézek a férfira keményen. Persze ez mind csak hazug álca, hiszen gonosz mosolyától már régen megfagyott bennem a vér, és minden, ami valaha élő volt bennem. – Ha kell, felőlem meg is ölhet. Inkább a halál, mint egy hideg ágy egy teljesítésképtelen csődörrel.
 Nem mondom, mekkora bátorság kell ezekhez a szavakhoz, miközben tudom, hogy egy gyűrű választ el attól, hogy ez a férfi bármikor megbüntethessen.

Már ránézni is félek. Azokban az elragadóan kék szemekben egy préda lenézésén kívül semmit sem látok. Sem gyűlöletet, mert el kell vennie, sem unalmat, mert velem kell töltenie az eljövendő életét, sem szomorúságot, mert nem azt teheti, amit akar. Ez rémiszt meg a legjobban. És senki sincsen, aki segíthetne nekem, senki, akitől segítséget kérhetnék. Az ajkam ettől a gondolattól már nem csak újra megremeg, hanem szüntelenül remegni kezd. De azt az örömöt nem engedem meg ennek a férfinak, hogy sírni lásson.
 - Nem érdekel, hogy kivel hál. Az sem érdekel, ha a szeretőivel kell egy házban élnem, csak ne magával – mondom neki leszegett fejjel. Mindez a testtartás is csak azért van, hogy ne kezdjek el menten sírni és remegni. Bárcsak hallgattam volna a bátyámra, amikor meg akart tanítani arra, hogy a muglik hogyan védik meg varázslat nélkül magukat. És bárcsak belegondoltam volna, hogy ő ezt honnan is tudja…
 Most már nem nézek a férfira. A tekintetemet mereven az esketőre függesztem, mintha valami rendkívül megkapót látnék az idős férfi arcában. Egyedül a rózsaablakok rá eső fényei töltik meg színnel a lapos arcot, és a bőrben ülő ráncokat.
 Kicsit megrándulok, amikor a férfi keze szorosabban markolja az enyémet. Konkrétan érzem, ahogyan minden sejtem ellenkezni akar velem. De túl gyenge, túl nő vagyok ahhoz, hogy menekülni tudjak innen.
 Megerőszakolni. Az eskető hangja egy pillanatra megáll, és a mellettem álló férfira néz. Már akkor tudom, hogy nem fog segíteni, amikor tovább olvassa a szöveget.
 Nem fogom hagyni, hogy ez a férfi azt tegyen velem, amit akar. Még van egy rejtett kártyám neki; kereshet a szobában, ha nem fog találni, mert el tudok repülni. Pontosan emiatt a gondolat miatt hagyom az arcomra kicsúszni az alattomos mosolyt.
 - Biztosan úgy gondolja? Biztosan akarja? Mert tudom, hogy Ön nem akar engem – nyomom meg az akar szót. – Talán nem is kíván, de ahogyan az Ön éhsége kívánja – célzok magamra.
 A keze megint egyre szorosabban lesz az enyém körül. Hallom a csont reccsenését; felszisszenek. Próbálom mozgatni a csuklómat, hogy érezze, itt és most ebből elég volt, ám a fájdalom élesen hasít belém. Ellepik a könnyek a szememet.
 A férfira nézek minden undorom ellenére; olyan düh lángol a szemeiben, hogy tudom, tőle még a megerőszakolás is kegyelem lesz. Az ujjamat eltöri, és már tudom, hogy nem fogok tudni elrepülni. Az animágus alakomra is kihatással van ez a fájdalom, így hát csak egy dolgot tehetem; élveznem kell a nászéjszakát. Bármit, csak hogy ez a ragadozó ne lehessen boldog.
 - Tudja mit? – a pilláim alól nézek fel rá. Nem törődök a pappal. Hiába hánynék magamtól és a férfitól, mégis megnyalom az ajkamat. Azt akarja, hogy szenvedjek. Hogy kiáltozzak, és hogy fájjon. – Nem fogok ellenkezni. Sőt, akkor se lepődjön meg, ha meztelenül várom majd az ágyon, hogy kényeztessen – az eskető ismét elakad a mondókájában.
 Minden szavam hazugság. Belül ordibálni és sírni fogok, ha ez a férfi hozzám és a magáévá tesz.
 Rémületemből és színjátékomból az zökkent ki, hogy a férfi kimondja, igen, akarom. A pap most felém fordulva várja, hogy én is kimondjam ugyanezen szavakat. A félelem és a kétségbeesés megint kiül az arcomra, de még hallgatok. Hallom, ahogyan apám valahol az első sorban káromkodik. Körmeimet a mellettem álló férfi kézfejébe mélyesztem, annyira, amennyire csak a törött ujjam engedi.
 - Igen, akarom – suttogom a papnak. És most egy könnycsepp bátran utat tör magának, egyenesen lefelé az arcomon.
 A pap azt mondja, hogy csókoljuk meg egymást. Azt hiszem, erre már nem vagyok képes; a lábam remeg, mintha nem is az enyém, hanem valami szerencsétlen pudingé lenne. A férfi felé fordulok, annyira kelletlenül és félve, amennyire csak tudok. És mégis, most azt a kezet nem azért szorítom, hogy fájdalmat okozzak neki, hanem azért hogy valami megtartson.
 - Remélem, hogy ezt a csókot Ön fogja kezdeményezni – hajolok hozzá közelebb. – Csak essen túl rajta. Kérem – lehelem neki oda, miközben a szabad szememmel letörlöm a könny útját az arcomról.
 Egyenesen azokba a jég kék szemekbe nézek, egyszer a tekintetem akaratlanul is lekúszik a finom szabású ajkára. Elképzelem, ahogyan ez az ajak a nyakamat csókolja, aztán a képzeleten önálló életet kezdd, és ez a száj átharapja a nyakamat…