Megpróbálok kimozdulni a komfortzónámból, megpróbálok nem egy összezuhant, érzelemmentes, agresszív faszfej lenni. A nap nagy részében undok vagyok, és vagy otthon fekszem, vagy morogva ülök a nappaliban. Senkivel nem beszélek úgy igazán, nem keresem senki társaságát mióta történt az a dolog Vele. Haragszom rá, rettenetesen haragszom az egyetlen emberre aki iránt valaha érzelmeket tápláltam. Megbántott. Eljátszotta a bizalmamat. Hazudott. Átvert. Hülyének nézett. Kihasznált. Én pedig bolond módjára hagytam neki. Még élveztem is.
Megpróbálok kimozdulni a komfortzónámból, megpróbálok nem egy összezuhant, érzelemmentes, agresszív faszfej lenni. Nehezen megy, szinte sehogy. Olyan vagyok, mint egy halott, akit zsinórokon rángatnak. Nem vigasztal semmi.
Az Abszol út egykor a kedvenc helyem volt a maga nyüzsgésével, embertömegével. Szerettem a kirakatok között úgy sétálni, mint egy egész darabkája. Szerettem az apró utcák eldugott kávézóit, az édességboltot, és a bisztrókat. Szerettem ahogy az emberek a Zsebpiszok köz előtt sietősebbre fogják a lépteiket, leeresztik fejüket, és szerettem ahogy bámulnak mikor arra kanyarodom. Mindet szerettem, mindet élveztem. Vele.
Hiába sétálok a macskaköves úton, hiába várom, hogy az ismerősen kellemes érzés elkapjon, amitől az ember úgy érzi, hogy jó helyen van, nem érzem. A Nap forrón égeti fehér bőrömet, szinte megmarja, a szél ami egykor kellemesen túrt hajamba, most zavaróan vadul kúszik ruháim közé.
Nyár van. Olyan igazi nyárvége, amikor a legtöbben az árnyékba húzódnak be, hogy a napsugarak ne égessék testüket.
Megpróbálok kimozdulni a komfortzónámból, megpróbálok nem egy összezuhant, érzelemmentes, agresszív faszfej lenni.
Megállok a szőke hajú, törékeny lány mellett. Arcát próbálom előhúzni emlékeim közül. Nézem, ahogy elefántcsontszínű kézfeje a szívószállal játszik. Mintha várna valakire.
- Nem zavar hogyha helyet foglalok, ugye Narcissa? -
Saját magamat is meglepem. Sehol a jól ismert lekezelő, fölényes hangnemem. Rekedtes tónusom levetkőzte rosszindulatomat, és csak én vagyok csupasz valómban.

Már nem vagyok az, aki egykor voltam. Annyi minden történt velem rövid idő leforgása alatt, hogy kénytelen voltam elengedni a régi énemet, azt a mára feledésbe merült Narcissát, aki roppantul naiv kislány volt régen, majd egy erős, és határozott fiatal nő született a helyébe, és foglalta el méltón a helyét, mintha világéletében erre a pillanatra várt volna. Talán így is van. Mégsem vagyok igazán elégedett. Mintha valami még mindig hiányozna az életemből.
Otthon kellene lennem, és a további életemmel, az esküvői teendőimmel kellene foglalkoznom. A hófehér csipkeruhámmal, a csupáncsak sárga rózsaszálakból álló virágcsokrommal, és nem utolsó sorban a jegyesemmel. Bár fiatal vagyok még a házassághoz, diákként a kastély falai között, hogy feleségnek nevezhessem magam, a szüleim az azóta inkább elhallgatott történtek után döntöttek. Nem volt beleszólásom, és Luciusnak sem. Nem várhat egyikőnk sem tovább, a hónapok óta előttünk lebegő jövő képe hamarosan eljön értünk. Nem kérdés, hogy felkészültünk-e rá. Ha máshogy nem is, legalábbis lélekben. Lucius már amúgy is végzett az iskolával, és immár a nagybetűs élet rabja. Ha nem is így lenne, akkor se akadályozhatná senki, és semmi sem a frigyünk létrejöttét. Mégsem érzem, hogy elöntene tőle a boldogság. Az apám, és az anyám nélkülem is nekiállnak a szervezésnek, előbbi az elméleti, utóbbi inkább a gyakorlati résznek, de végtére is, nem is igazán szeretnék beleavatkozni az előkészületekbe. Annak ellenére, hogy mégiscsak az én esküvőm lesz. Furcsa.
Nem akartam velük lenni. Egyikükkel sem. Sem a szüleimmel, sem a testvéreimmel, még a jegyesemmel sem. Csupán egyedül akartam lenni, egymagam teljes, és csendes valójában. Mégis rossz helyszínt választottam ehhez, ez már bizonyos. Nem számítottam rá, arra, hogy megáll mellettem, és megszólít, hiszen alig beszéltünk. Végül is, tovább is sétálhatott volna, egyetlen szó nélkül. Mégsem tette.
Felé fordulok. - Nem, dehogyis. - vonom meg a vállaimat, és őszinte mosollyal nézek fel rá. Tényleg nem zavar a jelenléte. Annak ellenére sem, hogy az iskolában csak Lucius révén találkoztunk néha napján, és akkor sem váltottunk két szónál többet egymással. De mindig is érdekelt milyen potenciál rejlik ebben a fiúban. Talán most megtudhatom.
- Mit csinálsz erre, egymagad? - emelem az ajkaimhoz a poharat. Benne a jeges csokoládé jólesően bizsergeti végig a torkomat, és kellemesen hűsíti az egész testemet ezen a forró, kora nyári napon. Érdeklődve pillantok rá, miközben az ajkaim a szívószálat érintik.

Ahogy engedélyt kapok, leülök vele szemben. Egészen észrevehetően bámulom meg, még egy kicsit a szemöldököm is összehúzom. Tekintetem végigköveti hajának vonalát, melleinek ívét, és az asztaltól alig látszó derekát. Piszok nagy mázlista Lucius. Mit meg nem adnék érte, ha az én jegyesem is így nézne ki, ha ennyit adna  magára, ha néhanapján kihúzná a szemét, vagy kirúzsozná a száját. De nem, az én feleségem Panda lesz.. az a bolond, bugris lány. Felsóhajtok, szinte észrevétlenül.
Beletúrok a hajamba, kezemmel intek a félvér pincérnek, aki leszegett fejjel, izzadságtól gyöngyöző arccal közeledik felénk.
- Egy olyat kérnék, mint amit a hölgy iszik. Meg kérnénk szépen kettő Rebarbarás sajttortát.. -
Pillantásom visszaemelem a szőkeségre, és elmosolyodom, kissé talán kihívóan.
- Az jó lesz ugye? -
Nem várok igazán választ, inkább intek a pincérnek hogy távozhat. Szeretem az ilyen eldugott helyeket, ahol helyi finomságokat lehet fogyasztani, ahol az ember csak leül és beszélget, mert nem bámulják. Siljével mindig is ilyen helyeket kerestünk, és ismeretlen dolgokat kóstoltunk. Például azt a gusztustalan sós-karamellás tortát, amit én alig bírtam magamba tuszkolni, Ő meg csak nevetett.
Pillantásom rá kapom. Kérdésére csak vállat vonok.
- Leginkább gondolkodni, felejteni, céltalanul bolyongani.. -
Egy pillanatra félrenézek, de csak egy pillanatra, majd visszabámulok rá. Szőke hajára, meg igézően színes ajkaira.
- De aztán csak kattogtam, és nem tudtam felejteni.. szerencse, hogy megláttalak! -
Azt már mindenki döntse el magának, hogy neki vagy nekem szerencse-e a dolog.
- És te? Csak nem a randevúdra vártál, aki végül nem jött el? -
Érdeklődő pillantásom a kissé ismeretlen szempárt kutatja válaszokat keresve. Az igazság az, hogy nem igazán ismerem, így nem tudok a tekintetéből olvasni. Igazi aranyvérű, jól elzárja a titkait.
Belekortyolok a hűsítő csokoládéba, és élvezem, ahogy a jéghideg folyadék a hasamba csorog lehűtve mindenemet. Szempilláim alól pislogok fel rá őszinte kíváncsisággal.
- Nem hasonlítassz a nővéreidre.. -
Állapítom meg, csak úgy mellékesen. Eszembe jut Bella a maga lendületes hevével, és nem tudom elképzelni, hogy jól ki tudnának jönni. Egyszerűen nem.
Nem kezdek a sütemény fogyasztásába addig amíg Ő bele nem kezd. Jól nevelt vagyok, habár sokszor rettenetesen bunkó, tudom, mit várnak el tőlem, hogy hogyan viselkedjek egy Nő közelében. Mert habár Narcissa még csak épphogy tizenhat éves, máris kész nő.

Szemeimet végigfuttatom rajta, alaposan szemlélem, felmérem tetőtől-talpig, mintha még soha sem láttam volna őt ezelőtt. Pedig csak alkalmam nem adódott jobban az eszembe vésni, és megismerni valódi énjét. Csak annyit láttam belőle, amit másoknak is nyújtott; egy gazdag, és elkényeztetett ficsúrt, aki előszeretettel csapja a szelet a lányok közel háromnegyedének, majd dobja sutba mindet, miután megunta őket. Közel sem volt kedvező ez a megállapítás, sem pedig szimpatikus.
Most mégsem a fennhéjázó stílusára figyelek fel, sokkal inkább annak hiányára. Meg is lepődök, mégsem mutatom, csak kedvesen elmosolyodok. - Persze, tökéletes lesz. - bólintok egy aprót a felajánlására. Soha sem gondoltam volna, hogy egy nap kettesben fogok süteményt enni vele, mi több, beszélgetésbe bonyolódni, mégis jóleső érzéssel tölt el a társasága, mellyel akarva-akaratlanul szakítja meg magányomat. Jókor érkezett, jó helyre.
Bizonytalanul bólintok válaszára.
Régen én is ugyanilyen céltalanul bolyongtam egymagam, túlságosan gyakran is, mikor fogalmam sem volt mit tegyek. Mostmár megváltoztam, szerencsére, bár kevésbé szerencsés eszközök révén, már nem vagyok az a naiv, és ártatlan kislány, aki egykor voltam. Bár az átalakulásom erős, és határozott fiatal nővé még nem teljes, igyekszem mihamarabb valóra váltani. Nem akarok többé senkinek, és semminek sem a kiszolgáltatott bábja lenni.
Nem terhelem az érdeklődő kérdésemmel, inkább a sajátjára válaszolok. - Őszintén, senkit sem vártam, csak elmondhatatlanul vágytam már egy kis nyugalomra. - vonom meg kedves mosollyal a vállaimat. Amúgy sem tehetném már, tenném hozzá, mikor pillantásom a kézfejemre esik, és az ékkőre, mely a gyűrűsujjamon fényesen csillan meg a napsütésben. - Szeretem nézni az embereket, megfigyelni őket, és elgondolkodni rajta, hogy kik is lehetnek ők valójában, és vajon milyen lehet az életük. - döntöm kissé oldalra a fejemet, onnan nézek fel rá.
Időközben a pincér is leteszi elénk a csokoládét, és a tortaszeleteket, én pedig miután ismét az ajkaimhoz emelem a poharat, szórakozottan kezdem el forgatni az apró villát ujjaim között. - Elég sokan látják így, de csak meglepően kevesen képesek a szemeinkbe mondani, inkább a hátunk mögött fejtik ki a véleményüket. Pedig kíváncsiak sem vagyunk rájuk. - sóhajtok fel, majd mégiscsak rámosolygok. - És miben vagyok más? Érdekel, mit gondolsz rólam. - őszinte kíváncsiság csillan meg a szemeimben, miközben egy falat süteményt szúrok az evőeszközre, és hátradőlve engedek utat a rebarbara, és a sajt kellően ízes élményének, le sem véve a tekintetemet róla. Életemben talán először érdekel egy számomra szinte teljesen ismeretlen ember véleménye, a kelleténél jobban is. - Amúgy, te sem vagy éppen olyan, mint, amilyennek gondoltalak. - teszem még hozzá, nem is tudom miért, csak, hogy tudja, a véleményem élesen kezd utat változtatni bennem.

Most rajtam a sor, hogy egy apró biccentéssel vegyem tudomásul, hogy nyugalomra vágyott. Pillantásom - ahogy az övé is - az ujjain megpihenő gyűrűre siklik. Majdnem elfintorodom, de éppen időben sikerül visszafognom magamat, tekintetemet elkapni a lányról és a gyűrűről, hogy a jéghideg csokoládé italomra függesszem. Ujjaim akaratlanul kúsznak a fekete szívószálra, szinte észre sem veszem, hogy kavargatni kezdem a nedűt, fel sem tűnik, hogy a jégkockák az üvegpohár széléhez koccannak minden fordulatnál, gondolataim a Dolohov-gyűrű körül forognak, ami most Panda ujján hever. Remélhetőleg. Szeretném azt hinni, hogy viseli, hogy nem dobta a folyóba, vagy nem dugta el, de tudom, hogy Panda és én nem igazán vagyunk olyan viszonyba, tudom, hogy a csillagok haragszanak ránk, és megátkoztak minket..
Szeretném azt hinni, hogy nekem is lehetne olyan feleségem, mint az előttem ülő lány. Csinos, visszafogott, meglehetősen szórakoztató. De az igazság az, hogy tudom, ez esélytelen. Túl sok rossz dolgot tettem az életem során, túl kegyetlen voltam ahhoz, hogy megérdemeljem az ilyesfajta dolgokat.. meg különben is.. nekem ott van Silje! Vagyis lenne..
Érdeklődve mosolygom vissza rá, szemöldököm egy kissé a magasba szalad. Érdekes unaloműző elfoglaltság, az biztos.
Pillantásomat a körülöttünk ülőkre szegezem, kutakodom az elfojtott mosolyokban, lesütött pillantásokban, mígnem a tekintetem megakad egy fiatalnak tűnő párban. Ujjaik összefonódnak, cinkos pillantásokat váltanak.
- Akkor mit gondolsz róluk? Szerintem a srác átoktörő lehet, látod a kezét, hogy milyen merev? Görcsös a pálca fogástól, és az erőtől. Nem laknak együtt, sőt lehet, hogy titkolódnak.. vagy titokban találkoznak.. -
Az asztal fölött óvatosan hajolok hozzá közelebb, hangomat kissé lehalkítom, annyira, hogy még hallható legyen mondandóm, de ne legyen túl figyelemfelkeltő.
Igazából nem is tudom, hogy miért mentem bele a kis játékába, talán tényleg ennyire vágyom arra, hogy a gondolataim más irányba ússzanak el..
Én is bekapok egy falatot a tortából, miközben szememmel a villájának útját figyelem.
Csak vállat vonok, hanyagul, nem törődöm módon.
- Bella a legbelevalóbb, legtökösebb csaj akivel valaha találkoztam.. vad, hirtelen haragú, temperamentumos.. de te nem vagy ilyen. Te maga vagy a megtestesült nyugalom, akinek a hátán fát lehetne hasogatni, de mégis ott az a bizonyos szunnyadó sárkány a szemedben.. ami ha egyszer robban még talán Bellát is kinövi.. -
Belemélyesztem a tekintetemet a hideg kék szemekbe, rámosolygom.
Csak biccentek.
- Lehet, hogy nem akarom tudni milyennek gondoltál.. -
Rákacsintok. Biztosan nem akarom tudni.

Fogalmam sincs miért nem érdekelt soha sem Lucius baráti társaságának egyik tagja sem. Még csak a közelükbe sem férkőztem, beszélni sem beszéltem velük, meghagytam őket annak, amik valójában voltak: a jegyesem baráti körének, akikhez engem semmi érdekeltség nem fűz, és valószínűleg azon kívül, hogy a Malfoy kastélyban egyik napról a másikra feltűnnek majd, látogatás gyanánt, nem is fog sosem.
Mindjükkel előítéletes voltam, Antoninnal talán a leginkább. Első látásra egy gazdag ficsúrnak tűnt, aki minden egyes lányt, aki csak elsétál mellette a folyosón legszívesebben az ágyába rántana azonnal, a tettei pedig igencsak a véleményemet igazolták. Viszont, ahogy vele szemben ülve, az asztal lapja felett az arcára esik a tekintetem, már nem azokat a kajánul csillogó íriszeket látom magam előtt, mintha nem önmaga lenne, hanem egy teljesen más ember. Rögvest el is szégyellem magam, sutba vetem az első benyomás értékét, és a bűnbocsánat érdekében nyitok talán túlságosan is nagyot felé.
- Róluk? - pillantok a közelben elhaladó páros tagjaira, és akaratlanul, de én is közeledni kezdek Antonin felé. - Valószínűleg igazad van. De az is meglehet, hogy éppen a titkuk megfejtésének félelme miatt ennyire merev a tartása, talán csak fél attól, hogy egy nap a kapcsolatuk minden részlete napvilágot lát majd, ők pedig akaratlanul is elvesztik egymást. - felelek elgondolkodva, miközben távolodó lépteiket figyelem.
Végül visszafordítom a fejem a partnerem felé. - Az már egyszer biztos, hogy nem vagyunk egyformák, sőt. Bella, és Meda, mint a tűz, és a víz, igazából egyikük mellé sem tudom magam sorolni. Páran azt mondják, az édesanyámra hasonlítok a leginkább, bár lehet, hogy leginkább a külsőmre vonatkozóan foglalnak ebben álláspontot. - mosolyogva vonom meg a vállaimat.
Alsó ajkamba harapva hajtom le kissé a fejem, alulról pislogva fel rá, zavartan. - Valószínűleg tényleg nem. És veled szemben ülve, látva, és hallva, hogy nem az vagy, akinek hittelek, csak még jobban kezd el emészteni a bűntudat. Mivel nem ismertelek, csak látásból, és hallomásból kezdtelek el megítélni, amiért utólag is a bocsánatodat kérem. Viszont mostmár teljesen másnak látlak. - a zavartság helyét a kedvesség mosolya váltja fel, és utolsó szavaimra, óvatlanul is, de az asztallapon pihenő kézfejére simítom az enyémet. - Bár annyi minden képes rá, hogy befolyásoljon minket. Elég csak pár perc, és nemcsak az életed, de te magad is teljesen megváltozol, utána pedig nincs megállás. Soha sem leszel már az, aki régen voltál. - talán túlságosan bizalmasan csengő hangszínnel fordulok felé, az asztal felett közel hajolva hozzá. Fogalmam sincs miért, de azt értem, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

Figyelmesen hallgatom a szőke lány szavait. Akaratlanul hajolunk egymáshoz közelebb, és ahogy a levegő mozgása felé sodorja az illatát, pillantásom egy egész percig a nyaka ívét figyeli, ami alig látható leomló szőke fürtjeitől. Jó illata van, már amennyire ezt ekkora távolból észlelni tudtam. Olyan fajta ami kifejezetten nőies, távolságtartó és arra ösztönöz hogy a férfi férfi legyen a közelébe, hogy küzdjön a kegyeiért, igyekezzen elvarázsolni, bókokkal ajándékozni, és láthatatlanul beférkőzni a kegyeibe, hogy aztán a kiérdemelt figyelmében sütkérezzen. Mert igénye van rá, hiszen finom, nőies, fiatal, tökéletes.. és mellette te is igényled, hogy férfi lehess, hogy pillantásod lopva legeltethesd keblein, és visszafogott, bár igazán csábító mosollyal hozd zavarba.
- Talán igazad van.. bár egészen érdekelne, hogy ezt róluk gondolod, vagy belülről jönnek ezek a gondolatok? - [
Kacéran vonom fel a szemöldökömet, talán egy kicsit provokálni szeretném, megnézni, hogy mi van az álca alatt, milyen is Ő igazából, amikor nem tartja meg a pár lépés távolságot. Ennek ellenére kérdésem értelmezhető költőinek is, nem is igazán számítok arra, hogy válaszolni fog.
Hátradőlök, ahogy abbahagytuk a titkolózást, de szemeimet nem csúsztatom arrébb, úgy bámulom azokat a szemeket, mintha megbabonáztak volna. Pedig esküszöm kell ahhoz önuralom, hogy ne bámuljam meg a melleit, vagy a karját, vagy csak úgy a száját.
Annyira természetes, és igaz, hogy képtelen vagyok nem jól érezni magamat a társaságában, képtelen vagyok nem elmosolyodni, amikor Ő is mosolyog.
- Ha szabad megjegyeznem, és természetesen nem sértelek meg vele. Édesanyád tényleg páratlan szépségű, de te Narcissa.. lélegzetelállítóan tökéletes vagy. Irigylem Luciust, amiért Ő a te jegyesed.. -
Szomorkásan mosolyodom el, ezzel is jelezve neki, hogy nagyon szívesen lépnék a barátom helyébe, szívesen lennék én az Ő férje, mintsem Pandáé. Pedig az is el fog jönni, ettől pedig tekintetem kissé el is komorodik.
Pillantásom összeérő kezünkre siklik, és el kell magamban nyomnom egy hatalmas vigyort. Tenyeremet megfordítom, hogy keze az enyémbe simuljon, és egy pillanatra megszorítom kellő óvatossággal persze a puha kezet. Szorításom megenyhül, jelezve, hogy kezét bármikor kihúzhatja az enyémből. Hüvelykujjammal a kézfejét simítom végig újra és újra
- Ne érezz bűntudatot, kedves Narcissa, hiszen nincsen miért.. bár ha nem vagyok túl tolakodó, esetleg eljöhetnél majd velem egy sétára. Ezzel kárpótolhatsz, és a bűntudatot is enyhülhet, én meg élvezhetem a társaságod.. -
Nem tudom miért csinálom, nem tudom miért nem hagyom abba. Csak azt tudom, hogy jól esik, és hogy nem akarom abbahagyni.
- Csak nem szemérmetlenül célozgatsz? -
Kacéran emelem meg szemöldökömet, társítom egy hamisítatlan mosollyal miközben a széken hátradőlve figyelem.
- Nagyon pimasz vagy, mondták már? -

Apró bűntudatot kezdek el érezni, amíg íriszeim az övéibe mélyednek, és fogva tartják azokat lassú és hosszú perceken keresztül. Nem szokásom első látásra ítélni, soha sem volt, pláne nem, ha azokról van szó, akikkel mindennapi közelségben vagyok, viszont Antoninról már az első perctől kezdve meg volt a véleményem. Talán a szóbeszéd, az iskola falait átjáró pletykák jóvoltából, de kialakult bennem egy cseppet sem hízelgő kép róla a gondolataimban. Gátlástalan szoknyavadásznak könyveltem el őt magamban, ami miatt igyekeztem megtartani a kellő távolságot kettőnk között. Nem mintha a vágyaim között szerepelt volna Lucius barátainak társaságába tartozni, hiszen az elmúlt időben amúgy is tökéletesen meg voltam elégedve Amycus, az évek során elvesztett, de végre-valahára visszanyert, igaz és őszinte barátságával. A társas kapcsolatokban amúgy sem remekeltem, soha sem voltam túlságosan szociális típusú lány, sem pedig társfüggő. Az igazság az, hogy Luciuson kívül soha sem érdekelt más fiú, ha a gyermekkori hercegemtől eltekintünk, még csak rá sem néztem másra, nem, mintha akartam volna.
Viszont most, ahogy Antoninnal szemben foglalok helyet, arcomra egyáltalán nem a zavartság, sokkal inkább az érdeklődés mosolya ül ki, és már el is felejtem, hogy mindössze pár hete még milyen véleményem volt róla.
- Természetesen róluk.. is. - sóhajtok fel mosolyogva, el is árulva magamat, bár egyelőre nem áll szándékomban bármilyen információt is megosztani vele a magánéletemmel kapcsolatban, viszont azt érezheti, hogy körülöttem sem minden olyan tökéletes, mint, amilyennek a látszat mutatja.
- Őszintén, fogalmam sincs, hogy ki venné rossz néven ezt a kedves bókot, én semmiféleképpen sem, inkább megköszönöm neked. - az eddigieknél is kedvesebb mosolyt varázsolok az ajkaimra, bár fogalmam sincs, hogy hogyan is kell egy ilyen szituációban reagálni, hiszen igen kevésszer fordult elő velem, hogy a megfelelő szavakat kellett emiatt keresnem, mint már említettem, a szociális életem korántsem olyan sokrétű, mint amilyennek például a szüleim szeretnék, hogy legyen.
Halványrózsaszín pír jelenik meg az arcom mindkét oldalán, nemcsak a szavainak, de hosszas tekintetének jóvoltából is, mégsem szakítom meg a köztünk létrejövő szemkontaktust, de a kézfejemet sem húzom el tőle, inkább hagyom, hogy had érintse bőrömet az ujjaival, mintha a kettőnk között lezajló szituáció teljesen normális lenne. Pedig korántsem az.
- Egyszer mindenféleképpen, ha nem gondolod meg magad addig, és akkor majd áll még az ajánlatod. - mosolygok rá. Még sikerül saját magamat is meglepnem, hiszen egy másodpercet sem teketóriázok, szinte egyből választ adok neki a kérdésére, ami minden, csak nem kimondottan tisztességes egy más valakihez tartozó vőlegény és egy menyasszony számára. Mégsem érzek egy szemernyi bűntudatot sem, megbánást meg pláne nem.
- Szóval szerinted egyszerre lennék szemérmetlen és pimasz is? - vonom fel a szemöldökeimet, majd elnevetem magam. - Ezekkel a jelzőkkel még soha senki nem illetett, az elsőbbség joga tehát minden kétséget kizáróan a tiéd. Tudod mit jelent, ugye? - kacsintok rá kedvesen, ezáltal talán egy kicsit incselkedve is vele.

Kedves. Annyira kedves, hogy a kedvessége magával ragad, elsodor egy másik világba, olyan helyekre ahol nincsenek gondok, nincsen fájdalom, csak kedvesség, könnyedség és jóhsizeműség. Valahogy úgy képzelem, hogy Ő egy msáik világban van, az Ő világában mindig süt a Nap, míg az eenyémben a felhők mindig eltakarják a fényt. De az övé más. Ott a szél is kedvesebben siklik a bőrön, ott a felhők is csak futólag úsznak át a kék égen, az esőcseppek sem olyan jéghidegek, és a legsötétebb helyen is található fény. Szeretnék egy kicsit elveszni az Ő világában, érezni azt amit Ő, átélni azt a kedvességet, ami Ő.. éppen ezért hagyom, hogy lassan de egészen magabiztosan húzzon bele abba a másik világba, hagyom, hogy az érintése hitegessen, hogy a szavai csábítsanak, míg egész testemben csak arra vágyom, hogy végre egy erőszakos rántással áthúzzom abba a vilgba.
Persze nem lennék mohó, megelégednék akár egy órácska boldogsággal is, most hogy minden olyan nehéz. Nekem tényleg elég lenne egy falatnyi abból a könnyedségből, amit Ő birtokol. Megelégednék vele, sőt tisztelném, vállamra ültetném, és ott hordoznám, hogy mindenki lássa, boldog vagyok.
-Nem fogom meggondolni magamat, erről biztosíthatlak! -
Előveszem a jó öreg, rég nem látott mosolyomat, amelyet csak különleges embereknek tartogatok. Azt az igazi, őszinte mosolyt, melyet nem feketít be semmilyen rosszindulat, vagy álca, nem halványítja el irigység vagy rosszindulat.
És a nevetése egy kicsivel még közelebb hozza hozzám azt a világot. Én is nevetek, elfordítom a tekintetemet, kezemen kissé hitetlenkedve- de továbbra is nevetve - támasztom meg a fejemet. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek még valaha nevetni. Ilyen önfeledten,., ilyen őszintén.
Rám kacsint. Én pedig magasba vonom az egyik szemöldökömet, hátradőlök a székemen, és onnan vizslatom.
- Hogy gondolod? Nem vagyok én olyan fiú.. -
És a hangom komiszságról árulkodik, fel is kuncogok.
- Megtennéd, hogy beavatsz? -
Kihívóan nézek rá, a testtartásom is erre utal. Játszadozva támasztom meg a kezemet a szék támláján, miközben kíváncsian várom, hogy beavasson.

Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Antonin közelsége egyre érdekesebben hat rám, mégis meglepően kellemesen viszonyulok hozzá. Mintha soha sem vélekedtem volna róla ellenkezőleg, mintha mindig is egy álarc alatt vártam volna, hogy egy szép napon majd egymással szemben ülve, egymás kezét érintve beszélgessünk majd az életünkről, ami még csak különbözni sem különbözik annyira, mint azt én régen gondoltam.
Arról sincs fogalmam, hogy vajon Lucius mit gondolna, vagy akár érezne, ha látna kettőnket, ha tudná, hogy az első találkozásunk kettesben valószínűleg nem az utolsó, még csak nem is az utolsó előtti, hiszen minden egyes pillanat, amikor a tekintetünk találkozik egymással, és minden egyes szó, ami elhagyja az ajkainkat, arra enged következtetni, hogy a kapcsolatunkat nem hagyjuk majd csak úgy magunk mögött, mint a lassan üressé váló tányérjainkat.
Aprót bólintva veszem tudomásul a szavait. - Rendben van, hiszek neked, és kellő türelemmel, de mégis kíváncsian várom majd, hogy megkeress, ha alkalmad akad rá.
- Nem? És elárulnád nekem, hogy milyen fiú is vagy te valójában? Úgy hiszem, hogy bőven rejlik még kellemes meglepetés az álarcod alatt. - mintha csak az előbbi játékunkat folytatnám, mosolygok, és oldalra billentett fejjel fürkészem az egyre ismerősebbnek mutatkozó arcvonásait.
Őszintén, nem ismerek magamra mellette. Még soha sem éreztem magam ennyire őszintének, sem pedig gondatlannak, mintha minden egyes korlát, amit általában magam, és az emberek közé emelek egyfajta akadályként, egyszerre csak eltűnne, és a helyét egy régóta nem érzett érzés, a bizalom venné át Antonin hatására. Egyszerre boldogító, és ijesztő az érzés, ami kezd általa elhatalmasodni rajtam.
Egész testemben megbizsergek a pillantására, mégis kiváltképpen kellemesen érint a kérése. Bár máskor, más helyzetben, más társasággal biztosan azonnal zavarba jönnék, mégis úgy érzem, hogy ha már beleegyeztem, hogy részt vegyek a kettőnk játékában, mostmár nem hátrálhatok meg. És őszintén? Nem is szeretnék.
- Legyen, talán beavatlak, ha te is elárulod nekem, hogy milyen kellemes meglepetések rejlenek még az álarcod alatt. Ha már nem vagy olyan fiú.. - hajolok az asztal lapjára, és a tenyerembe hajtom az arcomat, miközben egy percre sem szakítom meg a kettőnk között létrejött szemkontaktust. - Bár azt hiszem, hogy lesz még rá alkalmam, hogy magyarázat nélkül is megmutassam neked, hogy mire is gondoltam valójában.

Felnevetek. Hosszú idő után először nevetek a szívemből. Narcissa jelenléte eltereli a figyelmemet fájdalmaimról, és mintha általa a sebeimet tudnám nyalogatni. Ő az aprócska dolog, ami megmutatja nekem, hogy igenis még férfi vagyok, még van bennem spiritusz, még élek, még kellhetek valakinek, és még küdzhetek valakiért.
A tortámat komótosan fogyasztom el, és mintha minden egyes rágással a válaszom fotolgatnám.
-Nagyon cseles vagy, meg kell hagyni. Most azt kéred tőlem, hogy egy ilyen magávalragadő hölgy társaságában magamat fényezzem? Az milyen fényt vetne rám? Egoistának tartanál, nagyképűnek, vagy túl mocskosnak.. -
Rákacsintok, kaján vigyorom nem apad el.
- De most már nem utasíthatod vissza, hogy igazán megismerj. Azzal megsértenél. -
Nem hagyom, hogy a lehetőség kicsússzon a kezeimből, nem hagyom, hogy Narcissa a maga törékeny bájával visszautasítson, mert az összetörne, darabokra zilálna.
Felnevetek. Újra, mélyen,szívből jövően, immáron magunkra vonva többek figyelmét.
- Legyen mára elég a beavatásokból, de megígérem neked, hogy fel foglak keresni, és akkor majd igazán megismerhetsz.. de kérlek, ne hagyd feledni ezt a félórácskát magadban, és megígérem neked, hogy én sem felejtelek el. Írni fogok, és akkor mindkettőnk mutathat a másiknak valami igazán izgalmasat. -
Cinkos mosolyra húzom az ajkaimat, majd bocsánatkérően pislogok rá.
- De most ha megbocsájtassz, vissza kell érnem a Minisztériumba.. -
Jópár galleont teszek az asztalra, ami mind a közös, mind az Ő korábbi fogyasztását fedezi.
Felállok, merész mozdulattal a kezéért nyúlok, és hosszú, már-már belepirulós kézcsókkal távozom.