Amycus & Jr.

- Mi történt vele? – néz az ügyeletes gyógyítóra, miután képes elszakítani a tekintetét az ágyon fekvő férfiról.
- Agyvérzés. Eléggé kiterjedt. Maga..?
- Elnézést. Bartemius Crouch, az ifjabb – mosolyodik el vérszegényen, de udvariasan, mintha csak a tragikus helyzet tenné, és nem kapna agyfaszt minden egyes kurva alkalommal, hogy ki kell mondania ezt a nevet. – Cr… Mr. Crickerley a családunk jó barátja volt. Valamikor. – Inkább mégis a férfit nézi. Csak tíz évvel idősebb Sr.-nál, és az emlékeiben robusztus, nagyhangú, iszákosvörös pofaként él, de most az őrző ágyában fekve apróra zsugorodott matuzsálemnek tűnik. Valahol még most sem tudja elhinni, hogy ez a zsák aszott bőrrel borított csont Crickerley, aki egyszer úgy elseggelte, hogy még hetek múlva is csak hason mert aludni. Ez lenne Crickerley? Ez? Mintha legalább háromszor meghalt volna már, amióta évekkel ezelőtt, még gyerekként utoljára látta. – Az apámmal eltávolodtak egymástól, amikor néhány éve váratlanul visszavonult, de… - Vállat von, és felnéz a boszorkányra. Valamiért bizonyos idősödő boszorkányok akkor is képesek belelátni az apátlan-anyátlan fiút, ha nem is erőlködik. A gyógyító arca máris kevésbé szigorú. Félbehagyja a mondatot. Örül, hogy nem kell kimondania a konklúziót. Mert volna benne igazság.
Crickerley még az apjánál is nagyobb seggfej volt, ami a sötét varázslók üldözését illeti, csak jóval kevesebb volt benne a józan ítélőképesség és a sikerhez szükséges karizma, így aztán az ő vérengzésére már most se emlékszik senki. És dőlt belőle az elviselhetetlen bagószag. De két „addig átkoztam azt a ribancot, amíg el nem mondta, hol van” és „a Veritaserum alatt még azt is elcsicseregte, mekkora annak a féregnek a… jó, jó, ne a gyerek előtt” történet között például kviddicsezett vele. Sőt valószínűleg sakkozni is ő tanította meg, bár erre nem tud kristálytisztán visszaemlékezni, lehet, hogy nem. De ha csak egyszer is dobálgatta vele a kvaffot, azzal máris lekörözte Sr. apai képességeit. Na, ilyen mondatokat még úgy se akarna hangosan kimondani, hogy Carrow valahol odakint várakozik.
Megköszörüli a torkát.
- És most mik a – nyalja meg a száját sután – kilátások?
A boszorkány a vállára teszi a kezét.
- Nézze, Mr. Crouch, ezen a ponton még nem mondhatok biztosat…
- Már majdnem nagykorú vagyok. Legyen őszinte, gyógyító.
- Az állapota kritikus. Ha megéli a reggelt, akkor a legrosszabbon túl van, és valószínűleg felépül.
- Felépül, azaz..?
- A beszéd- és mozgató rendszerek súlyosan károsodtak, de idővel helyre jöhetnek. Ami viszont a mágikus képességeit illeti…
Önkéntelenül is kiköp az üres folyosón, amikor úgy nyolc-tíz perccel később kilép a teremből, hogy megkeresse Carrowt. A modorára valahogy nem gyakorolnak valami jótékony hatást az elmúlt időszak eseményei. Mikor megkapta a parancsot (még csak nem is személyesen, tömör, háromszavas üzenet, és azóta sem tudott rájönni, hogyan került a pergamendarab a ládájába), azt gondolta, hogy ez egyértelműen az ő első, rég várt próbatétele. Viszont mikor Carrow is előkerült, egy kicsit elbizonytalanodott. Mikor a saját vérében és verítékében úszva, beletörődve a biztos pusztulásba végül a Jegyet kapta meg, nem a halálos átkot, azt gondolta, bizonyított. Ez viszont egyértelműen hűségpróba. Annak is épp elég megalázó. Crickerley gyakorlatilag fél lábbal a sírban van, és ha történetesen meg is éli a reggelt, a maradék életét félkvibliként vagy egészen akként fogja leélni. A Nagyúr ennyire becsüli az ő képességeit. Rendben. Ennyi keserűséget még le tud nyelni. De az, hogy ezt a kibaszott feladatot még ráadásul Carrow felügyelje, az azért talán tényleg túl sok lenne ahhoz, hogy pusztán az ő büszkeségét törjék vele kerékbe.
Szóval talán mégsem őróla szól ez az egész. Talán az, hogy pont Crickerley és pont ők ketten Carrow-val, merő véletlen.
Bizonyára.
Elfordítja a pillantását a másikról, mert az az érzése, hogy ha még egy másodpercig vizslatja azt a bicskanyitogatóan melankolikus vonású arcát, rá fog üvölteni, hogy MONDD MÁR EL, MIT TUDSZ, CSESZD MEG. Az elmúlt időszak eseményei az idegeihez sem valami kegyesek.
- Engedélyezte, hogy itt várjunk reggelig. Ha változás történik, értesíteni fognak – közli a fejleményeket szenvtelenül, aztán felvesz egyet a látogatóknak kitett újsághalomból, és belelapoz, hogy jelezze, feladat ide vagy oda, nem muszáj ám egész éjjel csevegniük.

I could look for inspiration

Az egész egy jól kigondolt, alattomos terv volt. Hagyták, hogy lassan elhiggyem, megúszhatom ezt az egészet a kispadon ülve, szemet hunyva afelett, hogy a nővérem és a barátaim az életüket, a biztonságukat és a lelkiismeretüket kockára téve végzik a maguk kis feldataikat, és tényleg bemeséltem magamnak, hogy én biztonságban vagyok. Mintha egy burok záródott volna körém, sosem mondta ki senki, de minkdenki tudta, hogy a jelenlétem nem sokat oszt vagy szoroz a képletben, még csak egy szaros zárójellel sem érek fel. Nem szóltak hozzám, nem osztották meg velem az ügyes bajos dolgaikat, és ezért én baromira hálás voltam. Pedig ez csak a vihar előtti csend volt. Annyira nyilvánvaló volt, hogy a könnyed, tagadásban élt napaim megvannak számlálva, és mégsem akartam róla tudomást venni.
Amikor megkaptam az üzenetet, szinte meglepődtem azon, hogy ez most nekem szól. Még az is kibaszottul meglepett minden reggel, hogy a Sötét Jegy ott terpeszkedik az alkaromon. Olyan jelentéktelenné törpült az elmúlt hónapok alatt, hogy már én éreztem magam rosszul, hogy olyan mértékű hisztéria övezte, amikor rámégették.
Fejemet a sterilnek tűnő folyosó hófehér csempéjének döntöm, a hideg barátságtalan érzés a tarkómon keresztül elárasztja az egész testemet. Meg kéne legyek sértődve, bosszankodnom kéne, csattogtatnom kéne és ordibálnom az első elém kerülő emberrel, de a nővérek szó nélkül sétálnak el előttem, és én még csak arra sem veszem a fáradságot, hogy a fejemet felmeljem. Az ifjabbik Crouch-ot is megkíméltem a dühkitörésemtől, a szokásos akadékoskodó picsogásomtól, és inkább úgy döntöttem, nem szólok hozzá. Elvégre ő is megkapta a maga feladatát, én is, azért vagyunk most itt, de ez nem azt jelenti, hogy bármi egyéb közünk lenne egymáshoz. Ez már így is túl sok. Mert végül is annyira nyilvánvaló, hogy kettőnk közül kinek van joga megsértődni, hogy a másikkal egy lapon emlegetik. És én még csak azért sem érzem magam kimondottan kellemetlenül, hogy amíg a barátaim igazi feladatokat kapnak, addig rám a bébiszitterkedés marad. Pedig még az is kérdéses, hogy ki bébibszittel kit ebben a helyzetben.
Mindvégig mögötte kullogtam a folyosón, hagytam, hogy az emberek megbámuljanak, és olyan nevetséges következtetéseket vonjanak le, miszerint közünk van egymáshoz. Van, akinek persze fogalma sem volt arról, hogy kik vagyunk, de akadtak néhányan, akiknek beugrott talán, hogy mindketten híres hirhedt apáink gyermekei vagyunk. És talán ott motoszkált a fejükben, hogy mégis mi a tetves francot keresünk mi itt, együtt?
De hálás voltam, amiért senki sem szólított le minket, ahogy fekete, elegáns köpenyeinkben végiglejtettünk a csupafehér folyosón. Pedig én biztos bepánikoltam volna egy-két kritikus állapotban lévő beteg helyében, azt gondolván, hogy az apokalipszis két lovasa jött értük.
Persze Crickerley nem pánikolt. Pedig ha valakinek oka lenne rá, akkor az ő. De az is igaz, hogy a zöldségek elég ritka alkalmakkor szoktak csak pánikolni. De inkább sohasem. Az öregnek valószínűleg fogalma sincs, hogy érte jöttünk. Vagy hogy egyáltalán a világon vagyunk. Vagy hogy ő ezen a világon van. Nem érzékel már a külvilágból semmit, és biztosan nem állíthatjuk, hogy szerencsés, hogy ennyivel megúszta.
Vannak róla körvonalakban információim, hogy mi történhetett vele, de természetesen a teljes sztorinak nem vagyok a birtokában. Hogy is lehetnék? Én csak egy z-kategóriás halálfaló ifjonc vagyok. Azt sem tudom, hogy vajon hány emberen keresztül mentek át az információk, amíg hozzám eljutottak. De valószínű, hogy sosem tudom meg. Annyi biztos, hogy nem avathattam be senkit. Sem a nővéremet, sem Antonint. Úgyhogy kénytelen vagyok ülni és várni, amíg a kis Crouch körbe nem szaglászik. Mert legalább neki van egy terve, vannnak eszközök a kezében. Ha nem lett volna itt, akkor én egész végig ültem volna ezen a folyósón, és vártam volna, amíg ki nem dobnak. Aztán feladtam volna, de nem. A kis Crouchnak van terve. Vannak eszközei. Nem szégyelli használni őket. Undorodom az egész helyzettől, a gombóc azóta a torkomat szorítja, mióta betettük ide a lábunkat. Látom a szemem sarkából, ahogy a patyolat folyosón végiglebeg a talárja, de nem veszek róla tudomást, csak amikor már előttem áll. Tekintetemből még csak az érdeklődés legapróbb csíráját sem lehet kiolvasni. Mert egyszerűen nem érdekel, nem akarok tudomást szerezni. De titkon abban reménykedek, hogy Jr. már rég párnát szorított az öreg fejéhez. Elvégre elég sokáig volt bent, de nem, nem teszi meg nekem ezt a szivességet, mert ugyan miért is tenné? Nem tartozik nekem semmivel.
Csak csendben bólintok, aztán újra hátradőlök, és a fénybe bámulok, amit a pislákoló lámpa ont magából, még arra sem elég, hogy a szemem világát elvegye egy pár pillanat erejéig. Pedig milyen egyszerű lenne most lehunyni a szememt, de az átkozott újság zizegését akkor sem tudnám kizárni a fejemből.
- Mégis milyen változás? - szólalok meg kisvártatva, és a tekintem lekúszik a lámpáról a jelentéktelen szalagcímre. - Van esély rá, hogy nem éri meg a reggelt? - próbálom leplezni a hangomban a reménykedést. Tényleg rohadtul nem készültem fel erre. Egy pillanatig habozok, majd csak úgy mellékesen kérdezem meg, mindeféle komoly érdeklődés nélkül. - Egyáltalán hogy sikerült elintézned, hogy ittmaradhassunk? - persze elképzeléseim vannak a dologról, de inkább nem vázolom fel őket, fölösleges volna.

But I don't really care

Carrow már azelőtt sem volt a kedvence a csapatból, hogy végignézte volna, ahogy különös brutalitással követ el szociális öngyilkosságot Dolohov lakodalmi afterén. De így mindenesetre még kevésbé kellemes összedolgozni vele. Miért nem végezhetett simán valami tömegbaleset mindazokkal, akik látták? De már nem olyan megsemmisítő a megalázottság, az emelt fővel, fapofával tovább létezés reflexe még mindig működik, és napról napra jobban bele tud szarni mindenbe. Röhejes érzés, de mintha ezzel folyamatosan veszítene magából valamit, ami korábban fontos volt.
- Ha stabilizálódik az állapota. Vagy ha meghal. – Leereszti az újságot. Komolyan reménykedést hall ki Carrow hangjából, vagy csak képzelődik? Persze, Carrow sosem tűnt igazán lelkesnek, vagyishát… a fasz se tudja, egyáltalán nem ismeri. Kutató pillantással néz vissza rá. – Van – bólint kis hatásszünet után, és nagyon figyel, hogyan reagál erre Carrow. Végül is egy éjszakája vagy, hogy megfigyelje, mire hogyan reagál, hogyan veszi ki a részét ebből, ha ez nem is elég idő arra, hogy kiismerje, akkor is érdemes vennie a fáradságot az információgyűjtésre. És ő valamikor azt gondolta, hogy ezekkel az arrogáns seggfejekkel legalább valamiféle szövetségesek lettek. Hát nem. Még csak nem is szövetségesek. Neki mindenki az ellensége, és jobb, ha Carrowra is egyszerűen így tekint azzal a közönyös tekintetével együtt.
- De a gyógyító szavaiból ítélve valószínűbb, hogy túléli. Szobanövényként, de túléli. – Igen, látni akarja, mit érez Carrow a feladattal kapcsolatban, kelt-e valami érzést benne az ölés gondolata, vagy minden melankolikus nemtörődömsége ellenére már ő is úgy ontja magából a főbenjáró átkokat, mint Dolohov? Nem is tudja igazán, mit vár, hogy látni fog rajta, izgalmat, félelmet, elköteleződést vagy marad ugyanez az idegesítő közömbösség? Valahol mélyen lehet, hogy inkább azt próbálja leolvasni Carrowról, hogy neki hogyan kellene éreznie, mert most fogalma sincs, mit érez, és hogy érez-e egyáltalán valamit. Az ő keze voltaképpen még mindig megdöbbentően tiszta. Most még az. Reggelre ez elmúlik, és ostoba érzés, hogy ezzel kapcsolatban éreznie kellene valamit, de csak az üresség, és Carrow érdektelenségébe tekinteni borotválkozótükör gyanánt, nos, nem igazán segít rendet rakni magában.
Nekik most voltaképpen azt kellene megbeszélniük, hogy hogyan teszik el láb alól Crickerleyt, amikor bebizonyosodik, hogy magától már nem fog elpatkolni. Valami nagyon impozáns és okos megoldásra lesz szükség. Nyilvánvalóan ki kell használniuk ezt a lehetőséget, hogy elnyerjék a Nagyúr megbecsülését. És az egyetlen, amit tényleg tud Carrowról, azon kívül, hogy sokkal jobb őrző volt nála, az, hogy legalább a régi ártások iránti szenvedélyt osztják, ráadásul a varázstárgyakhoz is van szeme. Ketten biztosan össze tudnának hozni valami figyelemreméltót még ebből a megalázóan kisszerű feladatból is.
Ha képes lenne arra, hogy igazán összedolgozzon vele. És persze, ha Carrow képes lenne.
De még arra sem képes, hogy feltegye a kérdéseit, és ne ellenségként nézzen rá.
Gúnyos grimaszt vág a kérdésre.
- Aranyos gyerekkori történeteket meséltem Crickerleyről, amíg a gyógyító meg nem hatódott – veti oda az igazságot, végtére is ez történt, és ez is egy burkolt kérdés, csak már nem szemtől-szemben teszi, csak lopott karvalypillantással figyeli a másik arcát, hogy kitalálja, Carrow munkaköri leírásában milyen súllyal esett latba Crickerley kötődése a Crouch családhoz, vagy egyáltalán. – Nem mintha el tudnám képzelni, miért olyan fontos, hogy ez a nyomorult lény megszűnjön létezni – mondja ki végül fojtott hangon egyenesen Carrownak, amit már régóta ki akart, pedig egy túlbuzgó fiatal halálfaló akár még ki is forgathatná a szavait úgy, hogy árulásnak tűnjön. Carrow persze úgy ül ott mellette, mint akit a kibaszott világon semmi sem érdekel. – Ez egy kegyelemdöfés. Ez a rohadék pedig nem érdemli meg a könyörületet. Semmilyen formáját.
Ledobja az újságot, és hátracsúszik egészen a karosszékben, kényelmetlenül oldalt fordított fejjel, már nem is leplezi, hogy Carrowt bámulni és a pléhpofájú kis rezdüléseit elemezni mennyivel jobb időtöltés, mint visszavonulni saját magába, és meggyőződni róla újra és újra, hogy még mindig nem érez semmit, és még mindig nem, és még mindig nem, és azt sem tudni, hogy ez az ijesztőbb, vagy az lenne az, ha egyszer csak mégis érezni kezdene.

I could look for inspiration

Nem értem, hogy egyáltalán miért vettem a fáradságot, hogy megkérdezzem. Miért akarom tudni, hogy hogy van az a vén szivar? Miért akarok egyáltalán tudni róla bármit is, mintha szándkosan akadályozni akarnám saját magamat, hogy még annál is lehetetlenebbé váljék ez a küldetés számomra, mint amikor először meghallottam, mit kell tennem. Pontosabban, mit várnak el tőlem. Ostoba terv, és ostoba ötlet, hogy ehhez pont én kellek. Ezért bűzlött már az egész az elejétől fogva. Ordít róla, hogy ez egy próba. Egy próba, amire titokban olyan régóta vágyom. Nem azért, mert anyira lestem volna a pillanatot, hogy mikor bizonyíthatok végre, hanem mert végérvényesen elbaltázom, és akkor legalább véget érnek a hazug, álnok napok, a megtévesztés, önmagam és mások átverése. Akkor elbuknék, meghalnék, és viszonylag egyszerű és hatásos módja lenne, hogy egy elbaltázott döntést helyrehozzak.
Kifejezéstelen arccal bólintok, és a tekintetem tovább fut a szalagcím alatt meggyűrt ide-oda mozgó képre, rajta a karvalyalakzatban keringő csuhás dementorokra, de nem különösebben hat meg az egész. Hiába olvasom következetesen a híreket minden reggel, egyre inkább az az érzésem, hogy az egész csak hoax, fölösleges pánikkeltés. Nem valami olyasmi, amiről tudomást akarok szerzni, nem egy olyan világ, amiben szívesen élnék. Szenzációs érzés, hogy Beck anyja nem járatja azt az átkozott Prófétát, így csak amikor mindennap beingázom a tetves Londonba, akkor kell az arcomba kapnom a sok szart.
- Egy szobanövény is lehet veszélyes. Gondolj csak arra, ha valaki a piacon Ördöghurkot vesz Kúszó Filodendron helyett – felpillantok a képről, egyenesen bele Crouch arrogáns arcába. Nem viccelődni akarok, teljesen komolyan mondom, de nem a saját gondolataim ezek, hanem az Alectoé. Nem először próbálom az ő gondolatait, elveit adaptálni a fejemben, hogy egy-egy beszélgetés során ne bukjak el. Az ő gondolatait a legegyszerűbb. Szinte jobban simerem, és jobban képes vagyok őket értelmezni, mint a sajátjaimat.
Egy pillanatra azt hiszem csak baszakszik velem, amiért idióta kérdéseket teszek fel, de mégis valami megbillen a mérleg egyik serpenyőjében, ami miatt kénytelen vagyok elhinni, hogy nem kamuzik. Talán az ezt kísérő mondat volt, amitől egy pillanatig egészen ledöbbenek. Azt hittem a kis Crouch fanatikus igyekezetét – amit egyébként gusztustalanabbnak tartok mint minden egyéb tulajdonságát együttvéve - nem verheti kenterbe semmi, és most mégis, mintha tétovázna egy pillanatig. Talán a családi kötődésnek lehet hozzá köze, vagy Antonin főbenjáró átka cseszett szét valamit benne, de hirtelen, éppen csak egy pillanatig úgy tűnik, mintha nem egy lelketlen gép lenne. Ettől persze újfent összeszorul a torkom, mert egészen eddig a pillanatig arra számítottam, hogy ő majd elintézi a piszkos munkát, az én lelkismeretem meg patyolat maradhat.
- Lehet csak én hallottam rosszul, de egy pillanatra úgy tűnt, mintha vacilálnál – hangom most először ugrik egy pillanatra a semleges vonal fölé. Valamiféle incselkedő kíváncsiságot hordoz inkább magában. - Talán nem csak a gyógyító hatódott meg attól a gyerekkori történettől – most először veszem a fáradságot, hogy előre hajoljak, egészen bizalmas közelségben Crouchoz, miközben a tekintetét fürkészem. - Ha túl nagy falat ez neked, csinálhatom én. Nyugi, senki sem fogja megtudni– hangomat egészen átitatja a negédes provokáció. Tudom, érzem, hogy ennek működnie kell. Sosem hagyná, hogy helyette végezzek el egy olyan feladatot, azt nem engedné a felfele igyekvő gerinctelen kis suttyó lény, aki a belsőjében lakozik. Én viszont már most pontosan tisztában vagyok azzal, hogy sosem tudnám megtenni. Se vele, se nélküle. - Mind láttuk már, hogy milyen az, amikor a kis Crouchban túlcsordulnak az érzelmek – szememben valami álnok fény csillan, az a direkt basztatós. Ha azt hitte, hogy elfelejtettem, hogyan verte szarrá a legjobb barátomat, és alázta meg magát brutálisan, akkor nagyon téved. Nem csípem azokat, akik haldoklókba rúgnak bele – és ezt a heves ellenérzést még az sem csillapítja, hogy hamarosan én is Crouch Jr. szintére fogok lealacsonyodni. - Nem vagyok felkészülve arra, hogy az egész rohadt ispotályt evakuálnom kelljen, ha véletlenül elgurulna a gyógyszered – olyan könnyedséggel beszélek erről, mintha én magam pár hónappal ezelőtt nem pontosan ilyen labilis, időzített bomba lettem volna. Mintha nem lennék most is az, mert hát mit érne az egész, ha ezt a képébe tolnám mindenkinek? Már rég halott lennék.
Hiába minden igyekezete Crouchnak, hogy az előbbi elszólását semmissé tegye, nemes egyszerűséggel elengedem a fülem mellett, helyette én is a falnak dőlök, és meglepő nyugodtsággal, sőt mi több, elégedettséggel tűröm, hogy leplezetlenül végigstíröljön. Nem ő az egyetlen, aki így akar belelátni a fejembe, ehhez is hozzá kellett szoknom.

But I don't really care

Meglepetés tükröződik a tekintetében a váratlan megjegyzésre, majd rögtön valami leplezni sem próbált elismerésféle; azt hitte, Carrow tényleg ennyire beleszarik mindenbe, de persze, ha már van egy ilyen kaliberű megoldás a zsebében, akkor érthető, hogy nem ugrik ki a bőréből, hogy szép csillogóra be kell csomagolnia egy kihívást nem jelentő gyilkosságot. És be kell látnia, hogy tényleg egyáltalán nem ismeri Carrowt, inkább csak előfeltevései vannak vele kapcsolatban, de azok is olyan felszínes impressziók alapján készültek, hogy akár pont az ellenkezőjük is lehet hasonló valószínűséggel igaz. Valami megelevenedik benne abból a távoli, tulajdonképpen nem valami megalapozott tiszteletből (csodálatból?), amit korábban, még közös roxfortos éveik alatt táplált iránta.
Aztán el is múlik.
Ingerült fintor villan az arcán, de eltűnik egyből.
- Akkor talán fáradj át a másik szárnyba hallásvizsgálatra – közli immár hibátlan pléhpofával, szenvtelenül. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Carrow a kedvéért félredobta az egykedvűségét, de ezen sajnos a legkevésbé sem tervez meghatódni. Állja a vizslató pillantást. – Mérget vehetsz rá, hogy ha bármi meghatót találtam volna Crickerley maradványaiban, már otthon lennénk. – Hűvös, de őszinte. Ha érezne valamit Crickerley iránt, ha úgy gondolná, hogy tartozik neki a majdnem-apaképért, nem jelentene gondot megadni neki azt a kegyelemdöfést, mert ismeri az aurorok értékrendjét, és mert óhatatlanul ez a merev értékrend internalizálódott benne is. Rátenné az életét, hogy pont ahogyan ő, úgy Crickerley is szívesebben választaná a legirgalmatlanabb kínhalált, mintsem hogy csak egy percet is kelljen nyomorékként vagy pláne kvibliként élnie, és méltatlanná válni mindahhoz, ami szerint élt.
Ha érezne bármit, ez csak a végtisztesség megadása lenne, semmivel sem több, mint egy marék rögöt dobni a koporsóra.
De ezt Carrow nyilván nem tudja vagy nem érti, és neki már nincs is kedve elmagyarázni neki.
- Valóban? – kérdez vissza leplezetlen gúnnyal, tessék, ő is tud ilyen pofátlanul kóstolgatva nézni, nem csak Carrow gyakorolta be ezt a pillantást gondosan a tükör előtt. – Most már tényleg kezdek meghatódni – jelenti ki szárazon. – Ezt a figyelmességet, Carrow. Igazán nem kellett volna. Köszi. – Persze, fogalma sincs, hogy Carrow mire képes, ölt-e már. Alecto más lapra tartozik, talán őt ismeri leginkább közülük, persze, az is csak a felszín, de az ő könyörtelenségében eszébe se jutna kételkedni. Az öccse viszont mindig puhábbnak tűnt. – Akkor a legjobb, ha sorsot húzunk, hogy kié legyen a megtiszteltetés. – Meg se rezzen a tekintete. Ha Carrow hülyének nézi is, attól még nyilvánvaló a provokálás, és működik is: egész megfeleléskényszeres lénye vonít, hogy reagáljon úgy, ahogy a másik akarja, és követelje magának a feladatot, hogy bezsebelhesse érte Voldemort elégedettségét. És még csak nem is azért nem tesz így, mert számítana, hogy ebből a kettejük közti, kisszerű basztatásból ki jön ki győztesen. Nem.
Azért, mert valahol mélyen még mindig tart attól, hogy igenis érez valamit, és Crickerley életének pusztán biológiai értelemben vett kioltása a férfi iránti tiszteletből történne, nem elhivatottságból válaszott mestere felé. Ha Carrow cselekszik, akkor ez a dilemma nincs.
Üres tekintettel nézi azt az alattomos villanást a sötét szempárban, és nagyon lassan, nagyon hidegen elmosolyodik. Ha azt hitte, hogy ezzel az alsópolcos szemétséggel majd sikerül bármilyen reakciót kicsikarnia belőle, hát kurvára téved. Tudja, hogy békénhagyott kívülállóból végérvényesen eleven céltáblává vált, tudja, hogy úgy megalázta magát előttük, hogy az már nem helyrehozható. De közben valahogy teljesen kiégett belőle minden érdeklődés az iránt, hogy mit gondolnak róla. Már semmi sem számít azonkívül, hogy Voldemort elégedett legyen vele.
És azóta hetei, hónapjai voltak rá, hogy felkészüljön az ilyen megjegyzésekre. Ő pedig mindig elvégzi a házi feladatát.
- Repes a szívem, hogy ilyen mély benyomást tettem rád, mindvégig csak remélni mertem, hogy élvezted. – Még mindig farkasszemet néz vele, a halvány, érzelemmentes mosoly odaragad a szájára. – Ezek után tényleg egészen elszomorít, hogy ennek ellenére sem készültél fel az evakuációra – görbül le az ajka tettetett bánattal. – Még szerencse, hogy ma pont bevettem azt a gyógyszert. Biztonságban vagy. Már amennyire ez a közelemben lehetséges, persze.
Bármennyire is idegesítő Carrow nyugodtsága, sőt önelégültsége, nem pillant el róla, hiába nem hoz semmilyen új információt az expedíciót. Percek is eltelhetnek így, hogy csak egymás szemébe bámulnak, mire egy vállrándítás kíséretében újra megszólal, unott, vontatott hangon:
- Szóval, hogy csináljuk? Feldobunk egy galleont? – pillantása lustán végigkúszik a környezetükben a tárgyakon. – Vagy lejátszhatjuk varázslósakkal is, ha ez megfelel. Biztosan van valahol egy készlet. Időnk van bőven. A győztes dönt.

I could look for inspiration

Talán hibát követtem el akkor, amikor belé kötöttem, és ezzel akaratlanul is óvatosságra intettem, hogy válogassa már meg a szavait, ha nem akar mindkettőnket egy csapással, egy elhibázott mozdulattal, szóval vagy sóhajtással jégretenni. Mert mindkettőnk számára egyértemű, hogy nem azért vagyunk éppen itt, éppen most, és élvezzük egymást pazar színvonalú társaságát, mert olyan hibátlanul teljesjtettünk volna az elmúlt fél évben, és most az lenne a megérdemelt buksisimi, hogy eltehetünk lábalól egy zöldséggé átavanzsáló veterán aurort, akinek szebb napokon még az árnyékától is féltek.
Figyelmesen követem végig, ahogy Crouch felveszi a pléhpofát, de már késő, ezekután bármit is mond, már úgyis tudom, hogy mégsem füllik ehhez az egészhez annyira a foga. Persze azt el kell ismernem, hogy igaza van, és ezt egyetlen, behatárolhatatlan szájrándulással adom csak tudtára. Tényleg kegyelem lenne csak Crickerleynek a halál, de hát akkor miért nem tesszük meg? Miért ne játszunk istent, ha már a kezünkbe adták a lehetőséget? Nem erre vágyik titkon mindenki?
És mégis, szinte fájdalmasan felvonyítok, amikor állja a tekintetemet, ahelyett, hogy úgy reagálna, ahogy azt előre gondosan kiszámítottam. Persze lehet, hogy blöfföl. Nem, inkább teljesen biztos vagyok benne. Nem ismerem Crouchot és nem is áll szándékomban jobban megismerni. Annyi, amennyit tudok róla innen-onnan, rosszindulatú pletykákat és a szeméből olyan egyszerűen kiolvasható igyekvést, ahogy szinte nyálcsorgatva, hegyezi a füleit, hátha egyszer elhangzik az ő neve is, de meg kell hagyni, a Sr. neve is sokkal többször hangzik el egy átlagos gyűlésen, mint az övé valaha. Talán a többség azt sem tudja, hogy van egy fia. Persze mindezt a mostanihoz hasonlatos pléhpofa mögé rejti nagy műgonddal. Éppen csak a tekintete árulkodik. És ahogy kihúzza magát, és egészen belefeszül az igyekezetbe, hogy féken tartsa magát, és ne nyálazzon a padlóra. Van, akit átver a rezzenéstelen arcával és a marcona, összevont szemöldökével, engem is átvert egészen addig, amíg unalmas óráimon el nem kezdtem megfigyelni, mert egyébként úgy szépen lassan mindenki terítékre kerül, akit a sarokból a csempe mellől belátok, de ő csak azután került fel a radaromra, miután szétverte Antonin fejét. Vagy már közben, ki tudja, akkor eléggé be voltam rúgva én is, ahogy mindenki más is rajtam kívül, mert hát Anti fiatalságának ilyesféle megalázó búcsúztatását másképp nem lehetett elviselni.
Türelmesen felkecskélem a lábam, és a cipőm talpát kezdem el fixírozni, miközben Crouch kiadja magából a feszültséget, mint mondtam, nem ver át. Hiába próbál megtenni mindent azért, hogy úgy tűnjön, már leszarja. Az ember nem veri szét csakúgy egy másik ember fejét, puszta ököllel, egy ember, nem használja csak úgy jókedvéből a főbenjárókat. Na jó, dehogynem. Ilyen megfutott idióták mindig is voltak és lesznek, de minden mélyről jövő ellenérzés ellenére sem hiszem, hogy az ifjabbik Bartemius kattant lenne. Legalább is még nem, de abból az ízelítőből, amit premier plánba láttam abban a kocsmában, a legjobb úton halad az őrület kikövezett ösvényén.
- Ember vagyok, én is hibázhatok, de hidd el, már megbántam – válaszolok csendesen a további provoklására, miszerint nem vagyok elég alapos és körültekintő. De nem tudnám jobban leszarni. - Amúgy még szép, hogy élveztem, mi sem tesz boldogabbá, mint egy jó kiadós ketrecharc. A nyers erő, az állatias ösztönök, a túlcsorduló tesztoszteron, az izzadságtól, a vértól és nyáltól tocsogó öklök. A kedvenc dolgaim egy helyen – szándékosan nem leplezem az undoromat, és a szívből jövő megvetést, amit iránta táplálok. - A főbenjárók nyilvános puffogtatásáról ne is beszéljünk, az öreged biztos oda lett volna a gyönyörűségtől. És Dolohov neje is, amiért aljas geci módjára provokáltad a férjurát, mindkettőtöknek előre bérelve az összkomfortos cellát az Azkabanba – habár az elején még egészen nyugodt voltam, a mondókám végére már egészen befeszül az állam, ahogy egyre fojtottabb hangon, indulatból kezdek el beszélni. Tudom, hogy Antonin szájából hangzott el először a crucio, de az is lehet, hogy Crouch volt az első. Minden olyan gyorsan történt, de arra mindenki tisztán emlékszik, hogy ki kezdte az egészet, és ki verte félholtra a másikat a puszta öklével. Emiatt a kis szarházi miatt tényleg nagyot kockáztatott Antonin, és ha nem lett volna mindenki atomrészeg, ha egy pincér lelép azelőtt, mielőtt még kitöröljük a memóriáját, nekik annyi. Antinak annyi. És ez nem valami olyasmi, amire egy közös iskolai házi feladat alkalmával majd fátylat borítunk. Mert van valami, amit ez a kis gyökér sosem fog megérteni, hogy milyen az, ha nem csak a saját seggedre kell vigyáznod, nem csak a saját előretörésed kell előtted lebegjen, hanem létezik valami szentimentális faszság, ami bajtársiasságnak, tesvériességnek nevezünk, amikor az egyikkel baszakodnak, akkor az egész banda egy emberként vág vissza. Mert ugyan honnan is tudna erről bármit is éppen Crouch?
Szám egy fáradt grimaszba torzul, és alig hallható, színpadias sóhaj kíséretében elkezdek kotorszáni a zsebemben, és pár pillanattal később már dobom is Crouch felé az aranyszínű kis érmét, ezzel mintegy felmérve az őrzői kvalitásait, amik egyébként annyira nem izgatnak, nálam biztos csak jobb lehet, és már akkor is leszartam a kviddicset.
- De kereshetünk tőlem egy sakkészletet is, biztos van itt valahol az egyik bentfekvő öregnek. Az egyik elmegy, a másik marad őrködni. Aztán cserélünk, és a másik fog elmenni valami lassanható méregért az éjjelnappali vegyesboltba – vonok vállat egykedvűen, mintha nem lenne rohadtul unalmas és idegtépő már most ez az istenverte tili-toli.

But I don't really care

- Mi az, Carrow? Most már nem is akarod levenni a vállamról a terhet?
Pengeéles pillantással mélyed Carrow szemeibe. Tényleg csalódott, vagy csak ő próbál tudat alatt kompenzálni azzal, hogy valami gyengeséget keres az elkényeztetett aranyifjú unott nyugalmában? Talán. Mégis miért lenne ennyire fontos neki, hogy ő tegye meg? Együtt mégsem ölhetik meg Crickerleyt, kitalálhatnak együtt egy tervet, és véghezvihetik együtt, de a gyilkosság egy utolsó, magányos ecsetvonás, azon nem osztozhatnak. Ennyire méltóságán aluli volna ez a feladat? Vagy egyszerűen csak ennyire az, aminek látszik, a sötét művészetek iránt érdeklődik ugyan – mintha volna olyan közöttük, aki nem érdeklődik irántuk –, de utálná bepiszkolni a kezét? Semmit nem tud róla, és ennek a semminek a nagyrészét is az előző percekben tudta meg, nem az együtt a Roxfortban töltött évek során.
A kölyökévek illúziói, úgy tűnik, így foszlanak szét, simán, prózaian, egyik pillanatról a másikra, drámai zene nélkül, anélkül, hogy egyáltalán bármi történne. Csak így. Ilyen közelségből már Carrow sem jobb a többieknél, és a többiek sem jobbak Dolohovnál, és Dolohov ugyan jobbnak bizonyult nála azokban a kritikus percekben, Dolohov legyőzte minden lehetséges módon, de attól még ugyanúgy csak egy hétköznapi rohadék, hétköznapi fájdalmakkal és hétköznapi esendőséggel. Mind azok. És csak ennyi. Tulajdonképpen most, ezen a csendes, jólesően fertőtlenítőillatú, félhomályos folyosón annyira távolinak tűnik az az önmaga, aki a saját magánakvalósága ellenére is titkon irigyelte, bálványozta, sóvárogta ezt az emblematikus testvériséget, amióta csak a Mardekárba került, annyira távolinak, annyira idegennek, mintha egy teljesen különálló ember lenne, egy egyre gyengébben derengő sziluett a folyosó másik végén. Neki már semmi köze nincs hozzá.
Így aztán a neki szánt undor se jelent semmit, a gúnyosan higgadt szavakba vegyülő indulat sem lényeges. Nem számít, hogy észre van véve, valamikor talán még ez is eredmény lett volna. Most csak ürességet érez, valami értelmezhetetlen, értelmetlen hiányt, mert annak a fájdalmatlan ürességnek a helyén egyszerűen soha nem volt semmi. Most legyen szomorú amiatt, mert miatta még Regulus sem emelné fel a hangját így, mert még Regulus sem választaná Dolohov és őközüle őt, még Regulus sem, nemhogy egy ilyen örökös unott érdektelenségben létező Amycus Carrow, akitől még az is furcsa, hogy egyáltalán bármi eljut az agyáig a nővérén kívül? Mégis mi a fenét nyerne azzal, ha nem lenne egyedül, mire lenne ez jó?
- És akkor mi van? – kérdez vissza egyszerűen, épp csak kicsit türelmetlenül. – Ilyen sokáig tartott, hogy reagálni tudj? Most akarod megbosszulni Dolohov orrát? Egyeztessünk le egy időpontot párbajra, vagy mi a faszt akarsz?
Az ő hangjában nincs indulat, csak ez a bosszús türelmetlenség, még az apja és az Azkaban említése sem tudja kihozni a sodrából, pedig ezzel már tényleg kiérdemelné a másik, hogy ő is kapjon egy-két eszelős pofont. De hiába próbálja ráhúzni az egészet. Tisztában van a hibáival. És viseli is a következményeket. De Dolohov kezdte. Nem minden látszott abból, ami történt. Dolohov akarta az egészet, tulajdonképpen Dolohov emelte fel helyette az öklét, ő zúzott a saját arcába vele, ő mondatta ki vele a főbenjárók igéit, miközben valójában ő törölte fel vele a padlót. Csak ő veszített. Ez viszont mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, ha azt nem is tudhatják, mi mindent veszített voltaképpen. Most akkor legyen még hálás is, amiért feltakarítottak utána? Hálásnak kellene lennie érte, nekik? Lehet. Talán hálás is. Pedig nem őt védték meg vele, csak Dolohovot, az ő kimosdatása kellemetlen járulékos veszteség volt, de megtörtént. És ettől az egész még gyűlöletesebb, még megalázóbb. Mintha kellenének Carrow méreggel átitatott szavai ahhoz, hogy bűnhődjön a kisebb részben Dolohov, nagyobb részben saját maga ellen elkövetett bűnökért. Vagy akár ahhoz, hogy ne tudja elfelejteni egy pillanatra sem, hogy milyen hosszan és irgalmatlanul kell még bűnhődnie értük.
Carrow kurvára lófaszt se tud az egészről. Se Dolohovról, se őróla, de még saját magáról is fikarcnyit sem.
- Lehet, hogy elkerülte a figyelmed, de már neked is van egy cellád Azkabanban – közli még halkan, szárazon, és végigsimít a talárja ujján, ahol a szövet és a bűbájok takarásában a Sötét Jegyet viseli. Mégis mi alapján gondolja magát Carrow különbnek nála? Mert rohadtul semmi oka nincs rá. Rohadtul nem különb ő sem. Egyikük sem.
Hagynia kéne, hogy Carrow végezze el a feladatot. Talán akkor rádöbbenne ő is, hogy benne van, és ezen semmilyen leszaromság nem tud már változtatni. De megint, mit számít ez neki, mit nyer ő Carrow önreflexiójával? Kurvára semmit. Mert Carrow sem számít kurvára semmit sem. Se a véleménye, se a megvetése, se a dühe, se az, hogy képes-e végül végezni Crickerleyvel. Kurvára nem fontos.
Egykedvű pillantása csak akkor elevenedik meg néhány másodpercre, amikor látja a mozdulatot, és nyugodtan kinyújtja a kezét, hogy elkapja az érmét. Megrázza a fejét a sakkra. Nem. Már nincs is kedve játszani Carrow-val, csak hogy múlassa az időt. Miért is kellene húzni az időt, megvárni, hogy Crickerley magától jobb létre szenderüljön, és közben végighallgatni ezt a banális sértegetést? Egyszerűen csak menjenek biztosra, és tűnjenek el innen mihamarabb. Unottan, de egyúttal nem is leplezett nyugtalansággal dobálgatja Carrow galleonját. Méreg. Persze. Ez kézenfekvő. De mégiscsak egy ispotályban vannak, ahol a mérgeket minden további nélkül kimutatják, legfeljebb az egzotikus, ritka, különösen drága fajtákat nem. Ilyen mérget pedig Carrow talán elő tud teremteni az éjszaka közepén a semmiből, de ő biztosan nem. Ennél egyszerűbb megoldás kell.
- Hagyjuk a mérgeket. Most bizonyára keringésjavító bájitalokat adnak neki. A megfelelő dózis segít, de nagyobb mennyiségben csak még inkább felborítja a törékeny egyensúlyt. És még a legkiválóbb gyógyító tévedhet olykor-olykor az adagolással. – Abbahagyja az idegesítő mozdulatsort, és a markába zárja a galleont. – Csináljuk. Fej vagy írás? – kérdezi mindenféle álságos udvariaskodás nélkül, szinte nyersen Carrow-t, mivel úgysem számít az egész, hát válasszon csak ő. Újra feldobja a galleont a levegőbe, most magasra, aztán a kézfejére csapja: fej.

I could look for inspiration

Dacára annak, hogy önmagamhoz képest mennyire átkozottul belelovalltam magam az előbb, rá kell jönnöm, hogy még mindig nem érdekel a kis Crouch lelkivilága. Látom arcának minden apró rezdülését, azt a minimálisat, amit valahogy láttatni enged a pélhpofa mögül, látom, hogy komolyan elgondolkozik a szavaimon még akkor is, ha semmiféle megrendültséget nem mutat. És engem nem érdekel, pedig az előbb egy rövid pillanat erejéig tényleg elhitettem magammal, hogy mégis. Egészen addig ülök egyenes háttal, arcomon az érdektelen kifejezéssel, míg végül megtalálja a szavakat, amik többé kevésbé igazolják a feltevéseimet. És szépen, fokozatosan megy fel bennem a pumpa megint, mert Antonin attól még érdekel, és az is, hogy mi lesz vele, vagy mi lehetett volna.
- Az nem az én dolgom volt – jelentem ki nemes egyszerűséggel, mert igaz is. Én voltam az első, aki az ottlévők közül felfogta, hogy semmi közünk ehhez, és én voltam az, aki Antonin intésére a többieket visszafogta. Mert szerintük igen is el kellett volna gyepálni ott helyben Crouch Jr-t. De én különösen nagy erőt fércöltem abba, hogy a többieket meggyőzzem, álljanak csak bambán, tátott szájjal. És azt hittem, helyesen teszem, de most már, hogy tudom a kimenetelt, már egészen másképp látom. Arcomon, ennek fényében megfeszül az összes izom, ahogy próbálok gátat vetni a bűnbánó arckifejezésnek. Mintha én lennék kurvára a hibás mindenért, ami történt.
- Nem akarok semmit. Bár megérdemelnéd, Salazárra, megérdemled, hogy beverjék a képed, de hiszek a karmában és az emeberek józan ítélőképességében, úgyhogy az az orrbavágás nem várat magára sokáig. De nem én leszek az, nem itt és nem most. Nőj már fel, Crouch. Nem forog minden körülötted, bármennyire is szereted, ha mindenki rádfigyelne egyszer az életben – hangom csöpög a rosszndulatú célozgatástól, a rosszmájú megjegyzéseimet nem akarom zsebre tenni, elkendőzni, akkor is, ha tényleg nem áll szándékomban senkit megverni. És persze óhatatlanul is előjön belőlem az az ócska hipokrata, aki valójában vagyok, de ennek már az égvilágon semmi köze Crouchoz, a feltűnési viszketegségéhez és a szociálisan szuicid megnyilvánulásaihoz.
Fel kellett volna készülnöm erre a replikára, mégis úgy ér, mint egy jólcélzott rúgás az alhasamba. Kegyetlen, pedig csak az igazat mondja. Még csak meg sem próbálja eltúlozni a helyzetet. Arcom fájdalmasan megvonaglik, amikor keze végigsimít az alkarján, és a tekintetem automatikusan vándorol a sajátomra. Csak egy egyszer, fekete talár, semmi más. És mégis érzem, hogy a vér fokozatosan az arcomba tolul, érzem a melegséget, és az égő viszkető érzést, amit valahányszor érzek, amikor rágondolok. Igaz, ha rajtam vagy a srácokon múlik, nem emlegetjük. Olyan mint a szarás evésközben, tabutéma. De még a saját fejemben is az, és most, hogy Crouch ilyen élvezettel, ilyen gátlástalanul önelégült fejjel tolja az arcomba, már képtelen vagyok elfeledkezni róla.
- Valóban – bólintok nagysokára, kimérten, visszafogva minden bennem dúló indulatot, és csak ezután pillantok újra a felemás szemekbe, mintha Crouch direkt csinálná, hogy mégobban felbassza az embert a puszta lényével. - Remélem azért minél messzebb lesz a tiédtől – épp egy rándulás az egyenesvonalú szájon, ennyi, ami tőlem telik, de elég ennek a pár izomnak a megfeszítése, hogy az agyam legalább gondolatban képes legyen tovább vánszorogni.
Nehéz lenne megmondani, hogy mi jár a fejemben, amikor átdobom neki a galleont. Talán teljesen megőrültem, vagy talán csak megindult az a szaros emésztési folyamat, amely során tudatosítom magamban, hogy mindegy kinyírom-e Crickerleyt, attól az a jegy rajtam van. Majd következőkor nem lesz olyan szerencsém, hogy egy számomra semmitmondó fazonra küldenek rá, aki már így is csak zöldségként funkcionál, hanem valami sokkal alpáribbat talál ki a Nagyúr. Talán akkor egyedül leszek. És egyébként is valami gyermeki dacból érzem, hogy nem hagyhatom, hogy Crouch maga alá gyűrjön.
És a galleon a levegőbe emelkedik, a fény megcsillan rajta minden egyes alkalommal, ahogy pördül egyet.
- Fej – vágom rá gyorsan, és próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, de olyan száraz a torkom, mintha vattával tömték volna tele. Mit fog szólni Alecto, ha megtudja? És Agatha? És az anyám? Mintha érdekené. Mintha nem próbálná homokbadugni a fejét mindannyiszor, ha szóba kerül a téma. Mintha engem érdekelne egyáltalán, hogy a szüleim mit szólnak. Soha egy percig sem érdekelt a véleményük, már kölyökkounkban sem. Talán minden másképp történik, ha Alecto helyett ők lettek volna a családom. De már késő.
Fej.
A tenyerem indokoltalanul nedves. Pedig meg kellene könnyebbülnöm. Én választhatok, simán beküldhetném Crouchot. Túllennénk rajta, és egy óra mlva már Beckék farmján lehetnék, teljes lelki nyugalomban aludhatnék. De hiába ezt tűnik a kézenfekvő megoldásnak, minden egyes porckám tiltakozik. Makacsul bámulom az érmét Crouch lapáttenyerén, nem nézek fel. Lassan, ráérősen állok fel, mintha fájdalmas lenne minden mozdulat, pedig tulajdonképpen nem is ézek semmit. Mintha a testem megszűnt volna létezni.
- Akkor megyek én – jelentem ki hidegen, minden érzelmetől mentesen, mintha éppen fogat mosni indulnék lefekvés előtt, és az agyamban már azt pörgetném, hogy hányszor öblítem ki a számat.
Megállok előtte, és habár szeretném kiugrani ezt a pillanatot, vagy szeretném megkérni, miután végeztem, törölje az emlékeimet, helyette csak bámulok rá összepréselt ajkakkal, aztán kiveszem a kezéből a galleont, elvégre az enyém, és szerintem ő sem akarna azzal a tudattal élni, hogy tartozik nekem. Bár kitudja, lehet anélkül is úgy fog.
- Szóval a keringésjavító. Mi a neve? És mekkora az a megfelelő dózis? - s honnan tudsz te egyáltalán, ilyeneket bassza meg? Bazd meg. Igen, Crouch, te. Tartozol kurvára. Legalább ennyivel.
Legszívesebben ordítanék, de helyette ráharapok a nyelvemre, a galleont zsebembe csúsztatom, és ezzel a mozdulattal egyúttal letörlöm az izzadságot a tenyeremről. Várhatnánk is, hátha magától elpatkol reggelig. De minek?

But I don't really care

Van valami kétes élmény abban, ahogy a leszaromság mintaszobra képes indulatokat produkálni Dolohov földi üdve érdekében, szinte nem is leplezett érdeklődéssel figyeli. Nahát. Meglepetés. Mert bármennyire is marad a flegma pókerarc, a feszültség szinte úgy úszik a levegőben, mint a fertőtlenítő illata. A fertőtlenítő illata pedig kurvára kellemes, segít ébren maradni, koncentrálni.
- Örömteli, hogy te is így látod - von vállat végül, de ez csak elvi igazság, amelyben elvi síkon egyetértenek ugyan, valójában viszont ez az, amit még mindig nem tudott feldolgozni. Az ő szempontjukból megérdemelte volna, hogy darabokra szedjék, és miután Dolohov kiesett a játékból, már ő sem tudta volna visszafogni őket. De nem tették. Hagyták végigkúszni a padlón, összeszedni a kibaszott pálcáját, és elmenni. Bár igazság szerint kár lett volna az erőfeszítésért. Dolohov átka után úgysem tudtak volna újat mutatni. Mit számított volna pár jobbhorog? Üresen figyeli a rángatózó izmokat Carrow arcában, azt hiszi, hogy tudja, mi jár a fejében.
Ja, mert én aztán kurvára sértetlenül távoztam, tényleg.
- Hát persze. - Bólint, és közben hangtalanul felnevet, aztán odatapad a szájára ez a gúnyos, fensőbbséges mosoly. Hát persze. Hiszen ő Bartemius Crouch, az ifjabb, ugyan ki is ne vélné tudni az összes kis lelki gyötrelmét, a figyelemhiányát, a feltűnési viszketegségét meg a többi patológiás vonását? Talán tudják is. Nem olyan bonyolult lélek, hogy ne lehessen teljes egészében levezetni az egyenletet egy kocsmai összetűzésből. - Nagyon frappáns válasz. Nem mintha el tudnám képzelni, hogy bárkire is kezet emelsz, Carrow, de azért kösz a megnyugtatást - von vállat.
Nem is próbálja eltitkolni, hogy élvezi azt a fájdalmas rándulást Carrow mísz arisztokrataarcán, óh, nagyon is élvezi, hát tényleg még mindig itt tart ez a szerencsétlen rohadék, még mindig nem fogta fel, hogy a megtiszteltetés örökre szól, és nem játék volt, még mindig azt hiszi, elég elfordítania a fejét, ha csúnyát lát. Szélesebbre húzódik a mosolya, a más nyomorában lelt gyönyörűség felparázslik a szemében, önkéntelenül újra végighúzza az ujjait a karján, mintha az egész világon a legbecsesebb és legtörékenyebb dolgot cirógatná. A szakadék most válik teljessé kettejük között: Carrownak teher az, egy elrontott lépés, amiért ő fogcsikorgatva küzdött, amiért most is hajlandó akármit áldozni, ami egyszerűen maga a minden. Carrownak teher. Bosszúság, sőt indulat, megvetés, harag szűrődik a halk, még kettejük közt is alig hallható szisszenésébe.
- Neked semmi közöd ehhez az egészhez, Carrow, leszarod, sőt szégyelled - de aztán mégis leginkább csak őszinte, ahogy folytatja: -, akkor miért..?
Tényleg kíváncsi rá? Meg tudná érteni, ha választ kapna?
Végtelenül lassan emelkedik a magasba a galleon, végtelenszer körbefordul, mielőtt a kézfejére csaphatná, a tenyere is végtelen hosszú ideig süllyed és emelkedik, amíg fel nem villan mindkettőjük előtt az érme aranyló felszíne.
Fej.
Tehát ő csinálja majd. Némi halovány, kesernyés csalódottságot érez, amiért nem leckéztetheti meg Carrowt, dehát a végén ugyanez lett volna az eredmény: hagyta volna, hogy beszarjon, aztán pedig megcsinálta volna ő helyette. Ennek így kell lennie, most már tisztán érzi, amit az elejétől fogva, hogy neki kell végeznie Crickerleyvel. A gondolataiba merül, távolról érzékeli, hogy Carrow felállt, értetlenül pillant rá, ingerülten, nehogy már most azt képzelje, hogy akkor ő el is húzhat haza, és moshatja kezeit, már nyitja a száját, hogy ráripakodjon, amikor meghallja a mondatot, bár nem áll össze azonnal a szavak értelme. Megdöbbenését esélye sincs titkolni.
Hagyja, hogy kivegye a kezéből az érmét, értetlenül néz vissza az ádáz (vagy csak képzeli, hogy ádáz? ádáznak tűnik ezzel a sápadt elszántsággal, pengeszájjal) arcba.
- Honnan tudjam? - válaszol automatikusan, magától értetődő ingerültséggel. - Gyöngyajak, asztragálusz, bíbor bucchu, keserűlapu, ezek a leggyakoribb hatóanyagok, valami ilyesmi lesz a neve is. Néhány csepp lehet a normál dózis.- Úgy néz rá ez a kurva Carrow, mintha legalábbis medimágusi diplomája lenne, pedig egyszerűen csak elvégezte a házi feladatát, idáig terjedt. Felemelkedik ültéből, megáll a másik előtt. Jóval nehezebben jön a kérdés, mint amennyire gondolatban tűnt annak.
- Szóval? Te megszerzed, én beadom neki? Hogy csináljuk? - Hanyag nyugalommal, szinte félvállról kérdezi, de a pillantása élesen próbál támpontokat találni Carrow tekintetében.
Pontosan tudja, hogy értette. És ezzel valahogy visszahozta magát annyira, hogy újra emberszámba vegye. Sőt.
De mégis valami lebírhatatlan kényszert érez, hogy menekülőutat adjon neki ezzel a kérdéssel. Fasz tudja, miért. Mert Dolohovhoz és a Foltozott Üsthöz ennek kibaszottul semmi köze, az biztos.

I could look for inspiration

Éppen csak egy pillanatra, de valóban meglep, hogy így rámhagyja az egészet. Még csak eszébe sem jut bármit is felhozni a mentségére. Persze miért is akarna bármit is felhozni? Nem tűnik annak a magyarázkodós fajtának. Nekem meg valójában, eszem ágában sem volt bármilyen módon is akár elemezgetni behatóbban, egyszerűen csak a felszínes megfigyelés alapján hozott ítéletemet vágtam az arcba, és az is valószínű, hogy az Antonin iránt érzett aggodalmam csak tovább feszítette bennem a húrt.
- Szóval nem? És mégis miért gondolod ezt? - nem tudom, hogy mi ütött belém, miért érdekel egyáltalán a véleménye, de érdekel. Persze róbálok úgy tenni, mintha az egész egy jelentéktelen intermezzo lenne csupán, még csak felé sem fordulok, mintha valami nagyon érdekes mintázatok rajzolódnának ki éppen a falon a bejárati ajtó fölött pár centivel. De nem tudom nem észrevenni, éppen csak a szemem sarkából ahogy már szinte féltő gondoskodással húzza végig az újját az alkarján. Ez az idióta képes lenne, és babusgatná, ha kézzel fogható lenne. Mint valami elcseszett pincsit. És ettől felfordul a gyomrom. Komolyan felfordul. Én szándékosan nem nézek a saját alkaromra, még a gondolatát is ki akarom zárni a fejemből, de rohadtul nem megy.
- Mégis honnan a francból szeded ezt? Úgy nézek én ki, mint akinek kibaszottul nincs semmi köze az egészhez? - a hangom úgy csattan az üres folyósón, mint valami szánalmas beismerő vallomás.
Egészen remegek az indulattól, igen, mert ezt a szaros Crouch kölyök azt hiszi, hogy köze van bármihez is. És én meg vagyok annyira szerencsétlen, hogy egy pillanatra kiesek a szerepből, egy pillanat az egész, és máris mintha a kártyavár darabjaira hullott volna. Nem találom a megfelelő lapokat, nem tudom, hogy most mit kéne tegyek, vagy mit kéne mondjak, hogy ebből a szarból kihúzzam magam.
Kifújom a levegőt, aztán kínzó lassúsággal fordítom felé a fejemet. A szemem izzik még az indulatól, de az arcvonásaimat sikerült rendeznem. Idegesen túrok bele a hajamba, mégis mi a csudát mondhatnék ennek a seggfejnek? Hogy voltam olyan ostoba, hogy azt hittem, hogy ha követem Alectot, akkor majd soha nem hagy el, és hogy én majd képes leszek visszafogni az ámokfutásaitól?
Végül is miért ne mondhatnám ezt?
Jót mulatnánk szerencsétlenségemen, az biztos, és reggelre már vállt-vállnak vetve hagynánk el a Szent Mungót, a mi szerencsételen érzelmi roncsok legalább tartsunk össze alapon.
Annyira szerencsétlen az egész helyzet, annyira kínos, és végtelenül szomorú, hogy kínomban szárazon, hangosan nevetek fel, mindenféle érzelem nélkül.
- Valójában kurvára nem érdekel ez téged – határozottan ingatom a fejemet, és még csak meg sem próbálok neki valami értelmeset válaszolni. Az a kis szar. Most már tényleg kedvem lenne beverni a képét, de helyette valami egészen más történik. Valami makacs biznyítási vágynak sem éppen tisztességes, de éppen elég határozott gondolat, hogy ha a fejembe veszem, akkor maga Salazar Slytherin sem veri ki onnan. Ezzel a makacs igyekezettel tartom meg az aprót, veszem kézbe a dolgokat. Olyan átlátszó, olyan rémes ripacskodás, amit ott előtte eljátszok, hogy legszívesebben nekiszaladnék fejjel a falnak, legalább kétszer, vagy amíg szükséges. De helyette kihúzom magam és elé állok, és csak némán bólogatok minden egyes szavára, elraktározva minden egyes apró részletet, mintha nekem kellene beszerezni a halálost dózist. És valahogy Crouch is ebben a hitben él, de valószínúleg csak teszi a hülyét, már én sem tudnám megmondani, csak hogy egyre csak fogy a türelmem, és minél hamarabb meg akarok tőle szabadulni. És ha ehhez előbb Crickerleytől kell megszabadulnom...
Salazárra, mégis mi a fene ütött belém?
Olyan vehemenciával, öntudatomon kívül rágcsálom az alsó ajkamat, hogy a vérkiserken belőle, és a fémes íz betölti a számat.
Most még visszaléphetnék, kihasználhatnám az általa nyitva hagyott kiskaput. Sohasem volt még ilyen egyszerű, sohasem kínálták még tálcán, hogy egy idióta ballépésemet csak úgy semmisé tegyek. De nem, az túl egyszerű lenne, túl kézenfekvő, túl normális.
- A nővérszobában éjfél után tizenöt perccel van váltás, láttam, amikor bejöttünk. Addig még van tízenhét perced. Az azt jelenti, hogy a gyakornokok is akkor váltanak. Keresd Celestine Wilkes-t, vagy Dougherty-t, tudja a franc. Mond, hogy én küldtelek, nem fog visszautasítani – habozva nézek rá, és olyan meggyőződéssel darálom, mintha bármilyen jogom lenne Cece-t belerángatni bármibe is. Majd mielőtt még közbeszólhatna, folytatom.
- Persze, ha raktár túl kézenfevő, és neked éppen van a közelben egy két lábon járó patikád, akkor felőlem.. - egy vállrándítás az egész, aztán hátat fordítok neki, a falnak támaszkodok, szükségem van pár percre, egy mosdó szünetre, akármire. De várok vele legalább addig, amíg Crouch elmegy, és ha mázlim van, nem fosom itt össze magam előtte.
Aztán újra felé fordulok pár másodperc után, és a hátamat a csempének támasztom, miközben csak arra bírok gondolni, hogy mi van, ha ez a Crouch kölyök csak blöffölt, és Crickerley él és virul, és lenne esélye a felépülésre, és az egész nem csak valami kegyelemdöfés lenne. Miért kéne mégis elhinnem egy szavát is? Mi okom lenne bízni benne?
- Készülj arra, hogy hosszú éjszakánk lesz, ha beadom neki, nem húzhatunk el. Itt kell ülnünk, mintha mi sem történt volna, amíg ők nem szólnak nekünk – hangom megint tiszta, nyoma sincs a korábbi indulatnak. - Szóval, ha mégis látnál útközben egy sakkészletet...

But I don't really care

Ő viszont meglepődve fordul felé a kérdésre. Ez tényleg valódi kérdés? Vagy újabb gúny? Eddig nem érezte magát azért teljesen Asperger-szindrómásnak (bár a biztonság kedvéért néhányszor kitöltött egy pár nemzetközileg elfogadott diagnosztikus kérdőívet), de Carrow-ban olvasni komolyan megedzi az emberismeretét. Vállat von, és előrefordítja a fejét, bár a pillantása időnként ellenőrzően vissza-vissza tér Carrow-ra, hogy komolyan még mindig jó leplező technikának gondolja-e ezt a merev mozaikbámulást.
- Kinézem belőled, hogy véres történelmi ereklyéket meg sötét ritkaságokat gyűjtögetsz, vérfarkasviadalokon fogadsz meg foglyulejtett kentaurokra meg kislányvélákra licitálgatsz titkos pincékben, aztán szemrebbenés nélkül végignézed ezzel a szenvtelen és kifinomult arckifejezéssel, ahogy a házimanótok levagdossa a saját ujjait, mert portörlés közben véletlenül összetörte a gyűjtői értékű méregfioláidat. Gond nélkül, tényleg, bármit. – A tekintete újra megállapodik az elkényeztetett, dúsgazdag aranyvérű aranyifjú tankönyvi illusztrációján, és kissé elmosolyodik, gunyorosan, lekicsinylően. – Egészen addig a pontig, amíg moccannod sem kell érte. De hogy te bemocskold a finom kezed, személyesen? Ugyanmár, Carrow. Te egy finom lélek vagy. Úrifiú. Az ilyesmit meghagyod azoknak, akiknek muszáj megtenniük helyetted.
Talán azért, mert erre az önkéntelennek és már-már őszintének tűnő kérdésre ilyen könyörtelenül szabatos választ adott, talán azért hagyja utána szó nélkül a felcsattanást. Mert Carrow kiesik önmagából, és úgy ripakodik rá, hogy ha ő nem uralkodna ennyire gondosan minden egyes rezdülésén, akkor biztos összerezzenne vagy hátrahőkölne, ha nem is az ijedtségtől, de mindenesetre a megrökönyödéstől. Így is meglepettség, értetlenkedés villan a szemében, mielőtt egy pislantással újra kiürítené. Végignéz rajta. Alaposan. Viszonozza az indulattól izzó szempár pillantását a maga üres, hűvös tekintetével, aztán nagyon lassan vállat von, és elfordítja a fejét. Puszta tisztességből nem hagyja eluralkodni a száján azt a nagyon is értő, kesernyésen gúnyos, cinikus félmosolyt, ami még ilyen visszafojtott, kezdetleges formájában is azt üzeni: Én is csináltam már visszafordíthatatlan faszságokat, Carrow. Felismerem, ha látom. De nem mond semmit.
Még akkor sem, amikor Carrow végre megszólal, bár nyilvánvalóan csak azért teszi, hogy valahogy úrrá legyen a saját ingerültségén vagy szégyenén, amiért kimutatta ezt az ingerültséget. Újra csak vállat von, pedig segíthetne neki, valószínűleg bármi, amit mondana, segítene továbblépni a feszengésből, pedig nagyon nem tudna mást mondani, mint hogy… rendben, kimondja:
- Te és a röhejes motivációid? Talán tényleg nem. A közös ügyünk viszont nagyon is. És ha előbbinek köze van az utóbbihoz… akkor akár akarom, akár nem, érdekel.
Így aztán elmagyarázza, mit és hogyan, és komolyan elhiszi a megérzés ellenére, hogy Carrow be fogja érni azzal, hogy megszerzi a gyógyital mérgező dózisát, aztán rálőcsöli a munka oroszlánrészét (bár végülis technikailag a beszerzés jelent egyáltalán munkát, mert aztán becsorgatni egy fél fiolát Crickerley öntudatlanul nyitva álló, rossz fogú és máris bomló leheletű szájába már nem igazán teljesítmény, csak akkor, ha vannak még morális aggályaik, amelyeknek tulajdonképpen létezniük sem kellene). Pillantása fürkészően vándorol ide-oda Carrow sima, szabályos arcán, próbálja leküzdeni a késztetést, hogy azt bámulja premier planban, ahogy a másik éppen darabokra cincálja a saját ajkait. Végül egy másodpercre megállapodik a tekintete egy kiserkent vércseppen. Milyen ideges, állapítja meg valami sovány, szomorú elégtétellel, na, nem mintha ő nem lenne az, de kénytelen uralkodni magán, jó lenne, ha legalább egyikük észnél maradna.
Tizenhét perced. A szemöldöke a homloka közepéig szalad, sok mindenre számított, leginkább arra, hogy mindent neki kell majd csinálnia, de az, ahogy Carrow kiadja a feladatot, valahogy letisztázza a dolgokat. Értetlenül néz vissza rá, majdnem egy percig mérlegeli, hogy ezt most valóban úgy értette-e, és egyáltalán miért, amikor felkínálta neki a menekülőutat, amire szüksége sem volt, hiszen a szerencse neki kedvezett, rá osztotta a döntés jogát. Ez így nem jó. Nem stimmel. Szóra nyitja a száját, hogy akadékoskodjon, de aztán be is csukja, és bólint, hagyja, hogy elforduljon, nekidőljön a falnak. Hát rendben. Néha kénytelen az ember ilyen kesztyűs kezű Carrow-kat is akaratlanul tisztelni az értelmetlen, logikátlan balfaszságukért.
Már el is indulna, a lábában a lendület, mikor Carrow mégis visszafordul. Nem néz rá, csak elmosolyodik a szavain, aztán már megy is:
- Igen. Jó.
Még van két percük a váltásig, mikor visszatér, a gyógyító épp szembejön a folyosón, együttérzően rámosolyog, ő mereven vissza; a zsebében már ott az ólomsúlyú fiola a bíbor bucchu oldatával, ebből tartották a legnagyobb mennyiséget, így valószínűsíthető, ez az elsőként választandó szer, és Crickerleyt is ezzel kezelik. De ha nem is, egy újabb agyvérzés vagy egy kiadós belső vérzés kapcsán nem fognak minden részletre kiterjedő boncolást végezni rajta, hogy mérgeket keressenk, az egyszerűbb vizsgálatok pedig nem fognak szándékos túladagolást mutatni. A fiolán feltüntették az adagolást is, így még könnyebb dolguk van. Leteszi a hóna alatt tartott sakk-készletet Carrow mellé, aztán a kórterem ajtajához lép, keze máris a kilincsen. Minek vesztegetnék az időt?
- Nélkülem nehezen magyaráznád el, mit kerestél odabent – teszi hozzá halkan magyarázatképp, de a pillantása elárulja: még most is visszaléphet, ha akar. A fiola továbbra is az ő talárzsebét nyomja.

I could look for inspiration

Hihetetlen, de egészen egy másodperccel ezelőttig azt hittem, a mai estén már semmit nem képes nekem mondani, ami akár csak egy hangyafaroknyit is izgalmasabb lehetne a színes mozaikból gondosan összerakott csempénél, és most mégis azon kapom magam, hogy magasról teszek a mintázatokra, és helyette előbb valósággal megütközve bámulok rá, mintha próbálnám felmérni, vajon mi a fracot szívhatott Crouch, mielőtt ezt a haknit bevállalta, csak azért, hogy végképp meggyőződhessek, hogy teljesen komolyan beszél. És ettől az egész torokszorítóan elkeserítő és valami megmagyarázhatatlan módon mulatságos egyszerre. Valami olyasmi, amire nem számítottam.
Pedig nem most találkozok ezzel a ténnyel, hogy valahogy alaptermészetemből adódóan képtelenek az embere kiismerni. Se ezt, se azt, minden biztos, de annak az ellenkezőjére is mérget vehetnének akár. Én meg ahol érzem, ezt a kételyt, a kettős érzést csak táplálom. Mégis, ezek a legszórakoztatóbb és ijesztőbb vaktalálgatások velem kapcsolatban.
Így történhet meg, hogy az a szerencsétlen Crouch annyira végzetesen mellélőtt, és ugyanakkor ráhíbázott legbelső lényem lényegére, hogy nem tudok mást tenni, engedem, annak a bújkáló félmosolynak, ami éppen csak egy pillanatra bukkan fel az arcomon, de valami lágy, bizalmas légkört áraszt. Aztán el is tűnik, ahogy jött, homlokomra visszarajzolódnak a határozott redők, Salazárra, korán fogok vénülni, ha ezt az évet tőlélem egyáltalán.
- Hm.. ez több, mint hízelgő, de azt kell, hogy mondanom, kicsit túlmisztifikálsz, Crouch.
Vagy ennyire fáradt vagyok, vagy csak képtelen már az agyam feldolgozni ezt a sok alakoskodást, mintha néha szándékosan meg-megakadna az az istenverte lemez. Elengedi a kirohanásomat. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy végképp lealázzon. Valami ki nem mondott, megfoghatatlan és körülhatárolhatatlant hálát érzek most, amelynek a pontos paraméterei valahol eltűntek a köztünk létező éterben. Nincs hosszúság, szélessége, mélysége, sőt, még anyaga sincs, de ott van, még akkor is, ha különösen illékony, és az első adandó alkalommal semmivé foszlik, amikor Crouch újra megszólal.
- Zavarbejtő ez a figyelem, de csakhogy eloszlassam a kételyeket a fejedben, tisztázzuk, azért vagyok itt, amiért te is. Mert ezt az átkozott parancsot kaptam. Szerintem mindketten tudjuk, hogy nincs túl sok választásom – nem tudom, hogy mennyire bírok meggyőző lenni ebben a pillanatban, mégis működi az egész, szinte meglepő egyszerűséggel. Crouch most túllép a tőle várt fölösleges akadékoskodáson, és azt teszi, amit mondtam. Félig elnyíló ajkaimon keresztül egy halk, mély sóhaj távozik a tűdömből, a falnak dőlve, tenyeremet a hideg csempéhez szorítom. A gyomorgörcsön aligha segít, de legalább lehűsít egy kicsit, éppen amennyire szüksgem van a hideg fejre most.
Hiába voltam olyan rohadtul határozott, most minennél jobban kívánom, hogy ne jöjjön össze ez az átkozott terv. De tudom, valahol nem is olyan mélyen, hogy úgy lesz, ahogy az előbb előadtam. Cece ott lesz, és amint meghallja a nevem, képes megtenni bármilyen őrültséget, ó, az az ostoba lány, bárcsak ne tenné. Bárcsak gyűlölne, és most akarna kicsinyes bosszút állni rajtam, ahogy ezt a nők szokták.
De Crouch visszajön, meg sem lepődök, hogy milyen pásodpercre pontosan igazította a lépteit ehhez a tervhez, mintha csak ő mérte volna vonalzóval pontosan minden kibaszott lépést az előző este szobájának magányában. Sokkal precízebben, ahogy én azt valaha tettem volna, és ha most ráhagynám, akkor minden tovább olyan flottul működne, de a kis Crouch pont erre számít. Hogy igaza lesz, és tényleg nem vagyok hajlandó bemocskolni a kezem, mert valljuk be, sohasem tettem. Mindig ott volt a hátam mögött Alecto, vagy Antonin, de még Archie is, hogy elvégezze a piszkos munkát, hogy mentse a seggem, hogy minden flottul menjen. Az évek során, bármiről is volt szó, már a zsigereikbe ivódott, mint valami természetes, ösztönszerű reakció. De Croucból hiányzi ez a reakció. Mindössze mindig ott akar lenni, mindig az első sorban, ott, ahová a figyelem összpontosul, ott, ahonnan a jutalomfalatokat reméli.
Én azonban nem vágyom dicsőségre, és soha ne is vágytam. Ezért olyan rohadtul nehéz az egész. Felnézek rá, egyenesen a szemébe, arcomon valami rosszindulatú vigyor bújkál.
- Komolyan, a vécére is kísérj majd el, ha ezzel végeztünk. Tudod, hogy nem szeretem beocskolni a kezemet – ellököm magam a faltól, aztán mivel nem hagy más választást, követem a kórterembe.
Intenzív rothadásszag, ami fogad. Nem tudom, mire számítottam, de arra biztos, hogy majd a fertőtlenítők szaga elnyomja ezt az undorító szagát az enyészetnek, de egészen biztos már, hogy nem blöffölt. Tényleg fél lábbal a sírban van. Talán már meg is halt. Mégis honnan tudhatnánk? Sosem láttam még haldoklót, de hullát sajnos már eleget, és azokra egészen hasonlít, már amennyit a könnyszitán keresztül látok. Csípi a szemem, egyenesen marja már ez a szag, és szinte észre sem véve, hogy mit művelek, alkaromat az orrom elé emelem, másik kezemmel becsukom magam mögött az ajtót. Aztán mindenhol tüzetesen körülnézek, mintha nagyon is próbálnám leelenőrizni, hogy nem bújkál-e valaki a függöny mögött vagy az ágy alatt, pedig egyszerűen csak nem akarom azt a testet bámulni. Akkor biztos elhányom magam.
Aztán végre Crouchon állapodik meg a tekintetem. Nem akarom, hogy lássa, hogy tétovázom. Nem akarom, hogy azt higgye, akár egy percig is hagyom, hogy a fiola nála maradjon.
- Mi van? Akarsz még egy utolsó, érzékeny búcsút venni? - mintha érdekelne, mintha bármit is érezne Crouch, a saját kibaszott büszkesége úgysem engedné meg, hogy megkérjen, várjak még egy kicsit. - Ha nem, akkor add már ide azt a rohadt fiolát. Mi az egyáltalán? Mit kaptál? - újabb értelmetlen kérdés. Mintha nem lenne mindegy, csak legurítom a torkán, aztán elverem Crouchot a sakkpályán. Szándékosan kerülöm az arra vonatkozó kérdéseket is, hogy hogy sikerült megszereznie. Ne akarom tudni. Apró árnyékfoltok kezdenek játszani a szemem előtt, a szoba falai mintha összezáródnának körülöttem. minden elsötétül, mintha csak teljesülne a kívánságom, hogy süket és vak legyek csak most mégegyszer utoljára.

But I don't really care

Nem készül pszichomedimágusnak, de még csak legilimentornak sem – tulajdonképpen nem készül már semminek, kész van, már nem kell az életművéhez az sem, hogy jövőre iskolaelsőnek válasszák –, Carrow lelki világa pedig nem több egy pillanatnyi beszédtémánál, amely esetleg megakadályozhatja, hogy bekattanjanak egymás társaságától, mielőtt még egyáltalán a feladat végrehajtásához kezdhetnének. Ezt a funkciót betölti. Az, hogy beletalál vagy mellényúl, nemhogy nem becsületbeli kérdés, de rohadtul egyáltalán nem is érdekes, nem is kérdés. Mindössze vállat von.
Határozottan beteges ez a mosoly, nem áll jól. Majd ha megint kifogynak a témából, esetleg megjegyzi, egyszer, talán.
- Örömömre szolgál – biccent, és még csak nincs is gúny a hangjában, egyrészt mert a mondat ebben a kontextusban géphangon is tökéletesen szarkasztikus, másrészt mert mégiscsak ölni jöttek, ha egyszer majd elkezd hinni a karmában, akkor lehet, hogy megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy élete első szándékosan kivitelezett gyilkosságának estéjén Carrow egójának simogatásával bedobott egy jócselekedetet is a karmagépbe.
Faszt. Le van szarva az egész.
- Én is erről beszéltem – rántja meg a vállát újra, és egyre inkább úgy érzi, hogy valami végtelen nyugalom árasztja el, a tökéleteles érdektelenség semmihez nem hasonlítható, biztonságos nyugalma, amely eltompít és kizár mindent, Carrowt, Crickerleyt, a gyógyítókat, néhány abszolút nirvánányi pillanatra még az Azkaban gondolatát is. Igen. Őtudja, miért van itt, és ez egészen máshogy cseng és más visszhangot ver benne, mint Carrowban. – De ez megint a mosod kezeid, Carrow – fűzi hozzá unottan, színtelenül. – Van választásod. Mindig van választás. Akkor is volt, amikor magadra vetted – kósza simítás a bal karján –, és azóta is, folyamatosan. Engedelmeskedsz a parancsnak vagy elbaszod. Eljössz vagy nem. Megteszed vagy nem. És választottál. Te választottad, hogy itt vagy. – A tenyere egy pillanatra betakarja egészen a Jegyet, amelyet ugyan nem lát, akkor sem látná, ha felhajtaná a talárja ujját, de pontosan tudja, hogy hol van, milliméterre pontosan. Egy pillanatra eszébe jut Selwyn tenyere ugyanazon a helyen, de most ez a gondolat sem vált ki semmilyen érzést. Selwyn tenyere már nincs ott. De a Jegy ott van. Tökéletes nyugalom: virrasztás a Gecsemáné-kertben. Csak ő egész más isten fiának gondolja magát.
- Egy fasz vagy, ha ki akarod vonni magad a döntés felelőssége alól, csak mert elviselhetetlennek gondolod a többi alternatíva következményeit.
Csak akkor lesz ideges, amikor már folyosókkal messzebb jár, pedig minden úgy megy, mint a karikacsapás, mintha aprólékosan előretervezett volna mindent. Carrow barátnője együttműködik, a bájitalkészletek mennyisége könnyű tippadás, a fiolán még a kibaszott adagolás is rajta van. Nem azért ideges, hogy megtegye vagy ne tegye, ő már döntött, teljes tudattal, és ehhez a döntéshez hű. Azért ideges, hogy jól csinálja.
De az Azkaban-rémálmaival nem nehéz elképzelnie, hogy ha őt nem egy nagyon benső és nagyon önkéntes, nagyon tudatos döntés hozta volna ide… hát, bármennyire is mély megvetéssel viszonyul Carrow attitűdjéhez, a relatív összeszedettsége azért valami paradox módon mégis tiszteletreméltó. Halványan, mereven, minden bizalmasság nélkül mosolyog vissza a kaján szöveg hallatán, de a szavai mindenesetre nem rosszindulatúak:
- Nem tudom eldönteni, hogy arra utalsz, hogy ennyire ritkán mosod meg a farkad, vagy arra, hogy máris beszartál, de oké.
Úgy nyit be, hogy eszébe sem jut, hogy ez az egész Carrow számára is felkavaró lehet. Mért lenne? Elvégre a maguk korabeliek azért már szembesülhettek a halállal. Bár talán nem a legocsmányabb arcaival – a halálos átok szép és tiszta ahhoz képest, amit a természet művel a testtel. A becsukott ajtó mögött szinte vágni lehet a bomlás szagát. De hát láttak már csúnyábbat, mindketten, nem?
Arra viszont nagyon is felkészült, volt rá ideje, hogy Crickerley látványa újra felkavarja, és újra felveti benne a dilemmát, hogy ezt az öreg auror érdekében vagy ellenében teszi-e… és most, hogy tudja, hogy nem neki kell megtennie, sokkal könnyebb beismerni, hogy ez a dilemma létezik, és a perfekcionizmus csalódottsága alatt valójában megkönnyebbült Carrow döntésétől.
- Kussolj – sziszegi, végtére is mit számít már, ha Carrow is tudja, hiszen Crickerley így is, úgy is eltávozik az árnyékvilágból. Ő meg nem akar búcsút venni, mert nincs kitől, ez nem Crickerley, nem a lényege, csak az üres kartondoboz, ami utána marad, még ha most lélegzik is, ritkásan, kínlódva a bájitaloktól és bűbájoktól, amelyek életben tartják. Nem, nem kér időt, a fiola első említésére habozás nélkül előveszi, és átnyújtja, sőt még válaszol is az értelmetlen kérdésre: - Bíbor bucchu. – És csak akkor látja meg, amikor már másodpercek óta hiába tartja a fiolát, és végre ránéz, hogy Carrow - Carrow - örökös unott arcából kiszaladt a vér, az a flegmán meghúzott szája ellilul, a szeme befelé fordul - Carrow! -, a fiola kiesik a kezéből, ahogy a másik teste meginog és dőlni kezd.
A fiolát kapja el előbb. Carrow testének becsapódását már csak tompítja, ahogy az utolsó pillanatban belemar a karjába. Egy pillantás az ajtóra. Egy pillantás Crickerleyre.
Dönt.
Cselekszik.

Fogalma sincs, mi jut el Carrow agyáig abból, ami történik, a segítségért kiáltás, amibe belepréselte minden idegességét, a határozott, nyugtató, csitító szavak, az, ahogy kiviszik a folyosóra és sokkfektetésbe emelik a lábát, az, ahogy ő végig kapaszkodik a karjába, mintha nem tudná elengedni, és egy másik véraláfutást kapar bele, alig valamivel messzebb onnan, ahol először megragadta, mikor összeesett, a saját felismerhetetlenül rekedt hangja, ami a gyógyító szavaival alkot valószínűtlen mozaikot a fertőtlenítő és a forró csokoládé gyomorforgatóan édes elegyével.
- … sajnálom, az én hibám, nem szabadott volna, csak …
- … előfordul… ezért nem szoktuk engedélyezni …
- … én csak el akartam … én csak …
- … jobb lenne, ha hazamennének a barátjával …
- … nem akarta, hogy egyedül bemenjek … azért kísért el, hogy …
- … most már nyugodjon meg … minden rendben lesz …
- … azt hittem, hogy ő is …
- … biztosan nagyon közel állnak egymáshoz …
Az ujjai olyan mélyen vannak Carrow karizmai között, hogy az az érzése, hogy simán le tudná modellezni a felkarcsontját bármikor fejből. Szóval ja, nagyon közel állnak egymáshoz. Illetve Carrow fekszik, ő ül, az érintetlen és értelmetlen bögrét és Carrowt hasonló intenzitással szorongatva. Csak akkor engedi el, amikor magához tér végre, akkor felsimít a karján vállcsúcsig, és tesz egy olyasféle fejmozdulatot, mintha a homlokához akarná simítani a sajátját, de erre valószínűleg nincs szükség, hogy még meggyőzőbb legyen, mennyire közel is állnak egymáshoz, biztosan elég a merev modorához illően mérsékelten megrendült, reszelős géphang és a vörös szemek.
- Elvesztetted az eszméletedet, Amycus – suttogja jól hallhatóan. A vörösre dörzsölt szemeiben nyugalom. Igazából nem is kellene, hogy a fizikai- és szemkontaktust kihasználva megpróbálja beleüvölteni legilimenciával a másik agyába: MEGCSINÁLTUK.
- Tessék. Forró csoki. Sajnálom.

I could look for inspiration

Valami elemében kifacsart, elcseszett világ fogad odabent a sötétben, két lehunyt szemhéjam mögött, ahol éppen csak halvány derengésként tör át az erős neonfény. De hát az neon fénye egyáltalán vagy már a túlvilág üdvözöl? Vagy éppen Crickerleyt? Csak éppen rosszkor vagyok rossz helyen? Na igen, ezt nem győztem hangsúlyozni egész életemben, csak úgy halkan, magamban. Persze voltak idők, mikor tökösebb voltam, ajkamra vettem a szavakat, ha Agatha a közelemben volt. De talán az egész csak egy színjáték volt, vagy ahogy Crouch mondta, mosdattam magam. Hogy a szemébe tudjak nézni. De ugyan a mai nap után, vagy akár az elmúlt hónapok után egyáltalán a szemébe tudnék-e nézni valaha?
Mintha a világ legkényelmesebb, leghatalmasabb párnájába süppednék, egyre mélyebbre és mélyebbre, de ahelyett, hogy légszomjam lenne, és fuldokolni kezdenék, a testem felszabadul, a zsigereim egyenként válnak súlytalanná, anyagtalanná.
Ebben az elcseszett világban Alecto szája résnyire nyitva marad a meglepetéstől amikor elmondom neki, hogy végeztem az öreggel. Szemében fesztelen, izgatott csillogás. Úgy néz rám, mint ahogy még soha azelőtt: büszkeséggel, rajongással. Felém hajol, szinte érzem a hideg leheletét az arcomon, hosszú szempillájával végigsöpör az arcomon és az univerzum kitágul, magába szippant. Összepréseli a mellkasomat, a bordáimat, a tüdőmet. Levegőért kapok táguló orrlyukkal, tátott szájjal, tágra nyílt pórusokkal.

Nem tudom, hogy melyik elcseszettebb világ. Ez, vagy amelyikben felébredek.
Crouch vörös, szinte vizenyős szemei, a homloka, ahogy majdnem érinti a homlokomat. Lidércnyomás, mintha egy újabb rémálomba csöppentem volna, és egy pillanatig elképzelem, hogy ez a valóság. Az agyam játszik velem valami kegyetlen játékot. De minden túlságosan valóságos. Ahogy forrócsoki illata keveredik a kórházszaggal,
Crouch csontig hatoló, fájdalmas szorításának nyoma.
A retinámat égető kórházi fény és steril fehérség.
Vajon hogy kerültem ide? És ő miért ragaszkodik ahhoz, hogy a kezemet szorongassa?
Ki akarom rántani és felülni, de olyan erősen tart, hogy képtelen vagyok, csak oldalra feküdni újra és lehunyom a szemem, hátha az egész csokigőzös lidércnyomás abbamarad.
De akkor a hang a fejemben, olyan kristálytisztán, kegyetlenül és érzelemmentesen, hogy nem is hiszem el, hogy Crouch arról beszél. És hogy ilyen kicseszettül jól megy neki az a szaros legilimencia hatodéves kis szaros létére, de legfőképp a tehetetlen düh keríti hatalmába minden zsigeremet. És fogalmam sincs, hogy azért vagyok-e dühös, mert amíg ő "learatta a babérokat", addig én ájultan hevertem a padlón vagy ami még szörnyűbb, a karjaiban. Vagy azért mert Crouch éppen most ölt meg valakit hidegvérrel és ahelyett, hogy teljesen kikészülne, kihasználja a helyzetet, hogy papás-mamást játsszon velem az egész nővérgárda előtt.
Engedelmesen veszem el a forrócsokit, a nagyon forró csokit, aztán a kezem megremeg és nemes egyszerűséggel ömlik az ital Crouch ölébe.
- Jaj, ne haragudj, milyen szerencsétlen vagyok - nézek rá ártatlan arccal, minden energiámat beleviszem, hogy nehogy ordítani kezdjek inkább helyette, vagy kiboruljak, és csapot-papot hagyva kirohanjak. De helyette feltápászkodok, ülőhelyzetbe, és egészen előrehajolva, szinte kétrét görnyedve vizsgálom ál-bűntudatos képpel Crouch nadrágján a foltot. - Úgy fest, majd ki kell mosnunk ezt otthon, Barty - nézek fel rá farokmagasságból és azt kívánom, bárcsak megint elájulhatnék.
- És Mr. Crickerley? - nézek most a nővérre ijedt összezavarodott szemekkel, amit még csak nem is kell megjátszanom annyira. - Amikor bementünk, úgy tűnt mintha...
- Sajnálom - bólint a nővér részvétteljes arccal, én meg hirtelen megszédülök, és bele kell kapaszkodnom Crouch nadrágjába.
Legszívesebben beleordítanék én is a fejébe, ahogy ő tette. Ne szólj hozzám, csak húzz el a francba, te beteg fasz. De helyette újra csak ránézek.
- Sajnálom, Barty, tudom, mennyit jelentett neked - a szavak idegenek, de annyi melegség, amit beléjük préseltem, még a kivégzőosztagot is meggyőzné, hogy mennyire sajnálom. Pedig egy francot, pont Crouchot kellene sajnálnom?

But I don't really care

Hogy a világ mikor fordult ki ilyen rettenetesen a sarkaiból, azt nem tudná megmondani, észrevétlenül történt. Amikor leküldte azokat a cseppeket az adagolásnak megfelelően Crickerley torkán, még minden rendben volt. Úgy érezte, minden rendben van, talán soha nem volt ennyire rendben. Amikor néhány milliszekundum alatt eldöntötte, hogyan rángatja ki Carrow ájult seggét a sajátjával együtt ebből a szarból, kristálytisztának és frissnek érezte magát, az okok-cselekedetek-következmények annyira érthetőek voltak az agyában, mint egy pontosan kidolgozott algoritmus rajza. Most, amikor Carrow dühös pillantása összekapcsolódik az övével, már nyilvánvalónak tűnik, hogy nem stimmel semmi sem. A dühét is inkább érezni véli, mintsem látja, és annyira összemosottnak érzi kettejüket fizikailag is, hogy az már önmagában beteges kéne legyen (de hát végül is együtt csinálták ezt, mért ne érezhetne valami elbaszott rendkívüli közösséget vele), nagyon lassan jut el az agyáig, ahogy belemoccan a kezébe, hogy Carrow válla és az ő keze két külön entitás. Teljesen idegenként nézi végig azt is, a saját testétől idegenül, ahogy megmozdul, hogy segítsen neki felülni. Valami olyan nyugalom van benne, mint sokk után a szedálástól. Teljes disszociáció.
Azt se tudja, hogy egyáltalán sikerült-e elmondania Carrow-nak, amit akart.
Érthető, hogy dühös. Elvégre lenne oka magát szégyellni. A düh és a szégyen könnyen kapcsolódik össze. És végül is elvette tőle a feladatot, amit Carrow teljesen érthetetlenül képes volt végre magára vállalni. Ezzel valószínűleg helyrehozhatatlanul megfosztotta valamitől. De mitől is? A felelősségtől? Attól, hogy végre azt érezze, képes volt dönteni és odaállni a döntése mellé, nem csak úgy történtek vele a dolgok? Ezek a gondolatok csak úgy vannak, de nem jönnek sehonnan, nem kapcsolódnak semmibe.
Még azt is valahogy kívülről szemléli, hogy úgy tűnik, már nincs szükség tudatos gyerektelenségre ahhoz, hogy a Crouch vérvonal menthetetlenül kihaljon, mert Carrow tesz róla a kibaszott forrócsokival. Fel se szisszen, mintha nem lennének érzőidegvégződések rajta (most olyan, mintha nem is lennének, most olyan, mintha Carrow akár itt helyben meg is nyúzhatná, és szemernyit se számítana, nyilván az adrenalin), csak alig láthatóan feszül bele az arca; maga a mozdulat még nem lett volna egyértelmű, arról, aki képes egy gyilkosság közben elájulni, bármilyen bénaságot el tud képzelni, de a körítés könnyedsége mindenesetre nyilvánvalóvá teszi, hogy szándékos volt. Micsoda körítés. Hagyja, hogy Carrow játsszon, láthatóan elemében van hozzá. Legalább nem bassza össze, amit ő felépített.
Azt gondolta, most van köztük valami… a fasz se tudja, kontaktus, közösség, kapcsolódás?
Hát kibaszottul nincs semmi.
Rohadtul egyedül van.
És ennek valahogy nagyon bizarr tudatába is kerülni, miután már végigélt egy életet tök egyedül, és bele se szart ebbe az egyedülléthez. Valahogy megfosztottnak érzi magát tőle. Valahogy most kurva jó lenne kapcsolódni bárkihez, még ehhez a hülye Carrowhoz is, lefeküdni ide, és csak hallgatni és nézni a plafont és hallgatni valaki más lélegzését, amíg minden újra ugyanolyan nem lesz, mint előtte volt. Valahogy jó lenne, a picsába.
- Semmi baj – mondja automatikusan. Azért az első dolga mondjuk az, hogy kiveszi Carrow kezéből a bögrét, talán csak egy fél korty maradt benne, de azért megkímélné magát egy újabb kör égési sérüléstől, ha a hőkasztráció már meg is történt.
Most ez az alibijelenet is annyira röhejesen hamisnak tűnik, hogy nem is érti, hogy jutott eszébe, és hogy nem esik le a gyógyítónak egyből a valóság. Pedig Carrow igazán belead apait-anyait.
- Azt hiszem, egyedül is meg tudom oldani – préseli ki magából a szavakat, de nem tudja még egyszer a keresztnevén szólítani, ragacsosan bizalmas lenne, a fizikai közelség is az, akármennyire természetesen szorongatta bele az ujjai nyomát a húsába, külön erőfeszítést jelent rátenni a tenyerét a szegycsontja magasságába, és mepróbálni erőből visszanyomni ültébe. – Jobb, ha még egy kicsit ülve maradsz. Köszönöm, jól vagyok – pillant a gyógyítóra, aki udvariasan a segítségére sietne, de azért ott talán még nem tart, hogy ne tudjon egy pár pálcamozdulattal kiszedni egy foltot a talárjából, legalább nagyrészt. A kurva életbe, Carrow még annál is jobban csinálja, mint amit kinézett belőle, pedig nem volt fukar az elképzeléseivel. Crickerley nevének említésére összerezzen. Crickerley halott. Halott. Megölte. Keresi magában az előbb érzett diadal vagy megkönnyebbülés vagy bármilyen más reakció jeleit. De semmit nem talál.
Nem tudja eldönteni, hogy Carrow most is megjátssza magát, vagy tényleg kifut az arcából a vér, és tényleg megszédül. Szívesen hagyná lefordulni, hátha akkor kiderül, de Carrow valószínűleg akkor is megkapaszkodna a combjában, ha nem nyúlna a hóna alá.
Hosszasan bámul vissza Carrow szemeibe, hitetlenül. Hát lenne mit tanulnia tőle, az biztos.
Carrow bizonyára most érezne valamit. Gondolna valamit. Biztosan gondol is valamit. Vagy mindegy neki? Csak az számít, hogy megúszta?
Ő az, aki hamarabb pillant el, és lesüti a szemét. Vállat von. Fáradtan.
- Hiszen alig láttam az elmúlt években – válaszolja rekedten és őszintén, mert annyira üresnek és távolinak érzi magát, hogy úgy tűnik, most, hogy itt van Carrow, és profin viszi tovább a helyzetet, egyszerűen képtelen lenne folytatni. Elfordítja a fejét, és amint biztosra veheti, hogy Carrow nem fogja arccal levenni a csempét, elengedi, és feláll mellőle, hogy a gyógyítóra nézzen.
- Mindent köszönök, és még egyszer elnézést, amiért kellemetlenséget okoztunk – nyújt neki kezet.
- Igazán nincs mit – biccent a boszorkány, aztán Carrow-ra néz. – Maga jobb, ha még egy pár percig ücsörög, és ha nem érez szédülést, akkor felkelhet. Jó éjszakát.
Követi a pillantásával a folyosón a mentazöld talár libbenéseit, de a léptek már rég elhaltak, és akkor se néz újra Carrow-ra. Részéről abszolút komolyan veszi a gyógyító szavait, most már nyugodtan ülhet, ameddig akar, nem számít semmi. Nekidől mellette a falnak, és nekitámasztja a homlokát a hideg csempének. Párát ver rá a lélegzete. Talán aludni akar. Vagy talán semmit sem. Jó lenne valamit érezni, és nem csak létezni, vagy akkor már inkább létezni sem.
Ismételje meg, hogy sajnálja? De sajnálja-e?
Mondj már valamit, Carrow, a kurva anyádat. Mondd meg, mit kéne most gondolnom.
De aztán ő az, aki hamarabb megszólal, amikor úgy ítéli meg, hogy Carrow most már eleget ült, és újabb ájulós produkció veszélye nélkül felállhat.
- Mehetünk?
És innentől kezdve semmi mást nem is mond, hallgat végig, amíg kisétálnak az épületből, és akkor is csak egy biccentéssel búcsúzik tőle. Kurvára úgyse tudna mit mondani neki ezek után.

» Amycus & Gil
» Antonin & Amycus
» Amycus && Cece
» Amycus & Narcissa
» Agatha & Amycus

Amycus & Jr.

Amycus & Jr.

Similar topics

Similar topics