Mindig is kicsi volt nekem ez a kastély. Pedig most, hogy visszanézek a roxmortsi útról fel a a hatalms tornykra, és robosztus falakra, amik árnyat vetnek az egész ligetre, érzem, hogy elszorul a torkom. Valami idióta érzés lesz urrá rajtam, nevezzük rohadt nosztalgiának, de szinte látom, ahogy beteszem a koszos lábam azon a kapun. A ruháim vizesen csüngnek rajtam, mert meg akartam nézni, hogy mi van a tóba és sikerrel felborítottam az egészet. Nem tudom már, hogy kik voltak velünk, csak arra a kistermetű sápadt kölyökre emlékszem kristálytisztán, aki hisztirohamba tört ki, amikor Hagrid kihalászta és ahelyett, hogy örült volna, hogy ép bőrrel megúszta, a méregdrága talárja miatt vinnyogott. Nos, azt hiszem azóta határozottan jó hatást tettem Gil-re, bár köztünk szólva, gyakran eszembe jut, hogy többet érdemelt volna, mint egy magamfajta hálátlan suttyó, aki alig emlékszik a Roxfortban eltöltött évek felére. Mindenesetre biztos jó volt, különben nem érezném ezt a rohadt gombócot a torkomban. De az is lehet, hogy csak be akarom mesélni magamnak, hogy jó volt. Végül is honnan tudhatnám? Ráadásul soha nem kötődtem senkihez. Nem is akartam. Csak naggyá akartam válni. És ami azt illeti, azért sikerült is valmennyire. Hat különböző évzáró dühöngésre is meghívtak. Ha szétszakadnék se tudnék eleget tenni. Olyan bulik ezek, ahová csak a krémet hívják meg, amiről a tanároknak soha semmi tudomásuk nem lesz, maximum csak a pletykákból sejthetik. Olyan bulik, ahol legendák születnek, és aki nincs ott, az nem is létezik, és ahol a kuncsaftok már hónapok óta gyűjtik a kis galleonokat, hogy mindet nekem perkálhassák. És mt csinálok én? Szarok bele az egészbe, és inkább elmegyek Ackerleyvel a Szárnyas Vadkanba. Hogy miért is? Mert egy szánalmas szentmentális blafasz vagyok. Azért.
Meg igazságszerint leszarom. Én már elértem, amit akartam, nekem a Roxfort már nem pálya, már rég nagyobban gondolkozok. Az eszem már egészen máshol jár, és habár még itt van ez az idióta mosómedve jel az egyenruhámon, azért én már valahol máshol vagyok már lelkiekben.
Egészen megemberesdve, józanon, frissen borotválva, egy kiadós zuhany után baktatok végig a falun. Megkockáztatom, hogy sokan fel sem ismernek, ahogy elhaladok mellettük.
Nem igazán tudnám leírni az érzést, ami a Vadkanba belépve a hatalmába kerít. A Filibuszter csillagszórók majdnem kiütik a szememvilágát, oda kell tratanom az arcom elé a tenyeremet, majd amikor elmúlik és helyre újra világosság borul, csak akkor nézek végig Ackerley-n, éppen csak végigsiklik rajta a tekintetem, a papucson, a zoknin, felvon szemöldökkel nézek utána, de már be is surran a pult mögé. Oda ahová Abeforth a vén kecske biztos előbb lenne öngyilkos, minthogy bárkit beengedjen.
- Merlinre, Gil, gyere már ki onnan, ha nem akarsz valami cifra átkot a seggedbe, az az öreg nem beszámítható – szólalok meg fojtott hangon és csak ekkor jutnak el a fülemig  a szavai. Aztán körülnézek. Hát persze, gyanús lehetett volna, hogy totál üres a kocsma. De csak akkor áll össze a kép, mikor így mindent szépen összevetek.  - Várjunk csak, csak nem azt akarod mondani, hogy az a meglepetés, hogy megvetted az egész kócerájt? - szemem enyhén tikkel. Talán mert túl régóta vagyok tiszta vagy mert Gil Ackerley pénze mindig felforralja az agyvizemet. Tudja a franc.  A homlokomra csapok, ahogy újra körülnézek a kocsmában, ami azon kívül, hogy totál üres, nem látszik rajta semmi változás. - És hol vannak a csajok? Azokat nem vettél? Nem hiszem el, hogy egy meleg legjobb barát elég ahhoz, hogy te is cső buzi legyél vagy legalábbis aként gondolkozz – határozott léptekkkel, de annál szkeptikusabb fejet vágva indulok el az asztal felé. Valóban van ott valami cucc becsomagolva. Nem igazán tudtam, hogy nekem is ajándékot kéne hoznom vagy mi a fene?
A következő pillanatban Gil eltűnik. A pult mögött. Annyira nyilvánvaló, és mégis beletleik pár zavart pislogásba mire meggyőzöm magam, hogy odalépjek. Felpattanok az egyik rozoga bárszékre, egészen kihúzom magam, és úgy hajolok keresztül a pulton, ahol a szőke srác összegömbölyödve lapul a nevetséges hawaii ingjében.
- Valami ajándékot emlegettél? - nézek rá türelmetlenül. Marcona arccal, tudja mi a véleményem a kis ajándékairól. Egy pillanatig még figyelem, aztán vállat vonok és leveszek a pultról egy üveg whiskeynek tűnő akármit és jól meghúzom. Itt sosem volt jó a pia, hát ez most sem változott, de inkább ezt nem teszem szóvá. - Szóval hol vannak a táncoslányok? Tudod, azok akik letudnak nyelni egy egész kardot és a lábukat meg olyan eszeméletlenül hátra tudják… - ahelyett hogy tovább magyaráznék, újból áthajolok és most már egészen komolyan nézek le Ackerleyre. - Áruld már el nekem, hogy mit csiálsz ott? Miért kuporogsz a pult mögött? - teszem fel végül  akérdést, ami már azóta kikívánkozott belőlem, amióta oda bebújt. - Gil, te barom, te be vagy szívva? - olyan magasba emelem a szemöldökömet, mintha át akarnék rajta látni a röntgenszemeimmel. Kár, hogyanélkül is átlátok rajta.

Mondtak rólam már sok szarságot, és valahogy sohasem hatott meg igazán. Azt sem értetteem, hogy akkor miért van az, hogy ha ugyanezt Gil Ackerley teszi, akkor úgy rohadtul a “nem létező” szívemre veszem. Agyaltam rajta sokat, többet, mint kellett volna, de mint már említettem, a kibaszott szentimentalizmus tehet róla, semmi más.
Figyelem, ahogy kisbolygóként pörög a saját tengelye körül, aztán nekivágódik a pultnak, de még véletlenül sem avatkozom közbe. Minek? Innen nézve sokkal szórakoztatóbb. Egy pillanatig el is felejtem, hogy a táncoslányokat hiányoltam, mert Gil egymagában is egész jó műsornak bizonyul, egészen addig, amíg nem kezd személyes kis megjegyzéseket tenni.
- Durva, mi? Egészen eddg senki sem akarta megmutatni, hogy mire jó az a kibaszott szappan és borotva, de ma, mint láthatod, megvilágosodtam. Még éppen időben. - finoman végigsimítok az államon, egyébként rohadtul érzékeny a bőr, de próbálom férfiasan kiállni a próbát. - Gondoltam elhalászom előled a csajokat, Ackerley, de látom, nincs mit elhalászni – az utolsó fél mondatot szinte tagolom, hogy kedves lassú felfogású barátom is megértse, mert úgy több értelme van oltogatni az embert, ha az illető is tisztában van azzal, hogy oltogatják, vágod.
- Szóval kibérelted. Kár, pedig már gondoltam, hogy berendezek itt egy jó kis adok-veszek piacocskát, de persze jó sok alkohollal és pinával. De így is ki lehet belőle hozni valamit – vonok vállat és belekortyolok az üvegembe.
- Ja persze, hogy is felejthettem el a kis Autumnot – csapok újfent a homlokomra, mintha olyan könnyű lenne elfelejteni a csaj puszta létezését, miközben Gil csak minden órában emlegeti fel valamelyik kidomborodó testrészét. - De nem látom, hogy ő, meg a dögös barátnői itt lennének – igazságszerint fogalmam sincs arról, hogy Autumn barátnői dögösek-e. Ezt csak a seggfejektől összeszedett szlengben használom, de nem is hangzik olyan rosszul a számból. Nem, inkább borzalmasan. - Szóval itt az a kérdés, hogy belenyúltál már a bugyijába vagy sem? Mert szemlátomást nagyon szeretné, és talán csalódott attól, hogy ezt nem kapja meg tőled, és most azért nincs itt – jegyzem meg csak teljesen mellékesen. Az, hogy tolakodónak hangozhat a kérdés, nem izgat, mert tudom, hogy igazam van. Dung-szimata sohasem téved.
De mielőtt kapnék egy megsemmisítő nézést, inkább ellököm magam a pulttól és az asztalhoz lépek, kézbe véve a hosszú csomagot és egy szó nélkül megszabadítani a csomagolásától.
-Ejha, Ackerley, te megint kitettél magadért – füttyentek elismerően. Valhogy emlékeztet ez a modell arra a seprűre, ami ellopattam és ami egyébként a Gil tulajdonában állt, és amit sohasem fizettem vissza neki. A tény, hogy még sohasem volt saját seprűm, és sohasem vett nekem senki ilyen cuccot, valahogy méginkább csak megnöveli a vélt vagy valós értékét. Egy hosszú pillanatig csak megbűvölten, és bassza meg, kimondom, elérzékenyülten forgatom a kezembe, pont szólásra nyitnám a számat, amikor hátulról Gil keserű hangja üti meg a fülem. Ritkán esik meg velem, de most rohadtul meg vagyok szeppenve, olyannyira, hogy egy pillanatig meg sem fordulok, csak várom, hogy rendezzem az arcvonásaimat.
Amikor azonban visszafordulok a pult felé, már késő. Nem tudom összeegyeztetni az előbb hallott keserű hangot azzal a Gil-el, aki most megint körbeugrálja a helyet.
- Ja , persze remek ötlet. Biztos le is jönnének, mert olyan marhára bírják a képedet – nem akarom, hogy tőlem tudja meg, de azért az emberek többsége nem tud mit kezdeni Gil-el és ezért még csak hibáztatni sem lehet. - És hidd el, semmi izgi nincs abban az úgynevezett Szellemszállásban – vonok vállat és hagyom, hogy elvegye a piámat, mert most mibe telik levenni mégegyet a polcról?
E csodás gondolatmenetnek hála meg is rohamozom a polcot, leveszem az első üveget, ami az utamba kerül és elindulok kifele.
- Gyerünk Gil, nem érünk rá egész nap. Hamarabb kimegy annak a dzsojának a hatása, mint hinnéd – éppen csak visszafordulok az ajtóból, majd megyek is tovább, a lábammal utat törve magamnak, ki a hátsó kertbe. Szerencsére nincs itt se az öreg.
Tyúkszar és trágyaszag elegye csapja meg az orromat, egy pillanatra fintorodok csak el, majd elszánt arccal követem a szagokat, és a karám felé igyekszem egyenesen, ahol a véncsont az imádott kecskéit tartja. Ostoba fejüket felém meresztgetik, én meg válaszéppen felkönyökölök a kerítésre és onnan bámulom őket, húzva egyet a kezemben lévő kozák vodkából. Jó lesz ezt keverni – Az a vén faszfej mindig kétszerannyit számolt fel, amikor még voltam olyan balfasz, hogy tőle vettem a piákat. Mit szólnál, ha kidekorálnánk a kis kedvenceit egy kicsit? Vagy mondjuk kipróbálhatnánk rajtuk, hogy milyen jól repül ez a fasza kis seprű - vigyorgok elszántan GIl képébe és felé lendítem a seprűt demonstráció képpen.