Már igen sötét volt mindenhol, a fáklyák halvány fényében alig lehetett valamit látni. Úgy este 10-11 körülire saccolnám az időt. Nem mozgott senki. Vagy talán mégis.. Magabiztosan és dühösen mentem a folyosókon, lépteim visszhangoztak. Egy ötödéves lányt kerestem épp. Hogy miért? Mert miért ne? Végül is az okom meg volt rá.. "Ezek hülyék? Figyelmeztetem őket, sőt, ismernek is! És mégis kihozzák belőlem a rossz oldalam! Ha megtalálom, úgy szétrúgom, hogy nem tud többet lábra állni az a..!" - gondolkodtam magamban. Egy cseppet sem vagyok őrült... Már vagy ezerszer körbejártam a Roxfort épületét, de sehol nem akadtam rá arra a nyomorult kis gyökérfajzatra. Már majdnem feladtam és készültem a klubhelyiségbe, mikor is megtaláltam az alagsorban, akit kerestem. "Most nincsen szerencséd te kis rib@nc!" - mosolyodtam el. Gondolom számított rám, mert összekuporodva kukucskált, hogy mikor jövök. Sietős léptekkel közeledtem felé, amit észre is vett, mert hátrafordult. Ijedt arckifejezéssel hátrált, amíg a falat el nem érte és én elé nem ugrottam. - Nocsak! Hát még nem csicsikálunk? - gúnyolódtam. - M-miben segíthetek? - dadogott, kerülve a tekintetem. - Persze! Egy lányt keresek, aki piszkálta az unokatestvéremet.. - I-igen? - Nem meg mondtam, hogy hagyd békén? - mondtam neki ingerülten. - M-mégis kit? - Ne játszd nekem itt az értetlent, te igen hülye! - ragadom meg és még jobban nekinyomtam a falnak. - Figyelj, figyelj! Meg tudom magyarázni! - mentegetőzött kétségbeesetten. - Mit? MIT B@ZD MEG? AZT, HOGY NEM HAGYOD BÉKÉN A ROKONOMAT?! - ordítom az arcába. - Sajnálom! Figyelj, csak egy kicsit meglöktem a könyvet a kezében, amit elejtett. - Ooh! Akkor majd én is egy kicsit megverlek RENDBEN??! - és már emeltem is az öklöm, de valaki megállított.
Bár alapvetően nem sokat adok a szabályokra, akár végzős vagyok, akár nem, talán jobb, ha így takarodó felé közeledve inkább a klubhelyiség felé veszem az utam. Elég sok balhéba kerültem már az eddigi roxfortos pályafutásom alatt, nem hiányzik még egy. Főleg, ha most kivételesen nem is szándékozom tilosban járni. Már majdnem el is érem az úti célomat, mikor hangok ütik meg a fülemet. Mégpedig az egyik elég ingerültnek hat. Igazából nem is kellene foglalkoznom vele, sőt, minek is ártanám bele magam mások dolgába, mégis, szinte ösztönösen teszek pár lépést kémlelve arra és a falon világító fáklyák fényében hamar meg is látom a hangok forrását. Két lány az. Láthatóan nem baráti csevejt folytatnak, tekintve, hogy az egyikük szinte rákeni a másikat a falra. Gyakorlatilag szó szerint. Jobb lenne hagynom az egészet, de ahogy közelebb megyek, mintha az egyikük hollóhátas, a másik pedig mardekáros talárt viselne. Bár a hollóhátas láthatóan kisebb, mégis Rosie jut eszembe róla, ezért közelebb megyek. És innen már jobban értem is a helyzetet. A mardekáros, szőke, ázsiai lány ugyanis nem teljesen ismeretlen előttem. Bár egy évvel alattam jár, túlságosan balhés lány ahhoz, hogy az legyen. Elizabeth Green. Velem sosem packázott, mivel idősebb, nagyobb darab vagyok, kviddicsjátékosként a fizikumom sem olyan rossz. Ő csak lányokkal és kisebb fiúkkal kötekszik, de velük nagyon. Nem mintha a Mardekárban nem lenne sok ilyen, de ő talán még a többi háztársához képest is agresszívabb és zűrösebb. Az a szerencsétlen lány, bármit is tett, nagyon csúnyán meg fogja járni. Hacsak nem teszek valamit. A lelkiismeretem pedig mindezek után egyszerűen nem hagyja, hogy csakúgy elsétáljak. Mert nem vagyok én olyan rossz arc, mint sokan gondolnak engem. Határozottan megindulok hát a páros felé. Talán épp időben, mivel látom, hogy a mardekáros szöszi ökle már lendül is a levegőben. Fennhangon szólalok meg, hogy már a meglepetés ereje is megállítsa őt, mivel már nincs időm odaérni, mielőtt lesújtana. - Green, tényleg szükség van erre? - közben határozott, de nem sietős tempóban lépek oda hozzájuk és megállok a háztársam mellett. Bízom benne, hogy a kiállásom, a szavaim elegendőek lesznek ahhoz, hogy megfékezzem abban, hogy a másik lánynak essen. Legyen bármilyen agresszív, egy lánnyal szemben nem szívesen alkalmaznék semmilyen fizikai ráhatást. Hacsak nem kényszerít rá. De ez tényleg szeretném, ha csak a legvégső megoldás lenne.
Oh, hogy mennétek a búsba! Ti összefogtatok? És a csaj a csali?
- Mért ne lenne Phillips? Szerinted csak szórakozásból csinálom ezt? - kérdem hátra sem fordulva. Továbbra is a lányon tartom a szemem, kezem még a levegőben, készen arra, hogy hirtelen eltörjem az orrát ennek a kis fruskának. A hollós tekintete köztem és Capricus között cikázik, pillantásában váltakozik a félelem és megnyugvás érzése. Mérgesen lökök még egyet rajta, majd elengedem, s ő mély lélegzeteket véve nyugtatja le magát. - Menj, vagy még itt döngöllek földbe! - szólok rá a lányra. Ijedten elfut, de tudja, ha nem vigyáz még elkapom. Csak tartsa észben, ha nem olyan hülye hozzá. Sóhajtva megfordulok és felnézek háztársamra. Milyen magas lehet ez a gyerek? Mindjárt kitörik a nyakam.. Vagy csak én vagyok túl alacsony? - Szerinted nincs meg rá az okom, hogy ezt csinálom az emberekkel? Francokat abba a kis termetembe! - rúgok bele egyet a falba. Még dühöngök egy sort, majd újra a fiú felé fordulok. Sosem volt bajom Capricussal, jó erőben lévő, jóképű fiú volt mindig. A legnagyobb hibája, hogy képmutató. Nem a saját arcát mutatja, hanem felemel egy álarcot. Egy álarcot, ami azt mutatja, hogy balhés, hogy nem foglalkozik semmivel és senkivel. Nem vagyok a legjobb eszű, de ezt még én is látom, sőt néha még, mikor elfelejti, hogy neki "bunkónak kéne lennie", segít másoknak. Mondjuk most is. - Mit akarsz, hogy kivételesen rászántad magad és megvédtél valakit? - gúnyolodom - Tudod elég sok kérdésem lenne hozzád, de úgy érzem nincs értelme feltenni egy olyannak, mint te.. Szóval miben segíthetek egy magadfajtának? - mosolyogtam. Nem tudom miképpen hatnak rá ezek a szavak, de kíváncsi vagyok, hogy mikor fogja megmutatni a saját arcát.
- Ami azt illeti, sokszor ez a meggyőződésem, igen - válaszolom Green kelletlen kérdésére. Láthatóan nem örül nekem, de a megszólítás legalább úgy tűnik, elérte a célját. Legalábbis az ökle nem landolt a szerencsétlen hollóhátas lány arcában egyelőre és igazából ez volt a célom ezzel. Még szerencse, bár Green balhés, de nem teljesen ostoba. De azért nem kiabálom el, csak akkor nyugszom meg teljesen, mikor ha nem is túl barátságosan, de futni hagyja a lányt, aki fülét-farkát behúzva iszkol is el. Hozzáteszem, helyesen. Jobb, ha addig menekül, amíg teheti és innentől jobban vigyáz, hogy elkerülje ezt a szőke istencsapását. A saját érdekében. Nem mintha nekem amúgy gondom lenne Greennel. Nyilván van róla egy véleményem, de nem is nagyon zavartuk eddig egymás köreit, aki pedig nekem nem árt, azt nem bántom. Csak ha muszáj. De ő nem tartozik ebbe a körbe, hiszen a háztársam és lány. Megtehetem, hogy nem veszek róla különösebben tudomást. Most is így kellett volna eljárnom, de valahogy nem bírtam megtenni. Bár sok konfliktusom volt és vélhetően még lesz is a Roxfort falai között, alapvetően nem kedvelem az erőszakot. Ezért sem tudtam csakúgy továbbsétálni most sem. - Nem tudom, van-e rá okod, de nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás - válaszolom neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy valóban választ vár a kérdésére. Azon mindenesetre elszórakozok magamban, ahogy puffog. Nyilván ha kisebb vagy kevésbé jó kiállású lennék, simán nekem is nekem jönne ezek után, efelől nincs kétségem. Így viszont inkább csak a falat rugdossa meg. Hozzáteszem, így a legjobb talán mindkettőnknek. Engem sem olyan nehéz azért kihozni a béketűrésből. Ezért is kapok annyi büntetést. - Nem emlékszem, hogy segítséget kértem volna tőled bármiben is - kicsit felvonom a szemöldököm arra, amit mond. Sértegetni akarna? Nem egészen értem, mire is próbál célozgatni azonkívül, hogy nyilván nem tetszett neki, hogy úgymond beleköptem a levesébe és elrontottam a szórakozását. De mégis mi ez a gúnyos mosoly és a fürkésző tekintet? Tényleg nem tudom ezt így hirtelen hova tenni. Talán jobb lenne, ha elköszönnék tőle és folytatnám az utam a klubhelyiségbe, ahogy eredetileg is terveztem. Még mielőtt valami balhé alakulna valamilyen módon ebből a helyzetből, amire jelenleg valamiért igen nagy esélyt érzek.
Bosszant. Valamiért tényleg bosszant, hogy ilyen. Alapból nincs a gyerekkel semmi bajom, de ez a viselkedés kiborít. És nem csak nála. - Akkor? Minek vagy még itt? Vagy tán meg akarsz szidni? Esetleg valami nyomja a lelkedet és azt szeretnéd elmesélni? Valahogy hiába próbálok más beszédstílusban beszélni az emberrekkel, nem megy. Ez sajnos a természetemből adódik. Hirtelen egy gondolattól vezérelve, sarkonfordultam és elkezdem a másik irányba sétálni. Érdekel a srác, de fogalmam sincs, hogy miért. Talán meg akarom neki mutatni, hogy igazából nem ilyen vagyok? Hogy ki lehetnék igazából? Lehet. De ez sajnos nem történhet meg. Nem engedhetem le a falamat. Nekem még van mit vesztenem. És, hogy vereség ne legyen belőle, agresszióval védekezem. Sajnos ez van. Megfordultam. Akár követett, akár nem, nem mentem olyan messzire. Inkább csak pár métert. A szemébe néztem. Íriszeimben a szomorúság és az a kevéske düh volt. Így néztem rá. - Csak hagyj békén és ne szólj bele a dolgaimba! - mondtam elfúló hangon. Nem tudom magyarázni ezeket a hangulatváltozásokat. Csak így jönnek. Én pedig hagyom magam. Ez ellen nem tudom magam megvédeni. Lassan átváltozom farkas alakomba. Egy fekete farkas. Épp olyan sötét, mint maga a gondolkodásom. Még egyszer rápillantok a fiúra és már készülök is menni.
Tényleg kínosan ügyelek arra, hogy fenntartsam azt a balhés látszatot, amit eddig. Bár a nővérem már nincs itt, tudom, hogy nem engedhetem el magam. Bármit is teszek, az így vagy úgy, de előbb-utóbb úgyis eljut hozzá. Különben sem lenne semmi értelme. Már mindenki elkönyvelt ilyennek. Nem fér bele a képbe, hogy más legyek. Hogy ne kapjak állandóan büntetést, ne piszkáljak alsóbb éveseket, mugliszármazásúakat és griffendélesket. Bármennyire is távol áll ez a valódi természetemtől. A védelmükre pedig pláne nem kelhetek. Tartom hát magam az elveimhez, mikor azonban a takarodó felé közeledve, a klubhelyiségbe menet észreveszem, hogy egy háztársam éppen egy hollóhátast pécézett ki és szorít a falnak, nem bírom megállni, hogy oda ne lépjek hozzájuk és a védelmére ne kelljek. A lányok rám néznek, Elizabeth Green-nek, a támadó háztársamnak felém villan a szeme, tesz is pár lépést, azonban a tekintetemet látva visszahőköl és hagyja futni a lányt, aki él is a lehetőséggel. Ezután viszont a lány haragja láthatóan ellenem irányul. Nem mintha olyan sokat tehetne. Bár agresszív, de nem hülye, így nekem nem esik, csak a falat kezdi rugdalni. És olyasmiket mond nekem, amit nem is igazán tudok hová tenni. Meg akar sérteni? Mire jó ez neki? Próbálkozni persze lehet. Egy lányt nem fogok megütni. Inkább itt hagyom. Igen, az lesz a legjobb mindenkinek. Bár tényleg nem értem, amikkel nekem támad. Bár valószínűleg csak a sértettség beszél belőle, hogy nem hagytam kiélni az agresszivitását. Mint egy kisgyerek, komolyan. De ez nem az én gondom. - Ha nem tűnt volna fel, a klubhelyiség erre van. Én odatartok. Megszidni nem akarlak, sok értelme úgy sem lenne - vetem oda hűvösen, csak hogy ne hagyjam válasz nélkül éles hangon elkiabált kérdéseit. Bár valószínűleg a válasz úgysem érdekli. Jobb is, ha nem próbálom meg megérteni, inkább csak megyek a dolgomra. Meg is fordulok és már indulnék is, mikor újabb szavakat vág a fejemhez. Nem is értem őket, hiszen már láthatja, hogy mennék tovább. Mire fel akkor ez az egész? Vagy ez afféle női hiszti lenne, mikor épp az ellenkezőjét mondja annak, amit szeretne és a "hagyj béként" valójában úgy kellene értelmeznem, mint "ne hagyj itt"-et? Végül is mintha szomorúnak hangzott volna, nem olyan volt, mint az előbb. Nővérem van, szembesültem már nem egyszer ezzel a fordított logikával, de hát Greent alig ismerem, mi oka lenne ilyesmire? Mégis, ahogy visszafordulok a hangjára, láthatom, hogy az ellenkező irányba indult meg és mintha várakozón nézne rám. A szeme pedig... olyan máshogy csillog, mint az előbb. Mintha nem is emberi szem lenne. Sokkal inkább egy farkasé. Mi a fene? Hirtelen nem tudom, mit lépjek, csak állok ott és nézek rá, várva, mit tesz, mond, merre indul. Bár tényleg nem értem, miért is foglalkoztat egyáltalán, mi van vagy lesz vele....
Távol akarok valakit tartani az unokatestvéremtől, erre idepofátlankodik ez a gyerek és megállít. Most meg csak bámul, mint borjú az új kapura.. Valami miatt kicsordult a könnyem és elkezdtem vigyorogni. Na már nem a boldogságtól. Átváltoztam hát és leültem Capricus-szal szemben. Fekete bundám majdnem elvész a félhomályban, egyedül a szemeim árulják el, hogy itt vagyok. Azok az élénk vörös szemek. Amik úgy világítanak, mint az égő. - Csak nem meglepődtél? - "kérdezem", de igazából csak a tekintetemmel próbálom megértetni vele, hogy mit is próbálok mondani. Így csak fejemet oldalra döntve, kérdőn nézek a fiúra. Nem tudom még, hogy megértette-e, de egy perc után felkelek és elindulok az egyik irányba. Hátha szorult belé egy kis kívácsiság is. Különös módon ez közös tulajdonságunk Shirleyvel. Mindketten szeretünk titokzatosak lenni, akkor is, ha nincs miért annak lennünk. A különbség bennünk az, hogy míg ő próbál teljesen elzárkózni a többiektől, addig én támadom őket. Mi így védekezünk a csalódásoktól és a többi rossz dologtól.. De hát ez van ezt kell szeretni. Aztán újra eszembe jut ez a fiú. Olyan jóképű, mégis annyira balhés. Jó, nem mintha én nem lennék az, de néha figyelni szoktam. Persze úgy, hogy ez ne tűnjön fel senkinek, még neki se. Mikor egyedül van - illetve azt hiszi -, akkor elég szimpatikus srácnak tűnik. Fura.. Szerintem elég rendes egy gyerek, de valamiért társaságban mindig olyan más. Olyan visszataszító a személysége. Engem nem nagyon érdekelnek az emberek. Megtanultam, hogy nem érdemes olyan nyomorékokkal foglalkozni, mint ők. Bár ennek a tulajdonságomnak a kialakulásában az is szerepet játszott, hogy kissé kinéztek és a mai napig kinéznek a mardekárból, azért, mert félvér vagyok. Én csak az unokatesómtól próbálom elkergetni ezeket az embereket. Bár ő is az a fajta aki érzelemmentes ábrázattal tűri az ilyen dolgokat. Kivéve, ha ténylegesen megtámadják. Ismét elkalandoztam... Gondolataimból felriadva pillantok hátra, hátha itt van mögöttem Phillips.
Nem igazán értem ezt az egész helyzetet. Egyáltalán, hogy keveredtem én ebbe bele? Minek folytam bele? Semmi közöm sincs ehhez az egészhez. Ha tényleg az lennék, akinek a többség lát, biztos, hogy szemrebbenés nélkül tovább mentem volna. Elvégre mi közöm nekem ahhoz, ha egy háztársam nekimegy egy nála láthatóan kisebb és gyengébb hollóhátasnak? Mégsem tudtam ezt megtenni. Túlzottan Rosie-ra emlékeztetett az a kék egyenruha... Így viszont kivívtam valószínűleg Green haragját... Nem mintha annyira meghatna a dolog. Nem százas a csaj, mondják sokan még a házunkban is. Idegbeteg és effélék. Nyilván az sem segít a helyzetén, hogy félvér. Ha nem lenne olyan agresszív, amilyen, biztos sokan megtalálnák szemtől szembe is a házunkban, hogy mit keres egyáltalán köztünk. Talán ez is csak egyfajta védekezés a részéről. Nem mintha át akarnék vedleni pszichológusba. Sosem foglalkoztatott különösebben ez a lány. Egészen mostanáig. Mert amiket mond, az kifejezetten furcsa nekem. Mintha ő jobban ismerne, mint eddig gondoltam volna. Vagy ilyen átlátszóan alakítanám azt a karaktert, akit elvár tőlem a környezetem? Azonban elvonja a gondolataimat hamar arról, hogy vajon csak a sértettség beszélt-e belőle, vagy többet akarna mondani ezzel, mert mikor indulnék, úgy szól hozzám, mintha valami érthetetlen okból azt szeretné, hogy vele maradjak, és azzal a lendülettel, a folyosó félhomályában farkassá is változik. Hazudnék, ha azt mondanám, nem lep meg, hogy animágus. Ilyen fiatalon, mint mi, ez azért nem olyan gyakori. Bár tényleg menni készültem, mégis csak állok és szó szerint farkasszemet nézek vele, mielőtt megfordulna és elindulna az ellenkező irányba. Láttam a tekintetét, egyértelműen mintha hívogatott volna. De miért? Talán csak bosszút akar állni azzal, hogy most bajba kever? Ez is benne van a pakliban. Mégis, bár ez aligha az évszázad legjobb ötlete, lassan, de határozottan megindulok utána. Pár méter után látom, hogy hátrafordul, követem-e. Egyértelmű, hogy nem értettem félre a szándékait. De az okok még mindig homályban vannak előttem. De hát azt hiszem, nem is lenne a nevem Capricus Phillips, ha nem hagynám magam bajba keverni ismét. Mert valami azt súgja, hogy ennek még rossz vége is lehet. Mégis meg akarom tudni, miről szól ez az egész. Mit forgathat a fejében ez a szeszélyes leányzó?
Gondolkoztam.. Hogy mennyire utálom anyámat. Soha nem támogatott semmiben. Sőt, mikor felvettek ide a Roxfortba az is megfordult a fejében, hogy kitagad. Végül Tom győzte meg arról, hogy ne tegye meg. Ezért talán még hálás is lehetnék neki, hogy nem kerültem utcára, de akkor sem bírom a pasit. Túl… átlagos… Aztán, hogy egyáltalán mit keresek még itt? Shirley. Na meg a büszkeségem. Shirley annyira sebezhetőnek tűnik, elég érzékeny is, de ilyen emberekkel, mint ezek itt, könnyen elbánhatna. Csak nincs hozzá kedve. Megaztán én is távol tartom tőle a rosszakarókat, hogy ne legyen annyi baja még a tanulás mellett. Eléggé céltudatos.. Én meg még azt sem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Majd akaratom ellenére is befurakodott a fejembe ez a fiú, aki itt jön mögöttem. Túlságosan is sok titok veszi körül. Be kell vallanom kíváncsi vagyok. Na meg azt, hogy talán mégsem annyira közömbös, mint hittem. Ha nincs senki a közelben, akkor nyugodt és rendes. Komolyan még mosolyogni is láttam úgy, hogy nem egy szerencsétlent nevetett ki, akit piszkált. Ráadásul jóképű és kviddicsezik. Kell ennél több? A lányok számára egy álompasi. Bár engem szórakoztat a kíváncsisága. Különben miért jött volna utánam? Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem futni. Magamban nevettem, eszembe jutott a kérdés, hogy: „Na erre mit lépsz?” Elrohantam a sarokig, ahol megálltam, hogy mit csinál, vagy, hogy egyáltalán nem hagytam-e le.. Utána megint megindulok és elbújok. Tervem lenne megijeszteni, de ahhoz, hogy beférjek a helyre, amit találtam, vissza kell változnom. Újra emberi alakban bújtam el. A haragom már eltűnt, inkább csak egy kevés szomorúság, mégis jó kedvem volt és kíváncsi lettem. Ott állva vártam, hogy Phillips megérkezzen és meg tudjam ijeszteni.
Kezdőlap
Bár alapvetően nem sokat adok a szabályokra, akár végzős vagyok, akár nem, talán jobb, ha így takarodó felé közeledve inkább a klubhelyiség felé veszem az utam. Elég sok balhéba kerültem már az eddigi roxfortos pályafutásom alatt, nem hiányzik még egy. Főleg, ha most kivételesen nem is szándékozom tilosban járni.
- Green, tényleg szükség van erre? - közben határozott, de nem sietős tempóban lépek oda hozzájuk és megállok a háztársam mellett. Bízom benne, hogy a kiállásom, a szavaim elegendőek lesznek ahhoz, hogy megfékezzem abban, hogy a másik lánynak essen. Legyen bármilyen agresszív, egy lánnyal szemben nem szívesen alkalmaznék semmilyen fizikai ráhatást. Hacsak nem kényszerít rá. De ez tényleg szeretném, ha csak a legvégső megoldás lenne.
