Iszonyatosan festesz. Mint egy élőhalott.
Kétségtelenül minden lány álma ezt hallani az esküvője napján, és a drága húgom is tökéletesen időzítettette azt a hangyányi rosszindulatot, ami egész lényébe beleszorult. Pedig milyen sokan kételkednek, hogy valóban Selwyn-e, de most már van rá kézzel fogható bizonyítékom. Majdnem kézzel fogható. Reggel óta nem megy ki a fejemből. Ahogy az események felpörögtek, majd egészen követhetetlenné váltak, ebbe az egyetlen mondatba kapaszkodtam. Amikor próbáltam kitalálni, hogy vajon az emberek mit gondolnak rólunk, de képtelen voltam bármit is leolvasni a kétségbeejtően kifejezéstelen arcokról, vagy amikor arra voltam kíváncsi, hogy vajon Dolohov mit gondol rólam, vagy mit gondol a családja, mit gondol az az átkozott házimanó, aki mély beletörődéssel konstatálta, hogy ezután én is a gazdája leszek. Ez az egy mondat valahogy mindig átvezetett a kritikus pillanatokon. Nem kellett hát azzal törődnöm, hogy a tetszésüket elnyerjem. Illegetni magam, mosolyogni olyan fölöslegesnek bizonyult, hogy végül teljesen mellőztem is. De legalább megkíméltem mindenkit a kínos megjegyzésektől, amik folyton a nyelvem hegyére tolultak, de aztán rá kellett jönnöm, hogy most már ide tartozom, ez az én hozományom, hogy inkább kussba vágom magam, és rezignált arccal hagyom, hogy az események sodorjanak magukkal. Egyetlen segélykérő pillantást sem vetek senkire, ugyan kire számíthatnék még ezután, miután egyetlen zokszó nélkül szabadultak meg tőlem? Egyetlen könnycsepp, csalódott, lemondó sóhaj nélkül. Mert hát azért a Dolohovékhoz beházasodni mégiscsak gyümölcsözőbb, mint párnát nyomni éjszaka a fejemre, vagy egy jókora kődarabbal a lábamra kötözve letaszítani bármely tetszőleges hídról.
Nem eszek egy falatot sem, az már valami olyan magas színtű, önálló cselekedet, amire képtelen vagyok. Akkor ki kell nyitni a számat, rágni kell, tartani a villát. Amúgy sem lennék képes, mert levegőt is alig kapok attól az átkozott fűzőtől, ami gúzsba köti a testem. Kellett a melleimnek tizenhat éves koromig várni a látszólag parányi, de érezhetően hatalmas mértékű növekedéssel. A fűzőt egyébként egyetlen pálcamozdulattal lazábbra lehetne oldani, de ugyan kit kérhetnék meg rá? Az anyámat? A bátyámat? Az apámat? Ugyanmár, nevetséges. Most már Dolohovhoz tartozom. Mintha létezne még olyan, hogy Dolohov. Pedig ez a név megszűnt. Nincs már Dolohov és nincs Selwyn. Csak Antonin van és Pandora. Egy olyan világban, ahol természetesnek kéne lennie, hogy Antonin kiszedi az ételt Pandora tányérjára.
Jól hallom, mit mond, de úgy emelem rá továbbra is rezignált arcomat, mintha nem hallottam volna.    
Iszonyatosan festesz. Mint egy élőhalott.
Az élőhalottak köztudottan nem ilyesmivel táplálkoznak. Talán el kéne csámcsognom egy kis pörkölt agyvelőn. Vagy inkább bele kéne hányjak Antonin tányérjába kicsinyes bosszúból, hogy ő se tudjon enni. Undorító.
Nem tudom levenni a tekintetem arról a kis nyomorult maszatról ami a szája szegletében megragadt, mintha valami óriási bunkóság lenne evés közben maszatosnak lenni. És meglehet, hogy itt az is. Nem akarom megvárni, amíg valaki észreveszi.
- Nem kösz, inkább megyek egyet hányni - hűvös nyugalommal szólalok meg - mindjárt vége, de én nem bírom ki, muszáj kimennem, muszáj lazítanom azokon az átkozott fűzökön, különben el fogok ájulni, az egészen biztos. - Te meg inkább töröld le a maszatot az arcodról, nevetségesen nézel ki.
Küldök felé még egy utolsó, megsemmisítő pillantást, majd hirtelen pattanok fel a székről, és nem foglalkozva azzal, hogy hányan figyelnek, bár valószínűbb, hogy ügyet sem vetnek rám, imbolygó léptekkel elindulok az ajtó felé. Küszködve minden lépéssel, hogy bírjam még legalább levegővel, amíg kiérek.

Lépteim döcögése, a meg-megroggyanó térdek valami megnyugtató folytonosságról tesznek tanúbizonyságot. Ha lépek egyet, legyen az bármennyire is instabil, a másik lábam kérdés nélkül követi. Nem kell attól tartanom, hogy összeesek. Ha minden jól megy, ha senki nem szól hozzám. Ha.
Ha Antonin keményen pattogó, barátságtalan hangját nem hallanám a hátam mögött, akkor talán én se esnék ki a ritmusból. Nem vágnék olyan arcot, mint aki menten levegőért kezd el kapkodni. Nyilvánosan. Próbálok annyi megvetést erőszakolni egyetlen pillantásomba, hogy azzal egyszer s mindenkorra visszaküldjem őt a helyére, de úgy tűnik nem olyan könnyű lerázni. A külvilág zsibongását magunk mögött hagyjuk, és ő az ajtó hozzám közel eső felén van. Nem tudok mit csinálni, mégsem hagyhatom, hogy kövessen a kibaszott wc-re is, így megtorpanok. Elégtétellel veszem tudomásul, hogy letörölte azt az undorító maszatot a szája sarkából. De ennyi. Ennél többet nem találok benne, ami kedvemre való lenne, amiért úgy érezném, ez az egész szarság megérné. Legfeljebb csak az, hogy nem kell többé haza mennem. Még ez a szó is olyan idegenül cseng a fejemben, nincs szükség hozzá arra, hogy még Antonin is rátegyen egy lapáttal, hogy mégegyszer emlékeztessen arra, hogy innen már nincs visszaút. Lopva, s egyszersmind segélykérően nézek most a csukott ajtó felé. Hogy valaki jöjjön be, hogy jöjjön zavarba, hogy hagyjon magamra. Vagy hogy én magam menekülhessek ki azon az ajtón, de az makacsul csukva marad, én meg jobb híján az ablakot kezdem el vágyakozva bámulni. A kinti, kellemes meleg beárad, én mégis tikkasztónak, fullasztónak találom, de legalább a zordon égbolt valamképpen igazodik a hangulatomhoz. Látványosan kezdem szaporábban venni a levegőt, majdhogynem a bordáim is beleroppannak. De nem szólalok meg. Nem kérek segítséget. Pont tőle.
- Kösz, felfogtam elsőre is. Míg a halál el nem választ – szólalok meg kisvártatva barátságtalanul, még mindig az ablakon kifelé bámulva, mélyen, nehezeket lélegezve. Szinte érzem, ahogy egyenként elsorvad minden parányi szaros kis atom bennem, de az arckifejezésem továbbra is változatlan. Mert ennyit megígértem magamnak, és annyira, rohadtul tartani akarom egyszer a magamnak tett ígéreteket, de ahogy hirtelen, minden előzetes jel nélkül Dolohov elkezd picsogni, valami elszakad bennem. Valami vékony kis cérnaszál, ami eddig kitartott. Nem veszítettem el a józan eszem, amikor feltették a fátylam, amikor a pap megkérdezte, hogy akarom-e, sem akkor amikor Dolohov ajka piócaként tapadt az enyémre és szívta ki belőlem a maradék életet, de most, egyetlen szemvillanás alatt érzem, hogy minden összezuhanni látszik.
A közöny álmos álarcát, mintha révületből ébrednék fel, úgy vetkőzöm le, és űzött vadként nézek most fel a férjem szemébe. Mert mégis miért olyan kibaszottul nehéz kimondani? Ez is csak egy ostoba címke, mint az összes többi.
Silje sokáig ott dörömbölt elmém legapróbb zugjában, míg végre sikerült annyira elhallgattatnom, hogy még a nevét is próbáltam elfelejteni, eltemetni, nem emlékezni. Ki akartam zárni, ahogy valahogy reménykedtem abban, hogy Antonin is megfeledkezik róla, de hát azért teljesen komplett idiótának kellett volna lennem ahhoz, hogy ezt az egészet tényleg elhiggyem. De nem, Silje nem szűnt meg létezni, még Dolohov fejében sem. Végig ott volt, csak nem mondta ki, mert ugyan minek tette volna pont nekem? És ha már itt tartunk, most miért teszi?
Iszonyatosan festesz. Mint egy élőhalott.
Igen, köszönöm, tisztában vagyok a saját kvalitásaimmal, és a Siljével is.
Ujjaim önkéntelenül szorulnak ökölbe, és mire észreveszem magam már egészen összegyömöszölték a ruhám anyagát, amit anyám úgy féltett, mintha a királyi ékszereket tartottuk volna a házunkban.
- Nem tudom, hogy honnan veszed, hogy érdekel a szánalmas kis picsogásod. Nem érdekel, hogy mi a francot érzel, és ha legközelebb kedved támadna valakinek rinyálni, akkor.. akkor az ne én legyek – úgy zúdítom rá a szavakat, mintha attól félnék, hogy leállít és közbeszól, pedig ettől aztán a legkevésbé sem kell félnem. Próbálom kordában tartani a hangomat, hogy ne legyen a megszokottnál se magasabb se nyafogósabb, de ezen a ponton már képtelen vagyok rajta uralkodni. Csak az segít, ha pár pillanatig hallgatok magamban, mire újra megszólalok. – Miért nem vagy képes férfiként kezelni, hogy elhagyott? Szánalmas vagy – úgy köpöm a szavakat, hogy fájjon, nem érdekel, csak marni akarok, de közben a szívverésem is a duplájára nőtt és majd kiesik a tüdőm a mellkasomból. Levegő után kapkodva támaszkodok neki az ajtófélfának, homlokomat a falnak szorítva, próbálok gátat szabni neki, de nem megy. Most kérek tőle segítséget, vagy megadom neki azt az örömet, hogy első sorból nézheti végig újdonsült arája haláltusáját. És milyen szép volna. És én mennyire képes vagyok egyetlen mondattal minden szép reményt összebarmolni.
- Segíts már, bassza meg – nem nézek rá, a falnak szólok parancsolóan, hátha gyorsabb Antoninnál, és egyszer s mindenkorra elfelejthetjük ezt a szánalmas közjátékot.

Bárhogy vergődök, akárhogy is próbálom magam pozicionálni, a nyomás nem enyhül, sőt, mintha egyre jobban és jobban szorítana az a szar, amibe elődeink olyan nagy büszkeséggel csomagolták a lányaikat. Elképzelem, ahogy egy-egy úgy festett, mint egy kötözött sonka, de ha volt is valaki, akinek esztétikusabbá tette az alakját, azt biztos egy életre megnyomorították. Attól félek, ha Dolohov látja, hogy mennyire szenvedek, majd beszerez egy ilyet, és szorítja, még alattomosabban, mint az anyám, és nézi szenvtelen farkasképpel, vicsorogva ahogy vergődök előtte a padlón, ő meg csak az ötórai teáját iszogatja, bár azt is kétlem, hogy Dolohovék egyáltalán szoktak teázni. Vagy ha igen, Mrs. Dolohov biztos vodkát önt a sajátjába, másképp képtelenség ezt az egészet kibírni. Ezt a pokolfajzatot, akivel megverte az isten, de azt sem tartom kizártnak, hogy amikor megszületett, kitette a birtokot körülölelő erdőbe, hogy a farkasok neveljék, amíg megérik legalább fizikailag a Roxfortba menéshez.
Ez a groteszk rémkép válik valóra, ahogy erőszakot veszek magamon, amikor már jó néhány perc elteltével sem történik semmi változás. Dolohov...Antonin önelégült vigyora, ahogy minden pillanatát kiélvezi a szenvedéseimnek. Csak épp az a teáscsésze hiányzik a kezéből, de a képzeletem igencsak szegényes volt a valósághoz képest. Meg akarok szólalni, de a hangom elfúl, és csak egy segélykérő nyögést sikerül magamból kierőszakolnom, és egy húzz már inkább a francba nézést, de még az sem sikerült elég meggyőzőre. Már éppen lemondanék róla, már éppen indulnék a mosdó felé, ahová eredetileg is vezetett az utam. Eltolom magam a faltól és nekilendülnék, de az ujjai olyan erőszakosan fonódnak a csuklóm köré, hogy félek, eltöri. De reccsenés helyett, csak egy kínzó rántást érzek, és már ráncigál is maga mögött, nem hagyva esélyt a menekülésre, én meg ebben az állapotban, ebben az istenverte szerelésben még csak nem is tudnék elmenekülni. Kétségbesettten forgatom a fejem, valami kibaszott nagy vázát keresve, mint legutóbb, de még a pálcám sincs nálam, mert azóta, hogy elhagytam a roxforti ostrom magjából menekülve, nem kaptam újat, mert mégis mi a francért kéne nekem még ezekután pálca? Ahogy elérjük a lépcsőket, szándékosan kezdek botladozni, hogy ezzel is lassítsam az iramot, és szabad kezem, ami eddig tehetetlenül lógott a törzsem mellett, most a fal fele lendül. Megpróbálok kapaszkodni a hideg, ormótlan kőfalba, de a körmeim mindannyi próbálkozás után is csak végigkarmolják az érdes felületet, de nem találnak fogást.
Visíthatnék, de csak magamat tenném nevetségessé, ha idecsődíteném az egész násznépet. Kiabálhatnék, tiltakoznék, de mégis mi végre? Most már az övé vagyok, van-e egyáltalán jogom tiltakozni? Nem tudom, sohasem ültem le beszélgetni az anyámmal egy-egy mentás csokipuding mellett arról csevegni, hogy vajon mi vár rám a nászéjszakán, vagy a nászdélutánon. Esetünkben ez most tökmindegy.
- Hát te aztán tényleg szánalmas vagy. Azt hiszed, hogy nem tudom, mire megy ki ez az egész? Nem leszek kibaszott pótlék, csak azért, mert Silje itthagyott a francba. Szerintem rohadtul megérdemelted – a hangom egészen halk morajlás csak, szinte alig hallhatóan sziszegek a háta mögött, próbálva megvetni a lábam az egyik lépcsőfokban, vagy legalább arra sarkkallni, hogy egy pillanatig megálljon. A zihálásom egyre erősebbé válik, de már rég nem a mellkasomat összeroppantó fűző okozza a legnagyobb problémát. - Itthagyott, mert egy csődtömeg vagy, és tudod mi a legszörnyűbb, hogy én nem megyek sehova – egy pillanatig szünetet tartok, újra teszek egy reménytelen próbálkozást, hogy megkapaszkodjak a falban, de hasztalan. Dühítő ez a tehetetlenség, már én sem tudom, hogy mit mondok és miért. A gondolataim egyetlen örvényként kavarognak, és azt ejtem ki a számon, ami éppen közelebb esik. - És ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy megbassz, hát nagyon tévedsz, Antonin, nem vagyok a cafkád – úgy dübörög a szívem, hogy a saját hangomat is alig hallom, de abban biztos akarok lenni, hogy ő hallja, úgyhogy az utolsó mondatnál egészen felemelem a hangomat. Viszzhangként pattan vissza a falakról, emlékeztetve, hogy innen már nincs visszaút.

Van valami megszokott, törvényszerű abban, ahogy minden egyes rántására a testem reagál, ahogy izmaim megfeszülnek, ahogy ellenkezni próbálok az ő mozdulataival, mintha kőtáblába lenne vésve, hogy másképp nem lehet, hogy nem válaszolhatok a hívó szavára, hogy meg kell tagadnom, hogy igent kell mondjak, ha nemet vár és nemet, ha igent remél. Ostoba. Kisded. Játék. Gyermeki, hiszen egy kibaszott gyerek vagyok. Mindketten azok vagyunk, csak ránk kell nézni. Ha a szüleink vették volna a fáradságot, és már hátulgombolós korunkban is összeeresztettek volna minket, a homokozóban ugyanilyen harcokat vívtunk volna a lapátért, és talán lett volna alkalmunk kinőni mostanra. De nem volt.
Amikor hátrafordul, csak dacos, gyilkos pillantásokat kap tőlem, de még csak nem is fárasztom magam azzal, hogy válaszoljak, pedig akkor talán még pár perccel tudnám húzni. Időt nyerhetnék persze, de végső soron mit érek el vele? Ez nem valami olyasmi, amit elkerülhetnék. Legalábbis ezt érzem elgémberedett inaimban, minden zsibbadó négyzetcentiméterben, ahogy felfele rángat, de aztán megáll, és újra megfordul, egészen közel hajol a fülemhez, és érzem lehelletének melegét a nyakamon. A lúdbőr végigszalad a karomon és nyakamon is. Ajkamat beharapom, lehunyom a szememet, és még csak egy tetves replika sem jön a nyelvemre, de nincs is rá szükség, mert már megint rángat, és bármennyire is elkeseredettebbek a mozdulatai, bármennyire is előre elrendeltetett minden, a testem makacsul tiltakozik továbbra is.
Egy pillanatig úgy érzem, kicsúszik az egyébként is ingatag talaj a lábam alól, elvesztem az egyensúlyomat, zuhanok, de valójában csak a korlátnak csapódik a hátam. Alig hallhatóan szisszenek fel, és dacára minden igyekezetnek, állom Antonin tekintetét.
Ahogy a csípőjével a csípőmnek feszül, a testemen mintha milliónyi apró elektromos kisülés pattogna végig. Szinte hallom a sercenést a fülemben, várom, hogy lángra lobbanjon, és tényleg elönt a forróság, ott lent a meghatározhatatlan helyen, az ágyék táján, ahol még csak bizsergést sem szabadna éreznem, mert valahol abnormális ez a reakció, beteges, gyűlöletes, megalázó minden nemében, hogy a testem képes ilyen ocsmány módon elárulni. Próbálok összpontosítani, a szemébe nézni anélkül, hogy pislognék, úgy tűrni, hogy kiabáljon velem, és érezni azt az közönséges, hazug, áruló nedvességet az összepréselt combjaim között.
- A feleséged – szinte hangtalanul ismétlem meg az utolsó szótagokat, döbbenten ízlelgetem a szavakat, mintha most hallanám először. És talán így is van, mert ha már hallottam is, sosem jelentett semmit, sohasem éreztem. És most érzem. Legalábbis érzek valamit, de valószínűleg ennek az alpári érzésnek semmi köze sincs ahhoz, hogy mit jelent feleségnek lenni.
A zihálása, ahogy ütemesen koccan a csipője újra és újra az enyémhez, valami olyan fölösleges, sosem kívánt érzéssel tölt el, ami mellett őrülten nehéz bármi mást tenni, mint döbbenten bámulni rá.
- És mégis mi van abban, ha élvezem, hogy szenvedek? Neked mégis miért fáj az? - csak erre a vérszegény felcsattanásra futja tőlem, aztán már távolodik is, minden egyes lépéssel egyre távolabb tőlem, s habár egy karnyújtásnyira van, valami felfoghatatlan oknál fogva sajog minden porcikám.
Mint, amikor késik a hang a képhez képest, szavai csak akkor jutnak el a tudatomig, amikor már hátat fordított nekem. Csak most hallom a saját fékevesztett zihálásomat, amit eddig az övé elnyomott.
Fejemben egymást kergetik az utolsó mondatai, úgy markolom a korlátot, hogy az ujjaim belefehérednek. Most már képes vagyok megkapaszkodni, nem úgy mint eddig, de a lábaim annyira remegnek, hogy félő, semerre nem tudok mozdulni. És a percek csak telnek, nem jön vissza, nem bukkan fel senki a lépcsőn, hogy kérdőre vonjon, hova a fenébe tűntünk el.
Nem hiányzok senkinek. És ő sem. Magunkra maradtunk, és mindössze pár lépés és egy vaskos antik faajtó választ minket el egymástól. És habár ép ésszel belegondolva ez óriási távolságnak tűnik, már éppen elviselhetőnek, mégis az a szakadék, ami azoktól az emberektől választ el, akik odalent tömik a fejüket, egyenlő a végtelen, süket kozmosszal.
A magány, ami rámtelepszik, nem újszerű érzés, semmi szokatlan nincs benne, mindig is körülvett, de sohasem zavart. Hálás voltam érte, mert talán igaza van Antoninnak, élvezem, ha szenvedhetek. És most mégis, el sem tudok képzelni annál kegyetlenebb dolgot, mint hogy egyedül maradjak. Ezt a testem már rég felfogta, csak nekem kellett egy képzeletbeli arculcsapás, amitől a dolgok a helyükre kerültek. Ezért van az, hogy most is, amíg gondolatban még mindig a korlátnak támaszkodok szerencsétlenül, addig a remegő lábaim már az ajtó felé vezetnek.
Szinte hangtalanul lököm be magam előtt az ajtót, és csusszanok be rajta az apróra nyílt résen, mintha attól tartanék, hogy becsapódik előttem, ha még sokáig hezitálok. Ő meg olyan gyűlölnivalóan fekszik ott az ágyban, a párnák közt, arcán tragikus ábrázattal, bennem meg pillanatról pillanatra egyre csak fortyog az indulat. Vádlóan nézek le rá, mintha átvert volna, mintha ebbe a szobába belépve nem azt kaptam volna, amire befizettem. Olyan átütő volt odakint a magányom és a kétségbeesésem, hogy egy pillanatig elfelejtettem, hogy mennyire gyűlölöm, és mennyire gyülölöm most még ezerszeresen is, amiért így sarokba szorított, amiért csatát nyert ellenem, hanyatfekve a párnák között.
Közelebb lépek az ágy végéhez, szemeim valósággal szikrákat szórnak, és tehetetlen dühvel vetem rá magamat, lábaimat szétvetve, combjait a combjaim közé szorítva.
- Most már elégedett vagy végre? Mire vársz még? Bassz meg! Vagy amit akarsz. Mintha bárkit is érdekelne, hogy mit művelsz velem. És tudod mit? Engem a legkevésbé. Tedd csak, amit egy férjnek tenni kell, míg még szégyenbe maradnál - úgy hajolok fölé, hogy az erővel kipréselt, hisztérikus szavaim biztosan célba jussanak, de ha ez nem volna elég, szúrós pillantásommal kényszertem, hogy rámnézzen.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor vesztettem el a józan eszemet teljesen. Amikor követtem őt a szobába, ahelyett, hogy visszamentem volna a násznép közé? Amikor szó szerint rávetettem magam, mint valami kiéhezett szűzlány? Vagy már sokkal korábban, amikor nem haraptam át a torkát, amikor pár pillanatra egyedül hagytak, és nem rejtettem el a hulláját egy feneketlen láda mélyén? Amikor hagytam, hogy ez az egész túlnőjjön rajtam, hogy apró, jelentéktelen, nyomorult kis porszemnek érezzem magam?
Elkerekedett, zaklatott szemekkel nézek fel rá, mitha azt kérdezém, ez mégis hogy a francba történt itt, hogy vagyok már megint én alul? De most először, igazán elakad a szavam, és képtelen vagyok egy szót is kinyögni, és akkor sem lennék képes, ha mondjuk ennek nem lennének olyan fizikai akadályai, mint Dolohov egész teste, ami súlyos, rámnhezedik. Már eddig is alig kaptam levegőt, de most már érzem, ahogy szúr és feszít, és szinte önkéntelenül indul meg a kezem, hogy a hozzám legközelebb eső testrészébe vájjam a körmömet, de akkor az ujjai mintegy bilincsként fonódnak a csuklóm köré, végképp mozgásképelenné téve. Erőm sincs tiltakozni, érzem, ahogy a súlya alatt megvonaglik a testem. Aztán ajka ugyanilyen hirtelenséggel, durva, nyers, elemi erővel csap le az enyémre.
Mintha azelőtt sohasem csókolt volna meg, mintha pár órával ezelőtt az oltár előtt, vagy tavasszal ott a lépcsőkön egy egészen más Antonin mászott volna bele a számba. A keserű íz betölti szám minden egyes miliméterét, kellett annak az idiótának annyi mandulalikőrt innia. Egyszerre keserű és undorítóan szirupos, benne van az egész életünk. A múltunk, a jelenünk, a jövőnk. Az a fajta édes-keserűség, amitől öklendeznem kell itt, most, azonnal.
A ruhám az értelmetlen viaskodás közben egészen a derkamig csúszott fel, hogy méginkább érezzem, ahogy egészen forró testével nekem feszül, érezzem  a csupasz bőrömön, mintha már ruhán keresztül nem lenne olyan elviselhetetlen. Valahol nagyon távolról, halkan, de egészen tisztán szüremlik be egy nyitott ablakon a hangszerek keserves nyivákolása, csak a mély hangokat lehet kivenni tisztán, csak a mélyhegedű és a cselló, dallam nélkül, de ettől olyan kibaszottul szomorú az egész, hogy akaratlanul is sírhatnékom támad tőle, de még arra is képtelen vagyok, helyette a keserű, soha véget nem érő csókba merevedtünk volna, és érzem, ahogy az ágyékom megint hazug módon árul el. Reflexszerűen emelem meg a csipőmet, amint a már ismerős forróság, valahol ennek az undok képződménynek, ami kettőnk összegabalyodott testének epicentrumában megszületett. Lábaim remegve kulcsolják át a derekát, és szabad kezemmel éppen csak olyan erősen vájom a körmömet a nyakába, hogy megérezze, felszisszenjen, de nincs benne az a mindenre elszánt szabadulni akarás.
Ez történik, amikor a test és az elme valami egészen különböző elképzeléseket dédelget arról, mi történjék most éppen.
De a remegés így sem szűnik, éppen ellenkezőleg. Egyre inkább uralja minden apró zsigeremet, ahogy a félelem is végigkúszik az elmémtől kiindulva végig az egész testemen. Félelem az ismeretlentől. Attól, hogy mi lesz, ha ez a csók véget ér, mi lesz akkor majd? Mi lesz, ha szembehányom? Vagy mi lesz, ha nem hányom szembe?  Mit kellene csinálnom?
Apám azt mondta, fogjam be a számat, üljek egyenesen, járjak kecsesen, ne fintorogjak, legyek illedelmes most az egyszer, utoljára.
Soha senki sem mondta meg, hogy mit kell csinálnom akkor, ha a háloszoba ajtaja bezárul mögöttünk.
Szabad kezemmel most gépies mozdulattal nyúlok oda, ahol testünk olyan szorosan tapad egymáshoz, és a lehetetlennel dacolva, a csípőmet hátrahúzva, nyúlok a nadrágja övéhez, remegő ujjakkal babrálok, egyre kétségbeesettebben, egyre szeretelenebb, ügyetlenebb mozdulatokkal, szerencsétlenkedve, míg végül addig feszítem, hogy elpattan valami. Ott belül. Annyira, hogy az eddig gyűjtögetett erővel erőszakkal húzom hátra a fejemet, és tolom el a vállát, elszakítva száraz, vértelen, cserepes ajkainkat egymástól.
- A francba, a francba ! - már késő, hiába sziszegek sírós hangon, hiába csapkodom ököllel a hátát, az arcomon végigfutó  nedvesség már letagadhatatlan. Hogy ne kelljen a szemébe nézzek, hogy elrejtsem kétségbeesettségemet, a vállába furom az arcomat. Abba a vállba, amit alig fél másodperce még eltoltam magamtól, mert hát ilyen rohadtul következetes vagyok mindenek felett.

Ezt nem láttam jönni, és minden bizonnyal akkor sem láttam volna előre, ha az elmém tiszta, tudatos, és nem ilyen csapongó, szertelen. Minden homályos, minden zavaros, minden érthetetlen, hogy mégis hogy kerültem Dolohov karjaiba, de mintegy ösztönösen, ugyanakkor gépiesen reagálok az érintésére.
- Mit művelsz? Eressz el! Most azonnal – zihálom rekedten, könnyeimet nyelve, miközben vergődök, ellenkezek, de olyan erőtlenül, hogy ha most kívülről látnám a jelenetet, egész biztos szembe köpném magamat.
A hírtelen jött gyengédség, az álla a fejem búbján, a hangja, ami idegenül cseng, és mégis az agyam ostoba játékot űz velem, elhiteti, hogy történt már ilyen korábban, hogy voltunk már így korábban. Mintha mindig így nyugtatna le, én pedig hagynám, sőt, kikövetelném magamnak, mert másképp nem megy. Annyira ócska, annyira hazug, ő is tudja, én is tudom valahol mélyen. Mert az agyam van annyira rafinált, hogy olyan képekkel bombázzon, amik tulajdonképpen tényleg megtörténtek.
Antonin nem először szorít magához, hogy lenyugtasson. Ugyanolyan az illata – biztos az anyja ugyanazt a kölnit locsolta rá, mint a lánykéréskor – és ugyanaz a csüggedtség, ugyanaz a makacs elhatározás. És ahogy a szemembe néz, miközben kisimít egy hajtincset az arcomból, látom az acélos szemekben, a hazug, álságos gyengédség mögött is, hogy mennyire kétségbeesetten akarja, hogy ez működjön.
Mert ugyan milyen más választásunk lenne? Már választottam, nem most, már sokkal korábban, amikor utána jöttem. Nincs visszaút, nincs más, akihez mehetnék. És igen, utálom, gyűlölöm olyan hevesen és izzóan, ahogy csak gyűlölni lehet valakit, de nem éppen ezek az ostoba, gyermeki érzelmek tesznek minket olyan szörnyű emberré? És én valóban ilyen szörnyű ember akarok lenni, akit nem akar senki, vagy inkább hagyom, hogy negédes szavai befurakodjanak a bőröm alá, és jobban ámítsam önmagamat, mint ahogy ő ámít engem a szavaival és a hazug mozdulataival?
És amikor kimondja azt, amitől tulajdonképpen már nem is félek, pedig tudom, hogy korábban rettegtem, és ez a rettegés uralkodott az elmémen és megbénította a testemet. Milyen könnyű lett volna. Ha akkor, ott, a Mardekár klubhelyiségben megerőszakol. Biztos egészen másképp történt volna minden. És átkozom a döntést, ami saját makacsságomból száramazott, és ilyen katasztrófákhoz vezetett. Minden más lett volna, ha engedelmes gyermeke vagyok anyámnak és apámnak, akkor talán szerettek volna, és nem akartak volna ilyen megalázó módon megszabadulni tőlem.  
És ahogy a homlokom végifut cserepes, mandulalikőrtől ragacsos ajka, és hallom az egész mandulalikőrrel átitatt szavait, és én egyre inkább csak belesüllyedek, hagyom, hogy kézen fogjon és  magával húzzon. Lábra állok, már megszűnt a remegés, helyén valami érdektelen zsibbadás nyer uralmat a testem felett. Ránézek, és habár tudom, hogy már a könnyeimat letörölte, azért mégis automatikusan nyúlok az arcomhoz, hogy erről megbizonyosodjak. Aztán alig láthatóan bólintok.  
Ezzel mintegy engedélyt adva, és ugyan ki gondol arra, hogy sohasem kért engedélyt és hogy egyáltalán Antonin Dolohov sohasem kér engedélyt, mert mintha sűrű köd szállt volna az elménkre, jótékonyan eltakarva azokat a részeket, amik egyébként sohasem engednék, Dolohov akár egy ujjal is hozzám érjen.
- De ne hidd, hogy most kevésbé gyűlöllek -szólalok meg egészen halkan, és mintha alig egy fél órával ezelőtt még nem nézte volna végig olyan szenvtelen kárörvendő arccal a szenvedéseimet, most hátat fordítok neki, és teljesen szétzilált hajamat előveszem, hogy ne legyen útban. Nem érzek semmit,  ahogy ujjaival a fűzőn kezd el babrálni, és valahányszor hideg ujjai egy pillanatra a forró, izzó bőrömhöz érnek, nem érzek semmit. Sem heves undort, sem árulkodó, mocskos testi vágyat, nincs izgalom, nincs borzongás, nincsenek összeszorított, nedves combok és véresre harapdált ajkak. Nem különbözök most egy kiszáradt tuskónál, de hát az a tuskó legalább engedelmes.

A kínzó lassúság, amivel ujjai a fűzőmmel babrálnak szinte az őrület peremére sodornak. Egyszerre akarom, hogy a gúzs, ami körbefon végre kibomoljon, de azt is, hogy abbahagyja, ellökjön magától és úgy nézzen rám, mint egy undok kis légyre, ami a levesébe került. Nem, tévedtem, mindennél jobban kívánom ezt az érzést, hogy undorodjon, hogy megvessen, hogy legszívesebben belém törölje a lábát és durva legyen, de még mennyire. Ehelyett csendben, megadóan, lyukról lyukra halad, és a tűdőmbe minden mozdulat után egyre több és több levegő áramlik. Próbálom csendben kapkodni, uralkodni az ösztön felett, ami kétségbeesetten kapaszkodik az életbe, ami után annyit kapálóztam és vergődtem. Benntartom a levegőt, lassan fújom ki, csak ez és a ruhám suhogása, ahogy néha hozzáér, és az az eszeveszett döbörgés a fejemben. Így talán nem vagyok annyira kiábrándító, de miért is félek hirtelen, hogy elrontom a pillanatot a kapkodó lihegésemmel? Miért érdekel, hogy bármit is jól csináljak? Nem ígértem semmit. Nem mondtam neki, hogy jó lesz.
Valósággal lesimítja a ruhát, az anyag és a bőre óhatatlanul végigsimul a bőrömön, mintha mindent betöltene az érintése, mintha mindenhol ott lenne. A testem szinte megvonaglik az érntésének nyomán, belefeszül az egész gerincem, mintha jeges vízzel öntenének nyakon és annyira erőlködök, hogy elhúzódjak, de a testem mintha mágnesként vonzaná az érintését. Behunyom a szememet és egy halk sóhaj hagyja el a számat, amikor a vállamról lehúzza a ruha pántját, és az anyag végül a földre ereszkedik. Fázom,a libabőr végigfut bőrömnek minden négyzetcentijén. Pedig még mindig olyan forró a bőröm. Próbálom elképzelni az arcát, de attól csak rosszabb lesz, mert most már hiába áll a hátam mögött, akkor is az arcát látom, ahogy a lehellete borzolja az apró hajszálakat a tarkómon, aztán ahogy a keze a derekamara simul, és magához húz, de olyan finoman, mintha valami hímestojással bánna.
Pedig nem vagyok egy elcseszett hímestojás, bár az lennék, bár megérdemelném, bár tudnám értékelni a gyengédséget, de semmi. Nem érzem azt a korábbi árulkodó vágyat, amit odakint éreztem a korláthoz préselődve. Még csak ahhoz sem fogható, mint amikor ott a folyósón pofonvágott, aztán megcsókolt. Nem fogható, én mégis kapaszkodok az egyetlen emlékbe, ami egy kicsit is felkorbácsolja a szunnyadó ösztöneimet, és amikor már a hideg kezével a mellemet simogatja, már beleremeg a testem, és érzem, ahogy az arcomat elömti a forróság, amit akkor éreztem, amikor a tenyerének a nyoma ott égett az arcomon. Pokoli érzés, még a tudat is, hogy azok az emléke, amiről azt hittem, mélyen elástam magamban, amikről azt hittem, hogy életem legmegalázóbb pillanatai, valójában a legizgalmasabbjai voltak egyben.
Azt hiszem, fel fogom vágni az ereimet, valami tompa életlen tárggyal, ha még sokáig húzza, ha még egy másodperccel is tovább tart ez a kínlódás.
Minden idegemet megfeszítve simulok bele az ölelésbe, fenekemet az ágyékához nyomom, és a nyakamat hátraszegem, hogy végre érezzem az ajkának az érintését a nyakamon, vagy bárhol a bőrömön. De ez édes kevés bármihez is, hirtelen, kapkodó mozdulatokkal rángatom ki magamaz öleléséből, és fordulok vele szembe, fel-le hullámzó mellkassal, még csak szégynérezetnek vagy szűzlányos pironkodásnak nyomát sem érezve, amiért meztelenül állok előtte, amiért a ruháimon taposok, és kirúgom a cipőből a lábamat, ettől csak méginkbb megnövelve közöttünk a különbséget, egészen eltakarja előlem a fényt, mindent betölt. Szinte apró vagyok mellette és végtelenül jelentéktelen, a tény, hogy a nyáron nőttek a melleim annyira, hogy ne maradjanak észrevétlenek, attól a testem többi része kínosan gyermeki, csontos, vékony, csenevész. Ő meg úgy magasodk most fölém, mint valami bizonytalan vadállat, aki még mindig nem döntötte el, hogy kellek-e neki, vagy már teljesen degeszre tömte magát.
De innen már nincs visszaút, mégegyszer nem fogom végigcsinálni ezt a tortúrát, mégegyszer nem. Pedig, ha nem most, akkor valamikor meg kell történnie. Nem várhatok továbbra is arra, hogy majd holnap biztos becsap egy meteor és apró darabajaira szedi szét ezt a házat, amit már most gyűlölök.
- A francba is, Dolohov, csináld már rendesen - hirtelen fakadok ki, követelőzően, mintha valami másban egyeztün volna. S habár a fejemben már Antonin, képtelen vagyok hangosan is így hívni. - Vagy ha az a célod, hogy az őrületbe kergess, hát baromira jó úton haladsz - nem terveztem előre, hogy ilyen kétségbeesett legyen a hangom, sőt, nem terveztem egyáltalán, hogy megszólalok. Csak határozottan bámulok vissza rá.
Éppen csak egy pillanatig habozok, mintha próbálnám kiszámítani, mekkora fejősszékre kellene állnom, hogy ez a mozdulat ne tűnjön majd idétlennek. Lábujjhegyre csipeszkedek, amennyire csak bírok, és kezemet a nyaka köré fonom, hogy magamhoz legalább egy kicsit közelebb húzzam, és ezúttal én csókolom meg. A mandulalikőr, ami már nem is csak édesen keserű, hanem már szinte avasnak hat. Annyira, hogy felfordul tőle egészen a gyomrom. Szinte teljes súlyommal rácsimpaszkdok, és nyelvemmel utat próbálok törni, miközben hozzá simulok az ágyékához, egészen megszűntetve közöttünk minden távolságot. Erőltetettnek hat, nem kevésbé, mint korábban, s habár nincs ott a kényszer teljes kézzelfogható valójában, azért mégiscsak a fejünk fölött lebeg. Éppen csak annyi helyet hagyok kettőnk között, hogy szabad kezemmel kigomboljam az ingjének pár gombját, végigsimítsak a csontos mellkason, szinte érzem minden bordáját, abban kapaszkodok, körmeimet belevájva a bőrébe, mintha attól félnék, hogy le akar rázni. Most már nem rázhat le.