A magam módján tökéletesen beleillek a Lestrange család dicső múltjába: őseim mindig arról voltak híresek, hogy elvették, ami kellett nekik, és ha valamit akartak, azt mindig elérték. Kis családként, szinte úszva menekültünk át a csatornán, amikor a francia főágat megrázta a mugli Ancien Régime bukása. Mint kiderült, nem olyan hosszú távon, azóta túlélték Napóleont, III. Napóleont, a németeket háromszor, Grindelwaldot folyamatosan, remekül fent maradtak a víz felszínén, és amennyire tartjuk velük a kapcsolatot, rokonaink a csatorna másik felén talán még jobban jártak, mint a menekülők.
Az angol ágat sem kellett persze félteni: nem volt másuk, csak a vérük, amikor 1793-ban menedékjogot kaptak a minisztertől. Az ősapámnak, az első Rabastannak remek üzleti érzéke volt, és bár évtizedeket küzdött érte, sokszor az alvilágban is kapcsolatokat építve, Waterloot már a saját kúriájában ünnepelhette. Leginkább a csempészet, a csalás, a hamisítás hozta a vagyonunkat, amit a felszínen pergamenüzletnek, bagolytenyésztésnek álcázunk, de abból soha nem futná arra a rengeteg mahagónira és márványra. Ironikus módon Rabastan első fia, sőt, az egyik, valószínűleg leszbikus és kiházasíthatatlan lánya is auror lett, és azóta rengetegen követik ezt a hagyományt. Talán nem sakkoztunk olyan kiválóan soha, mint a Nottok, de azt mindig tudtuk, hogy nagyot veszíteni nem lehet, ha a tábla mindkét felén te játszol. Nem csak velük, de szinte az összes aranyvérű családdal sikerült házassági kapcsolatba kerülni, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a huszonnyolcak köré kerülünk majd.
Nem érzem úgy, hogy igazán rosszak lettünk volna: rengeteg pénzt, szívességet sajtoltunk a kevéssé szerencsésekből az elmúlt másfél évszázadban, de sokaknak teremtettük jobb életet. Nem egy öregebb vámpír köszönheti például nekünk, hogy kilobbiztuk a tartózkodási engedélyét, amikor Erdélyben eldurvultak a belpolitikai balhék, sok vérfarkasnak intéztünk hamis papírokat új személyazonossággal, a Harmadik Birodalom pedig különösen sok ügyfelet szállított- először az áldozataikat csempésztük ki, utána pedig a Thul társaság idiótáinak segédkeztünk a felszívódásban.
Ami azt illeti, nem hittünk soha a vérelméletben, ezért is nem álltunk nyíltan Voldemort mellé. Na persze, hülyék lennénk weasleyskedni és feladni a társadalmi státuszunkat, előnyeinket, amiket az őseink kiharcoltak nekünk, a huszonnyolcak egyikének lenni rengeteg ajtót nyitott és nyit meg előttünk, és semmi kedvünk célkeresztbe kerülni, vérárulóvá válni. Mégiscsak jobb a (legtöbb) aranyvérű családdal teázni, mint valami felkapaszkodott, szegény mugliszületésűvel. Sárvérűvel. Ha úgy alakul, lehetnek sárvérűek. Egy bölcs fiatal hölgy egyszer azt mondta nekem, hogy ha földrengés van, az ajtókeretbe kell állni: az a fal legerősebb része, lefelé nem szakad, és ha dől, még ugorhatsz a megfelelő irányba. Ha úgy alakul, megy a varázstükörbe vezetett családfa a padlásra, és engedem a húgomnak, hogy hozzámenjen valami félvérhez. Ha úgy alakul, letérdelek a Sötét Nagyúr előtt, és tálcán nyújtok át neki bármit, amit akar. A büszkeség szépen mutat a sírköveken és a történelemkönyvekben, de az én célom, hogy örökre nagyok legyünk.
Kedveltem apámat: ő tanított meg engem élni, ő nevelt rá, hogy amikor nem néznek, a szabályok nem feltétlenül élnek. A szabályok nem mások, mint fenyegetések egy hatalmas részéről, amik következményekkel járnak. Ha ezeket fel tudod vállalni, vagy ami még jobb, el tudod kerülni őket, csak csináld, Rodolphus! Mindig bizalmi kapcsolata volt velem, amikor nem a Rejtélyügyön végzett munkáját intézte, sokszor volt velem kettesben a dolgozószobájában, mesélt az élet nagy dolgaitól. Tizenhárom éves koromtól még a whiskeyjét is megosztotta velem, és nevetett akkor is, amikor elsőre túl sokat ittam, mintha csak töklé lenne. Mindig úgy emlékeztem rá, mint aki a legjobbat akarta, aki felkészített az életre. Nagyon nehéz volt elengedni: fogalmunk sincs, hogy mi történt, egy napon csak elment dolgozni, és ahogy mondják, bement a Rejtélyügyre, és soha többé nem jött ki. Az egyik kézfeje előkerült, ami elég volt hozzá, hogy halottnak nyilvánítsunk- remélem, hogy tényleg az. Nem szívesen képzelem azt, hogy valami még rosszabb dolog történt vele azon a szörnyű helyen.
Anyám az a fajta ember, aki hülye javaslatokkal bombáz, hülye kérdésekkel, megkérdezi, hogy ettem-e már, ittam-e már, kötött pulcsit és tíz éveseknek is kínos zoknikat ad Karácsonyra, rendszeres megkérdezi, nem akarok-e átköltözni az övével szomszédos szobába, ugyanabba a szárnyba, azután hülyeségeket mond a politikáról. Néha vállalhatatlan vérmániája persze nem jön annyira rosszul: elég sok halálfalót juttattam idő előtt sírba vagy börtönbe, és jó, hogy a szalonban ellensúlyozza ezt, arról beszél, hogy majd észhez térek. Én vagyok a családfő, és tudatosan nem állítottam le; igaz, hogy hihetetlenül ostobának gondolják miatta, de legalább úgy érzik, a szíve a helyén van. Azt hiszem, tényleg, bár kiállhatatlan a hisztéria, amit a házasodás körül csap. Való igaz, elég idősek vagyunk már mindhárman, hogy legalább terveink legyenek, de nem akarok túl gyorsan döntést hozni, oldalt választani. Szerencsére így, hogy enyém a család vezetése, a világon semmi beleszólási joga nincs. Apám tényleg szerette őt: nem volt racionális az ír Nottok közül választania, akikhez a saját főáguk is alig beszél, és nem hogy a fiókban, de az ágyneműtartóban sem ő a legélesebb kés.
Rabastan öcsém meglehetősen sokszor igyekszik összesározni a terveimet, a családunk iránytűjét tönkrebaszni a mellényzsebében hordott laposüveggel. Néha racionálisnak tűnne kidobni, kitagadni őt, de az öcsémről van szó, és úgy érzem, hogy szeretem, még a hülyeségei mellett is. Van egy szint, amit nem lép át, és szerintem tudja, hogy meddig szabad elmennie anélkül, hogy maradandó károkat okozna.
Húgom sokszor emlékeztet rá, hogy apám és anyám között akkor is voltak érzelmek, amikor már azt hittem, hogy csak viccelődik rajta, a maguk módján szeretniük kellett egymást, ha ennyi idővel utánam összehoztak egy harmadik gyermeket. A korkülönbség miatt laza kapcsolat van közöttünk, zavarba ejtő, ahogy a csecsemő, a bőgőmasina felnőtt, és felszállt a vonatra. Azon felül, hogy felelős vagyok érte, és talán ki kell házasítanom egy napon, nem sokat törődök vele, azon túl, hogy néha-néha levelet küldök neki, és kedves próbálok lenni vele. Azt akarom, hogy kedveljen, semmi kedvem drámázni vele, amikor eljön a nap.
Nem gondoskodtam még házasságról: sok auror eltompul, gyáva lesz, ha feleség, gyerekek várják otthon, és még ha volt is nem egy kínálkozó, jónak tűnő parti, nem volt közöttük egy sem, aki elnyerte volna a tetszésemet. A legtöbb aranyvérű lány hideg, udvarias, kedves, és sokszor meglehetősen egyszerű, hiszen soha nem várták, hogy a varázserejüknek bármilyen haszna lesz, koncentrálhattak a külsejükre. Én az olyan nőket szeretem, akikben ég valamilyen tűz, valamilyen ellenállás. Nem szolgát akarok magam mellé egy életre, aki senki másra nem lesz alkalmas a szülésen túl.

 Azt hiszem, a kapzsiság a legmeghatározóbb jellemvonásom. Hívhatnám ambíciónak, nagyravágyásnak, azoknak a tulajdonságoknak, amik meghatározzák a jó mardekárost, akinek mutatni igyekeztem magam, de nem szeretem szépíteni. Kapzsi vagyok, és büszke rá. Hatalmat akarok mindenek felett, befolyást, irányítani minél több eseményt, nagyobb és nagyobb hatalmat szerezni a jövőben. Ezekért a dolgokért nem vagyok hajlandó azonban kockáztatni, és nem vagyok hajlandó áldozni sem: egy érdekházasság, egy bátor és egyértelmű döntés a Sötét Nagyúr vagy Crouch irányába, a testvéreim jövőjének azonnali kontroll alá vonása és az ő kiházasításuk, vagy egyszerűen csak néhány morális kötöttség elengedése talán többet nyújthatna. Én azonban nem akarok feláldozni semmit, lemondani semmiről.
Nincs értelme az életnek, ha bármilyen területen lemondunk valamiről a másikért. Akarom azt a tökéletes házasságot, a tökéletes, erős nő mellett, aki a társam lehet, akivel végig tudjuk vinni a céljaimat, aki nem kerül alárendelésre; de akarom az aranyvérű státuszt is. Akarom a testvéreim boldogságát, de nem akarok ezért cserébe semmit feladni a sajátomból. Akarom a Lestrange család felemelkedését, de a győztes oldal mellett akarok állni. Semmi bajom nincs Crouchcsal, jó vezetőnek tartom őt, szeretem az eszközöket, amit biztosít nekem. De semmi bajom nincs Voldemorttal sem, aki hatalmas varázsló, és ha úgy alakul, hogy győzelmet arat, nem csinálok morális kérdést abból, hogy melyik oldalon álljak.
Sokan mondják, hogy kicsit talán kiállhatatlan személyiségem van: jó humorom van, szeretek szórakoztató lenni a társalgásaimban, bár Rabastan szerint kizárólag én szórakozok saját magamon. Nem foglalok semmiben állást, amíg a másik nem teszi meg, csak az egyértelműen vállalhatatlan dolgokat nevezem meg vállalhatatlanként, ez pedig sok embert, aki döntéseket vár, felbosszant, eltántorít. A cinizmus, amivel idézem az aurorok szabálykönyvét másoknak, csak hogy este futni hagyjak egy orgazdát némi szívességét, érezhető.
Nem nevezném magam gonosznak a meglévő tulajdonságaim ellenére sem: nem gyűlölök igazán senkit, és amikor négyen körbevettünk és megöltünk két halálfalót a nyáron, igazán megtettem mindent, hogy rávegyem őket a megadásra- még talán bántam is. Nem azért lettem auror, hogy ártsak másoknak, még ha jelenleg szükséges is, és tudom, hogy néhány embernek a föld alatt a helye, azok az emberek pedig a saját oldaluk selejtjei közé tartoztak. Mindig úgy fogtam fel, hogy a családom nem nyerészkedőkből állt, hanem azokból, akik hajlandóak voltak kockázatot vállalni olyankor, amikor a törvény vak igazsága nem vett volna figyelembe egy sorsot- a kockázatot illik megfizetni, de a kockázat, amit vállalunk, szinte mindig felbecsülhetetlen értékű. Ugyan, micsoda néhány szívesség egy csempésztől, aki nélkül emberek mennének tönkre és veszítenék el a munkájukat, és aki szétzúzná a karrieremet, ha leleplezne? Miért olyan rossz önvédelemre hivatkozni, ha valaki, aki évek óta bántja a családját, esetleg törött csontokkal lesz letartóztatva? Bizonyos szempontból nem hogy gonosz nem vagyok, de én vagyok a valódi igazság. Egy pillanatig sem hittem el egy szót sem az aurori esküm szilárdságáról.
Kevés szeretőm volt ahhoz képest, hogy mennyire népszerű szoktam lenni a nők körében: jól öltözött vagyok, udvarias, humoros (?), a Minisztériumot szolgáltam, a négy év kviddics a Roxfortban, illetve az aurori kiképzés pedig segített jó formában maradnom. Szeretek enni, de még mindig szeretek edzeni is, úgyhogy a formám továbbra is kifogástalan. Ami a szeretőket illeti, azt hiszem, a nők iránti tiszteletem miatt vigyázok velük igazán, nem akarom senkinek azt hazudni, hogy ő az igazi. Keresem azt az igazit, és nem aggódok miatta, hogy megtalálom-e, anyám károgása ellenére nem vagyok öreg.
Rengeteg jelent számomra a családom: a név és a rokonok egyaránt. Büszke vagyok rá, hogy Lestrange vagyok, kifejezetten szeretek túrákat tartani a kúriában, a kertben, beszélni a szoborparkban pihenő ősökről, bemutatni embereknek a festményeket. A nézeteltéréseink ellenére mindig szakítok időt Rabastanra, akivel szinte vallásosnak érződnek azok a bizalmas esték, amikor kiülünk a tetőre, mint akkor, amikor még mindketten roxfortosok voltunk, cigarettát veszünk a kezünkbe, és egy üveg whiskeyvel kiöntjük az érzéseinket, a világ nagy dolgait. A húgommal nincs ennyire közeli kapcsolatom, de mindig jut rá időm, hogy vegyek, küldjek neki valami szépet, írjak neki néhány kedves szót, és ha nem is veszem annyira komolyan ezt, mint sok családfő, biztos, hogy ha valami hülyegyerek bántaná, megbánná.
Még mindig szeretem a kviddicset, lelkes rajongója vagyok a holyheadi hárpiáknak és a válogatottnak, akik előhozzák belőlem rejtett nacionalizmusom, amit azután néhány régi roxfortos barátommal és kollégámmal együtt elsiratok, amikor produkálnak egy újabb kínos vereséget. Szeretem azokat a koncerteket, amikre először elszöktem, majd apám félrenézésével, szinte engedéllyel mentem el, és amik időközben konzervatívnak számító zenekarokká szelídültek- kiakasztónak találom a zenét, amit a húgom hallgat, de érzem benne az iróniát, úgyhogy annyira öreg még nem vagyok. Szeretem a rádiótörténeteket: könyvet olvasni ritkán van időm, és szeretem, hogy nem tudom átrohanni a fejezetenként beolvasott történetet, ami sokszor csak a teljes sorozat leadása után ment le. Kifejezetten rajongok a horrorét, még ha általában irritál is a szereplők ostobasága.

Négy éves lehettem, amikor először hallottam apámtól az aurorokról. Akkor még messze volt a háború, az egészben nem láttam mást, csak naiv idealizmust, ahogy az megszokott lehet egy gyerektől. Csodálattal hallgattam az auror őseim történeteit, és sokáig fogalmam sem volt róla, hogy ezek a történetek a legkevésbé sem a Minisztérium követendő példái. Sokáig úgy gondoltam, hogy az aurorok tesznek igazságot. Néhány rossz embert és szörnyet nem letartóztatnak, hanem máshogy büntetnek meg, néha poétikus módon, ahogy az őseim is tették. Aztán ott vannak a „jó” bűnözők: nekik valami szomorú körülmény vagy érthető helyzet miatt kellett elkövetniük valami nem is igazán gonoszat, például adócsalást, és a Lestrangek futni hagyták őket. Úgy gondoltam, hogy ez nagyjából az igazság, apám is úgy mesélte a történeteket, csak öt év múlva kért meg rá finoman, hogy ne annyira terjesszem őket. Az emberek nem értenék meg.
Öt éves voltam, amikor megszületett Rabastan, aki eleinte az ellenségem, majd a pajzsom lett: könnyű volt felbosszantani, dühében nem viselkedett mindig jól, és emiatt könnyű volt rákennem mindent. Soha nem volt nehéz, az én viselkedésem kifogástalan volt, anyám soha nem látott át rajta, hogy hogyan irányítom, már egészen kicsi koromtól éreztem, hogy buta. Raba sokszor éreztem, hogy hasonlóan buta, mint ő, de egyszerűen csak pocsék volt a temperamentuma, és valószínű igazságtalannak érezte, hogy mindig én vagyok a jó gyerek, a győztes. Én akartam megkapni az ajándékokat, a figyelmet és a szeretetet egyedül, és nem éreztem magam rosszul amiatt, hogy az öcsémet kiszorítom ebből.
Kilenc voltam, amikor apám a szobájába hívott, és három aranycseppet csöppentett a mozaikdíszítésű pohárba. Azután történt, hogy anyám tiltása ellenére átszöktem a házimanó őrségen, és csatlakoztam apám éjjeli bridzs partijához három minisztériumi barátjával. Őt nem zavarta, ahogy az sem, hogy a barátai szándékosan ugrattak engem, trágár dolgokat tanítottak, csak anyám rikácsolt rám hajnalban, adott volna büntetést, ha apám nem hív fel a dolgozószobájába fegyelmezési célból. De nem büntetett meg. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy én legyek az eminens gyerek, ne féljek megszegni a szabályokat, és ne féljek átverni anyámat sem, ha már ilyen könnyűvé teszi. Nem féltem elfogadni azt az ízlelésnyi whiskeyt sem, amitől aztán köhögtem apám hahotája mellett, és amiből azután három éve már megittam fél pohárral nyaranta, amikor apám kártyázni tanított.
Tíz voltam, amikor megszületett a húgom. Addigra már volt néhány halvány elképzelésem Mr. Averynek köszönhetően, aki részt vett azon a bridzs partin, hogy pontosan hogyan is készülnek a gyerekek, úgyhogy meglepett és sokkolt a dolog. Anyát addigra butának és agresszívnak, még ha csinosnak és jól öltözöttnek is láttam, és furcsának találtam, hogy apám még mindig hajlandó vele egy szobában aludni. Volt egy hosszú időszak, amikor külön aludtak, apám sokszor szórakozott anyám felháborításával, de akkor mintha megváltozott volna valami. Nem volt igazán időm figyelni a kapcsolatukat.
Nem lepődtem meg rajta különösebben, hogy a Süveg a Mardekárba osztott. Tisztában voltam a vérelmélettel, felfogtam az alapjait, megértettem, hogy miért való többre egy ember, aki neves ősöktől származik, de nem értettem teljesen egyet vele. Biztos, hogy az a színtiszta elhatározás, ami bennem égett, hozzásegített a süveg házválasztásához, és ellentétben sok iskolatársammal, azt is tudtam, hogy pontosan mikor, milyen lépcsőfokokat kell megugranom. Nehézségeim voltak gyógynövénytanból, úgyhogy a legjobb barátom az a lány lett, aki a házunk legjobbja volt. Akartam a házvezetőm figyelmét, a meghívását, úgyhogy kiemelkedtem, harmadévben pedig jó előre magammal hoztam neki azt a likőrt, ami az egyik kedvence volt, és amikor hét hónap múlva meghívott, át is adtam neki. Amikor a kviddics csapatba akartam kerülni harmadévesen nálam nagyobb fiúk és lányok előtt, nem volt nehéz dolgom, már jó korán jó viszonyba kerültem a kapitány félénk húgával, aki imádta az otthon tartott lovakat, úgyhogy jó előre megtanultam lovagolni, hogy nyárra áthívhasson néha. Azok a lovagló leckék több fronton is megtérültek.
Persze, nem állítom, hogy ne maradt volna semmi ezekből a barátságokból, egyszerűen csak úgy fogtam fel, hogy jobb olyan embereket választani, akik felhúznak vagy hasznosak számomra, nem letaszítanak. Én is hasznos voltam ezek számára a barátok számára, rengeteget segítettem nekik olyan dolgokban, amikben én voltam jó, lovaglópartneremnek pedig sikerült elsimítanom egy elég kellemetlen ügyet az aurori hatósággal. Nem vagyok önző és számító, legalábbis nem a rossz értelemben. A barátságok, szövetségek lényege, hogy segítsünk egymásnak az érvényesülésben.
Tizenöt voltam, mikor apám meghalt. Nos, nem tudom, hogy meghalt-e, valami olyan kísérletben vett részt, amit nem is értek azóta sem. Zseniális elme volt, voltak a teremben még zseniálisabbak, amikor valami különleges kísérletbe kezdtek, ami talán megváltoztatott volna mindent a világon, ha sikerül. Így, hogy kudarcot vallott, végül az én világomat változtatta meg- vele együtt kolléganője több darabban került elő, apámból pedig egy kézfej maradt, amin még mindig ott csillogott a jegygyűrűje. Sajnálatos baleset volt, a biztosításai és kártérítései tovább növelték amúgy sem csekély gringottsi számlaegyenlegeinket, anyámat pedig könnyű volt kitáncolni a maradék két évben, amíg hivatalosan is a Lestrange család feje lettem, mégis, hatalmas veszteség ért. Apámra mindent rábízhattam, minden szempontból megbízhattam benne, és soha nem láthatom. Még azt is csak remélni tudom, hogy meghalt csak- még mindig emlékszem arra a rémtörténetre, amit együtt hallgattunk vele tizenhárom éves koromban, amiben egy háromszáz évbe szekrénybe zárt ember csak abban a pillanatban halt meg, hogy a szekrényt kinyitották. Remélem, hogy jól lesz a túloldalon. Bármennyit kutattam, úgy tűnik, senki nem tud az egészről többet, mint én; ha egyszer kívánhatnék valamit, ha lenne valami, amit tudom, hogy saját erőből soha nem kaphatok meg, az az lenne, hogy megtudjam, mi történt az apámmal.
Tizenhét voltam, amikor letettem az aurori esküt, és megkezdődött a képzésem. Utólag visszagondolva, kétségeim lettek volna még a viszonylag jól tanuló énemmel szemben is, hogy átjutok rajtuk, de nekem akkor nem voltak kétségeim: halhatatlan voltam, fiatal, és nem okozott semmilyen eskü átgondolása problémákat. Az őseimnek sem okozott problémát elmondani, hogy „örökké hűséggel és szó szerint követem a Mágiaügyi Minisztérium törvényeit,” nekem sem jelentett morális gátat. Akkoriban már voltak jelei, hogy a Minisztérium esetleg össze is omlik, mire én auror leszek, bár végül ez a mai napig nem következett be.
Az aurori képzés ébresztett rá igazán, hogy a saját képességeim, a jó jegyeim mennyire nem jelentettek semmit. Másfél évig tartott magas szinten elsajátítanom az okkluemnciát, és ijesztő belegondolni, hogy bármikor korábban bárki bele tudott volna nézni a gondolataimba. Sosem gondoltam volna, hogy a képességeim ellenére teljesen tehetetlen lennék egy dementor ellen, és amikor először láttam az ezüstszínű hangyászt, amit apám emléke teremtett, rájöttem, hogy igazán nagy dologba kezdtem bele. Bármennyire sokat értem el, bármennyi megbecsülésem van, érzem, hogy mennyire sok minden hiányzik.
Sokszor felmerül bennem, hogy jól döntöttem-e, amikor háborús helyzetben lettem auror. Még mindig emlékszem arra a két halálfalóra, akiket a nyáron szorítottunk be egy házba, zártuk el a menekülési útvonalukat nyomjellel, és lőttük őket addig, amíg ki nem kellett törniük. Az egyiket én öltem meg- nem okozta a legkisebb örömöt sem, még ha tudom, ha haboztam volna, úgy jártam volna, mint számtalan társam az elmúlt években. Nem utálom a halálfalókat, nem gondolom, hogy megérdemlik, amit kapnak, de nem gondolom, hogy mi megérdemelnénk.
Az én háborúm nem a jó és a rossz, a selejt és az aranyvérűek, Crouch és a Minisztérium között zajlik. Az én háborúm személyes: a saját boldogulásomért, a Lestrangek jövőjéért harcolok, jelenleg a Minisztérium szövetségeseként. Ha a háború állása változik, semmilyen kifogásom nem lesz az átállás ellen, főleg ebből a célból nem jelentettem azt az alacsony rangú halálfalót, aki tavasszal lebuktatta előttem magát, amikor kihallgattam. Ha ugranom kell, ugrok, és ő lesz a kötél, amin átlendülök, és elegánsan landolok a másik oldalon. Nincs bűntudatom: a jelenlegi világban ember embernek farkasa, sokakat égetnek kínzó morális kétségek, de egy ember elsősorban a szeretteiért felelős. Az én felelősségem elsősorban a testvéreim, szegény ostoba anyám, évszázadok múltja. És persze, elsősorban, a saját boldogságom, azért csak én vagyok felelős.
Huszonöt éves vagyok, és Crouch megbízik bennem: soha nem érkezett rám rossz szó, panasz, ha valamit el kell intézni, Scaremoore és én vagyok a legjobb választás, legalábbis ha nem akar a végén túl sok papírmunkát. Kivettem a részemet a háborúból, gyanú felett áll a tisztességem, a legrosszabb dolog, amit elmondhatnak rólam, hogy nem mindig követem a könyvet. Ugyanakkor aranyvérű vagyok, rengeteg információm van olyan dolgokról, amik érdekelhetik a másik oldalt. Rodolphus Lestranget mindenhol tárt karokkal várják.