Nadia Viktorija Karkarov

If you are scared of the wolves, stay out of the forest!

Nadin, Vik, Tori


17


Aranyvér


Ez most komolyan egy kérdés? Voldemort


A nővérem kibírása annak számít?


Hollóhát


Lyndsy Fonseca


Saját és valamennyire keresett

Nem hinném, hogy a Karkarov família bemutatásra szorulna, de ha ezt kérted, ám legyen. Elmondom neked eme ősi aranyvérű család sötét históriáját. Nem untatnálak feleslegesen, ezért engedd meg, hogy előre ugorjak az időben. Mi sem vagyunk különbek a többi aranyvérűnél, akik csak maguk között házasodnak, hogy ne szennyezzék be a tiszta vért, ami az ereikben csordogál. A nagyszüleim édestestvérek voltak, ahogyan a szüleim is azok. Gondolhatod tehát, hogy az örökösökre sem vár különb sors. Na de mi történik azokkal az ivadékokkal, akik harmadikként születnek meg? Ezt első kézből elmesélhetem neked, hiszen a saját bőrömön tapasztalom nap, mint nap.
Az apám, Vladimir megöli a kisállatomat, mert túlságosan szeretem és gyűlöl, amiért anyám egy másik férfi iránt érzett plátói szerelmet a megfogantatásom napján. Az anyám pedig, a gyönyörű Ecaterina, azért gyűlöl, mert ahányszor csak rám néz, az az éjszaka jut eszébe rólam, amikor a férje megerőszakolta egy félreértés miatt. És van egy bátyám is, Dimitrij, az egyetlen, aki nem úgy néz rám, mintha legszívesebben egy Adava Kedavraval ajándékozna meg, de azzal, hogy az elvártnál jobban szeret (már ha ez egyáltalán elvárás), mindenki más a családból még jobban ki van akadva rám. Főleg a nővérem, Sofia, akiről még nem esett szó és nem is érdemelne, de hát főszerephez jut csodás életem krónikájában. Ő, a Karkarovok ezen ágának hercegnője, az örökösnő, a lehető legundorítóbb módon bánik velem, mivel a vőlegénye, a bátyánk, jobban szeret engem őnála.
S most, hogy megismerted szerető családom dicső tagjait, elmesélném azt is, hogy hogyan került a famíliánk főhadiszállása (mert otthonnak nem nevezhető) New Yorkba. Mint tudod, a Karkarov léthez az is hozzájárul, hogy a Sötét Nagyurat szolgáljuk. A szüleim Voldemort parancsára költöztek a tengeren túlra, hogy ottani hírszerzői és esetleges beszerzői legyenek. Így történt hát, hogy mára már a nővérem és a bátyám is halálfaló, és egy olyan varázsló utasításait követik, akit még csak alig láttak néhányszor egész életükben. Ez az örökség pedig, akármilyen megfosztott legyek is, engem sem kerülhet el.

Azt kérded milyen vagyok? Hát milyen legyen az, aki erőszakból születik és viharban nő fel? Szkeptikus, magának való, hűvös,  mondhatni felszínes... de legfőképpen túlélő.
Gyermekként, mivel barátaim nemigen lehettek kitaszított harmadikként, ezért rengeteget olvastam, így eléggé tág a látóköröm.
Kamaszként pedig, mivel tiltottak a mugliktól, lázadásképpen sokszor szöktem ki a nagyvárosba, hogy a semmit sem sejtő varázstalanok között lehessek, így hát az ő szánalmas kis életüket is ismerem. Sőt, hobbimmá vált a mugli lövészet és kitanultam egy távol-keleti kűzdősportot is. Most nevetsz, de hidd el, jól jön, ha párbajban megfosztanak a pálcádtól és a fizikai erődet kell alkalmazni.
Az Ilvermorny és a Roxfort megtanított megnyílni az emberek felé, de az apám fájdalmas tanításának eredményeként, kevés olyan ember van, aki az igazi Nadia arcát is láthatja. És hogy milyen az igazi Nadia? Maradjon ez egy kimondatlan rejtély...

Az erkélyen, bár messze a város fölé tornyosult, mindig hallani lehetett a soha nem nyugvó New York hangjait. A nap nemrég kelt fel, én pedig, ahogy minden nyári reggelen szoktam, itt fogyasztottam el a reggelimet. Zoya, a macskám, az ölembe kuporodva leste a finom falatokat, ami neki is kijárt.
Éppen egy darabka húst nyújtottam a cirmos felé, amikor hatalmas pukkanás kíséretében megjelent mellettem a házimanónk. Zoya ijedtében úgy megkarmolt, hogy még a vérem is kiserkent, majd a felbőszült jószág fújtatva bevonult a szobába.
- Merlinre, te manó! A szívbajt hozod ránk. – förmedtem a jövevényre. A manókat nem tanították meg arra, hogy ne rontsanak be csak úgy az ember magánszférájába megölve az idilli hangulatot?
- Kisasszony, bocsásson meg Marlovnak! Rossz manó, majd megbünteti magát! – hajolgatott előttem, mint az a fura bólogatós kiskutya a slampos magnixek, vagyis muglik autóiban.
- Hagyd csak. Elég bűntetés az, hogy a családomat kell szolgálnod… – enyhültem meg, hiszen mégiscsak ketten szenvedtük végig ezeket a hosszú, szüleimmel töltött sötét éveket. Felemeltem a kezemet, amikor belekezdett volna az áradozásba, hogy neki micsoda megtiszteltetés minket szolgálni és inkább a jöttének okára tereltem a szót.
- A kisasszonyt hívatja az édesapja. Szomorú levelet kaptak Angliából, az úr és úrnő nővérétől. Többet nem tud Marlov, de a kisasszony testvérei is már a nappaliban vannak, csak önre várnak! – hadarta el, meghajolt és egy ugyanolyan pukkanással, ahogyan jött, el is tűnt. Kíváncsian siettem a nappali felé, mert hát egyedi alkalom volt ez. Na nem az volt egyedi, hogy levelet kaptunk a nagynénémtől, hanem az, hogy ezt a szüleim meg is kívánják osztani velem.
Amikor beléptem a szobába, fagyos volt a légkör és mindenki komoran ült vagy állt szerte a nappaliban.
- Ivan meghalt. – szólt apám hűvösen semmi bevezető nélkül. Elkerekedett a szemem és egy pillanatra semmi sem jutott eszembe. De hát ez... nagyszerű hír! Azt jelenti szabad vagyok! Azt jelenti, hogy nem kell hozzámennem ahhoz az őrült unokatestvéremhez. Már éppen kérdezni akartam, hogy hogyan, amikor apám folytatta. – Igor ölte meg. Nem mondták a pontos okát, de Irina miatt. – dörmögte színtelen hangon. Gondolatban millió csókkal leptem el Igort, amiért megmentett egy nehéz múltú lányt egy még kilátástalanabb jövőtől. Próbáltam palástolni boldogságomat, de egyszerűen nem tudtam megtenni.
- Nézzétek már, hogy örül a kis szerencsétlen. A családot veszteség érte és ő még most is csak mosolyogni tud. – sziszegte összeszorított fogai közül a nővérem. – Dimitrij, tanulnod kéne Igortól. Nálunk is pluszban van valaki. – mondta ördögi hangnemben arra célozva, hogy a bátyám öljön meg. Nem volt ez már újdonság nekem, Sofia mindig is ott döfött kést belém, ahol csak érte.
- Nem is tudtam, hogy meg akarsz halni, Sofia! Szívesen segédkezem benne! – mosolyogtam rá kedvesen, de anyám ellentmondást nem tűrő hangja megszüntette a közöttünk szikrázó levegőt.
- Nadia, hallgass! – hát persze, hogy az ő pártját fogta. – Apáddal úgy döntöttünk, hogy Angliába folytatod az iskolát, a Roxfortban. Mi is oda jártunk, hidd el, neked is jobb lesz ott. – mondta szárazon, semmi érzelemmel a szemében. Értettem én, mire megy ki a játék. Most, hogy már nem voltam menyasszony, féltek, hogy Dim engem akar majd feleségül venni a nővérem helyett, ezért elpucolnak engem az útból.
- De hát én szeretem az Ilvermornyt! – ellenkeztem hevesen. Már pedig én eldöntöttem, hogy nem adom könnyen magamat. A Karkarovok közt felnőni egyenlőt jelentett azzal, hogy túlélő vagy. Hogy nem érzed a fájdalmat. Hogy addig nem adod fel, amíg a szíved nem szűnik meg dobogni!
- Már küldtünk baglyot az igazgatónak. És a Roxfortba is. Minden el van intézve. – szólt apám és hátat fordítva az egész családjának, kiment a nappaliból. Anyám szó nélkül, pincsiként követte, ahogy mindig is.
- Dimitrij! – néztem segélykérően a bátyámra, az egyetlen emberre, aki szeretett a családból. Csalódottan nézett a szemembe és vállat vont.
- Biztos a Hollóhátba kerülsz majd. Olvastam róla, hogy abba a házba kerülnek az okos növendékek. – mondta komoran és közelebb lépett. – Majd sűrűn írok neked és Igorék is biztosan segíteni fognak neked mindenben. – szólt csöndesen, majd megölelt és ő is távozott. Ledöbbenve álltam a nappali közepén. Dim már feladta a harcot, ha egyáltalán mert szembeszállni az álnok döntés ellen.
- Pápá, húgi! A soha viszont nem látásra! – nevetgélt gúnyos mosolya mögött a nővérem, aki most már konkurencia nélkül pályázhatott a Karkarov örökség kizárólagos birtoklására. Boldogan kilibbent ő is a szobából és még messze visszhangzott velőtrázó kacaja.
Így történt hát, hogy én, Nadia Viktorija Karkarov, a hátramaradt 3 évemet a Roxfortban tölthettem úgy, hogy New York kiolthatatlan fényeiben csak néhány nyári nap erejéig gyönyörködhettem újra, Zoya, vörös cirmosom megunhatatlan társaságában.