Romochka Spiridon Bronshtein

eat you up

Romochka


34


Aranyvér


Bronshtein <3


ellenállhatatlan


varázsló


jarrod scott


keresett

Ha Bronshtein vagy akkor egy külön világban élsz. Rád nem vonatkoznak azok a szabályok, amik a többi varázslóra, boszorkányra vagy amelyek már ősidők óta mozgatják a világot. Évek óta egy biztonságos burokban élsz, amit nem szennyeznek be a külvilág mocskai. Ha megtetszik valami – legyen az a húgod első csókja – akkor elveszed. A vért, pedig ami annyira becses, soha a büdös életbe nem piszkítod be azzal, hogy másnak nemzel gyereket. Amennyiben mégis megteszed, nem vagy Bronshtein. Tehát mindent összefoglalva szeretem a családom, boldogan élek velük és hiszem, hogy a Pokol legelitebb bugyraiban fogunk nyugovóra térni együtt – mert mind romlottak vagyunk.  Voldemort meg elmehet a bánatba és sikeresen az ellenségemmé avanzsált, amikor Silje magára tetováltatta azt a mocskos jelet. !

Rendmániás. Ha véletlen a szobájába tévedsz és van időd/lehetősgéed arra, hogy körülnézz akkor azt láthatod, hogy mindennek meg van a helye. Meg ne próbáld arrébb rakni azt a poharat, különben leszakítja a kezed – vagy ha már hozzáértél igazítsd meg, hogy úgy nézzen ki mielőtt beszennyezted, bár elég kevés az esélye annak, hogy tökéletesen tudod, hogy is állt ott előbb az a pohár.
Birtokló. Jó, persze az összes Bronshtein az de ő szereti, ha nyoma is marad annak ha egyszer valamit ő birtokba vett.
Bosszúálló. Ha megsértetted, akkor megjárod. Nem azonnal, nem is pár óra múlva. Egyszer az életben úgyis talál módot arra, hogy kibasszon veled.
Alkoholista. Tudjátok Oroszhonban rohadt hideg van és a pia tökéletesen felfűti az embert, egy téli napon. A vodka meg ott amúgy is a csapból folyik, nem kell ezen annyira meglepődni.
Ezenfelül szereti a vadászatokat, a szivarokat, a vodkát, a nőket, a varázslósakkot, a csipkés fehérneműket a nőkön, az oroszokat, a kutyákat, a családját, a kecskéket, a bajuszát és az Imperius-átkot.
Valamint utálja az angolokat, a franciákat, a németeket, a svédeket, a tyúkokat, az oroszokat, a családját, a nőket, Antonin Prior Dolohovot, a Roxfortot, Voldemortot és Dumbledoret, a muglikat, a manókat, a kockás ingeket és a Durmstrangot.
.

 - Mégis, hogy a faszba érted azt, hogy elment? – nem szokásom káromkodni, de most mégis csak úgy fröcsögöm a cenzúrázni való szavakat a bátyám az arcába. A másik, hogy nem szokásom így viselkedni Timurral, mert mégiscsak tizennégy évvel hamarabb mászott ki anyámból, mint én. Azonban a tudata annak, hogy hagyta elmenni Siljét arra késztet, hogy letépjem a fejét majd feldaraboljam és megetessem a disznókkal. Húszéves koromra körülbelül elértem az ő magasságát így – majdnem – egyenlő félnek tűnhetek, ahogy centiméteres távolságból lihegek az arcába, mint egy őrült már csak a habzó száj hiányzik mellé. A kezem ökölbe szorul és szinte már fizikai fájdalommal ér fel, hogy nem idézhetem fel neki a gyerekkori verekedéseinket, ahol az én öklöm csapása ugyan még csak olyan volt neki, mintha egy légy szart volna az arcára, de most… most már képes lennék eltörni az állkapcsát. Végül úgy döntök, jobb az ha épségben marad Timur arca és inkább majd elverem Sergeit, azon úgysem lepődik meg senki, ha kék-zöld foltokkal az arcán jelenik meg a vacsoránál.
Ellépek előle, idegesen túrok bele hosszúra nőtt sötét hajamba és megtámaszkodok az íróasztalon. Fájdalmas grimaszba torul az arcom, ahogy végigpillantok a káoszon, ami az asztalon fogad, ahol tizenöt perccel ezelőtt még minden milliméterpontosan a helyén volt. Előrántom a pálcám, hogy az asztalra mutatva minden penna, pergamen, térkép és egyéb tárgy visszakerüljön az eredeti pozíciójába. Egy csöppet megnyugszom, ahogy újra az íróasztalom megszokott képe tárul elém.
- A kurva életbe, Timur. Egy tizenötéves lányról beszélünk – felnyögve fordulok felé, hogy aztán a bárszekrényhez lépjek és elővegyek üveg vodkát. Szótlanul töltök magamnak egy pohárral, meg sem kérdezve a testvérem vajon ő kér-e. Kurvára leszarom jelen pillanatban, hogy mit akar – Hozd ide vissza – felhajtom a színtelen italt és még csak meg sem rándul az arcom, ahogy az alkohol végigszáguld a nyelőcsövemen egyenesen a gyomromba – Ő az enyém és a helye kibaszottul itt van mellettem.

A szekrénynek dőlve szívok egyet a szivarból majd fújom ki a tömör füstöt, aminek köszönhetően átmenetileg homályba merül szerető családom képe. Nonna ahogy unott arccal bámul a tűzbe, Sergei amint idegesen pislog Silje irányába, Timur ahogy az orrnyergét masszírozza, Yana meg folyamatosan csak engem néz azokkal a kétségbeesett kék szemeivel. Tökéletesen tudja, hogy a menetrend szerint ha Silje kinyitja a száját és felbassza az agyam, akkor az ő testét fogják harapásnyomokkal tarkított kék-zöld foltok borítani miután Bronshtein-módra magamévá teszem. Talán azt kalkulálja, mennyire érné meg majd ellenkezni és Siljére kenni az egészet, hogy ha ő tehet arról, amiért kezd elbaszódni a család akkor miért nem büntetem meg? Yana teljesen más, mint Nonna vagy Silje. Csak egy unalmas kis játék baba, akit az ember elővesz, ha játszani akar egyet, egyébként meg kurvára leszarja, hogy éppen széttépték-e a kutyák vagy sem. A hangulat kimondottan idilli, ami hiányzik az egyedül az anyám hörgése, ahogy levegőt vesz – bár azt hiszem, mindenki tökéletesen megvan nélküle és habár egy picit furcsának tartom, hogy Silje az öreglány nélkül érkezett azért mégse annyira hoz izgalomba, mint maga a tény, hogy Ő itt van. Újra. Elnyomom a szivart, pedig még csak a végére sem értem, de kurvára hidegen hagy a pazarlás gondolata.
- Gyere, Tsetsilya – úgy döntök kimentem Siljét a pokol eme bugyrából és egy újabba taszítom. Ujjaim birtoklón fonódnak a tarkójára, amint mellém ér és a kelleténél kicsit erősebben szorítom meg miközben egy pillanatra sem eresztem, ahogy haladunk a folyosók labirintusán át a szobámba. Sokat változott mióta lelépett. Formásabb lett, nőiesebb, mint ahogy azt vártam és sokkalta gyönyörűbb. Nem is értem hogyan lehet ilyen csodás az, aminek Timurhoz van köze. A tekintetében viszont még jobban elmélyült a gyűlölet, amit irántam – irántunk? – érzett viszont a megvetésen kívül még ott motoszkál valami más is, ami kurvára nem tetszik. Ez az a tekintet, amit azok a nők vetnek egy férfira akik már odaadták maguk valakinek, testestül-lelkestül. Látom rajta, hogy legszívesebben rajtam gyakorolná a Cruciatus-átok működését ez pedig boldoggá tesz, hiszen hátralevő életében minden egyes napon emlékeztetni fogom arra, hogy mennyire rossz ötlet volt lelépnie innen. Büntetni fogom azért, amiért elszökött és azért is, amiért másé lett.
Igazából okosabb lenne megvárni amíg a szobám ajtaja ránk csukódik, de nem hiszem, hogy akármelyik rokonunk arra adná a fejét, hogy utánunk jön, pont most amikor éveket kell bepótolnunk, mint leendő házastársak. Nem, nem várom meg a szobám nyugodt tökéletességének varázsát.
A falnak préselem törékeny testét, teljes testsúlyommal odaszegezem, hogy még csak esélye se legyen megmozdulni, ellenkezni. Mélyen magamba szívom hajának kellemes, édeskés illatát miközben fogaim a húsába vájnak, ott ahol a sötétkék ruha szabadon hagyja a vállát. Gyakorlott mozdulatokkal oldom ki az övem, tűröm fel a szoknyáját és veszem el tőle azt, amitől megfosztott amikor úgy döntött elmenekül a rá váró élettől miközben színtelen hangon suttogok a fülébe.
- Soha többet ne merészelj eltűnni, Tsetsilya -