A vécé felé hajoltam, és az vécédeszkába kapaszkodtam, és végül nem is hánytam, csak összevissza öklendeztem. A gyomromban kavargó káosznak az ezután megivott – fél és kétszázezer liter közé tehető – víz sem tudott véget vetni, akármennyi szappannal hígítottam. Egy ideig őszintén hittem abban, hogy, ha elfekszem a fürdő padlóján és arra várok, hogy nemes egyszerűséggel elpusztuljak, attól majd minden jobb lesz, de igazából sem a csempe hidege nem segített, sem az összefüggéstelen, artikulálatlan, ámde egészen halk nyöszörgés, sem pedig az, hogy a végén hangtalanul tátogtam – mint valami indiai szerzetes a mantráját – hogy meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni…
Pedig amúgy nem akartam meghalni.
De egy hányás határozottan segített volna.
Az egészben, nyersen elfogyasztott, apróbb szőrös állatok mindig kikezdik a gyomrot, de ez mondjuk nem egy olyan dolog, amire egy telihold folyamán túl sokat gondolnék. Ez persze valahol szomorú történet, de a kis mókus vagy sündisznó vagy nyúl vagy cickány vagy faszomtudjami szemszögéből biztos szomorúbb, mint az enyémből valaha lesz, mindenesetre különös lendülettel végül felrugaszkodtam a padlóról, újfent a vécé felé hajolva. Erővel lenyomtam a mutató és a középső ujjam a torkomon. Csak kérlek, kérlek, kérlek – siker.
Újabb adag víz. Megmostam az arcom is. Bambán bámultam a fürdőszoba tükörbe pár percig. Beható elemzés az arcról, a szemben kirajzolódó vörös erekről. Vicsorogtam. Megdörzsöltem a bal szemfogam. Aztán ahogy ezzel elvaltom, megcsillant a tükörben a felkelő nap fénye – amúgy hülyeséget beszélek, már korábban felkelt, csak hát elég magasan van a fürdőszoba ablak, ami információ, gondolom, egy mélyen szakbarbár mérnököt sem hozna különösebben lázba – aztán, többek között azért, hogy el ne vakítson ez a hirtelen napfény, kinyitottam a fürdőszekrényt. Használt borotvák, használatlan fültisztítópálcák, egy csomó, kétséges funkciójú krém, egy régi bingó szelvény, valaminek a tartalék kulcsa és hét-nyolc féle gyógyszer fogadott a tükör mögött.
Két rész Metadon, három rész Aszpirin. Még egy kis víz, de csak annyi, hogy véletlenül se hányjak újra. Spórolnom kell a Metadon-nal.
Aztán magamra kaptam egy nadrágot meg egy fürdőköntöst és kimentem a konyhába. Túl fáradt voltam az alváshoz, ezen a ponton pedig egy kávé vagy egy tea pont annyira pörgetett volna fel, hogy aztán szimplán csak álmos legyek.
Hosszú perceken át bámultam egy fazekat. Próbáltam rájönni, mit is kéne kezdenem vele, hogy abból valami becsületes kávé vagy tea legyen. Az egész olyan volt, mint valami különösen alattomos másnap. Szóval nem rosszabb, mint általában - ha egyszer hozzászoksz a fájdalomhoz és le tudod nyelni a fáradtságot és beüt a Metadon, akkor jó eséllyel úgy kivirágzol, mint bármelyik exed a menstruációja után. Legalábbis két-három órán át mindenképp, aztán rendszerint mégis csak maga alá gyűr a végkimerülés aztán álmatlanul alszol vagy két napon át.
Kellemes bizsergés, leszámítva, hogy lyukat marnak a gyomrom falán mindenféle savak. Elcsigázott mozdulatok. A fazékról a kinti, napfény itatta tájra néztem. A szokásos, túl hangos csend, anya hortyogása a nappaliban, kinn mindenféle apró lények kaparászása, madárszó, szélzúgás, kattogó óra a falon – a lakásban az egyetlen, ami jár, de késik vagy siet, tudom is én, fél öt van rajta – aztán egyszerre valami olyasféle zaj, amiről akaratlanul is a „csetepaté” szó jut eszembe, bármennyire is nyomorultul hangzik. Vagy te minek neveznéd, mikor pár tyúk túl hangosan kezd vészjelzéseket adni? Kétségbeesett kotkodácsolás? Tényleg fogalmam sincs, bár eszembe jutottak olyanok is, hogy menyét vagy róka támadás, és hát tényleg kezdett hatni a gyógyszer kombóm, épp ezért valahogy volt értelme hirtelen átcsapni hősbe és elejét venni az egésznek.
Ijesztően lassan jutottam ki az udvarra (kezemben egy régi Winchester puskával, vagy húsz éve nem lőtt vele senki, igazság szerint meg sincs töltve), határozottan tartottam egy irányba. Nem tudom, melyikbe, biztos nem abba, ahonnan az előbb a zaj jött, de tényleg határozott voltam. A határozottság akkor is kitartott mikor megtaláltam azt a férfit valahol a kert végében és elhatároztam, hogy rá szegezem a fegyverem, ha már magammal hoztam. Csak akkor zavarodtam össze, mikor próbáltam rájönni, hogy pontosan hogyan is kell tisztességesen megfogni azt a puskát.
- A rohadt… - váll fölött vagy hónalj alatt legyen a vége, vagy legyen inkább nagyon kinyújtva a karom? De akkor nem érem el a ravaszt. Nem, ez így biztos nem jó. – egy pillanat. – két kézbe fogtam, keresztbe tartottam.Nem. Ez pláne nem jó. Picsába.

Másfélszáz holdtöltén túl, de még mindig fáj, kibaszottul fáj az öntudatra ébredés. Ez lenne egyáltalán az öntudatra ébredés? Folyton átutazóban lenni két test között, egyiket sem birtokolni egészen, aztán a magáról nem tudó mámor után a tudatos nyomorultabbikban eszmélni, harmatgyengén, kiszolgáltatottan és csupaszon, mint egy újszülött? Kézzel-lábbal kúszik előre a nyirkos avarban, elcsigázott izmaiban még állatreflexek rángatóznak, bőrváltástól elpattant hajszálerekkel teli bőre fázik a bunda nélkül, a gyomra irtózva küzd a tollak és alig megrágott, szívós húsdarabok és szőrcsomók és nyers zsigerek és apró csontok emésztésével, de kényszeríti magát, hogy ne csússzon egészen ki a másik bőrből, és magával vigyen valamit a farkasemlékekből az embergondolatok közé. Ez valami olyan, amit tanulni kellett, és még most is tanulja, kínkeservesen kapaszkodik minden egyes érzésbe. De a telihold emlékei most se többek ízekból, szagokból és textúrákból álló, pár filmkockányira szabdalt álomfoszlányoknál. Talán mert a farkasérzékei számára egyértelmű jelek egyszerűen nem kódolhatók vissza emberi ingerületekké adatveszteség nélkül. A szükségletek kielégítésének katarzisa kifakul puszta kielégüléssé. A vadászat gyönyöre már csak egy kis elégedettség az émelygő gyomor alá szorítva. Csúcsragadozóként bírni az erdővel; ez nem is értelmezhető ebben a szánalmas, elkínzott testben. Vinnyogva kuporodik össze, nem, bassza meg, már nem nyüszít az elvesztett emberségéért, de miért nem maradhat örökké bestia?
Percekig csak fekszik és szűköl, ha nem volna egyedül, nem tenné, akkor keménységet kellene mutatnia a kölyköknek, akiknek nem volt annyi idejük megtanulni megbirkózni az ébredéssel. De most egyedül van, és annyira gyámoltalan, hogy egy embergyerek is elbánhatna vele, vagy bármelyik nyomorult kétlábú. Csak valami lappangó érzés a tudata alján, a farkasködben, hogy éjjel nem volt egyedül, hiába kóborolt olyan messzire a falkától, volt itt egy másik is, egy ismeretlen másik, és hirtelen még a szagát is érezni véli az orrába tapadva. Hirtelen marad félbe önmaga legjobb részének siratása. Akkor a másiknak most is itt kell lennie valahol. Meg fogja találni. Így, hogy valami célt talált, valamivel könnyebb újra erőt vennie magán. Tovább kúszik, aztán egy idő után beolajozódnak az izmai és idegei annyira, hogy megkockáztassa, fel tud állni, és újra használni képes ezt a gyötrelmesen idegenszerű, megalázóan kölcsönkapott testet. Egy idő után az érzékszervei is működni látszanak. Hangok, erdőhangok, távolabb tenyészállatok békés dünnyögése. A gyomrának valami meleg kell, könnyen emészthető és meleg. A hideget képes elviselni, ameddig kell, de aztán ruhát kell szereznie. És pálcát. Fogalma sincs, hol van, de ilyen kifacsart állapotban nem is tervez messzire. Majd ha erőre kapott. De hol lehet a másik..?
Nem valami büszke arra a szánalmas mozdulatra, ahogy átmászik a kerítésen, és gyakorlatilag zsákként zuhan a tyúkok közé. Meg arra sem, hogy percekig tart, mire képes elkapni az egyik fiatalabbnak látszó példányt. Meg arra sem, ahogy kinéz, amikor feltűnik a fiú a kezében a puskával: a kezében ott a kitekert nyakú, kicsit még rángatozó csirke, a tápláló, meleg vére meg részint a szája körül szétkenve, részint a feltépett torokból fröcsög ütemesen. És még mindig anyaszült meztelen, de ez nyilvánvalóan nem képes eltölteni semmilyen kétlábú szégyenérzettel. A fiú mindenesetre úgy fogja azt a puskát, hogy épp csak hogy harcra vagy elugrásra készen megfeszül egész testében, aztán el is ernyednek az izmai, szinte ellazultan áll a pánikoló tyúkudvarban, mintha ez lenne a természetes élőhelye.
Ez a puskatartás nem éri meg az erőfeszítést.
- Lelőnél… egy fegy…vertelent? – mordul reszelősen, a beszélgetés határozottan nem az, amire most a torka vágyik, de úgy tűnik, most kénytelen lesz szóval tartani a gyereket. A kézfejével megtörli a száját, aztán a magasba emeli a kezét, hogy jelezze, tényleg fegyvertelen, ha már az egy szál farokban ácsorgás nem elég bizonyíték. – Még használ…ható – nyújtja a kimúlt csirkét a fiú felé. – De tökön is… lőheted magad miatta – rántja meg a vállát nagylelkűen. Szinte megbabonázva, nem is pislogva mered a puskás gyerekre. Ismerősnek tűnik, valahogy, azaz van benne valami formátlan, elnagyolt ismerősség. Ő lenne az? De a puska sehogy sem illik a képbe. Érzett valami mágiát a farm körül. Akkor miért puska, miért nem pálca? Sehogy sem áll össze a kép.
A csirkevér most már inkább öklendezésre ingerlő, mintsem megnyugtató a gyomrában. Rühelli, ha reggeli közben zavarják meg. És ezeken a napokon még a szokásosnál is jobban rühelli.

Az egész emlékezés olyasmi, mint egy doboz joghurtot beleönteni egy tésztaszűrőbe, és várni, hogy átfolyjon valami a lyukak között. Lagymatagon csöpög a sűrű anyag, jobb esetben. Kitüremkedő kis gombócok a szűrő lyukai között, de ha csak nem nyomod erővel felülről, aligha folyik át valami, és ez, ez a tehetetlenség, amivel én is nézem a saját hasonlatom, ez még azért kell hozzá, hogy teljességgel átláthassa az ember a helyzet átláthatatlanságát.
Ránézek és tudom, hogy ismerem, de nem tudom, hogy miért tudom, hogy ismerem. Istenem, mintha egy álomra próbálnál emlékezni felkelés után. A színek, a formák, a hangulat, mind-mind ott van valahol a tudatalattid feltérképezésre váró részében, egy olyan elzárt ajtó mögött, amihez nincs kulcsod. A Metadon épp csak arra jó, hogy a kulcslyukon kukucskálj, aztán máris ott van félmilliárd flashback, amiből legfeljebb kettőt-hármat fogok fel. Egy faág, amire manccsal taposok. Felálló szőr a háton. Egy szempár, amivel összenézek. Kibaszott nyálas, nem? Mondhatnám, hogy a szemeiről ismertem fel (akár a februári pocsolya ködben), egész jó romantikája lenne, de nem, az összetalálkozó íriszeknek és pupilláknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy szép lassan leeresztettem a puskát.
Meztelen test, halott csirke, vér, vér, vér mindenütt. Mint valami eltúlzott, béna horror vagy művészi kép, mindegy minek nevezzük, ha egyszer tisztába raktuk az egyértelműt. Lehetett volna akár futóbolond is, miért ne? Csakhogy az összkép, a zúzódások, a mellkason folyó vér meg a kezéből lógó petyhüdten, élettelenül lógó csirke (Clarissa! Baszd meg, miért pont ő?) túlságosan ismerős volt. Hónapról hónapra visszaköszöntött. Utoljára pár órával ezelőttről. Egy részemet mindig is érdekelte, hogy festhet ez kívülről, a többi részem inkább borzongott a látványtól. Ugyanolyan zúzódások, vörös szem, karcos, reszelős hang (jó, a hangban már nem vagyok biztos). A tablettáktól kezdett minden mozdulat felerősödni, egyetlen véres pihe rezdülése se kerülte el a figyelmemet, én legalábbis abban a hitben éltem, hogy a tudatom épp óriásira tágul, és kezdek a közelébe férkőzni valami végső igazságnak, ami ott van a csirke tollai között elrejtve, de tulajdonképpen az is lehet, hogy csupán egy halott madarat bámultam túl tág pupillákkal.
- A rohadt élet – morogtam. A földre állítottam a puskát, csővel előre, mint valami vándor a botját. Hevenyész mozdulatokkal elvettem tőle a tyúkot. A vér szaga tekergett az orromban. Meleg, friss, hívogató. – Clarie. – sóhajtottam. Persze, hogy elneveztem. Mindet elneveztem. Ránéztem a földön fekvő férfira, elnézően csóváltam a fejem, ejnye, máskor ilyet ne. A könyökömmel tartottam a puskát, hogy ne dőljön el. Megsimogattam Clarissa mellkasát, mielőtt kitéptem volna belőle egy marék tollat. Aztán a bőrbe vájtam a körmeimmel, majd nehézkes mozdulatokkal tépni kezdtem. Feszegetni. Halk ropogás, ez volt pár csont. Előbuggyanó vér. A hús megadja magát, az ínak megadják magukat, minden megadja magát, a világ térdre borul, Clarissa két részre szakad. A kisebbik fele visszakerül a férfi kezébe. Van ebben az egész jelenetben valami piszkosul bibliai, csak épp azt nem tudom, hogy mi.
– A hús jobb. – úgy fél liter vért tudsz lenyelni, mielőtt összefüggéstelenül hányni kezdesz. Bár őszintén megvallva nem tudom, egy csirkének van-e egyáltalán félliternyi vére, tulajdonképpen nem is fontos. – Edd csak meg, de ha így nem tetszik, hát… odabent találsz sütőt. Talán sót is. – valami szomorkás lemondással mondtam mindezt. Pontosan olyan szomorkás lemondással, mint amilyen szomorkás lemondással még egyszer utoljára Clarissa-ra néztem. Picsába, kinek is kell itt kávé? A nyers mellkasba haraptam.

A részleteknek nincs valami sok értelme. Sosincs, de most különösen nem, holdtölte után nagyon nem, amikor a fontos részletek egy része még megmenthető, egy másik része örökre elveszett, és az új test által felfogható impressziók annyira ostobának és elnagyoltnak hatnak, a csirke, a meleg vérszag - amelyről tudja, hogy pár órával ezelőtt csoda lett volna, az érzékszervek olyan fantasztikus megnyilatkozása, amely önjogon is maga a létezés, de most csak pár molekula az orrnyálkahártyán felfelé vándorolva, nyomorultan várva arra, hogy az agya felfogjon belőle valami nevetségesen kevés fémes-sós idegenséget -, az udvar, a hely és az idő, inkább csak a másik számít. A puskás gyerek. Szóval Clarie nem nagyon lehet más, mint a kezében tartott csirke, de ez vajmi keveset számít most, és pontosan érzékeli, hogy nem csak ő gondolja így, a pillantás bőven elég, abból ki tudja olvasni a kölcsönös felismerést, bármilyen ködös is. Tekintete úgy csüng a kölykön, mintha odaragasztották volna. Aztán lassan felfogja azt is, hogy nem is kölyök, nála alig lehet fiatalabb, de ezt megint csak úgy tudja, pedig nagyon is kölyöknek tűnik, a puha, sima, megviselten is kölyökarcával, de aztán megsejti azt is, hogy valamilyen értelemben nála is idősebb, a bevillanó érzés- meg képfoszlányok mondják. Odalép mellé önkéntelenül, nem is a testhő hívja, hanem csak egyszerűen az, hogy kell a kontaktus, figyeli a mozdulatait, szakszerűen hullanak ki a tollak és pihék, szakszerűen hasad ketté a hús, csont, porc, ín. Milyen... bibliai. Elveszi a fél csirkét.
- A vér sem rossz - veti ellen mordulva, bár most már valamivel olajozottabbul cseng a hangja. - Folyékony. Az jó. - Meg kéne köszönni. Ez persze nem így fordítódik le az agyában. Territórium. A másik van itthon. Az ő csirkéjét vette el. Biccent. - Sajnálom a csirkédet - emeli meg, mintha koccintásra emelne egy poharat. - Nem tudtam, hogy a tiéd.
Elmosolyodik, ahogy nézi a mozdulatot, a sima arc ráncokba szaladva ragadozik, a puha szájból kivillanó gyöngyfogak a nyers húsba mélyednek. Talán jobb lenne most tényleg sütve, kiszolgáltatottan emberi és gyönge ez a gyomor, aminek kivételesen tényleg valami meleg kell, dehát ez a csirke még meleg, belül még meleg, csak a felszíne hűlt ki a hidegtől. A gyomra először tiltakozik, de aztán hálásan fogadja magába a neki jutott comb zsíros, nyersen is lágy szöveteit, ő meg hálásan és magától értetődően fonja a karját a másik köré, ez is olyan magától értetődő módja a köszönetmondásnak, összetartozásnak, mi a faszomnak. Néhány falat után leereszti a fél csirkét, lenyeli az utolsó pár cafatot.
- Egyedül vagy? - Szívesen odahajtaná az arcát a másikéhoz, odadörgölné a nyakához, végignyalna azon a sima bőrén, hogy újra érezze a kipárolgását, ami olyan ingerlően és idegesítően egyúttal visszhangzik a tudatában, hogy meggyőződjön, tényleg ő az, hogy az emlékei helyesek, és hogy valami még többet átmentsen belőlük ide, együtt az idegen vérfarkas lényével, dehát ez a hely a másiké. Nem volna... illendő. Helyénvaló. Most nincs köztük semmi hierarchiaviszony, ami persze abberált helyzet, de mégsem egy a kölykeik közül, bármennyire is olyannak látszik, és benne nincs semmi erő ahhoz, hogy egyből dominanciaharccal kezdje az emberbőrben való ismerkedést.
- Én Nikolai vagyok - vakkantja csak.

Az első falatok felületes megcsócsálása és gyors lenyelése után hamar rájöttem, hogy nem egészen Clarissa földi maradványa az, amire szükségem van. Baszd ki, mióta vadászok egyáltalán csirkékre? (Mutassatok egy kontextust, amin keresztül nézve ez vadászatnak minősül.) Az általános, viszonylagos szégyenérzetet talán még el tudtam volna viselni, sőt azzal eleve nem is volt gond (meg mégis ki előtt szégyenkeznék?) , de a puha, vére húscafatok egyhamar visszarepítettek oda, ahol úgy húszperce jártam. Fordult párat a gyomrom, vadul nyeltem a hirtelen túl híg nyálat, összeszorított fogsor, gyerünk-gyerünk, légy jó fiú, bírd ki öklendezés nélkül!
Ha volt már váratlan sikerélményed…
Lagymatagon lenyaltam egy kis vért a szám széléről, tanácstalanul pillantottama kezemben lévő csirke maradékára (végül is később ezt még meg lehet sütni, ugye?), aztán kíváncsian a mellettem álló férfira néztem. Vagyis több volt ez, int kíváncsiság, a sima, egyszerű, hétköznapi kíváncsisághoz képest túl sok volt bennem az izgalom, a lelkesedés. Ez most kurvára meglepő lesz: nem gyakran találkozom fajtám beliekkel. Jó, hát ott van anya, de az más. Pusztán annyival, hogy volt szíves megszülni, elveszett belőle az újdonság minden varázsa. De ez a férfi, ő… hát, szóval tudni akartam mindent róla. A múltját, a szagát, a célját, olyan dolgokat, amik farkasként nem kéne, hogy érdekeljenek, emberként meg nem sok hasznát veszem.
Baszd ki, baszd ki, baszd ki. Csak kéne egy alvás, vagy pár óra csendes nyugalom, amíg a tudat eldönteni, érdemes vagyok-e arra, hogy visszatérem belém. (Az se túl nagy baj, ha végleg lemond rólam, csak úgy mondom, ha épp figyel…)
- Hagyd csak, van még pár. – néztem a kettészakadt tyúkra. Mit tehettem volna úgy egyébként? A csirke tolvajokra fenntartott szarságom – mint mondtam – húsz éve nem látott töltényt. Csirkék meg amúgy is legfeljebb másfél éve vannak itt. Hiába minden.
A nyakamba karolt, vidám szemekkel néztem rá, mint ahogy egy régelveszett, hazatért testvérre szoktak nézni a jobb sorsúak. Hideg bőr. Meleg lehelet.
- Te reszketsz. – vagy a szemeim vibráltak. Vagy a világ vibrált. Vagy földrengés volt. Ugyanannyi az esély mindenre. – Nesze! – hogy levegyem a hülye, megszürkült fürdőköpenyem és a kezébe nyomjam, legelőször is a puskát kellett elengednem (megadóan dőlt el a földön), aztán Clarie nálam lévő felét kellett ledobnom a sárba (és ez még mindig nem a legcsúnyább szakításom). – Vedd csak fel. – kellett neki a gondoskodás? Nem tudom, de Meredith folyton óvó, vad farkasmamaságából egyre több ragad rám. Megvédjük a mieinket. Gondoskodunk a mienkről. A mieink a mi felelősségünk. Vagy… tulajdonunk, vagy mi. (Például emiatt a homályos gondolatmenet miatt nem csaphattam még agyon Carrow-ot, pedig…!)
- Nem, nem egyedül. – duruzsoltam. Mi számít egyedüllétnek? Két veszünk társnak? A sző összes létező értelmezését sikerült kiikszelnem, ahogy röviden végig zongoráztam a lehetséges értelmezéseken anyától egészen anya szárnyaslováig. Nem mintha ne lett volna egyértelmű, a magányos farkasok másként viselkednek, hiányzik belőlük ez a falkára – családra! – jellemző vakbizalom. Saját tapasztalat, mondjuk úgy öt évvel ezelőtt, ha rám nézel az átváltozás utáni reggel… hát, nem mosolyogtam volna.
- Beck. – vakkantottam a magam nevét ezek szerint Nikolai-nak. – Hogy kerülsz ide? Eltévedtél? – ha környékbeli lenne, arról biztosan tudnék. – Nem akarsz… - a szemeiből elnéztem oldalra, a ház felé. – bejönni? Biztos szívesen leheverednél. – ezt úgy értem, én szívesen leheverednék.

Még ebben a szétvert tudatállapotban is éles, éber érdeklődéssel összekapcsolódó tekintetük és a fizikai kontaktus meg a megosztott csirketetem valamennyire eligazítja a dolgokat. Ő volt az. Végül is ismerik egymást, nem? Akkor meg nincs semmi probléma. Itt pihenhet egy kicsit, ha a másik megengedi. Megengedi. Szokatlan helyzet. Milyen rég szorult is rá, hogy bárki bármit megengedjen neki. A baromfilopást, az itt maradást. Fenrir, persze, nyilván… de Fenrir mégiscsak más, őt ha már nem is, de éveken keresztül istenként tisztelte, a személyes mitológiájuk megkerülhetetlen, kétarcú isten-sátán figurájaként, aki megmarja, ha bűnös, és élni hagyja, ha engedelmeskedik, de sosem gondoskodik. Talán épp ezért nem lehetett sosem társ a számára, mert isten. Azok pedig, akik felette álltak a ranglétrán, pedig már rég kimúltak vagy alulmaradtak. Szokatlan felállás. Kényelmetlen? De hiszen kimerült és elcsigázott…
Kényelmetlen, villan a szeme a mozdulatra csaknem ingerülten, megrázza a fejét, hiszen a hideg olyan természetes, mint az éhség, a fájdalom, nem is tudatosul, csak valami távoli érzéklet ezekben a helyzetekben. A sárba bukik a fél csirke, néhány percig figyeli a felé nyújtott ruhadarabot, aztán elveszi, kelletlenül, de nem csavarja maga köré. Az az önkéntelen vágy, hogy elesettségében segítséget, törődést kapjon, megengedhetetlenül emberinek tűnik. Aki nem gondoskodik magáról, gyenge.
Gyengének látná ez a kölyökarcú idegen farkas? Vagy csupán ennyire nem tudja, mit jelentenek a gesztusai? Ha egy lenne a kölykeik közül, más lenne ez is, akkor joga volna hozzá, hogy elvegye tőle a húst, a köntösét, a testmelegét, bármit, amire épp szüksége van, és az önkéntes felajánlás sem tenné ezt az elvevést mássá. Elvenni nem gyengeség. Kapni viszont... Megrázza a fejét újra. Érti egyáltalán? De hát mi a fenéért ne értené, hiszen ugyanolyanok. Vagy mégsem. Sok-sok éve nem találkozott olyan vérfarkassal, akit ne Fenrir nevelt volna, vagy legalábbis ne vette volna kezdetét azonnal ez az átnevelés. Mégis honnan tudhatná, milyenek a többiek?
Az emlékei korábbról hézagosak, szakadozottak, azokat is túlságosan átitatja az, hogy mennyire Greybackévé vált időközben, mindent ezen szűr át, mindent ezen a lencsén keresztül szemlél, vagy így tette legalábbis nagyon sokáig. Túl sokáig. Fenrir tanításai pedig hamissá váltak. Így hát a kérdés sem biztos, hogy ugyanazt jelenti kettejük számára, mégis felkapja a fejét a válaszra.
- Falkád van? – rajzolja körbe a másik arcát kutató pillantásával. Lehet egyáltalán olyan falka, amelyet Fenrir vagy a kígyóúr még nem talált meg, nem irtott ki vagy nem olvasztott közéjük? Lehetséges lenne? – Hányan? – Ha a farkasok szerencséje véletlenül pont egy utolsó meglévő kis falkához vetette, akkor az mindent más megvilágításba helyez. De most nem tudja átgondolni, mit is jelentene ez pontosan. Mélyen beszívja a csirkevér és a másik férfi szagával terhes levegőt. Most nem. Majd később. Ha gyengének tartja, majd megjátsszák ezt a játszmát később, amikor képes lesz rá. Most nem képes. Talán tényleg gyenge, és csak a megcsonkított falka riadt kölykei között hitte magát erősnek. Talán Fenrirnek mindvégig igaza volt. A köntöst mindenesetre így sem húzza magára, noha így, hogy megtehetné, már sokkal inkább foga van a hajnalnak. Ennyire egyértelmű befekvésre még ebben a nyomorultságban sem képes.
- Beck – ízlelgeti a nevet, forgatja a szájában, hogy kiöblítse vele a nyers hús és a holdtölte ízét. Varázslónév? Milyen név ez? Nagyon idegen. – Kóboroltam – helyesbít, nem, nem eltévedt. Csak messze jár az övéitől. Egy kicsit vágyódva gondol a falkamelegre. De aztán eszébe jut a kígyófészek, és a vágyódás már szerte is foszlott. Egyébként is túlságosan vonzza a helyzet, a másik, a más, amiről mindeddig tudomása sem volt és nem is tudta, hogy akarna tudni bármiről. – Menjünk be – bólint, és halványan, erőtlenül elmosolyodik.

Magától értetődő, leküzdhetetlen vágy; felülemelkedik mindenen, bekebelez és nem hagy más választást. Figyelni minden rezdülését, figyelni őt magát, a kezet, ami a köntöst szorítja, a meztelen testet, az arc rezdülését, a szem villanását.
Nem az izgalmas a legjobb szó, de ez jut először az eszembe.
Mintha egy lakatlan szigeten éltem volna százezer éven át, és most először látnék újra embert – vagyis nem, nyilván nem is hasonlít arra a helyzet és az érzés, de nem esett nehezemre belelovagolni magamat abba az elképzelésbe, hogy az egész színt átitatta valami túlzott, ki nem mondott drámaiság. Csak olyan finoman, senki számára fel nem fogható, művészfilmes drámaisággal. Tudod, jött sorba minden sablonos elem: egy kis kóborkutyás segg szagolgatás, seregnyi, más esetben megengedhetetlen indiszkréció, darabjaira hulló valóság, érzékelhetetlen vibrálás a levegőben – ez mind-mind azt sugallja, hogy épp most valami fontos dolog történik.
Azt hinnéd, hogy csak a mozikban meg a könyvekben létezik ilyen, hogy egyes idők kiemelkednek a többi közül, hogy fontosabbnak tűnik a nap egy adott szakasza a többinél, de van, hogy úgy üt be a valóság, hogy onnantól bizonyos másodperceit képtelenség összekeverni a többivel. Érted, mire gondolok, nem? A Dalton farmon (Ó, a rohadt életbe, észre se vettem, hogy így rímel ez!) egy idegen vérfarkas, mellettem állva egy idegen vérfarkas – magától értetődően, szabályszerűen sorsfordító jelenet, legalábbis addig, amíg bele nem gondolunk, hogy ez a hatalmas semmiség mennyire nem befolyásol a világon semmit sem. Zsong a fejem és összevissza vigyorgok rá, mert valami azt súgta, ez majd segít megnyerni a bizalmát, mert megint valami azt súgta – utasította! ordította! – hogy szükségem van a bizalmára.
Kezdtem elszállni, és ennek az egésznek valahogy volt értelme. Ha nem úgy állok ott, vagy ha csak megfelezem a pirulákat, talán hagyom ott dögleni a sárban, így viszont, mondom, csak arra vágytam, hogy mindent tudjak róla, hogy ő mindent tudjon rólam, hogy ne legyenek falak, hogy maradjon, hogy mondja el azt, hogy meséljen erről, osztozzunk az elménken, és mindenekelőtt lássa meg ő is a helyzetben bujkáló vidám extázist. Hogy ami itt van, az jó. Hogy ő itt van, az még jobb. Hogy én is itt vagyok, na, az a legjobb. De ő csak falkákról kérdezett, névsorra várt, és hiába volt velem szemben, láthatóan nem ott járt, ahol én.
Kissé eltátott ajkakkal pislogtam rá. Hányan? Hányan-hányan? – Az attól függ. – ezredmásodperces csúszással hallottam magam. Olyan apró eltolódás, rajtam kívül talán egy kolibri vehette csak észre. Ez alatt az ezred másodperc alatt megráztam a fejem. És újra pislogtam. És próbáltam rájönni, miért fontos, kik vannak még itt. Már ha egyszer itt van ő, mi számíthat még. Vagy, nos… oké-oké, az is lehet, hogy több idő telt el. – Nyugalom, itt nincs kitől félned. – nem mintha láttam volna rajta félelmet. Nem mintha kerestem volna.
Egy pillanatra lehunytam a szemeim, elképzeltem a szót. – Kóborolsz? - Vasúti sínek, közúti stoppolások, mezítlábas caplatás valami város szélen. Nyilván nem erre gondolt. Vagy hát nem úgy festett, mintha egy túl terhes weekend-ről keresné az utat hazafelé. – Honnan hova?
Az őszi-téli fény hűvösen fénylett, a lassan felszáradó harmat párássá tette a levegőt, amitől aztán sárgás fényben derengett minden. Köpeny nélkül, egy szál farmerban lúdbőrös lettem, de reménytelenül céltalan lett volna visszakérni a köntöst, hiába nem használta arra, amire kapta. Még egyszer ránéztem, mint aki valamin gondolkodik, pedig nem állt össze semmi sem úgy a fejemben, hogy azt gondolatnak lehessen nevezni, majd végül biccentettem, és az elhalóban lévő, túl magas, nedves fűben visszaindultam a házba. Pillekönnyű léptek, a puskáról megfeledkeztem, meg igazából minden másról is. Arról is, hogy meggyőződjek arról, hogy követ-e.

A vigyorgás túlzónak tűnik, értelmetlennek és legfőképpen fárasztónak az emberként létezést épp csak próbálgató testén belülről szemlélve, de ráhagyja az idegen fajtársra a saját szokásait. Neki mindenesetre a kisebb gesztusok, a csonka mondatok is megerőltetést jelentenek, rezdülésnyi mozdulatokkal, pillantásokkal a legkönnyebb kommunikálni most, de azokkal is elég fukarul bánik. A közvetlenségnek kettejük között igazán nincs szüksége emberi arckifejezésekre. Vagy talán mégis – regisztrálja, hogy ő is mosolyog egy ideje, bár a „mosolya” határozottan vérszegénynek és darabosnak hat a másik rugalmas kölyökarcához képest.
A beszédes arckifejezések mindenesetre meglepően hasznavehetőnek bizonyulnak, hamarosan lefordítódik a kába elméjének a meglepetés, értetlenség, és valami disszonancia keveredik az addig romlatlan ősközösségnek gondolt, frissen felfedezett testvériségükbe.
- Mitől? – rándul a szemöldöke, kelletlenül villannak elő a fogai, mint mindig, amikor nem tetszik valami. Nem tetszik a titkolózás, amellyel a másik – Beck, emlékezteti magát, neve van, amelyet tiszteletben kellene tartania, Beck – a falkáját övezi, és nem is tudja értelmezni. Talán nem akarja, hogy betolakodjon közéjük? Mégis mért tenné? Ezek a dolgok nem így működnek. Vagy talán csapdát állítottak neki? Kétkedve fürkészi a kissé meggyűrt, de így is nagyon simának ható arcot. Őszinte szaga van, kellemes, idegenszerű, de otthonos érzetet keltő őszinteségszaga. Persze, a szagok is hazudnak, pláne ilyenkor, mikor minden érzéke fonákjára fordult, és alapjában véve még látni, hallani is fáj. – Nem félek – rándul meg az arca ismét értetlenül, és most már felvetődik benne a gyanú is. Miért mondja, hogy nem kell félnie, ha egyszer nincs mitől félni? Tehát van? A fenébe ezzel a fiúarcú hímmel, a fiúarcot kaparászó pillantása azt kérdezi türelmetlenül, zavartan, szinte zaklatottan: mi a fasz baj van?, de nem mondja ki szavakkal, valószínűleg azért, mert ez a mondat még trágárságokkal bővített változatában sem szerepel az általa ismert és használt szókapcsolatok készletében.
Ráncokba szalad a homloka. Az ő arca is gyűrött, a másikéhoz képest nagyon, nagyon gyűrött.
- Csak – tesz egy rövid, fáradt kézmozdulatot, hogy demonstrálja, sehonnan sehová sem, a kóborlásnak a világ birtokba vétele az értelme, semmi egyéb, nem utazás a-ból b-be, nem célja van, hanem folyamata, vagy tudja a kurva élet. – Messze. Vagyok – teszi hozzá, majd percek után folytatja csak az amúgy is darabokra tördelt mondatot: – Az enyémektől. – Talán a falka szót kellett volna használnia, hogy a másik is értse, miről beszél, mert bármennyire is egyértelműek ugyan a rándulásaik és összenézéseik, a szavak határozottan mindent összekutyultak köztük máris. Egy újabb bizonyíték, hogy a beszédet a kétlábúak arra találták fel, hogy átejtsék, becsapják, igába vonják egymást. A beszéd mérgezett eszköz, nem lehet jóra használni. Vagy ők legalábbis nagyon más nyelvet beszélnek. De így holdtölte után, az embergyűlölet túlcsordult csömörétől másnaposan határozottan az előbbi elmélet látszik helyénvalóbbnak.
Nem adja vissza a köntöst, noha látja, ahogy a másik, nyurgább test megrázkódik a hidegtől – igen, a testében még mindig könnyebb olvasni, mint az arcában vagy a szavaiban. Csapda? Nem csapda?
Követi Becket a házba.