Félálomban dőltem az asztalra, ami valószínűleg új rekord, hiszen nem egészen három percre kezdődött el az óra. Nem tudom, milyen megfontolás vezetett oda, hogy bájitaltanból csináljak RBF-t rúnaismeret helyett (vagyis, de, mert finom szólva is a faszomat a kibaszott rúnákba), ahogy azt sem tudom, hogyan fogok elfogadható eredményt összehozni belőle év végén, ha egyszer Slughorn professzor hangjától ösztönszerűen elkap valami kómához hasonló érzés – zsibbadó, haldokló agy, teljes koncentrációhiány, miegymás. Jó, oké, nem biztos, hogy pont ilyen, ha az ember kómába kerül, én mindenesetre valahogy így képzelem Slughorn után.
Nyílik az ajtó, a hirtelen zajra ösztönszerűen felkönyökölök, aztán fátyolos tekintettel konstatálom, hogy csak Piton tolta ide a seggét. Már rég nem birizgálja annyira az ingerküszöbömet a puszta jelenléte, hogy bármilyen érzelmet kiváltson belőlem. Egyszerűen… nem érdekel. Hajnali nyolckor pont van jobb dolgom is annál, minthogy a vélt és valós sérelmei miatti puffogásával törődjek (például életben maradni, vagy legalábbis nem tényleg elaludni), szóval még azt sem túlzás mondani, hogy az sem érintett meg különösebben, hogy vele osztottak be párba.
Oké, jó, na, hazudtam. Mégis csak túlzás az állítás, mert hát nyilván szíven ütött, hozzászoktam, hogy Remus-szal vagyok együtt, és a féltékenységemet nem tudom csak úgy egy-kettőre lenyelni. Ránéztem Prewett-re és tátogtam neki valami olyasmit, hogy „Lécci, cseréljünk!”, de ő csak kajánul vigyorgott. Gondolom, nem értette, amit mondtam, úgyhogy a következő néhány másodpercben abba a valószínűtlen eseménybe csöppentem bele, hogy Piton a terem másik felében várakozóan néz rám, miközben én álmosan dörzsölöm a szemeim, meg a hajamba túrok, meg próbálok felébredni és rájönni, hogy pontosan mit is kéne tennem. A fejemmel a mellettem lévő székre biccentettem.
- Én fel nem állok miattad. – morogtam mellé, vagyis inkább magam elé,  mivel jó eséllyel nem hallotta senki abban az általános zajban, amivel a helycserék jártak.

Ha valami, akkor a mai nap száz százalékosan a morbid viccek kategóriájába esik. Szóval Piton megadja magát, felemeli a seggét és átmászik mellém, míg én, mint valami amőba, vagy más egyszerű, gerinctelen lény, semmit sem csinálok, csak szétfolyok az asztalon, és bambulok a kémcsőkészletemre. (Új, de nem alaposan takarított kémcsőkészlet, mert hát Merlin, ez csak bájitaltan, nem is igazi tudomány, inkább csak bizarr konyhaművészet! Majd pont ezért fogom megerőltetni magam?)
- Aha, neked is. – Emeltem meg a fejem. Úgy nagyjából ennyi volt nálam a köszönés. Ha egy kicsivel jobban odafigyelek rá, talán rájövök arra, hogy amúgy ez egy jobb világban nem minősült volna üdvözlésnek.
Ami pedig ezután történt, az nagyjából olyan volt, mint egy valóra vált álom. Sőt, a következő pár másodperc alatt tulajdonképpen teljesen világossá vált előttem, hogy ez lesz életem legeslegkedvencebb bájitaltan órája. Szóval a következő másfél órában semmi dolgom nem lesz, csak heverhetek itt továbbra is, teljes lelki nyugalomban, míg Pipike csinálja, amit ránk bíztak, a végén meg közösen learatjuk a babérokat. Úgy értem, én bárki más babérjait is szívesen learatom, de hogy az évfolyam legjobb méregkeverőjének dicsőségén osztozhatok? Ez így alighanem a szerencsenapom. – Megegyeztünk, cicus. – kajánul rávigyorogtam, aztán keresztbe fontam a karjaim, az asztalra csúsztattam őket, aztán a homlokomat az alkaromra támasztottam, mert ez a létező legkényelmesebb póz az órán alvásra. – Majd szólj, ha végeztünk.

Tenyérbe mászóan rávigyorogtam, ez valahogy egyszerűbbnek tűnt, mint újra lecicusozni, majd elé csúsztattam a keverő kanalamat, aztán pedig, azt hiszem, életemben először, pontosan azt tettem, amit mondott. Elfeküdtem a padon és megtagadtam mindenféle további funkcionalitást, közben végig azon agyaltam, hogy micsoda szolgalelkű féreg ül itt mellettem. Úgy értem… oké, tényleg praktikus dolog bájitaltan órán rábízni minden feladatot: ha csak ránéznék a kis lombikkészletére, vagy mi a fenéjére, valószínűleg azonnal felrobbanna az egész.
Nem mintha nem lennék egy erősen elfogadható szinten bájitaltanból, de mégis csak egy olyan terület ez, amiben Piton egyedül verhetetlen. Jó, várj csak, igazából ez megy neki, meg az, hogy hogyan legyen… mi a jó szó… szerencsétlen? De, tudod, azon a szinten szerencsétlen, hogy már-már őszintén szánod, aztán mikor ebbe a szánalomba beleunsz, onnantól… tudja a picsa. Egyszerűbb lenne csak minél messzebb kerülni tőle és valahogy leélni úgy egy életet, hogy aztán nem veszel róla tudomást, de ha mellé ültetnek órán, akkor… hát, ugye ez nehezen jön össze. Piton-ra gondolok, és néha már nevetnem kell. Piton-ra gondolok, és elkap valami hányingerszerű rosszullét.
Piton szolgai módon megcsinálja a bájitaltan órai munkát helyettem, és még úgy érzi, ő járt ezzel jól.
Azért… ez kurva nagy, nem?
Hol a trükk? Hol az átverés? Ezután meg fog ölni, vagy mire megy ki az egész?
Vagy tényleg csak ennyire… ostoba?
Mindegy végül is. Feküdtem. Vegetáltam. Mint valami úr. Aztán egyszer csak oldalba bökött.
- Mindjárt kész? – pislogtam rá kótyagosan. – Aha. És? Arról volt szó, hogy akkor szólsz, ha teljesen megvan. – ásítottam egyet.

- Nyugodj már meg! Mindenki tudja, hogy bárdolatlan paraszt vagy, nem kell már bizonygatnod. - nyögtem, aztán sóhajtva felkönyököltem a padon. Kifejezéstelenül, de korholónak szánva bámultam rá pár kósza másodpercig, aztán meg az érzelmek hasonló sokszínűtlenségével meredtem magam elé, mert hát, finoman szóval is LESZAROM, hogy mit művel a kis kémcsöveivel, mert igen, IGEN, én igenis MEGSÉRTŐDÖK, ha ez, ha Ő így szól hozzám. Az ő ötlete volt, hogy aludjak, amiért hálás is voltam, akkor meg? Ez most... mi? Az univerzum egy következetlen, szörnyű hely, teremtő Merlinünk pedig egy kibaszott anarchista, ha már egyszer a Pitonhoz hasonló lényeket szabadjára engedte ebben a kies világban.
Meg hát ugye amúgy is bassza meg. Már csak úgy elvből is.
Dobálja itt a kurva kanalamat, ami már tényleg túl megy minden szinten. Úgy értem, én sem kedvelem különösebben ezt a gyereket, de ha mondjuk véletlenül úgy alakult volna, hogy én szorulok az ő egyik szarjára, hát akkor én biztos, hogy inkább megköszönöm, és kulturáltan visszaadom neki nem pedig csak úgy... odabaszom, vagy mi a franc. Meg valami izé rám is csöppent, ami... íííí. Eltörölni ki a franc fogja?
Van ennek a gyereknek anyja? Vagy ki nevelte ilyenné? Szeretnék gratulálni hozzá.
Undorodó pofát vágva a taláromba töröltem a kezemet, aztán a kanalamat is, mert a talárok már csak erre valók. Instant szalvéta reggelinél. Egy órával később? Miért ne bájitaltan felszerelés tisztításhoz használjuk?
- Engem... - kezdtem, miközben a kanál fejét ugye a talárom alsó csücskével törölgettem. - ...abszolút hidegen hagy ez az egész. Úgy értem, te csináltad, nyugodtan vidd ki. De, na, gratulálok. Tényleg... derék munka. - Soha ilyen elismerően nem beszéltem még se róla, se a bájitaltanról, és, most, hogy így belegondolok, talán még Dorcas melleiről sem. Mindez azt jelenti-e, hogy szorult valamennyi érdeklődés a hangomba? Hogy valóban megindított, amit ő... hát... öhm, csinált? Frászt.
Aggodalmasan a kezemre néztem. Picit... égetett. Mi a faszt kevert ez a kanalammal?
- Merlin, vidd ki te, ha ennyire sietnél. Ha nem látnád, épp takarítok! - Basszus. Valami tényleg nem stimmel a kezemmel.