Voltaképpen előbb tűnt valami óhéber szófordulatnak, mint segélykérő kiáltásnak az, ami kijött belőle, igazából az általános zajon túl nem is volt miért összerezzennem, csak mikor az apró, tőrszerű körmei a bordáim közé álltak, és az éles fájdalom eljutott az agyamig, akkor kapcsoltam, hogy hé, hé, riadó, baj van. Mondjuk túl fáradt és részeg voltam még mindig ahhoz, hogy ez az agykapcsolás elfogadható minőségben történjen – taszítgatott, ami állítom, szart sem ért, már ha az volt a célja, hogy odébb lökjön, nem pedig az, hogy a melleimet fogdossa – szóval azt hiszem, inkább a kényelem visszaszerzése volt a célom azzal, hogy végig hemperegtem rajta, semmint hogy megszabaduljak a karmolásától, vagy hogy mondjuk ne nyomjam össze.
Na, most, azt hiszed Amycus Carrow lábszára olyan kurva kellemes nyoszolya? Hadd ábrándítsalak ki!
Egyébként nem rajongtam különösebben a gondolatért, hogy ott lakik nálunk. Voltak ugyan pillanatai, mikor a szokásosnál kevésbé vágytam arra, hogy kitekerjem a nyakát, azzal együtt az egész jelenségéből valami olyasmi sugárzott, amitől az ember legszívesebben életlen kanállal vágta volna fel a saját ereit. Vagy az ő ereit. Szomorú szemek, olyan ábrázat, mintha folyamatosan szar szagot érezne (oké, ez mondjuk az állatfarmok sajátos hülyeségeiből adódóan talán még jogos is lehet), meg az állandó sznobizmus, amivel a dolgokat megközelítette, ami nagyjából úgy tapadt rá, mint fára a kéreg, szóval… egyszerűen felkúrta az agyam. Amit persze nem tudhatott, mert nem hagytam, hogy megtudja. Végül is hazaráncigáltam részegen (vagy ő engem), aztán meg hagytam neki, hogy az ágyamban aludjon, miután arra jutottunk, hogy túl nagy kihívás lenne neki megtalálni a saját szobáját. Hagyná ezt egy olyan ember, aki teljes megvetéssel és felületes gyűlölettel fordul a másik felé? Nem. Persze, hogy nem.
Oké, na, várj, figyelj, röhögni fogsz, de az igazat megvallva csak nem olyan rég döbbentem rá, hogy mennyire-mennyire idegesít Amycus. Én tényleg próbáltam a barátja lenni – túl bizalmas mosolyok, szükségtelen, fecsegő kérdések, unalmas sztorik a saját életemről… vagy tényleg igazán sejtelmem sincs róla, hogy az emberek hogy szoktak ismerkedni, meg hogy milyen szintű ismeretséget követel meg az, hogy anyám befogadta. Vajon most ettől van közöttünk valami furcsa, testvéri viszony, vagy be kéne végre látnunk, hogy ő is azért van itt, meg Dung is azért van itt, meg igen, még én is kibaszottul csak azért vagyok itt, mert anyu gyűjteményének részei vagyunk? Néha megfordul a fejemben, hogyha másfél évvel ezelőtt nem én kopogok az ajtón, hanem valaki más, velem kábé egyidős hülye gyerek – hasonló sajátságokkal, mint én, vagy pont, hogy nem – vajon azzal is ugyanilyen természetességgel végig nyomta volna ezt a kissé bibliai beütésű történetet? A tékozló fiú. Hahaha. Bár nem tudom, anyu olvasott-e valaha Bibliát, ahogy azt sem, hogy ez kit és miben befolyásol.
Huh, szóval ott feküdtem Amycus lábszárain, próbáltam húzogatni magamon a takaróm (mindhiába, végül is félig-meddig pont, hogy én feküdtem rajta, lehetetlen küldetés volt), hogy kitakarjam magam (hol a picsában hagytam el a nadrágom?), de pár ügyetlen mozdulat után már csak arra tudtam gondolni, hogy milyen fölösleges ezzel szenvednem. Végül is ez – a maga legfeljebb tizenkét négyzetméterével – az én szobám, legalább itt had csináljam, amit akarok. Nem mintha olyan nagyon arra vágynék, hogy ádámkosztümben hemperegjek az ágyamon (legalábbis biztos nem az ő társaságában akarnék ilyesmit), de ha már ideáig fajult a dolog – miért ne?
- Mmmmm. – nyögtem. A térde a vesémbe nyomódott. Talán mégsem ez lesz a tökéletes póz. Aztán attól a végtelen nagy baromságtól, amit kérdezett, megemeltem a fejem, ránéztem egy pillanatra némán, reméltem, hogy észreveszi magát, és nem kell rávilágítanom, hogy miért kéne elszégyellje magát. Vagy két és fél hétre vagyunk a teliholdtól, a fenébe is, ennyire kibaszott hülye? Vonyítani, eh? – Miau. – mert valami válogatott állathangot megérdemel, a cicák pedig passzolnak a hisztijéhez, nem?  Visszadőltem az ágyra. Keresztbe feküdtem rajta, hiába volt széles az ágy, a lábam még mindig lelógott róla. Sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemeim. – Te tulajdonképpen mit is keresel itt? – ilyet se feltétlenül illik kérdezni. – Mármint, nem az ágyamban, hanem… itt? – nem mintha a tragikus háttértörténete különösebben érdekelt volna, de van valami különösen álmosító abban, ahogy beszél. Nekem meg épp erre volt szükségem.

Ööö…
Mármint kell legyen rosszabb dolog annál, minthogy részegen, meztelenül fekszel az ágyadban, miközben Amycus És Majdnem Biztos, Hogy Van Itt Valami Latin Káromkodás Középsőnévként Carrow kioktat óvodás anyagú csillagászati ismeretekből, mindenesetre anyu állandóan azzal szekál, hogy úgy bánok ezzel a sráccal, mint valami útszélre dobott sörösdobozzal, hogy csak néha belerúgok, aztán kedvetlenül nézem, ahogy ettől valamit csinál, és anyu szerint ez igazán nem szép dolog, én pedig szeretek anyu kedvében járni (mert muszáj anyu kedvében járnom, mert különben jajj!), szóval elkínzott arccal elvigyorodtam, de úgy, hogy az konkrétan fájt, miközben a képébe nézem.
- Nahát, Amy! – Vajon vagyunk már becéző viszonyban? Vajon rosszul kezelném, ha le-Becky-zne? – Ez… hú! A Hold… hát, igen. Szerintem is nagyon érdekes égitest. Mármint… azt tudtam, hogy kerek amúgy is, de hogy árnyék vetül rá! – talán, ha nem túl feltűnően tettetem magamat hülyének, akkor majd a végén egy picit jobban érzi magát, hogy valami újat mondat nekem. Vagy csak mindkettőnk számára végre kristálytiszta lesz a tény, hogy csak egy cinikus fasz vagyok, aztán meg sem érdemlem, hogy… mit tudom én, hogy mit. Semmit se, maradjunk ennyiben, aztán fogjuk rá, hogy az igazság valahol e között a két véglet között lesz. Azt mindenesetre senki sem mondhatja, hogy nem próbálkozom. Nem? – Lenyűgöző vagy, művelt cimborám. – sóhajtottam egyet. Egy ilyen melankolikusan teátrálist.
Na tehát. Aztán később meg ugye ott feküdtem az ágyon megint csak, a plafont bámulva, a válaszát hallgatva belevakartam a fansz… jó, mindegy, túl sok infó. Szóval hát picit vakaróztam, miközben ráncolt homlokkal, észveszejtő erővel próbáltam elhinni, amit hallok. De a hangsúly, a dráma, meg a tény, hogy valahol a hajnal és az éjjel között járunk, én pedig kurvára be vagyok baszva, épp csak addig vitt, hogy aztán kirobbant belőlem valami nevetésféle, de olyan lendülettel, mint ahogy fegyvertöltény szokott elindulni egy pisztolycsőből.
- A kurva életbe már! – trilláztam fuldokolva a kacagástól. – Te most szopatsz? Mondd, hogy szopatsz!