I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Szomb. 25 Feb. - 21:15 | | | Aurora Ceres Selwyn Fátyolos nappal, a vándor útra kél, itt leszek, ha elmúlik a tél, majd itt leszek, ha elmúlik a tél.  Epitheton ornans: a rózsaujjú, szellemlány, az őrült Kor: 17 Származás: Aranyvér Lojalitás: ~Voldemort, de felette áll Képesség: Látó Csoport: Hugrabug Play by: Jean Campbell Karakter típus: Keresett Ébred a folyó - kelti gyermekeit, ágai mélybe szántanak, hegyeket mozgatnak. Lehulló vércseppjei egytől egyig fertőződtek már, mikor a felszínre bukkannak, a hitetlenek csontjai nem elég erősek, hogy házat építs belőle: a hajnalban született gyermeket elfújja a szél, az eső, átragyogja A Fény, elhomályosítja a Szelence, porát féli Apja, Anyja, harmadik szeme a világot dajkálja ölében. Nagy, ősi test mozdul a sötétben, ujjai egy sápadt Kígyó öklébe fonódnak, és még a saját farkába is beleharap, hogy hűségét bizonyítsa ; pikkelye csak a Hajnal, kavarodó és sodródó, magától mire mehet? Pofon nem csattan, mert ahogy az ég hasad, ajkai igazat szólnak, rettenetes igazságot, és megállítja a kezet, meg a dühöt, meg a gőgöt, szilánkosra töri az ember gyermekének markát, de hüvelye lesz nagyszerű alkotásnak, menedéke szaladó sírásnak. Alkotmány rózsás ujjakkal, a felhők mögül kel, haja artézi vizekkel fonódik egybe a gyökerek között, ahogy fejét lehajtja, sötétség következik utána - hallgassatok szavára, kövessétek táncára, csókoljátok kezét, vegyétek testét és vérét: Áldozatul fogadjátok a gyöngyhajú lányt. És mondjátok: ezt a végzetet láttátok? Vannak adósságok, melyek nagyobbak, bűnök, melyek magasabbra nőnek nála - ha a hajnal kél, szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája. Szeplős vállán alszanak a csillagok, oda térnek meg, alakja idők szövetéből fonódik, már szinte ott sincs, amikor mégis. Mindig lábujjhegyen jár majd, hogy ne ébressze fel a halottakat a hideg földben, ujjai csontszín póklábakként simítják a világot, szemei lezárt szemhéjak, belső képei hosszú álmok, nem ébred talán rá a hétköznapokra soha..
De hogy fér bele az egész jövőnk egyetlen kislány testébe..? Egyszer ő is csak egy lélek volt, még ha hálni is járt a törékeny, hófehér templom csontboltozat alá és közé. Hangja mint a sikítószellemeké, mikor saját könnyeikben mossák tisztára a születő holttestek tagjait, mosolya Hél jobbik fele, míg hasa gödrében Atlantisz nyugszik békében. Méhe befogadó, térdei forró barackosok görbületei - "univerzum van a hátadon, csillagok alszanak a válladon" -kitátott ujjainak szája aranytollú szárny, lapockái között napok születnek, combján halnak el. Erei koszorúk, végtelenbe érnek, lebontódó halvány-tincsei artézi kutakat táplálnak, ha lehajtja fejét, összeforr a földalatti forrásokkal, szembogaraiban minden valaha volt élet otthonra talál, falakat és városokat emel, majd önbakó lobban lángként el. Hangja fény és babér, keserűnarancsban tündöklő embermadár, fellegekből magát kivájó misztikum, rezgése annak a dalnak, melyből a Föld is világra jött.
 December ~ hófehér éjszakák, vörös vitorlákFut, fut, fut...
és aztán hirtelen állapodik meg, lélegzete egész világokat rajzol a hideg levegőbe. Cukorfátyol, felhők tánca a sötétben megpihenő forró kipárolgás, a szíve versenyló intravénásan a koronáriákban. Nem figyeltek rá, nem vették észre..? Az alvók mind olyan rezzenéstelenek tudnak Lenin, vagy más szót használnak rá? Nem mindig értik meg egymást, ő meg az alvók, pedig szereti simogatni őket a szavaival, de azt elhúzódással honorálják, szereti csókolni az elméjüket a tudás ajkaival, de azt nem értik meg. Nem mindig értik meg egymást, ő meg az alvók.
Táncolni fog, dönti el most, átvillan az elméjén tűként a kapálózó beteget idézve a lehetőség, egymás mellé helyezi a lábfejeit, a hóban roppan a balettcipője, az arany szatén elmerül a lében, bokáig ázik fel az érthetetlenség. Hogy is volt? Egy egész földgömböt kell most életre hívnia, megszólítania, de sikerülni fog, tudja, suttogják neki: tedd meg, lépd meg, ugord át, öleld meg, mentsd meg. Szüksége van rá a Fénynek.
Úgy kezdődik, hogy: Panama és Kanada, Ecuador és Kolumbia.. Líbia, Szerbia, Argentína, Bosznia, Uganda, Nicaraguaázsiaamerikaésdélamerikaéspanamaéskanadaés...
Vadul pörög, bezuhan a bokrok közé, arcát felszántják a tüskék, de a föld elkapja, magához szorítja, ujjait a homlokára teszi, ajkára a sárral bélyeget, hideg a föld, hideg, de szereti őt. Felnéz a csillagokra, kilélegzik: Kubamexikókolumbiaindiaindonéziafülöpszigetek... Ott őrzik őt, a Fényt, az Azkabanban, de miért ne hozhatná ki? A deszkákon kopogó póklábakat látja, a mérget a csáprágók alatt - aztán már a szájat, amelynek nyelve mélyen belé szaladt. Beszorítja a szempillák tengere alá a szemgolyóját, legyen vak, lélegezzen most csak neki, ahogy lüktet a hús és az imádnivaló fehérsége kitölti őt egészen. Benne alszik, benne szunnyad a lényege, a príma materiája, hallotta ezt valahol, suttogták az órákon, de nem figyel, neki más dolga van, másért lépett erre a földre.
Úgy folytatódik, hogy: Kína, Kanada, Júeszéj, Júkéj, Peru és Malibu. Vagy ez nem ország? Szingapúr, Nepál, Etiópiamyanmar. Immina immina thana thana
Ingana ingana giiina giiina .Matangi...
'Doboljátok szerteszét a Fény születését! Halljátok szavaim, ti alvók, ti jóra vágyók, jót akarók.. Mélyről tőr fel az éjszaka vándora, mielőtt Hajnalra ébredne. Beleremeg évszázad, bele törvény, törik a pálca, a józanságok lánca, forró húsban új remény kél. Mikor az óra a tizenkettőt üti - elveszi a kettőt egyetlen egyért, felnyitja majd a Szelencét, és visszatér oda, ahonnan azt hitték, örökre távozott. Oroszlán rajzolódik ki az égen, majd a Borz, de mindkettőt elnyeli a Kígyó jegye.. '
Érte jönnek, hallja. Valaki jár a fák között, és nem a halál az, amitől annyira férgik.. félik? Nem értik. Ők sosem értik.. de nem baj, aludjanak csak, míg ő itt dobban egyszerre a Földanyával a bokrok alján. Az apja marka el nem éri többé..
Ingana... Matangi.Április ~ Hess, hattyú! Táncosnő. Felhőtokbandrágakő.Áll, áll, áll...
...és még mindig áll. Hegedűk húzzák taktusra.. aktusra? A gerincoszlopán a fájdalom nyomán - a tenyerébe lehel, a szél felkavarja a nyelőcsövét. Háború éled éjszakon, hóvihar a homokkal karbafonva, mélyenszántva..
Látta ő, hogyne látta volna ő? Az égen még hattyúk örülnek a korai tavasznak, de ő már virágokat lélegzik régóta, mert a csontjai termőföldek, és felemeli fejét, hogy a Fény hitvány napteste belé hatoljon leszorított szembőrébe. Emlékezik most még egyszer, most utoljára nagyon ember: emlékezik a csöpp Aurorára, akit másnak akartak, akit Borzok végül örökbe fogadtak, és aki után Pandora elvarrta a szálakat, megint zöld lett a szőttes, ezüst a tű, nehéz a kötelesség, láng a tenger. Nem bánja, miért törődne ilyenekkel? Feje az Andromédába bukik, dől egyik oldalról a másikra, tankönyvek merevíthetik a szilfa térdeit, de meg nem hódíthatják farpofáit, ujjait, elméjét. Nem sajnálja őket, a testvéreit, olyan életet kapnak, amilyet maguknak kiharcolnak, de ő ott lesz és árnyék lesz és segítség lesz. Ha hagyják neki.
Beleüvölt a koponyájába egy távoli hang: NeeeekérlekcsakHarrytnevigyélinkábbengemfussLilyező! - öklendezik, megmarkolja a szoknyája szárnyait, megpróbálja lenyelni, a test még küzd, pedig hiába. A jövőnek nem lehet a zsiger gátja - Rosszútonjárazakiálmokbólépítváratésközbenelfelejtélni.
Mélyet sóhajt, aztán belehány a fűbe, lehajtja az állát, elpihen egy kicsit. Lassan lélegzik, félig lehunyt pillái dárdák, közük haldoklik néhány könny, meg a falkavaró szag, de az el sem ért a tudatáig, meg nem rontja. Majd megszokja.. mindig megszokta, ha újabb hullám érte el, megszokta azt is, hogy a szülei nem értik, mi történik. Emlékezik arra az elsőre: mikor a homloka valami keménynek vágódott, beleharapott az elképzelhetetlen idegnyíl a harmadik szemébe, és az véresen támadt fel a síron túlról. Azóta kísérik egymást, és már nem engedik el egymás kezét sohasem...
Még ha a családja, a világa szerint ez vegytiszta őrület is.Augusztus ~ La luta É alegriaÍr, ír, ír...
és skót! Milyen mókás mondolat. Vagy gondolat? Őszintén nem tudom, elnézést, bocsánat, mea culpa maxima. De te végül is a naplóm vagy, nem igaz? Most kaptalak a bátyámtól, most lettem kerek nyolc éves, és az nem kis dolog. Jó, tudom, sokan lettek már ennyi idősek, de feltétlenül le kellett írnom valamit, hogy megtöltsem az első oldalakat.
Ma elmentem szép köveket gyűjteni a kacsázáshoz - a nap melegen sütött, és arra gondoltam, olyan, mintha egy Lumos lenne az égen, amit A Nagy Boszorkány idézett egyszer, és örökre megvéd minket mindentől. Milyen huncutságos - nem kellene szavakat kitalálnom, úgy érzem, a szüleink nem túl büszkék rám, meg kicsit a húgom sem. Mintha lenne soksoksok köved kacsázáshoz, és az egyik nem lenne elég lapos, hogy jól tudd eldobni: de a nem arra való, kiválóan lehet belőle házat építeni, hát nem?
Le akartam ezeket írni, de ezek itt nem a folyó foltjai. Sírtam, megint, és először csak némán vártam, hogy apa abbahagyja, de akkor történt valami: már nem őt láttam, hanem egy szellemlányt a háta mögött, amint a torkára fonja az ujjait, benyomja a tokot, azt kis kiálló erkélyt apa nyakán, és ropp és reccs. És hallottam, hogy valaki nevet..
Én nevettem. Nem, mégsem akarok erről beszélni, túl ijesztő az egész. Apa azt mondta, hogy mostantól nem mehetek sehová anélkül, hogy figyelne rám, de nem mert többet hozzámérni, és megmondhatta anyának is, mert ő sem. De mi lesz így velem?
Bocsáss meg, hogy ezzel tettelek tönkre, kitépem ezeket a lapokat, úgysem több ez, mint egy buta gyerek félelmei: majd mint a kacsázós idő, ez is elmúlik.Március ~"fekete-fehér fényből sötétség egymaga
pici a lábfeje de milyen súlyos a lábnyoma" Néz, csak néz, és néz...
... és nem ért.
'Első vére vétetik, sorsa eldöntetik - a világ az nem tűri, hogy valaki rendjéből kitörjön. Rés nyílik rajta, és a vér lemossa, elmossa a félelmét. Nem ember az, aki a Fényből vétetik, nem ember az, de jövendő. Beszéljen nyelvén bár senki, vétetik a Hajnal a sötétből részére. Legyetek testvérek, legyetek szeretők, legyetek tán egymás mellett fekvő holttestek: Isten az, ami teremt.'
Virágszirom ajkai közé szopja ujját, a vörös kiül arcára is, mosolyába beférkőzik, nézi a tükörben a sápadtságot, amit most a vér ken Hajnallá. Mi a különbség nő és lány között? Vér, csak a vér. Az övé Kígyók méhéből gyökerezik az ég felé, homloka közepén harmadik szeme mered a végtelenre, és az elcsókolja a teste fájdalmát. Milyen különös gondolat ez...!
Fog még egy sötétebb, télibb jövőben csipkebokrok beleiben kúszni, de már nincs mitől félnie, a halál el nem érheti: azzal a tudattal nyomja tenyerét ismét a résbe, hogy örökre megelőzte, mert akinek emberi tudata elszabadult léggömb, az enyészet nem táncpartnere többé. Lenyalja öklét, mesék és napfény íze keveredik az alvadó, száradó vörösséghez, fémes az illata, de alatta mélyre fonva az ígéret, hogy ez természetes, nem is lehet másként. Nem fél többé, nyelve illeti magát, ő a kígyó, amely a saját farkába harap.Ne félj, Aurora, ne félj. Add hát kölcsön nyelved, dörgéssel beszélj!
"Mert úgy élünk tovább, ha most mind meghalunk.'Október ~önbakó lobban lángként el Táncol, táncol, táncol...
... és táncol tova, mert minden más hiabavaló: az alku, az átok, a csönd, a szó. Alszanak körben az emberek, hiába hullámzik, hullám sík a víz, hiába pattan szikra léptén, hiába glóriás a koronája. Csillant a gyűrű a lányon, csillant a győzelem a bátyján, de ő most táncol, fürjei a négy égtájat festik meg a levegőre, együtt lélegzik a hegyekkel, mígnem megtorpan.
Egy színházteremben van, rebbenő pillái menekülnek a valóság érzékelése elől, pedig emeli már kaját, éket vág a fénye a fekete sötétségben, mert lámpa sem ég, a közönség ott pulzál előtte, alvó sötétség, alvó szörnyeteg, alvó szegek a hideg homokban. Suhan ott bent, uralja a deszkákat, feszesen lüktet, még forróbban él és hasít, harap és vágtat: most ő nem az, aki. Ő most valaki egészen más..
"Belőled még akárki is lehet a színpadon.. csak rád kell nézni, ott van minden abban, ahogy nézel, ahogy mozdulsz. Menj el arra a meghallgatásra.. neked sikerülni fog. Te vagy Minerva, mégis mi történhetne veled?"
'Nemírokaltatótnekedmertkevésazéndalomkaptadalegszebbéneketkaticabogárkapianowaltzpianowalt PIANOWALTZ és Horn Mici, szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája, és szerettelek és fa lettem, királynő, holló és mágus és a jó kurva anyádat neked...! '
Megáll most, liheg. Nincs is itt senki.. ezek pedig mind alszanak körülötte. A vihar közel jár már, de még hónapok.. még egész havak várják őket addig. Ő pedig tovább álmodik.
Szikra pattan lova léptén, és glóriás a koronája.December ~vörös éjszakák és hófehér vitorlák Nem fut, nem fut, nem fut...
és sétál. Magabiztosan, árboc most, keresztülvág a ködön, kibukkan, mint a Bolygó Holland, meghajtja a fejét kifelé menet az őröknek. Mit látnak azok? Nemesfém minden artériája, kifejezéstelen az arca - mögötte pedig kettő fekszik a másvilágba lógó koponyákkal. Miért hívták keringőre a halált? Igazán sejthették volna, hogy szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája.
'Az ágyékodból felfelé mutató íj sosem lő többé, nyila semmibe fúródik: kút az, másnak vizet merítenek belőle, neked mérget. Hiába égették rád a simaszájú Kígyó jelét, te magad is méregtől fulladsz meg.' - és így is lett, a méreg végzett vele.
Balettcipő balettcipő után, lágy szoknyájának selyme követi a levegőben, a vékony testre húzott szinte áttetsző matrózblúz felett vörös talár, alatta vörös csókok nyoma. Rózsák nyílnak az arcán, köhögés bimbódzik a tüdejében, ártatlan szemgödreiben pörgő, jelentést átmosó szembogarai megállapodnak a férfiakon: kéri a pálcáját, pókszerű ujjaiba nyomják. Még hallja, hogy utána szólnak a folyosó visszhangos csípőlapátjai között: 'Nem kellene egy ilyen édes kislánynak egyedül mászkálnia egy ilyen helyen...!'
De hát én sosem vagyok egyedül.
Még téged is látlak, ki ezeket a sorokat olvasod: ott vagyok benned, rajtad, mögötted, előtted.. alattad. Áldozatul fogadd a gyöngyhajú lányt, És mondd: ezt a végzetet láttad? |
|
Kezdőlap
