Preston Lamora & Neoptolemus Selwyn

Mágiaügyi Minisztérium, 1977 tavaszán

Senkit nem vetek meg jobban, mint az árulókat.
Ők, akiknek ily gyenge az akaratuk, könnyedén megtörnek, ha saját vagy szeretteik épségével fenyegetik őket, engednek a zsarolásnak, a szavak pedig úgy hatolnak át rajtuk, mint forró kés a vajon. Könnyedén elhúzhatod előttük a mézesmadzagot, néha még arra sincs szükség, hogy a hangodat megemeld, és ezáltal valami nagyobbnak, valami fenyegetőbbnek, valami hatalmasabbnak tűnj szemükben. Pár ígéret, hogy majd minden rendben lesz, s nem kell feltétlenül a dementorok lélegzetet és lelket elállító csókjának mámorába burkolóznod, mert ennél még minden szebb lehet, ott a fény, csak nyújtsd a kezed érte, érintsd meg, csak akarnod kell, és ott lesz veled. S persze ennél nagyobb hazugság csak egy van a világon. A szabadságba vetett, őszinte hit. Hisz mégis hogy lennél szabad, ha saját elméd is megláncoltad?
A Nagyúr pedig mindezt pontosan tudja. A három halálfaló, kik közül csak egyedül McCrae viseli a jegyet, elárulta őt, ezért pedig fizetniük kell. Nem tudom, hogy úszták meg az azonnali Azkabant, de minden bizonnyal eleget köptek ahhoz, hogy úgy gondolják, bűneiket megválthatják, és szabadlábra helyezhetik őket, persze saját feltételeik mellett. Árulásuk miatt tucatnyi, rangos Forradalmár esett az aurorok áldozatául, tucatnyi hűséges társ, akik inkább vállalják a halált vagy az Azkabant, mintsem hogy szembeszegüljenek a Nagyúrral.
De minden bizonnyal ők sem hitték komolyan, hogy ezek után biztonságban maradnak.
Az éjszaka teljesen kihalt, üres Minisztérium márványpadlóján három, sóbálvány átokkal sújtott test koppan, ahogyan pálcámmal egy hirtelen, lefelé történő suhintást intek. Nem volt egyszerű összeszednünk ezt a csürhét Lamorával, a bejuttatásuk ide jóformán egyszerűbb volt, mint összehajkurászni őket a Zsebpiszok köz, meg a többi simlis-menedékről. Ilyen késői időpontban nem tartok attól, hogy bárki is meglepne minket, igen kevesen hajlandóak éjszakába nyúlóan dolgozni, a biztonság kedvéért viszont viselem az arcomat takaró maszkot, arra az esetre, ha nem sikerül időben alakot váltva eltűnnöm. Preston azon kevés társaim egyike, aki tudja, hogy elsajátítottam az animágia képességét, de nekem is volt alkalmam arra, hogy láthassam átváltozását. Még Voldemort Nagyúr hívei közül sem dicsekszem a pók formámmal, hiszen a legnagyobb fegyverténye az egésznek maga a meglepetés. S holott a három kis árulónk mindnyájan látták az átváltozásomat, éppen a mai nap, már nem lesz alkalmuk erről is köpni a hatóságoknak.
- Mit gondolsz, Lamora… – pillantok le a húsokra, akik közül ketten már most különböző fájdalmakat éreztek át, amit a zúzódásaik és sebeik bizonyítanak a leginkább. Még élnek, de az átoknak köszönhetően aligha képesek akár a szemüket is lehunyni. Tökéletesen tisztában lehetnek azzal, éppen hol vannak.
- …melyikükkel kezdjük? Hatásosnak kell lennie, hogy mindenki megértse az üzenetet. – tekintetem végigsiklik az árulók mögötti szobron, ami az intelligens varázslények közti összefogást és egységet ábrázolja. Mégis az ember az, aki a leginkább kiemelkedik közülük. Ő az egyetlen, akinek pálca van a kezében. Preston hallhatta már hírét művészetpártiságomnak, nem ez az első alkalom, amikor egy híres festményt, szobrot, vagy ikont kreálok újra, éppen csak az alapanyagom nem akril vagy gránit. Az érzelmek különösebb hiánya nélkül beszélek, amikor aztán leguggolok foglyaink elé, pillantásommal átszelve a levegőt magunk között, hogy értő fülekre találjak.
- Mosolyogjatok, fiúk. Hamarosan címlapra kerültök. – közlöm velük, pálcám hanyagul a kezemben tartva, bár jól tudom, az átok miatt aligha urai akár arcizmaiknak. Többé különösebben amúgy sem lesz szükségük rá..

Preston Lamora & Neoptolemus Selwyn

Mágiaügyi Minisztérium, 1977 tavaszán

Rezignált arckifejezéssel tekintek végig a három húsdarabon, akik következő nagy alkotásom pilléreit alkotják majd. Legalább hallomásból, de tudhatják már, mire vagyok képes, órák kérdése pedig, hogy ők maguk mondják el mindenkinek, hirdessék az Eszmét, amit az emberek, de főként az árulók felé kiáltok, hangom pedig eléri majd a legkisebb patkánylyukakat, a legférgesebb sírokat és legmélyebb aknákat is. Nem különösebben hat meg Brook vergődése, amikor társam beletalpal az arcába, egyedül arra figyelek, hogy a feje ne hajoljon hátra. Nem hiányzik nekem az, hogy az orrából kiömlő vérbe fulladjon bele. Túl kegyelmesek lennénk vele, ha ezt engednénk.
- Nem mondom, hogy nem kápráztat el az ötlet sajátossága, Lamora. – pálcámmal a kezemben leguggolok a lerakott foglyaink elé, hogy szemeink egy síkon legyenek. A maszk ugyan takarja arcom, nem őket tüntettem ki ezzel az extra figyelemmel, amiért magamra öltöttem azt. Egyikünknek sem hiányzik, hogy megzavarjanak, és lebukjunk az alkotásban.
- Azonban kár lenne tönkretenni egy ilyen impozáns, művészeti alkotást. Igazán kár lenne érte, ha a reggel a munkába induló dolgozók békéjét feldúlná kedvenc műemlékük szokatlan pozíciója. Sajnálatos… – ajkaim szélei lebiggyednek kissé, a pálcám pedig az eltört orrú, vérében tehetetlenül fuldokló Brookra szegezem, s egy anapneo határozott eligézése közepette tisztítom meg légutait saját vérétől. Még nem. Még látniuk kell, mi lesz belőlük.
Felállok, pálcámmal pedig intek egyet a szökőkút felé, mire az öt szobor egyike, a kentaur megelevenedik. Eredeti, méltóságos pozícióját feladva kuporodik le fekvő pozícióba, kezében tartott fegyverét a földre rakja, mancsaival pedig befogja méretes füleit.
- Biztosan ismeritek a három bölcs majom történetét. Tudjátok. Nem hall, nem lát, nem beszél. – intek még egyet pálcámmal, mire a házimanó is megelevenedik, míg aranyszín testével a kentaur mellé áll, kezei pedig olyan formában mozdulnak meg, hogy szemeit eltakarja. Mind nála, mind pedig kentaur társánál ügyeltem arra, hogy a fejeknek maguknak elég helyük legyen odakerülni. Tetszetős volt Preston ötlete, magamtól sosem jutott volna eszembe. Az alkotás magányos feladat, de ezúttal talán mindketten ki tudjuk venni a részünk.
- Ők bölcsek voltak, mert tudták, mivel jár, ha megtörik a Csend Kódját. Bölcsek, mert tudják, hogyan kell titkokat tartani. Bölcsek, mert mind törekedtek arra, hogy ne kelljen olyan sorsra jutniuk, amit az árulók kivívnak maguknak. Azonban egyet sem kell félnetek. – újabbat suhintok pálcámmal, mire a kobold maga is a házimanó elé áll. Az aranyszobor hosszú ujjakban végződő kezeivel saját száját takarja el.
- Ti magatok is lehettek példái a bölcsességnek. Vagy annak hiányának. Halálotok nem lesz értelmetlen, hiszen még ti is jók vagytok valamire. Ha másra nem, hát… elrettentő példának. – mosolyodom el maszkom mögött, mintha egyenesen kitüntettem volna a három nyomorékot. Végül kezemet leengedem, fejem oldalra fordítva pedig Prestonra nézek. Nem látom értelmét tovább húzni az időt.
- Tiéd az elsőbbség. – kínálom szinte tálcán a vacsorát, elvégre mindent tudnak arról, hogy mit fogunk velük csinálni, ahogyan azzal is tisztában vannak, mivel érdemelték ki ezt a sorsot. Egyedül az hoz már csak izgalomba, amikor az emberek először pillantják meg az alkotásaimat. Bár hogy a testükkel mit fogunk kezdeni… abba még nem igazán volt kedvem belegondolni.

Preston Lamora & Neoptolemus Selwyn

Mágiaügyi Minisztérium, 1977 tavaszán

Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogyan beletérdel egyikük gyomrába, valószínűleg nem kifejezetten kellemes érzéseket keltve ezáltal benne. A legnagyobb különbség a Preston-félék, és közöttem, hogy a közhiedelemmel ellentétben én egyáltalán nem élvezem a fájdalom okozását. Az csupán járulékos dolog, mely vagy hozzáad valamit a Műalkotáshoz, vagy épp elvesz tőle valamit, ezért kerülni kell. Prestont láthatóan az izgatja fel, hogy kínt okozzon a prédáinak. Engem viszont az, hogy művészetem, és ezzel zsenialitásom elismerjék. Kettőnk közül pedig neki van nagyobb esélye az érvényesülésre. Hisz a legkisebb fájdalom okozása sem szükségeltet nagy erőfeszítést, csak a morális gátjaidat kell lerombolnod hozzá, ami igen egyszerű, amint kiléptél a komfort zónádból. Ellenben az már nem rajtam múlik, az emberek hogy ítélik meg alkotásomat.
- Felesleges miattam aggódnod, Lamora. – egykedvűen nézegetem a két, még sértetlen húst. Persze kevesen vannak, akik tolerálják módszereimet, nem véletlen, hogy csak kivételes alkalmakkor vagyok hajlandó másokkal együtt dolgozni. Például ha parancsba kapom. Az emberek azt hiszik, csak játszom a hússal, holott aligha értik meg, ez is része saját önkifejezésemnek. Jól emlékszem arra az esetre, amikor Archer meghiúsított az egyik ilyen alkalommal, és a gyilkos átokkal végzett azzal az emberrel, akit egy csillárról óhajtottam kivéreztetni. Szerintem máig nem érti, mi a problémám azzal, amit tett. De sohasem a gyors felfogásáról volt híres.
- Különben mindig is érdekelt. – nekidőlök a falnak magam mögött, és egykedvűen forgatom a pálcámat kezemben mintegy pótcselekvésként. Nincs sok időnk ugyan, gyorsan szeretnék végezni velük, de minden bizonnyal hamar végezni fogok mindennel, amire szükségem lesz. Addig is hagyom Prestont kibontakozni.
- Mit fogsz csinálni, ha mindennek vége lesz? Tudod… – figyelem továbbra is ténykedését. Az orrom kicsit elfintorodik, amikor megérzem az égett hús szagát, de nem vált ki belőlem kifejezett undort. Mindez csak ösztönös reakció.
- Ha egyszer megnyerjük a háborút. A Nagyúr ugyan olyan hatalommal rendelkezik, mely előtt fejem megemelem – és az övéket is - , de nem igazán tiszta, mi lesz utána. – teszem fel filozofikusnak szánt kérdésemet. Ostoba lennék ellent mondani a Nagyúrnak, de ostobaság nem megkérdőjelezni, merre is tartunk. Szép és jó, hogy megtisztítjuk a varázslótársadalmat a rossz vértől, de mindez még kevés. Mindig is tudni akartam, mi lesz majd utána.