Az elnyűtt tűsarkú pár bizonytalanul tántorog el a látoterem előtt. Mintha a lány most tanulna benne járni. Nyomában, túlságosan is közel, ha engem kérdezel, egy pár olasz bőrcipő, fényesre vikszolt, sokkal magabiztosabb. Gyomorforgatóan nyomulós. Észre sem vettem, hogy rámsötétedett, fogalmam sincs, hogy mióta ülhetek a kibaszott bordély előtt az útpadkán. Hogy vajon hány órája volt, amikor látványos fintorral az arcomon kitámolyogtam. A magamfajta válogatós faszik lógassák a farkukat inkább a lekváros üvegbe. Valami ilyesmit mondott az öregasszony. Mondhatom, rohadtul meghitt egy szarfészek ez a Gloucester, Ogdean szülővárosa. Annyira, hogy az ember legszívesebben levetné magát a legmagasabb tévétoronyról, ha lenne itt ilyesmi. Vagy legalább fülét-farkát behúzva kotródna vissza Londonba. És meg is tehetném, elvégre letettem azt a szaros hopponálási vizsgát már rég. Én szánalmas lúzer, ehelyett várok rá, talán mert még nem fogtam fel, hogy tényleg elhúzott a picsába. Felemelem a fejem, tekintetemet előre szegezem, homályos körvonalakat látok csak. A vén fószer próbál leinteni egy taxit, miközben erősen fogja másik kezével a csajt, akinek feje előre bukott, hosszú szőke haja a szemébe lóg. Talán el is ájult, tudja a fasz. De a taxi tovább hajt, még be sem lassít, pedig ott villog zölden a lámpája. Ebben a városban mindenki köcsög. A fejem zúg. A kezem sajog. Mintha engem vertek volna péppé ököllel, úgy érzem magam, mint valami rinyáló taknyos kölyök, pedig már három napja történt. Első éjjel józan voltam, mint Ogdean mellett akkoriban bármikor, az adrenalin az ereimben pumpált. Minden túl éles volt. A színek, a formák, a hangok. A második éjszaka csak egy kis Kodeint dobtam be, hogy tompítsa a fájdalmat. Nem csak Ogdean köcsög apja kapott pár ütést, de nálam is betalált párszor. A harmadikra teljesen szétcsaptam magam. Valahol tudat alatt tudom most már, hogy nem jön vissza. Talán elment a kibaszott Gil után. Vagy csak minél messzebb a két erőszakos vadbaromtól, akik mételyezik az életét - vagy milyen flancos szóvirágot használna ő. Valami dizájner. Tompítja a fájdalmat. És úgy bármiféle érzest. A bennem szunnyadó vadállatot. Néha haluzok. Vagy legalábbis képtelen vagyok megállapítani, mi a valóság, és mi a kicseszett agyam kreációja. Először abban sem vagyok biztos, hogy az előttem pörgő jelenet egyáltalán tényleg megtörténik-e. De valahogy elfut a remegés, ahogy a ribanc megvonaglik, a kuncsaft bedurvul. Rángatja ide-oda és látszólag ordibál vele, csak a száját látom mozogni, aztán lekever neki egyet. Hiába tompák az érzékeim, ettől még az én ereimbe is visszatér a vér, olyan sebesen száguld végig a testemen, hogy egészen megszédülök, de ahelyett, hogy a seggemen maradnék, azon kapom magam, hogy a szél az arcomba vág, ahogy feléjük lódulok. Pedig megfogadtam, már ezerszer, hogy többé nem ugatok bele mások dolgaiba. Nem is reagálom le, hogy az öklöm a kemény csontos állnak csattan, nem érzek semmit, és a vér annyira elönti a fejemet, hogy azt is csak később veszem észre, hogy jó párat kaphatott még, mert már a földön fekszik, és próbál felállni, én meg belerúgok, de tiszta erőből. És csak akkor kezd valamelyest kitisztulni a kép, amikor a rohadék már összegörnyedve áll előttem és a lábam elé köp, aztán elkotródik. Vagy legalábbis kiszáll a képből, én meg a földre térdelek, mert már nem bírnak a kibaszott lábaim, előre döntöm a fejem, és közelről vizsgálom az utcai lámpafényben csillogó véres nyáltócsát, amíg az hullámzani nem kezd. Csak akkor jut eszembe a ribanc, és hogy egyáltalán hogy kerültem ide. Habozva pillantok fel, abban reménykedve, hogy már rég visszament a csehóba, de nem. Ott áll, kócos hajjal, résnyire nyíló, szopós ajkakkal és engem bámul. - A kúrva életbe... - csak ennyit tudok kinyögni, a ká betűs szót, amiért néha lekevert egyet rosszabb napjain, azt is olyan halkan, olyan panaszosan, mint aki mindjárt magzatpózba kuporodik és bőgni kezd. De hát ki tudja, amilyen állapotban vagyok, talán már meg is történt.
So I'll get Fucked up until I cry
I solemnly swear
I am up to no good
Sophie Jewels
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Hétf. 22 Május - 11:24
Még mindig bódít a fű édeskés illata, még mindig érzem a fejemben a tompaságo. A mozdulataim lassúak, elnyűttek és túl hosszúra nyúlnak. Felsóhajtok. Elkapom a madam szemét, ahogy kissé szánakozva, kissé félősen és aggódva pillant felém, mikor a fickó keze olyan szorsan zárul a csuklóm köré, hogy én felszisszenek. Rángatni kezd, vagy legalábbis nagyon siet, nekem pedig a tűsarkúmban, a miniszoknyámban és kábultan, nehezen megy a sietés, ezértcsak rángatódom utána. A mellkasomból panaszos nyöszörgés sakad föl, mikor már negyedszerre botlok meg. Ő meg káromkodik, hangosan és erőszakosan. Én pedig azért szitkozódom magamban, hogy miért nem szívtam többet, miért nem kértem egy kis kokaint Beckytől. Sajog a csuklóm, pedig még csakmétereket haladtunk előre. Panaszosan sikkantok föl, mikor közelebb ránt a járda szélén. A fejem előre bicsaklik, nekem meg eszembe jut, hogy mi is fog ezután következni. Jó sokat fizethetett a madamnak, ha az csak úgy engedte. Bizonyos áron alul a madam nem engedi, hogy a lányaival mindenféle csúfos játékot űzzenek, de ha az illető magasrangú, vagy jó sokat kínál, a száját húzva, feltételeket kötve beleegyezik. Na nem mintha azokat a feltételeket be tudná tartatni. Nwm fülik hozzá a foga, hogy gardedámként nézze végig a jelenetet, pedig emlékszem legelső alkalmakkor ott állt a szobában, és szakértő szemmel nézte végig ahogy magukévá tettek. Lapult egy kis pisztoly a zsebében, az ajtó előtt pedig a fia. Két jólmegtermett cigány fiú, napbarnítottan, tekitélyt parancsolóan. A fiúk akiket az anyjuk még nálunk is jobban szeret. A fiúk akiknek egy szopás a legkevesebb köszönet. Azt csinálhatnak, amit igazán szeretnének, és még csak fizetniük sem kell. Azt választanak akit akarnak, nekünk meg, akár a hímes tojásokkal, kedveskednünk kell velük. De mostt nincsenek itt a fiúk és a madam már amúgy sem tehet semmit. Csak azt bánom, hogy nem kértem el a kokaint, hogy nem csaptam szét magam annyira, hogy ne érezzem majd. Úgy sokkal könnyebb elviselni azt, amire ez is készül. Úgy az ember nem érez semit, nincs fájdalom vagy szégyen. A pofontól hátratántorodok, majdhogynem el is esek. KIabál, hangosan, eszeveszetten. Ég az arcom, a kezemet odaszorítom. Bőgnék, ha lenne bennem annyi tartás. De nincs. Nincs semmi, csak a szemem szúr kicsit. Aztán kap egy ütést ököllel, és egy fiúcska, hosszúra nyúlt, nyurga, elnyűtt pólóban, mégegyet üt. Nekem pedig sikítanom kellene, a kuncsaft elé térdelnem, hogy hagyja, mert így majd csak ajándékba kap, de nincs hozzá erőm. Ma este nincs. Így csak bambán nézem, ahogy a férfi szeme rámvillan mielőtt eltűnne. Én meg csak állok ott, megdermedve, és eszembe jut, hogy csak egyszer tett értem valaki ilyet. Jó régen, még fénykorukban a férjem. És amikor a nyurga fiú felém fordul, kihagy egy ütemet a szívem, néma sikolyra formálódik az ajkam, a meglepetéstől lépni, de még csak nyögni sem tudok. -Dungie, édes kifiam, hogy..hogy kerülsz te ide? - Az anyai ösztöneim felébresztve, kapom el véres kezét, ujjaimmal óvatosan söprök ki egy hosszúra maradott hajtincset a szeméből.
Szét akarom csapni magam és elfelejteni az egész közjátékot, ezt is, mint az elmúlt három napot, vagy az egész kibaszott nyarat. Azt akarom, hogy vége legyen, és valahol Ackerleyék giccses házában ébredjek, mosott lepedő és takaró között, de erre már nincs sok esélyem az életben, ahogy lassan minden esélyemet elbaszom, hogy végre valahára normális életet éljek. Úgy meredek rá, Sofie, néhai Fletcherre, hogy érezze, és ne legyen kétsége afelől, hogy azt akarom, húzzon el innen gyorsan és felejtsük el az egészet, de megszólalni persze nem tudok. Mintha a nyelvem háromszorosára dagadt volna a számban, és akármennyire is próbálkozok, csak a nyál gyűlik össze a számban, amit nem tudok lenyelni, kiköpök hát én is az útra, oda a valószínűtlenül magas sarkú cipők mellé, a hullámzó, véres nyálas tócsa tőszomszédságába. Aztán felszisszenek és legunyom a szememt, ahogy hozzám ér hideg, nyirkos ujjaival. A kéz, ami simogatott, ha éppen nem tudtam aludni, a kéz, ami a reggeli gabonapelyhet a tálba öntötte, a kéz, ami megannyi vadidegen fickónak okozott pillanatnyi örömet. Mégsem húzom el, mert nincs erőm. Hagyom, hogy a hajtincset kisöpörje a szememből, és jobb híján az oromon veszek mély levegőt, az orrlyukaim kitágulnak, a mellkasom kidomborodik az elnyűtt póló alatt, nagyon is jól látható. Aztán erőt veszek magamon. És ráemelem vádló tekintetemet. Reménykedtem, hogy soha többé nem kell vele találkoznom, még akkor is, amikor gyenge pilanataimban Sofie ölelő karjaira vágytam. Mert az mind hazugság volt, csak kicseszett csalóka álomképek, amik elegek ahhoz, hogy teljesen lezúzzák az agyadat. Rosszabb, mint bármilyen drog ezen a világon. - Ezt én is kérdezhetném, de szeretnék inkább boldog tudatlanságban meghalni – nyögöm a szavakat fájdalmasan. Bassza meg, legalább emelt fővel tudnék beszélni vele vagy csak ránézni, de még csak ki sem tudok egyenesedni ültömben sem. – Nem téged kerestelek, ha ez megnyugtat – folytatom egy újabb fájdalmas levegővétel után. A képek megint kezdenek kitisztulni. Megint minden olyan éles, és valóságos. – Mi lenne, ha csak elsétálnál, és elfelejtenéd, hogy valaha is láttál. Mindenkinek jobb lenne – nézek rá most komolyan, és végre megteszem, amit már rég meg kellett volna tennem, kihúzom a kezem az ujjai közül és elhajolok az érintése elől. De menekülni már nem tudok, csak arrébb mászni, szerencsétlenül a földön, mint egy kibaszott vesztes, ami egyébként nem áll messze az igazságtól. - Bocs, hogy elcsesztem az üzeletet.
So I'll get Fucked up until I cry
I solemnly swear
I am up to no good
Sophie Jewels
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Hétf. 30 Okt. - 18:37
Rosszul esik hogy így bánsz velem, bár tudom megérdemlem. Annyira nagyon megérdemlem. Rossz anyád voltam, efelől kétségem sincsen, de tudnod kell, tudnod kellene, hogy csak menteni akartalak titeket. Megremegnek az ajkaim ahogy arrébb húzódsz. Szeretnék kiabálni veled, hogy tudd nincs jogod menekülni az anyai érintések elől, én szültelek meg, én tanítottalak meg állva pisilni, és mindent tudok rólad. Oldalra nézek, remélve hogy a strici nem jön majd egyhamar utánam, és melléd ülök. Tudom, hogy jobb lenne neked és nekem is ha most lelépnék, úgy ahogy kéred, de képtelen vagyok rá. Fázósan fonom a karomat össze magam előtt, és mereven bámulok előre. Sírni akarok, az öledbe bújva zokogni, mint régen amikor kisfiú voltál. Akkor olyan nagyon lelkesen vigasztaltál, apró, ragacsos ujjaid a hajamat simítgatták, és jó fiú voltál. Annyira, de annyira jó fiú voltál. - Dungie.. tudod, hogy nem csesztél el semmit.. - Már hogy a francba ne tetted volna? Ugrott egy dugásnyi bér, amit ha nem szerzek meg reggelig, majd rajtam keresik, jól megvernek, megfenyegetnek, talán meg is ölnek. De neked erről nem kell tudnod. - Minden rendben kisfiam? - Úgy szeretnék hozzád érni, a hajadat simogatni, és szeretném ha te is szeretnéd. Látom rajtad, hogy baj van, hogy nincsen semmi sem rendben és csak reménykedhetek, hogy válaszolsz, hogy megnyílsz nekem. - Kérsz egy szál cigarettát? - Behízelgő hangon búgok feléd, kedvesen mosolyogva, hiszen meg akarlak venni. Akarom, hogy szeress, hogy anyád lehessek, és te az én kicsi fiam. Ehhez értettem mindig is, megvettelek titeket, majd tovább adtalak. Rád mosolygok, mintha minden rendben lenne. De ha elhisszük, hogy minden teljesen rendben van, akkor úgy is van, ugye?
Szofi Fletchernek mindig megvoltak a kibaszott agymenései. Mindig körülötte kellett mindennek forognia, ha egy pillanatig nem figyeltél rá, már a szemedbe vágta, hogy nem figyelsz, hogy nem szereted, hogy szarsz rá. Ha be volt állva, különösmód szerette fennhagon emlegetni, hogy ő csak egy cseléd a házban, négy követelőző faszfej – ja, bocs, három, mert Bunnyt sosem hívta volna annak - kénye kedve szerint kihasználja. De szarunk az érzéseire. Pedig rohadtul nem erről volt szó, csak egy idő után már fárasztó volt körülugrálni. És ha valami nem hiányzott, miután lelépett, az pont ez volt. Mind egyenlően nyomorultak voltunk, de senki nem kért különös bánásmódot. Lehunyom a szemem és a búgó, hízelkedő hangját hallgatom, ahogy a gerincemen végigcsorog. Szirupos, ragacsos, negédes, és barackillatú, mint az összes cucca, amit maga mögött hagyott, és amikből titokban mind elvettünk egy darabot, mielőtt Fefe a tűzre vágta volna az egészet. Átjöttek a szomszédok, hoztak vagy húsz rekesz sört a görögtűz mellé. Fogalmam sincs, hogy Bunny meg Liam miket tartottak meg. Az enyém a kocsi let, pedig azóta sincs jogsim, de hát annak már úgy is mindegy. - Összetörtem a kocsid – bököm ki végül, mintha bármi köze lenne az egészhez. – Belehajtottam a szomszéd fúriafűzébe – akkor éjszaka nagyon be voltam fosva. Azt hittem, hogy Szofi, Fefe, Bunny és Liam után Gil is elhagy – de hát mindennek megvan a maga ideje, nemde? – De... kifizetem – még én sem vagyok száz százalékig biztos, hogy mi a francról beszélek, de aztán a zsebemhez nyúlva hamar ráeszmélek, hogy sohasem tudnám kifizetni azt a kibaszott kocsit, de legalább a mostani menetért kárpótolni tudom. Kiveszem az összegyömöszölt muglipénzt, éppen csak pár aprót hagyok magamnak, és feléje dobom. – Tessék, amúgy is éppen kurvákra költöttem volna. Nem mondanám magam kegyetlennek, ha most nem lennék ennyire szétcsúszva és verve, valószínűleg még inkább bántanám, bár lehet hamarabb felszívódtam volna. Helyette meg csak kuporgok a kibaszott flaszteren, és próbálok rájönni, hogy miért próbál most úgy tenni Szofi, mintha hirtelen érdekelné, hogy mi van. - Minden kurvára rendben van. Minden nagyszerű – hogy szavaimnak hitelt adjak, még egy fájdalmas művigyort is előások és államat a tenyeremen pihentetem egy pillanatig, aztán kevés balfaszkodás után széttárt lábakkal ülök le és fejem előre döntöm, hogy ne kelljen őt néznem. - Kösz, de van sajátom – intek elutasítóan, aztán még mindig makacsul a földet bámulom, mintha valami dedós játékot játszanék. Mintha nélkül. – Most éppen arra gondolok, hogy milyen fasza lenne, ha elszámolnék tízig, és amikor felpillantanék, te már rég visszamentél volna a csehóba – de mivel sejtéseim szerint ez nem fog megtörténni, átugorhatjuk a kínos részeket. Te elmondhatod, hogy mi a faszt akarsz tőlem, válaszolok három kérdésedre, ha egyáltalán érdekel, aztán fogom a saját kibaszott pálcám és kitörlöm az emlékeimet. Áll az alku? – Csak mire valamelyest összegyűl a vér az arcomban, én meg akadozó nyelvvel a mondandóm végére érek, akkor pillantok fel rá. Elvégre kibaszott jó üzletember vagyok, ez is sima ügy lesz.
So I'll get Fucked up until I cry
I solemnly swear
I am up to no good
Sophie Jewels
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Pént. 17 Nov. - 14:04
Csak némán gondolok a kocsira, a mi kocsinkra, amibe gyerekként olyannyira szerettél ülni, amit már kisfiúként vezethettél, és amit én annyira szerettem. Mindannyian szerettük, mert ha másunk nem volt a kocsi mindig ott állt, beülhettünk és mehettünk vele amerre akartunk: ki a világból, el egy másik kontinensre, vagy csak az utcasarokra, de menedék volt, az én személyes menedékem ahova ti is beköltözhettetek. A kocsi nem csupán egy autó volt, hanem egy családi ereklye, ami mindig őrzött valamit belőlünk: Fefe metamfetaminos zacskóját, Bunny kedvenc plüssét, Liam kinőtt pólóját és a te cuccaid: mert belőled volt ott a legtöbb, képek, újságok, elhasznált zsebkendők. Olyan fejet vágok, mint aki azt sajnálja, hogy te vesztetted el a kocsit, nem pedig azt, hogy az autó odalett. - Óóóóó Dungie.. én annyira sajnálom, tudom, hogy az autó.. az az autó volt a mindened! - A hangom sajnálkozó és úgy iramlik feléd, annyira szeretne beléd férkőzni, mint én magam. Összekuporodom s közben vágyakozva nézlek téged - más vágy ez, anyai vágyakozás ami a fiú szeretetéért esdekelne, egy kósza simításért, egy kedves ölelésért -, mert szeretnék az lenni aki egykor voltam, az anyád akit te vigasztaltál, aki a fejét az öledbe fektette s te gyermeki, ragacsos kézzel simogattad a haját. Meglepődöm, hátrébb csúszok, és szabadkoznék, de gy szó sem jön ki a torkomon, de a pénzt, a pénzedet képtelen vagyok elvenni, hiába tanított Fefe: vedd és vidd, te a fiam vagy, s hiába csap meg a pénz ragacsos illata, képtelen vagyok elvenni tőled amid van. Összerezzenek ahogy felém dobod, s csak lassan kapargatom össze mikor földre értek. Nyugodtan bár remegő kézzel - félve a haragodtól, hiszen fel is pofozhatnál, megrángathatnál, tehetnél bármit: megérdemelném - teszem vissza az öledbe. - Ne csináld ezt Dung.. az már a te autód volt, és tudod mit holnap elmehetünk, és vehetünk neked egy újat! - Reménykedek és kecsegtetek, kínálok neked valamit, mint mikor gyermek voltál. Ha kevés volt a kenyér mindannyiunknak hamburgert ígértem, drogot adtam el vagy az utcasarkon szoptam le valakit Fefe tudta nélkül. Mindig tudtam olyat ígérni amitől megenyhült a haragod, és azt kívánom ez most is így lenne! Rágyújtok, jobb híján nem tudok mit tenni, de remegve füstölök melletted, túl sokáig tartva bent a füst és talán reménykedve a fulladásban. Összerezzenek, mindig meglep benned apád nyerssége, s mikor ilyen vagy, ilyen indulatos ennyire elutasító, minidg eszembe jutnak Fefe részeg pofonjai amik fájtak, mindig annyira fájtak, és én mindig annyit sírtam miattuk, te meg mindig annyit vigasztaltál. Most pedig azt látom benned, mint apádban: a részeg férfit aki bármikor felpofozhatna. Megérdemelném, annyira megérdemelném. Kicsordul az első könnycsepp a szememből, annyira jól értettem mindig is ehhez, a siránkozáshoz a gyengeséghez, és most nézd meg: szinte ingyen kapod ezeket. Nem akarok rád nézni, immáron én is magam elé bámulok a cigarettáról megfeledkezve hagyom, hogy a könnycseppek záporesőként hulljanak a meztelen combomra, közben pedig valahol azt remélem,hogy megsajnálsz, hogy közelebb vonsz magadhoz. - Dung én.. én.. - Nem tudok neked mit mondani, hiszen mindketten tudjuk, hogy mennyire elbasztam, visszafordíthatatlanul és végérvényesen. Ha lehetne, akkor megváltoztatnám, de sajnos nem lehet. Semmit nem csinálhatok vissza. - Jobb ha megyek.. - Mindkettőnknek, de főleg neked. Hiszen erre vágysz, hogy engem többé ne láss, s habár nekem a szívem szakad bele, legalább ezt teljesítenem kell. Eldobom az el nem szívott cigarettaszálat s feltápászkodva a hajadon simítok végig. Ráz a zokogás. A néma fájdalmas zokogás. De elindulok. El tőled.
Tényleg a faszom se tudja, hogy minek kellett felhoznom azt a kúrva kocsit. Talán csak azt akartam, hogy kicsit szenvedjen, mert tudom, mennyire odavolt érte. De hát ha tényleg odalett volna annyira, akkor nem hagyta volna ott, ugye. Mint az összes többi elszórt cuccát, beleértve minket is. Minden csak egy kibaszott színjáték volt, ahogy a nyafogós, sírós hangja is, ami megüti a fülemet, és kénytelen vagyok ránézni, mert kibaszottul nem érti. Nekem aztán nem fáj, direkt mentem neki annak a kibaszott fúruafűznek, többnyire, mert abban reménykedtem, hogy Szofi lelke is ganéjra kerül vele együtt és hát bassza meg, nem is tévedtem ekkorát. Összepréselem agyonrágott, száraz ajkaimat, hogy ne mondjak semmit. - Szarom le, többnyire csak porosodott a garázsban. Ja, most már garázsunk sincs, meg házunk sem, szóval amúgy is tök mindegy. Meg többnyire Fefe polírozgatta, de most már Fefe sincs – jó, képtelen voltam nem megszólalni, de most már tényleg tűntetően hallgatok, miután piciny családunk fontosabb mérföldköveit akaratlanul is elmeséltem neki. Mondjuk lehet, hogy tudott arról, hogy Fefe is lelépett, talán azt is tudja, hogy hol van. Ki tudja, már mindent el tudok képzelni az égvilágon, csak az nem fér a fejembe, hogy miért érdekel ez engem olyan kibaszottul. Csak fél szemmel nézem, ahogy kapargatja a földről a gyűrött bankjegyeket, félig-meddig reménykedve, hogy csak zsebrevágja és visszamegy oda, ahonnét jött. De aztán azok az ölemben kötnek ki, valami hülye magyarázattal kísérve, amitől beazonosíthatatlan állat horkanását hallatom. Valahol a röhögés és a bőgés határán rekedek, nem találva a kiutat. - Remek ötlet, mami, de lehetne ezúttal egy piros ferrari? Most valahogy azokra izgulok, nem tudom, honnan örökölhettem a hajlamomat a totál haszontalan kocsikra, amik legalább a fél fizetésedet elnyelik – meg sem moccanok, az arcom sem tükröz semmiféle elfogadást, és még véletlenül sem akarom csillapítani a cinikus fennhangot, amiért Fefe már rég oldalbarúgott volna, hogy mégis hogybeszélsz te az anyáddal felmordulással. Ahogy rágyújt a füst kaparja a torkom, ahogy keveredik a kesernyés parfümjével és a random fickó itthagyott izzadságszagával, jól esne most felöklendezni mindent, de félek, csak epe és félig felszívódott pirulák lennének benne, az meg kurva nagy pazarlás a jelenlegi helyzetemben. Úgyhogy nyelek egy szárazat, hogy az ingert visszaszorítsam, ahogy ő képtelen volt a saját szentimentális érzelgősségétvel ugyanezt tenni. Forrong bennem a düh, mikor bőgni látom. Nem ez az első alkalom, de talán az első, hogy nem sajnálom meg egy szemernyit sem, és megyek oda hozzá vígasztalni. Mert ennek mindig kúrvára bedőltem. Mert mégis hogy a faszba nem lehet bedőlni neki? Mégis mi a faszt csináljon az ember, ha az anyja előtte kuporog a földön, nyeli a könnyeit. Mégis mi a faszt? Talán ő sem ment volna el, ha látott volna így bőgni utána, talán. De tudja a franc, mert én már biztos nem. De amikor feláll és drámaiain beletúr a hajamba mielőtt hátat fordítana, hirtelen ledermedek. Enyhén elnyíló szájjal bámulok utána, az sem kizárt, hogy a nyál kicseppen zsibbadt ajkaim közül, alig hallhatóan felnyögök, de képtelen vagyok megmozdulni. Most érzem igazán a random fickó öklének nyomán sajog minden porcikám. - Ez nagyszerű ötlet, menj csak. A kurva életbe, Szofi, hisz ehhez értesz a legjobban. Hagyj itt a picsába megint, vissza se nézz - szúr az oldalam, és valami nedves testváladék patakzik az arcomon. Nyomorúságosan ülök a padkán, ernyedt tagokkal, miközben próbálok kúrvára fókuszálni, hogy ne lássak belőle kettőt. Egy is sok.
So I'll get Fucked up until I cry
I solemnly swear
I am up to no good
Sophie Jewels
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szer. 31 Jan. - 12:37
Ahogy hallgatom minden egyes szó, mintha kés lenne s sebet akarna vele szerezni nekem. Persze tudom, hogy ez az igazi célja, hogy Dung addig akar bántani amíg csak lehetséges, és meg is értem, meg is érdemlem, de az arcomra mégis meglepettség ül ki, csalódottság és bánat. Fefe? A gyomrom még most is beleremeg ha rágondolok, én még mindig azt a fiatal férfit látom benne aki egykoron volt, aki hosszan feküdt mellettem, s cigarettázott, bolond dolgokat mesélt és segített kimásznom a szarból. Na nem mintha olyan tökéletes lett volna az életünk, de azért elég jó volt, jobb mint a családdugókkal tölteni minden egyes napot, és arra várni, hogy mikor csinálnak föl, hogy aztán kivágják belőled azt a gyermeket, nehogy valami elcseszett kis szar legyen, mint amilyen én vagyok. Szóval Fefe még mindig sokat jelent nekem, azon kívül, hogy a legtöbbször szerettem volna felgyújtani, vagy megfojtani, azért mégis értett valamihez: tökéletesen el tudta csavarni a fejét. Még most is képes lenne rá, el tudná csavarni a fejemet és mindenemet odaadnám neki, az életemet, a lelkemet újra és újra. - Fefe? Fefe lelépett? - Remeg meg a hangom és olyan csalódottság ül ki az arcomra, mintha most vették el volna tőlem a kedvenc játékomat. - Bunny? Dungie mondd, hogy vigyázol rá, mondd, hogy valaki, hogy valamelyikőtök vigyáz rá, mert ő...- Újra hatalmas könnycseppek szaladnak végig az arcomon. ..- szóval Bunny olyan kis.. ártatlan.. - A fejemet Dung vállára hajtom még akkor is ha tudom ellök majd magától, csak egy pillanatra akarom érezni az otthon melegségét, az otthon egykor varázslatos illatát, s az sem zavar, hogy Dung erősen alkohol és izzadtság szagú, s a ruhái is már napok óta rajta vannak. De le kell lépnem, mindenkinek ez lesz a legjobb, ha nem varrom a nyakukba az egész szart, ha nem tudnak meg semmit a múltról, arról, hogy milyen szar helyzetbe is vagyok, hogy menekülnöm kell, különben nem csak engem hanem őket is élve kibelezik, azt pedig nem tudnám elviselni, nem tudnám elviselni ha bántanák őket. Nehéz elsétálnom, nehéz egymás után tenni a lábaimat a hülye magassarkúban, s csak szeretném most eldobni őket, örjöngeni, bántani magamat, hiszen mindannyiunknak jobb lenne, hogyha én már nem lennék az élők között, hogyha már eltemettek volna egy jelöletlen sírba, hogy ott rohadjon el a testem. De végül is anya vagyok nem? Vagy valami olyasmi.. szültem három gyereket, és hiába hagytam őket ott a szarba, most nem tudok olyan nyugodtan tovább állni, most nem, hogy Dung olyan idegesen csattan föl, hogy vissza kell pillantanom rá, nehogy a strici előbb meghallja, és azt higgye, hogy valami balfasz aki azért balhézik velem, mert nem adok neki egy rendes szopást. Visszasietek hozzá, s úgy guggolok mellé, mintha még mindig kisgyerek lenne, ujjaim óvatosan siklanak végig az arcán, könnyei törlöm, s óvatosan húzom a mellkasomhoz hogy a nyakát átfogva ölelhessem magamhoz. - Cssss.. csss- nincsen semmi baj. -
Ha jobban belegondolok, tényleg mindig ebben volt a legjobb. Maga mellé édesget szép szavakkal, gyengéd simogatással, a keblére von, aztán amikor a legkevésbé számítanék rá, ellök magától, olyan egyszerűen, mint ahogy egyszer kilökött magából és saját kezével vágta el a köldökzsinórt. Ez talán a mai napig a legmegbocsáthatatlanabb bűne. És én mégis hagyom, hogy magához húzzon, simogassa az arcomat, egészen belebódulok az illatába, ami valami idegen férfiszaggal keveredik. De nem undorít a gondolat annál jobban, mint ahogy saját magamtól undorodok. Ha valamit, hát ezt biztos tőle örököltem. A mértéktelen öngyűlöletet és random férfiakhoz való odadörgölőzést, valami pillanatnyi kielégülés reményében. Egy pillanatig felsejlik bennem a kibaszott gondolat, hogy ittmaradok vele és árulom a seggem, mint ő. Micsoda családi biznisz lenne. Akkor végre megszabadulhatnék a seggfej Ogdean emlékétől, saját önmarcangoló nyomoromtól. Magunkhoz vennénk Bunnyt és a verejtékkel megszerzett jattunból szarrá kényeztetnénk. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy a mélytorkos technikámat is tőle örököltem. Ha elmondanám, még talán büszke is lenne rám. Csakhogy én kúrvára nem akarom, hogy büszke legyen rám. Nem akarom, hogy bármit is érezzen irányomba, ahogy én is meg akarok szabadulni tőle. Ki akarom írtani az emlékeimből ezt a pillanatot, ami most olyan kibaszottul jó, de tudom, hogy csak ideig-óráig tart. Jobb, ha megelőző csapást mérek rá. Szofi rosszabb bármelyik drognál, amit valaha is kipróbáltam. Egyszerre bódít öntudatlanságba és hiteti el velem egy pillanatra, hogy én vagyok az univerzum kicseszett ura. Éppen ezért gyűlölöm, és ez a gyűlölet már annyira dolgozik a testeben, jobban, mint bármelyik kemikália, hogy erőt veszek magamon és kitépem magam az öleléséből, mikor már annyit raktároztam el az érintéséből és az illatából, hogy nyugodt szívvel megdögölhetek. Kézfejemmel letörlöm az takonnyal vegyült könnyet az arcomról és hidegen, kifejezéstelen arccal nézek rá, de ajkam öntudatlanul megremeg, amikor szólásra nyitom a szám. - Jól hallottad, Fefe lelépett, de hát nem lehet hibáztatni érte. A jó példa ragadós. Megígértem magamnak, hogy kemény leszek vele, olyan kemény, mint amilyen kemény a farkam talán már sosem lesz, köszönhetően a töménytelen mennyiségű alkoholnak és pirulának és annak, hogy Ogdean szó szerint kiherélt. De még ez sem jön össze az életben, mert Bunny említésére az agyamban minden racionalitást felfogó receptor villódzani és szirénázni kezd, és csak arra tudok gondolni, hogy én is otthagytam őt, pont úgy, ahogy Fefe meg Szofi. Egy szemernyit sem vagyok jobb náluk. - Liam vigyáz rá. Meg a Roxfort. Mert ha tudni akarod, nem csapták ki, sőt, még engem sem. Büszke lehetsz a fiaidra. Persze azt elfelejtem megemlíteni, hogy én személy szerint csakis annak a seggfej Gilnek köszönhetem, nem csak azt, hogy végighúztam az utolsó éveimet, de azt is, hogy egyáltalán élve megúsztam. - Tudod jól, hogy egy lyukas knútot sem lehet rámbízni. Jobb helyen van nála. Egyéként meg Bunnyból lett a legfaszább emberkezdemény, akit csak el tudok képzelni. Szerencsére ő nem rátok ütött. Ja és tegyél meg egy szívességet. ne csinálj úgy, mintha egy kicsit is érdekelne.
So I'll get Fucked up until I cry
I solemnly swear
I am up to no good
Sophie Jewels
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Hétf. 5 Márc. - 21:16
Egy tökéletes világban ez tökéletesen elég lenne mindkettőnknek, s mindketten tökéletesen megvigasztalódnánk ettől: az anya és fiú bensőséges érintésétől, ami látszólag meghitt is lehetne. Lehetne ilyen: átlagos asszony és átlagos gyermek, átlagos késő este átlagosan beszélgetnek s a szeretetük is átlagos. De mi nem vagyunk átlagosak, valami ocsmány módon nézhetünk ki: a kurva és a szétcsúszott fia, akik gyűlölködve, s mégis hatalmas érzelmekkel küzdenek meg, s egymással. Szeretném azt hinni, hogy minden olyan, mint régen volt, mint amikor még kisfiúként rohant a karjaimba, s az ágyon lehettem én a nagykifli, s lefértünk egy takaró alatt hárman is, s akkor én voltam a gyermek, felváltva meséltek, s az apró, zsíros, maszatos és retkes kis kezek felváltva simítottak végig a hajamon, s felváltva másztak rám, hogy szembe ülhessenek velem, s lophassanak a kávésbögrében meghűlt kávéból, mintha nem látnám, s ha láttam is: sohasem szóltam, mert a szabályok nincsenek, a szabályok csak korlátok, s azok áthágása az igazi élvezet. De ez most más, nem annyira kiegyensúlyozott, ez inkább ösztönös, ösztönös szeretet felőlem s ösztönös őfelőle: én anyai mivoltomból merítve - megkérdőjelezhető? naná! - vonom magamhoz, ő pedig ösztönösen, hiszen az anyja vagyok - ez megkérdőjelezhetetlen - bújik hozzám, s habár nem tökéletes, nagyon nem tökéletes, mégis az egyik kedvenc pillanatommá válik. Megérzem az illatát, s belenyugszom ebbe az illatba, a néhány napos ruha dohos, izzadtsággal kevert savanyába, s az alkohol párájába, ami annyira otthon, annyira igazi érzés, hogy újra zokogni volna kedvem, könnyekkel áztatni, hogy ő vigasztaljon engem, mert akkor szeret, akkor nem lök el, s automatikusan biggyesztem már az ajkamat ahogy a keze ellök, s a könnyek már gyűlnek a szememben, pedig igazi szomorúság nincsen, csak belülről halványan marcangoló, hiszen tudom megérdemlem. - Dungie... drága kicsi Dungie.. hát hogy ne érdekelne? Hát hogy ne érdekelnétek mind? - Még a hangom is beleremeg, s felé nyúlok, ujjaim a combjára akarnak kúszni, s belekapaszkodni, hogy érezzem, mert ha nem hagyja sírva fogok fakadni, hogy sajnáljon meg, mert ebből élek: a fiam sajnálatából. - Hiányzik Bunny.. - Úgy remeg az ajkam mint az övé, s a krokodil könnycsepp legördül az arcomon, hogy aztán másik kövesse. - Hiányzol.. annyira hiányzol Dungie.. - Be akarom édesgetni magamat a szívébe, belé akarom édesgetni magamat, hogy egy ragacs lehessek ami a cipő talpára ragadt. - Gyere velem Dungie.. szökjünk el. Csak ma éjszaka! - Könyörgöm, sutyorgok, s közben folynak a könnyek az arcomon: mindent bevetek ellene.
Nem is értem, minek tépem itt a számat Szofi tűpontos jellemzésével, amikor minden mozdulata, minden nyikkanása önmagáért beszél. Ahogy próbálok kivergődni a kibaszott kezei közül, azt is olyan nehézzé teszi, plántálva bennem a bűntudat csíráit, és ettől kérlelhetetlenül szeretném csak arrébb taszítani. És ha hozzám érne megint, megtenném, de a keze megáll a levegőben és csak bőg. És én ezzel a bőgéssel már nem tudok mit kezdeni. - Csak azt nem értem, hogy ha annyira érdekel, akkor mi a francért nem jöttél vissza, Szofi? Kibaszottul sok lehetőséged lett volna rá, de te egyszer sem tetted – makacsul ragaszkodok az én verziómhoz, ahogy mindig is tettem. És persze titkon mindig reméltem, hogy amikor egyszer felbukkan, lesz valami teljesen fucked up, de egyébként elfogadható magyarázata mindenre. Csakhogy túlságosan csendben kuksol. Nem próbál meg magyarázkodni, ami az én szememben azt jelenti, hogy rohadtul nincs mit mondania. Ha mond is, ilyen faszságokat, amitől a gyomrom pirított mogyoró méretűre zsugorodik. Mégis ki a fasznak nem hiányzik Bunny? Ki lehet az a szívtelen fasz, akinek ne hiányozna? Mert valahogy beléd fészkelni magát, de nem olyan tolakodóan, alaposan kikötözve és megerőszakolva a lelked, mint Szofi, hanem szinte észrevétlenül. Olyasfajta fészkelődés ez, amit csak akkor veszel észre, amikor már nincs ott, mert a hülye Liammel lakik. Vagy a Roxfortban kóricál, vagy tudja a franc, mert bárhol szívesen látják és örülnek neki, babusgatni akarják, ami azért egy Fletchertől elég nagy teljesítmény. - Jól van, ezt most abba lehet hagyni. Mi lenne, ah nem csinálnál jelenetet? Még azt hiszi a stricid, hogy megvertelek – valahogy így hangzik fordításban a ne sírj már, anya mondat, ami az évek alatt valahogy így evoluálódott. A faszom sem tudja, hogy. Nem vagyok már az a taknyos öt éves, ami bizonyos szempontból jó, mert akkor ez a jelenet komoly hatással lenne a fejlődésemre (így is megnyomorít egy életre szerintem) másrészt meg kurva szar, mert egy öt éves kimondhatja őszintén, amit gondol. De én nem mondhatom ki, mert a fejemben cikázó megjegyzések vagy túl gecik vagy túl enyhék, ahhoz képest, amit Szofi érdemelne. Emlékszem, amikor legutóbb előjött ezzel a szarsággal, hogy lépjünk meg, és akkor én kérdés nélkül szálltam be a kocsiba, rángatva magammal Bunnyt, óvatosan beültetve a hátsó ülésbe, feltéve neki az övet, nehogy megrázkódjon az út közben. Szofi elég pocsék sofőr volt, sosem vette észre azokat a kibaszott kátyúkat. Vagy lehet csak direktbe szart rájuk, ki tudja? Akkor a La Manche-ig jutottunk el, átakartunk ruccanni Franciaországba, de Fefe engedélye nélkül nem szabadott kivinnie az országból. Nem is tudom, hogy gondolta, hogy csak úgy átengedik három kölyökkel, apa nélkül. Enyhén beszívva. - Faszom, Szofi, nekem erre nincs időm – vonok vállat könnyedén, mintha nem sajogna minden testrészem, és feltápászkodok a kurva földről, egy pillanatig még nem vagyok biztos benne, hogy nem szántom-e fel az orrommal a flasztert, de aztán csak kiegyenesedek és bizonytalanul imbolygó léptekkel elindulok valamerre. - Hagyj engem a lógva. Mert ha itt maradok, ziher, hogy beadom neki a derekam.
So I'll get Fucked up until I cry
I solemnly swear
I am up to no good
Sophie Jewels
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Csüt. 22 Márc. - 9:48
Csak lesütöm a szememet, mint valami rossz gyerek akit az apja szid épp össze, s meghúzom magamat, igyekszem minél jobban elbújni a bundában, hogy ne kelljen válaszolnom, ne kelljen magyarázatot adnom neked erre meg erre az egészre, hiszen magam sem tudom, miért nem mentem vissza. Eleinte vissza akartam menni, de nem lehetett, féltem, hogy az adósság és a családom megkeres benneteket, hiszen itt szaglásztak a városban, még most is ott vannak Londonban, hallom ahogy a nevüket suttogják, és érzem a közelségüket, érzem a fertőt amit magukkal hoznak, s én nem akarom, hogy ebből nektek is részetek legyen, hogy megkínozzanak, vagy megöljenek a saját bűneim miatt. Aztán meg már nem mertem, féltem Fefétől, féltem attól, hogy ugyan úgy találom ahogyan ott hagytam alkoholmámorba és cigarettafüstbe burkolózva, s miközben ő semmit sem változott ti felnőttetek, s bárcsak mind Liamek lennétek, akinek összejött valami, aki kellőképpen hátat tudott fordítani Fefének és nekem, s hiába szidod, hiába szidjuk mind, titkon irigykedünk. Kibaszott jó élete van. Szóval nem tudom neked megmagyarázni, hogy miért nem mentem vissza, magamnak sem tudom megmondani, hogy tudnám így elmagyarázni neked? Inkább sírok egy sort, hagyom, hogy a könnyeim száguldozzanak az arcomon, mintha versenyt futnának, s mikor rám parancsolsz - mert még mindig én vagyok a gyermek s te a megfedő szülő - kapkodó mozdulatokkal próbálom letörölni a könnyeket az arcomról, de a vállam ütemesen rázkódik, mintha rég nem sírtam volna már, rég nem sírtam volna ilyen jót, pedig valószínűleg tudod te is, hogy sírni aztán bármikor tudok. apád mellett tökélyre fejlesztettem az egészet, de azért megpróbálok eleget tenni a kérésednek, halkabban hüppögök, s kevesebb folyadékot pislogok ki a szememből, de azért csak sírok, mert félek, hogyha nem tenném már rég itt hagytál volna ahogy én benneteket. S ahogy felállsz, megakad bennem a sírás, egy egészen furcsa hangot hallatok mielőtt végleg utolsó rohamba kezdenék ellened, mintha mi ketten egy csatát vívnánk, s most dőlne el, hogy ki győz igazán. Tétován lépdelek utánad, nem is lépdelek, botorkálok, s a kezemmel megpróbállak elérni, hogy könnytől áztatott nedvességgel markolhassak bele valamidbe, tökmindegy, hogy mibe, csak te legyél az. - Kérlek.. - Csak suttogom, s úgy remeg a hangom, hogy azt bármelyik színésznő aki a helyi darabban játszik, bátran megirigyelhetné. - Vigyél magaddal. -
Akármennyire is meglepőnek tűnik, rohadtul gyűlölöm, ha nekem van igazam. Mert úgy általában elég reálisan fel tudom mérni a dolgokat, de ez a realitás annyira kegyetlen, hogy bármikor szívesen elcserélem pár elcseszett, drogoktól bódult pillanatra. Azt hiszem, ez is családi vonás. Gyűlölöm a sorsot ezért, amiért pont nekem kellett Szofi és Fefe minden deficitjét örökölnöm és ilyen letagadhatatlanul hasonlítok hozzájuk, miközben Bunny és Liam kapott egy lehetőséget az élettől. Ők bármikor könnyűszerrel le tudnák tagadni. És persze nem lenne fair őket okolni, főleg, hogy Bunny tényleg kibaszottul a legjobb dolog, ami valaha ezzel a családdal történt és gecire nem érdemeljük meg, ez már ezerszer bebizonyosodott. Ezért jobb neki nélkülünk. Szóval így az egészet Fefére és Szofira hárítom, s mert most éppen Fefe nincs itt, valójában csak Szofira. Ezért olyan egyszerű őt hibáztatni, ezért olyan egyszerű elfogadni, hogy egy grammal se jobb vagy ártatlanabb, mint amilyennek gondolom. Olyan kibaszottul egyszerű. Keserű fintor ül ki az arcomra. Hiába halkította le a hangját, attól még mindig túl látványosan bőg és ettől csak még inkább elvesztem a türelmemet. Nem nehéz így felállni és elindulni egy tetszőleges irányba, amiről még azt sem vagyok képes megállapítani, hogy észak, dél, kelet vagy nyugat, vagy éppen azt, hogy kifele vezet-e ebből a lepratanyából vagy éppen bele a közepébe, de minden jobb lehet, mint Szofi közelsége. Ha az kell, hogy megszabaduljak tőle, még képes vagyok visszamenni Ogdean apjához és kérni tőle a visszavágót, hátha ezúttal ő csapja szét a fejem, de úgy, hogy minden emlékemet elfelejtsem. Persze erre nem sok esély van, valószínűleg Ogdean már távolról kiszúrna és valami geci átkot rámszórna, amitől lerohadnának a végtagjaim. Szóval ennél azért biztosabbra kell mennem és a gondolat mélyen belémplántálódik már azelőtt egy pillanattal, hogy Szofi csontos ujjai megragadnák a pólómat. Hirtelen beledermedek a mozdulatra és pár másodpercig csak állok neki háttal, nem mozdulok, és ő sem mozdul, mert tudja a franc, hogy miért nem, de ha megtenné, akkor talán, de csak talán, megfordulnék, így viszont gyűjtöm az erőmet, aztán mikor már túl kínos lenne az egész jelent, megragadom a kezét és hátra sem nézek, csak lesöpröm erőszakosan. - Azt mondtam, hogy hagyj lógva. Mi olyan nehéz ebben? - szavaim keményen pattognak a flaszteren, és ennek a pillanatnak most nagyon hálás vagyok, mert csak egy hajszálnyi választ el a bőgéstől és remegéstől. - Most elmegyek, és az első adandó alkalommal, amikor nem lebzselnek muglik a környéken, kitörlöm a ma este emlékeit. Meg se próbálj keresni – persze tudom, hogy úgyse tenné, de azért így kicsit nyeregben érzem magam. És újra elindulok, az ujjaim görcsbe merevedtek, de erőszakot veszek magamon, hogy a pálcám közelében tartsam és ezúttal nem állok meg senki kedvéért.
Kezdőlap
