Sokszor mondták már, hogy a négy fal közé zárkózva nem vár ránk semmilyen esemény, a napok ugyanolyan unalmasan telnek el egymás után és szinte egy szempillantás alatt így minden lepereg a szemeink előtt. Az ami lenni akartunk, de nem valósítottuk meg, mert a négy fal között lehetetlen volt bármit is tenni. Én éppen ezért mindig amikor megtehetem elhagyom a szobám, járom a folyosókat és ha kell akkor meglátogatom a természetet. Idekint sétálni ugyanis szeretek, de nem csak azért mert rengeteg ismerős és kevésbé ismerős arccal találkozhatok, hanem egyszerűen képtelen vagyok egy helyben maradni sokáig. Az órákon való fesztelen nyugalmas ülést vagy állást még el tudom viselni, van olyan téma ami teljesen leköt és érdekesség számba megy. Ilyenkor érzem azt, hogy megérte a varázsló iskolába jönni. Persze tény, hogy Jerome-mal ellentétben én tartottam egy kicsit a levél érkezésétől, mert mi történt volna akkor, ha csak ő kap levelet… Semmi. Úgyis meghalt volna, így vagy úgy. Most és ezután is fájni fog a hiánya, egy darabig bizonyos, hogy nem tudom elfelejteni őt. Mérges vagyok ugyan, de nem tudok haragudni rá és az is tény, hogy amikor megtehetem, akkor ellátogatok a sírjához. Nem viszek neki virágot, tudom, hogy nem szereti és nem látom értelmét ilyesmivel hergelni őt a halálában is. Most szaladtam. Egyenesen, néha letértem jobbra vagy balra amikor merre kellett, hogy elérjek a célomhoz. A végén lelassítottam, már nem láttam értelmét, hogy kifárasszam magam és a mellettem elhaladókat kíváncsivá tegyem. Ha nem muszáj nem szaladok, aki ismer tudja, hogy ráérősen és mindig kimérten lépkedek, de most nem. Különben kedves sem vagyok hozzájuk, mostanában meg pláne nem, szóval ha furának néznek vagy beképzeltnek, az nem is érdekel. Már régen nem érdekel, hogy más mit gondol rólam, inkább igyekszem felnyitni a szemük, hogy észrevegyék a világuk cseppet sem olyan boldog, mint amilyennek látják. Most azonban senkinek se akartam felnyitni a szemét, az egyetlen akit idegesíteni akartam az Kay, de ő még mindig a Gyengélkedőben van, szóval teljességgel lehetetlen, hogy találkozhassak vele. Mert megmondtam, hogy nem fogom meglátogatni őt és ehhez tartom is magam. Különben tudom jól lesz és ha felépül akkor úgyis megkeres, hogy bosszút állhasson rajtam és megmondja nekem a magáét, amire betegen képtelen volt. Szóval fel vagyok készülve rá. A csónakházhoz értem, nem azért jöttem ide, hogy elkössek egy csónakot és a tón evezgessek egy kicsit, csak elhaladtam mellette. Ahová én tartok az jóval távolabb van ettől a helytől. Na jó, annyira nem, pusztán csak a parton akartam lenni és figyelni egy kicsit a tájat. Az még nem bűn, különben ha szembe találkozom egy prefektussal se lesz nagy gondom, lepacsizok vele és szépen elküldöm máshová, mert én is az vagyok. Tehát nem, egy rossz szavuk se lehet, hogy minek s, miért vagyok itt. Úgyse sántikálok semmi rosszban. Idejönni tudtommal még nem bűn. Egyedül itt lenni, olyan, mintha rosszban sántikálnék, még ha nem is azért vagyok itt.
Zene: Enjoy the Silence •• Üzenet: Bocs a késésért... •• Öltözet: Katt ide!
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 27 Márc. - 21:38
Laserian & Capricus
Egy újabb unalmas gyom- és gyógynövénytan, ráadásul közösen a griffendélesekkel. Hála az égnek, hogy vége! Nem is értem, minek kell ezt még végzősként is tanulni. Sosem fogom megszeretni ezt a földtúrást. Talán ez látszik is rajtam. Legalábbis úgy sejtem, különben nem kapnék állandóan olyan büntetőmunkákat, amiben undorító dolgokban kell turkálni, mint amilyen a thesztrálok kifutója is. Mert hogy úgy fest, ez vár rám a holnapi nap folyamán. Pedig én igazán nem tehetek arról, hogy Pettigrewnak olyan tenyérbemászó képe van, hogy nem bírom elviselni. Csak egy kis földet vágtam bele, tényleg! Nem is értem, miért kellett ezen Bimba professzornak kiakadnia. Még mindig ezen hőbörgök, miközben felnyalábolom a táskámat. Pettigrew már elszelelt (szerencséje!) és a professzor asszony sincs már ott, mire én össszeszedelőcködöm és megindulok vissza a kastélyba. Ma sem szerettem meg jobban ezt a tárgyat, az már biztos. Már épp indulnék is vissza, mikor kilépve az üvegházból egy hirtelen gondolattól vezérelve az ellenkező irányba fordulok. Úgyis ideges vagyok még, egy kis levegőzés nem fog ártani. Persze tényleg csak mértékkel, így tél közepén azért elég hideg van még így napközben is. De egy kis séta nem fog ártani. Nemcsak Pettigrew és a büntetőmunka miatt, úgy egyébként is sok a fejemben a gondolat. Rosie, akihez év eleje óta gyakorlatilag alig szóltam, eltekintve attól a néhány héttel ezelőtti esettől, mikor megvédtem pár háztársamtól, akik belekötöttek. Azt sem kellett volna, azóta talán még nehezebben verem ki őt a fejemből. Pedig sok más dolog van, amire koncentrálnom kellene. A RAVASZ-ok, a kviddics és az, hogyan magyarázzam meg a családomnak, nem akarom, hogy rám tegyék a jelet, mert teljesen más terveim vannak, mint a Sötét Nagyurat szolgálni... Annyira elmerülök ide-oda csapongó gondolataimban, hogy jóformán észre sem veszem, merre visz a lábam, csakúgy megyek. Teljesen véletlenszerűen. Jó így egyedül, legalább nem kell megjátszanom magam, keménynek, arrogánsnak tűnnöm. Talán emiatt is tartok pont a csónakház felé, hogy minél inkább magamban lehessek. Végül is ki járna pont erre?
A vizet bámultam, amint megcsillan rajta a fénysugár és békésen vigyorog vissza rám. Vagy legalábbis úgy tűnt, mintha ezt tette volna, holott dehogy. Csupán a víz áramlata tehet róla. Felsóhajtok. Próbálok nem arra gondolni, hogy esetleg Ivy bármelyik pillanatban megjelenhet és megtalálhat. Azt mondják amire gondolunk vagy vágyunk, azt gyakran bevonzzuk a tudatunkkal, szóval ha attól tartok a lány megtalál, akkor tényleg meg fog találni. Egyszer. Most még biztos nem, de majd igen. Hisz nem kerülhetem el őt örökre. Bármennyire szeretném, a közös órákon, a folyosón, a Nagy teremben, a klubhelyiségben, az udvaron akárhol észre vehet és letámadhat a jelenlétével. A testvéremre emlékeztet. Arra, hogy esetleg mennyivel könnyebb lett volna, ha velem is összebarátkozik és nem tolom el őt olyan távol magamtól, mint most. Mert azt teszem. Van, hogy szándékosan elkerülöm. Miért? Elég egyszerű. Tartok tőle. Hogy esetleg olyanná tesz, mint amilyen Jerome valaha volt. Kedvessé. Túl kedvessé. Már-már gyomorforgatóan túl kedvessé. Ezt meg akárhogy is próbálom ragozni, nekem nem megy. Sose ment igazán, mert mindig kiérzem belőle a kényszeres megjátszást. Ami nem vezet jóra. Ha megjátssza magát valaki, az sose vezet jóra, mert ezzel önmagát pusztítja. Az egyediségét. Azt amit képvisel az amúgy vihar járta világunkban. Mert túlélni a varázslóvilágban, úgy, hogy semmi rossz ne történjék veled, nehéz. Elfordítom a fejem a tó vizétől. Így is kellemetlen dolgok jutnak az eszembe, nem muszáj viszont látnom az arcom a víztükörben. Ha így teszek rögvest Jerome ugrik be, az életvidám ábrázata, amit én tökéletesen megcáfolok s, ennek a torz ellentétét mutatom. Mindenki őt akarja, nem csoda, hogy emiatt feszélyezve érzem magam. A cipőmet bámulom, a szilárd talajt. Nem kéne itt lennem, nagyon nem. Wade és Dave esetleg kereshet. Biztos nagyon vissza szeretnék kapni a számmisztika és jóslástan könyvük, amit kölcsön kértem tőlük. Nem azért, mert olyan szívesen lapozgatom a számmisztikát, hanem mert kíváncsi vagyok a jóslástanra. De muszáj lepleznem valahogy és pluszba elkértem a számmisztika könyvet is Dave-től, mert a jóslástan Wade-hez tartozik. A ruhájuk különbözteti meg őket, meg az egyedi szokásuk, amit talán egy kívülálló nem tudna észrevenni és azt mondaná mindketten totál egyformák, de egyáltalán nem azok. Pont, mint amilyen én voltam Jerome-al. Aztán felpillantok. Ilyenkor általában senki se szokott szembe jönni, de úgy tűnik itt az ideje, hogy ez is változzon. Mennem kéne. Lépek is egyet-kettőt. Viszont rájövök, hogy semmi értelme, hiszen én még semmit se zavarok meg. Nem valószínű, csak… Itt van ez a csak szócska ugyebár. A váratlan hülyeségeimről vagyok híres. Meg arról, hogy úgy teszek, mintha mindenkit ismernék, ami részben igaz, de aztán kiderül mégse. Mert látásból ismerni valakit egy dolog és beszélő viszonyba lenni valakivel még egy másik dolog. Most az első volt igaz. Legalábbis még. Biztos okkal ránt a Sors ilyen helyzetekbe, ami ellen aligha lenne mit tenni. Nem várom ki, hogy ideérjen. Minek? – Megállj! – nem szokásom így parancsolgatni, legalábbis ennyire ilyen határozottan. – Vagyis gyere nyugodtan, épp máshová készültem. Szóval ha az kell magadra hagylak. – semmi köszönés, semmi udvariaskodás és arra figyelés, hogy vajon neki mik lettek volna a szándékai. Biztos észre se vett volna és esetleg el is haladt volna ha nem szólítom le. Csodás.
Zene: Enjoy the Silence •• Üzenet: Bocs a késésért... •• Öltözet: Katt ide!
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 8 Május - 0:32
Laserian & Capricus
Tényleg fogalmam sincs, mi a fenének kell még utolsó évben is ezt a vacakot tanulnom. Mi szükségem nekem erre? Eszem ágában sincs gyomokkal foglalkozni a jövőben. Az tuti. És ha még maga a tárgy nem lenne elég szar, még egy büntetőmunkát is bezsebelek az óra alatt, ismét. Az a nyomorult Pettigrew! Ő az oka ennek is. Jobb lenne minél hamarabb le is lépni a helyszínről, de ahelyett, hogy a kastélyba mennék vissza, egy hirtelen ötlettől vezérelve a csónakház felé veszem az irányt. Valahogy úgy érzem, jól esik egy kicsit a magány, a friss levegő, ahol rendezhetem a gondolataimat. Ahol önmagam lehetek... Mert ha Mardekáros vagy, néha egyszerűen "kötelező" tilosban járnod. Vagy legalábbis feszegetned a határokat. Főleg, ha a családneved Phillips. Míg a nővérem, America is idejárt, végképp sokszor keveredtem bajba. Többnyire az ő uszítására, sugallatára, nevezze mindenki, ahogy szeretné. Nem arról van szó, hogy mindent a testvéremre akarok kenni, de meg kell hagyni, elég nagy zsarnok. Kicsi közöttünk a korkülönbség, kicsit mindig is olyan volt emiatt, mintha ikrek lennénk. Nem mondhatnám, hogy utálnám, vagy ilyesmi, de az biztos, hogy kicsit túlzottan is szereti kézben tartani a dolgokat. Meg van róla győződve, hogy ő aztán tudja, mi a jó nekem, hogyan kell a "nevemhez méltón" élnem. Talán pont ezért van, hogy bár az eddigi életem során, azt az egy évet leszámítva, mikor ő már a Roxfortba járt, én meg még tízévesen nem, gyakorlatilag mindig együtt voltunk, vajmi keveset tud arról, hogy valójában milyen ember vagyok én vagy milyen terveim, céljaim, vágyaim vannak. Érzelmileg úgy igazán soha nem tudtam megnyílni neki. Bár azt hiszem, neki erre nem is igazán volt igénye. Elképzelt valamilyennek és igyekezett hozzáalakítani ehhez a képhez és nem fordítva. Most viszont ismét "szabad" vagyok. Ő elvégezte az iskolát, nekem viszont még van egy évem. Egy évem arra, hogy megtaláljam önmagam és év végén valahogyan az értésére adjam, hogy én nem azt az életpályát akarom, amit ő és a szüleink szántak nekem. Nem akarom, hogy rám tegyék a jelet és ez határozza meg az életemet. Én sportoló akarok lenni! És akkor még nem is beszéltünk Rosamund Thatcherről. America mindig is utálta, hacsak hozzászóltam. Egy mugli származású lány. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá. Csak többször jut eszembe a kelleténél. Sokkal többször. Még szerencse, hogy ezt America nem ellenőrizheti. Túl sok a gondolat a fejemben, ezért van szükségem erre a sétára.Végül is America ugyan nincs itt, de a barátaim, a háztársaim elkönyveltek valamilyennek az évek során és ők továbbra is elvárják tőlem a kötekedő bajkeverő szerepét. Pedig én nem akarok bántani senkit! Miért lenne rosszabb valaki csak attól, hogy nem aranyvérű, vagy mondjuk a Griffendélbe jár? Elég korlátolt gondolkodásra vall szerintem. Mégis én is úgy teszek, mintha ez határozna meg... Kell az egyedüllét, ahol végre önmagam lehetek. Ahol merek önmagam lenni. Itt a szabad levegőn. Nem is nagyon figyelek rá, merre visz a lábam, csak megyek. Azon kapom magam, hogy már a csónakház mellett haladok épp el. Mondjuk ennél jóval nagyobb sétákat szoktam megtenni. Most sem állnék meg itt, ha hirtelen nem ütné meg egy határozott felszólítás a fülemet. Mi a fene? Felvonom a szemöldököm. Ki a franc lehet még itt és mit csinálhat? Elképzelhető, hogy bajba sodrom magam, de a kíváncsiságom erősebb és kis hezitálás után végül megindulok a hang irányába. Egyébként sem egy tanár az, ezt meg tudom állapítani, még ha nem is cseng ismerősen a hangja. Különben is, kicsit felbőszít, hogy valaki ilyen parancsoló hangnemben szóljon hozzám. Ahogy azonban az alak felé közeledek, akinek a fények miatt egyelőre nem látom rendesen az arcát, már teljesen más hangszínt üt meg. - Ismerjük egymást? - szólalok meg, mikor elég közel érek. A hangom határozott, kissé talán arrogáns is, ahogy általában beszélni szoktam az emberekkel, ha elő kell adnom azt, akit elvárnak tőlem. Így talán még azt is el tudom tussolni, hogy nem látom az arcát egyelőre rendesen, ha hajlandó válaszolni az illető. A továbbiakat pedig majd ennek fényében döntöm el.
Kezdőlap
