“And above all, watch with glittering eyes the whole world around you because the greatest secrets are always hidden in the most unlikely places. Those who don't believe in magic will never find it.”

Mióta egyre inkább közelednek az évvégi vizsgák, és mindenki, köztük a haverjaim, is eszeveszetten tanul, tök egyedül maradtam. Megőrjít a tudat,
hogy valószínűleg éppen csak átcsusszanok a legtöbb tárgyból majd, de nem bír rávinni a lélek, hogy neki álljak magolni. Persze, mi lesz a jövőmmel,
bla-bla, de maga a nyomás már képtelenné tesz arra, hogy a papírra vetett sorokra koncentráljak. A klub helyiségben most is jókedv uralkodik, de mindenki előtt ott hever egy kinyitott könyv, egy jegyzet, bele-belepillantgatnak, és a levegőben ül a kimondatlan nyomás, a vizsgák dátuma, a sok tananyag, amit át se néztünk, szinte fojtogat, ahogyan mindez könyörtelenül nehezedik valamennyiünk vállára. A kedélyeet két másodperc alatt el tudja rontani, ahogyan látom a cseppet sem felhőtlenül kacagó háztársamat, amint két poén között elolvas néhány sort, arcát elborítja az elfedhetetlen undor. Muszáj felállnom és elmennem innen. Nem tudok szembenézni avval, hogy hárítok, halogatok, pedig tisztában vagyok vele,
hogy megütöm vele a bokámat.
Úgyse beszélget velem most senki, a bájitaltan tankönyv néhány diák számára érdekesebb, mint a pofám, hibáztatnám őket szívesen, mi az, hogy nem az én pofimat stírölik, de sajnos ehhez nincs energiám. Felállok, és észrevétlenül kisietek a klubhelyiségből. A levegő hirtelen kellemesebbé válik, több és frisebb a levegő, mint valaha volt odabent. Hát eljött ez a nap is, mikor arról a helyről menekülök, ahol a legszívesebben voltam eddig az elmúlt hét évben.
Mit ki nem hoz a stressz néhányunkból!
Céltalanul járkálok, próbálom kiszellőztetni a fejem. Tele van cikázó gondolatokkal, egyre csak bevillannak, éppen mit kellene tanulgatnom. Milyen felelősséget hárítottam éppen másra. Mit is kellene gyakorolnom. Halványan meg is rázom, hátha így elűzhetem a vádló gondolatokat.
Most valami szépre kéne gondolnom. A Tiltott Rengeteg hatalmas fáin csücsülő levelek zizergésére, vagy ahogyan az eső ritmusosan potyog bele a tóba,
mikor ilyen az időjárás. Vagy meg kéne néznem a naplamentét, éppen most van...
Nem. Ideje szembenéznem a ténnyel, hogy tovább nem tolhatom el a tanulást. Legalább azt kéne gyakorolnom ami megy, mert elég ciki ha azt elrontom.
Vissza is fordulok, de az egyik tanteremből zajt hallok. Nagyon halk, szinte ott sincs, de olyan, mintha valaki éppen... gyakorolna? Lehet csak képzelgek.
Már a sok nyomás az agyammal szórakozik. Hangokat hallok! Remek. A biztonság kedvéért eldöntöm,
hogy benyitok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy elment az eszem, és így talán megúszom a vizsgákat úgy amblokk, mert kapok egy csinos beutalót a Mungóba.
Gyanútlanul nyitom ki az ajtót, nem finomkodok, a képzeletbeli barátaim csak nem veszik magukra a dolgot, habár haragosnak hangzanak. Azonban alig lépek be, már el is talál egy pálca.
Lehet, mégsem szeretik, ha valaki rajuk tör? Már az idegbetegségemnek is vannak érzelmei?
A sajgó mellkasomra nézek, ahonnan lepattan a pálca, majd felpillantok, hogy megtaláljam a tettest. Előttem áll Layla, az a Layla... Szegény, a "dilis". Az egész iskolában elterjedt a pletyka, mi szerint van vele valami, nélhányan azt rebesgetik, talán átkos - de az átkos természet már kihalt egy ideje. Sosem beszéltem vele, sőt, nem is igazán hittem a pletykáknak, most pedig láthatóan segítségre szorul, így nem hátrálok ki a teremből.
Fogalmam sincs mit zavarhattam meg, de nem akarom, hogy valami történjen vele, és gyorsan kell kapcsolnom.
- Egyetértek veled, a mondén módszerek néha hatásosabbak a mágiánál - mosolygok rá. - Ráadásul ilyen fogadtatásban még sohasem volt részem.

“And above all, watch with glittering eyes the whole world around you because the greatest secrets are always hidden in the most unlikely places. Those who don't believe in magic will never find it.”

Nem vagyok szemét ember, szóval nem kezdem el rögtön szivatni őt, hogy hé, figyelj már oda jobban, vagy ilyenek, azt amúgyis szokták a seggfej diákok. Én is voltam már dühös, szomorú, elkeseredett, átérzem, mennyivel jobb ilyen állapotban dobálózni és pusztítani. A dühöngés segít. Néha kell, hogy az ember kiadja magából azt a sok frusztrációt, ami a napok, hetek, akár hónapok alatt felgyülemlett benne. Ha valaki túl sokáig halogatja ezt, felrobbanhat, mint egy bomba, a környezetére való tekintet nélkül. Nem egy barátságot tett már tönkre egy önkéntelen dühkirohanás. Ritkán kapom fel a vizet, ám ha megtörténik, inkább visszavonulok és egyedül adom ki mindazt magamból, ami nem hagy nyugodni.
- Nyugi, túléltem, nem? - nevetek, próbálom kicsit feloldani a hangulatot. Még mindig fogalmam sincs mibe rondíthattam bele, jóhiszeműen arra tippeltem, hogy valaki gyakorol a vizsgáira. Ám ez talán kicsit több ennél. Ha jól tudom ez a lány hugrabugos, szóval nem akadna ki ennyire egy nem teljesen tökéletes pontszámon. Vagy lehet éppen a megbukás fenyegeti? Voltam én is ebben a szituban, nem kellemes. Na mindegy, ha éppen a bukó veszélyétől szeretne megmenekülni, szívesen segítek neki, nekem nagyjából mennek a bűbájok meg az átváltoztatások, sőt még a sötét varázslatok kivédésén is remekül szoktam szerepelni. Nem a legprofibb varázslónövendék áll a lány előtt, igaz, mégis jobb mint a semmi. Szeretem a pálcámat használni. El se tudnám képzelni, milyen lenne az életem kvibliként vagy mugliként. Kiráz a hideg a gondolatra. Minél többet varázsolhatok, annál jobb lesz a kedvem.
- Ja, hogy én?... - habozok. Mit mondjak, lusta vagyok tanulni, szóval elmenekültem a klubhelyiségünkből, nehogy szembe kelljen néznem a felelősségemmel? Na, meg hogy azt hittem megőrültem és hangokat kezdek hallani, azért néztem be? - Azt hiszem, csak egy üres termet kerestem.  - válaszolom végül. - De én zavartalak meg, sajnálom. - teszem hozzá villámsebességgel.
Layla elindul a pálcájáért, és felveszi. Mikor újra megpillantom az arcát, amit a tincsei ravaszul elrejtenek, egy mosoly nyomait vélem felfedezni.
Közelebb lépek a lányhoz, egy kézzel megragadok egy széket, és úgy fordítom, hogy velem szembe legyen Layla, majd fordítva leülök rá, a karjaimat a támlára teszem, és a fejemet arra pihentetem.
- Nem ülsz le? Kínos lenne nekem, ha te csak álldogálnál, amíg én, mint egy lusta disznó, ücsörgök. - bökök a fejemmel egy másik székre. - Ha viszont pofátlan módon zavarlak, szívesen elmegyek. - lebiggyesztem az ajkam, hogy lássa, nem akarok most sehova se menni. Sokkal felemelőbb lenne vele társalogni, mint belemerülni a nyomasztó gondolataimba. Kergetnek az el nem végzett házifeladatok. Ezt is elértem az életemben. Apuék biztos rohadt büszkék rám.

“And above all, watch with glittering eyes the whole world around you because the greatest secrets are always hidden in the most unlikely places. Those who don't believe in magic will never find it.”

- Na, szuper, mert tényleg nem akarok zavarni ám. - mondom és felemelem védekezően a két karom, hogy ha megint hozzám vágná a pálcáját, akkor ne fájjon annyira. De ha azt mondja maradhatok, hát maradok. Lehet, hogy éppen társaságra vágyik. Valakire, aki lefoglalja, míg a bántó gondolatok el nem párolognak a fejéből. Vagy unatkozik, olyannyira, hogy a pálcáját dobálja már, hátha történik valami. Ez utóbbit teljes mértékben megértem. Tavaly nyáron volt három nap, amíg egyetlen haverom sem volt elérhető, se a muglik, se a varázslók, és hiába küldtem volna nekik baglyot, úgy sem írtak volna vissza, mert éppen nyaraltak. Elgondolkodtam azon, hogy a padláson lévő gerendára felakasztom magam, csak hogy tudjam, milyen érzés. Jobb, mint unatkozni? Biztosan. A húgaim meg teljesen más témák mostanában. Mintha kamaszodnának. Hát, azt hiszem, el kell fogadnom, hogy felnőnek. A szüleim végigcsinálták ezt már velem, és én vagyok a tanúja, hogy bizony nem tettem nekik ezt könnyeddé, nekem viszont ez az első ilyen élményem. Nyilván nem jut be a top tíz kedvenc helyzeteim listámba.
Ez a találkozás azért elég esélyes egy másik listámon való helyezésre. A top tíz legfurcsább első találkozás versenyzői igen erősek, de Layla mozdulata felveszi a versenyt a mezőny többi játékosával. A dobogós helyen van az, amikor anyám rokonainak a mugli szomszédjának 15 éves fia extravagáns sminkben és valami villámmintás, csillogó ruhában énekelt a kertben. Valami David Bowie nevű fickónak öltözött be, de szerintem csak kisebb idegösszeomlást kapott, amiből hosszan tartó felépülésének a folyamatát élte akkor.
De! Én nem vagyok az előítéletes emberek iskolapéldája, szóval mielőtt bármit is tennék vagy mondanék, biztatóan mosolygok a lányra, aki bemutatkozik. Nincs szívem neki elárulni, hogy tudom a nevét. Azt nem tudom, ki ő, ha érted mire gondolok, mert hát nem néhány idióta pletyka alapján akarom megbélyegezni őt, de ha az eddigi csekély tapasztalatomat összepárosítom a „bolond” jelzőkkel... Hát. Nincs elég bizonyíték, maradjunk annyiban.
Darius. Darius Haven. És nem, valóban nem beszéltünk még. - mondom vidáman. - Itt az ideje, hogy változtassunk rajta. - az ajkaimra széles vigyor húzódik. Nem terveztem, hogy ismerkedős teadélutánt tartok, de ez még mindig jobb, mint a tanulás. Sőt, akár cserebogarakat is vadásznék, csak ne kelljen könyvet fogom a kezembe.
Már amúgy is lassan sötétség telepedik a környékre, és a Nap elköszön tőlük. Romantikus látvány volt, de számomra ezek a pillanatok mást arcát idézek bennem elő, így gyorsan találtam magunknak valami jó kis témát. Legalábbis, próbálkoztam, ami értékelendő.
- És hogy-hogy egyedül belaktad ezt a termet? - kérdezem tőle. - Mármint, nem kéne a klubhelyiségedben lenned? Hugra, igaz? Az egyik húgom is odajár. - mesélem. - Szerintem az az egyik legjobb ház, az enyém után. Hányadikos vagy, hatodéves? - halmozom el kérdésekkel. Remélem nem érzi úgy, hogy faggatom, mert igazán beleillik egy kihallgatásos jelenetbe ez az egész.

“And above all, watch with glittering eyes the whole world around you because the greatest secrets are always hidden in the most unlikely places. Those who don't believe in magic will never find it.”

Layla a pálcáját pörgeti az ujjai közt, egészen ügyesen, mintha egy vékonyka, jelentéktelen gallyacska lenne, ami, ha leeseik, ezer apró darabra reped szét. Mintha nem egy hatalmas, bármire képes varázseszköz lenne, ami már önmagában is elképzelhetetlenül erős, de ha valaki használja, szinte bármire képes lehet. Egyszerre tűnik a lány feszélyezettnek és halál nyugodtnak.
Furcsa párosítás.
- Mármint nem örültek volna a barátaid, ha gyakorolsz? Eléggé... Nevetségesen hangzik, már ne haragudj. - mondom, de végig ugyanolyan mosollyal nézek rá. Próbálom nem azt éreztetni vele, mennyire furcsának találom ezt a kijelentését. Hát valóban átkos volna? Nem tudhatom biztosan. Az biztos, hogy másoktól napi szinten megkapja ezt. Mind az évfolyamtársaitól, mind a többi diáktól. Egy ilyen törékenynek látszó lányt könnyű bántani, akkor is, ha évekkel fiatalabb az elkövető.
- Egyébként nem tudom, mit gyakoroltál, de talán segíthetek neked. - ajánlom fel kacsintva, bár nem tudom, elfogadja-e. Nem tud rólam semmit, és nem lehet benne biztos, nekem jobban mennek-e ezek. Bár még nem vágtam ajtóhoz pálcát, az is igaz.

- Na, beletrafáltam akkor a közepébe! - Igyekszem tényleg eltitkolni előle,
mennyi minden rosszindulatú szóbeszédet hallottam róla, amikre ugyan sohasem adtam, de ezt ő nem tudhatja. El akarom nyerni a bizalmát, akarok neki adni egy esélyt, és ehhez nulla előítélettel kell tekintenem rá.
- Tulajdonképpen két húgom van, de Diana a hugrás. Diana Haven. - Még ő is mesélt nekem Layláról, de nem hiszem, hogy ennek köze van ahhoz, ismerik-e egymást. Diana nem rosszindulatú, csak szereti megosztani velem az összes új hírt, fogalmazzunk így. Ha jól emlékszem, a Katherines sztori elterjedésében is volt némi szerepe, de nem hibáztatom. Az lejárt lemez. Azóta találkoztam Ems-zel.
- Te egyke vagy? - kérdezem. Lehet, van egy griffendéles testvére, bár nem ismerek egyetlen Fawcett nevű háztagot sem. Aztán ki tudja, lehet hogy csendes lány vagy fiú. Vagy már bőven végzett, mire nagyjából mindenkit sikerült megismernem. Legnagyobb testvérként sosem adatott meg, hogy útmutatásért forduljak egy tapasztaltabb tesóhoz. Mondjuk valakinek jól jönne a segítsége a RAVASZ vizsgákkal kapcsolatban. Mondjuk, hogy hogyan vegyem rá magam a tanulásra.

“And above all, watch with glittering eyes the whole world around you because the greatest secrets are always hidden in the most unlikely places. Those who don't believe in magic will never find it.”

Egy valami kimaradt az életemből, és nem hiszem, hogy valamikor mostanában átélném még, az pedig a tananyagon való rivalizálás. Magasról teszek rá, ki milyen jó eredményeket ér el, vagy hogy mennyire ügyes valamiben. A saját képességeimmel tisztában vagyok, ez a legfontosabb számomra, aztán minden más mellékes. Én csak örülök, ha valaki jól teljesít és büszke lehet magára, egyszer sem fordul meg a fejemben, hogy nekem túl kellene az ilyen személyeket szárnyalnom, főleg nem a barátaimat. Ha valaki fontos nekem, akkor örülök a sikereinek, nem? Vagy ez másoknál nem így működik?
- Szerintem le kellene cserélned a barátaidat, nem tűnnek támogatónak veled szemben. - mondom, és egy keserű mosolyra húzom a számat. Nem jó érzés megmondani, hogy helló, szarfejek a barátaid, de néha muszáj áttörni azt a bizonyos falat, rávilágítani a lényegre, ahogyan mondani szokás.
- Nézd, én nekem tök jól ment az a része tavaly is, a pálcás feladatok az erősségeim, de ha nem szeretnéd, hogy segítsek, nem haragszom ám meg rád,
szíved joga. - meghúzom a vállam, könnyed vidámságot varázsolok az arcomra. Általában mindig engem korrepetáltak diákok meg professzorok, főleg az elméleti tárgyakból kellett átrugdosni, mint például a legendás lények gondozásából is. Erős kezdése volt az idei félévnek, az utolsómnak ráadásul, hogy terepre kellett vinni, hogy berezeljek és elkezdjek magolni.
- Tök jó? Volt, maximum. - nevetek az emlékek hatására. Elmerenghetnék azon, mikor Diana rám mászott mindig, és hipogriffet kellett játszanom hetekig, vagy mikor a kisebbik húgunk megzsarolt minket, hogy elmondja milyen tárgyakat törtünk össze a nyár alatt, amit varázslat használatának engedélye híján elrejtettünk, csak hogy lopjunk neki cukrot. Ma már máson balhézunk össze, azt hiszem, nehezen fogadom el, hogy felnőnek a kis húgaim, akiket még nem is olyan régen hercegnőnek öltözve láttam, amikor nekem kellett felkonferálnom őket, mert anyuéknak saját kis táncot adtak elő a nappaliban. Mostmár szerelmesek, elhanyagolják a sulit, kiszökdösnek az éjjel - semmi olyan, amit magam nem tennék meg, de hát ők ők, én meg én vagyok.
- Tényleg? Nem is láttam még őt szerintem, bár a hollósok mintha kerülnének engem, nem is értem miért... - ironizálok. - Még sohasem hallottam egy húg szemszögét, szóval, téged mennyire idegesít, hogy a bátyád is idejár? - bombázom meg a számomra legégetőbb kérdésekkel. Talán segíthetünk egymásnak, én az átváltoztatással, ő pedig egy kis felvilágosítással.