Aurelia Noreen Flint

Nemes egyszerűség, csendes nagyság

Alia, Lia, Ellie, Elia


15


aranyvér


nyíltan fel nem vállalt Dumbledore-hűség


az alvajárás annak számít?


hollóhát


Amelia Zadro
Grace Hartzel


keresett

„Az eső táncolt, énekelt,
a fűvön körbe járt,
átvonta, húzogatta
a gally között haját,
aztán kavics sértette fel
szelíd lábát, megállt,
elhalt ártatlan éneke,
nem táncolt már tovább.“

Öt szál fehér rózsa.
Az első attól, aki hűséget esküdött a sötétségnek. Ki megbélyegzettként lohol konzervatív eszméi nyomában. Attól, akit néma vádló tekintetem minduntalan követ. Csendben, lázadás nélkül a végtelen szomorúság kérdéseit sugallva egy apa felé. Az apám felé.
A második lehelyezője egy törékeny kéz, ami mégis vasmarokkal kapaszkodik belénk. Belénk, a gyermekeibe. Anya, azt mondják rád hasonlítok. Hát mondd, hogy lehet ezt megtanulni? Hogy lehet ezzel együtt élni? Egyszer… egyszer ugye jobb lesz minden?
A harmadikat te teszed le. A másik férfi a családban. Érzed ugye? Eddig négyen voltunk, és most… Bátor vagy. Csodállak azért, mert idehoztad őket. De te nem félsz? A suttogó falak, az árnyak elárulhatnak. Nem akarom, hogy te legyél a következő.
A negyedik gazdája egy másik női kéz. Igen, női! Mert te már nem vagy kislány. De azért az önfeledt játékaink megmaradhatnak? Ígérem nem nyelek le több üveggolyót. Te maradtál az egyetlen nővérem, nem akarom, hogy elengedd a kezem, félek, hogy egyedül maradok az iskolában.
Az ötödiket végül az én megrebbenő kezem simítja a többé mellé. A legkisebb minden Flint-kéz között. Mégis ez a legkisebb hatalmas szeretettel suttog bele a sötétségbe.
Ég veled Agatha!

„Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbád meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.“

Gyermeki őszinteség. Komolykodó felnőttesség. Rideg, kutakodó, vádló szemek. Túl hamar, túl sok szörnyűséget megélt lélek. A gondolkodó. Valaki, aki az eszével szövi engedelmessége fonalát. Tüntető némaság. Csendes háború. Könyvek védfalába menekülő kíváncsiság. Szenzitív melankólia. Pendáns. Fegyelmezett. Szeretetre vágyó és eltaszító. Paradox.
A legkisebb patinás ezüstkanál a családi készletben. Enyhe antorpofóbia. Izgatott érdeklődés a pálcakészítés iránt. Múló étkezési zavar. Szomnabulizmus. Összetetten egyszerű lélek. Arisztokratikus tollvonások a világ pergamenjén. Egy zavart bakfis, aki túl korán szeretne felnőni.
Ezüst-kék csillanás, fürge észjárás. Halkan határozott kitartás. Tökéletességre törekvő suhintás.
Egy ősi család legifjabb ága.

 „Egy gyöngebőrű, csillogó,
nyujtózkodó,
örökös lázban borzadó,
kerékforgásnyi tó,
egy cseppnyi, villanó,
sarló formájú és sekély,
vízből kovácsolt, élő pengeél,
amelynek metszése nyomán
elválik látszat és való.“

Rózsaszálakba kapaszkodó fehér ujjak. Tükröződő kékség, álom és valóság. Riadás az éjjel fátylán. Egy túlvilági sikoly.
Már megint a temetőben járok. Az ismerős kövek, sírok között bolyongva érintem meg a hideg köveket. Hideg kövek? Vajon mi a hidegebb, a kezem vagy az alatta lévő simára csiszolt kőlapok, amik megannyi élet emlékét őrzik. Botorkálva keresem utam a szürkületben; agyam hátsó szegletében valami azt súgja, hogy világítani kéne. De kezeim nem jutnak el a mozdulatig. A mozdulatig, hogy pálcát szedjek elő. Valami dermedt tehetetlenség megakadályozza, hogy a talárom zsebébe nyúljak. Megbotlok, és mikor kezeim a földet érve túrnak a homokba, akkor fog el az ismerősség rémisztő érzése. Az érzés, hogy ez már megtörtént. Jeges félelem markol a gyomromba, amint az elmémben tudatosodni kezd, hogy mindez egy álom. Egy visszatérő rémálom, ami már amiatt is rémisztő, hogy tudom mi fog következni. Mégsem tudok felébredni. Nyöszörögve markolom a földet, hiszen nem akarok fölpillantani. Az egész teljesen nonszensz.
Mégis, a Flint név sírkőbe vésve jelenik meg a szemeim előtt. Értelmetlen, mégis iszonyat tölt el. Nekünk családi kriptánk van, nem temetőben fekszenek az elhunytjaink. Gyerünk Aurelia, vedd elő az eszedet, ez nem valós.
Hiába minden győzködés a könnyeim hullani kezdenek, de még az elmosódott sós könnyfátylon át is látom az összes Flint nevét belevésődve az emlékezetembe. Dühösen törlöm ki a gyengeségem kéklőn fénylő tekintetemből. NEM! Ez csak egy álom. Mégis… mikor a láthatatlan kéz utolsóként kezdi írni az én nevem Cailin feketén maró betűi alá, összeroskadva sikoltok fel….


A temető eltűnik, a sikoltás marad, és nem értem honnan jön. Egészen addig, amíg rá nem ébredek, hogy továbbra is én kiáltok. Elcsukló hangom után nyitom csak ki a szemem. A hideg szellő borzongva simít végig mezítelen karjaimon. Egy pizsama kevés ahhoz, hogy megvédjen a késő őszi éjszaka fagyosságától. Remegve igyekszem összeszedni magam, hogy feltápászkodjak. A kezem csupa sár, és gyanítom, hogy már megint mászkáltam az éjszaka. Csak ez lehet a magyarázat, hogy kint vagyok. Minden neszre összerezzenve tekintek körbe, képtelen vagyok lesöpörni a koszt, a kezeimhez tapadva égetik belém a temető kísérteties emlékét. Négyszázhuszonöt lépés vissza egyenesen, amíg elérem a kastély ajtaját. Még harmincegy balra, tizennyolc jobbra, megszokott monotonitás. Kísértetként járom a folyosókat és az sem érdekel, hogy valaki rajtakap. Igazán jól esne most valami forró ital, de nem megyek a konyhába, csak le, egyenesen az alagsorba.
Nem tudom végül hogyan jutok be a Mardekárba, de abban biztos vagyok, hogy tudnom kell. Meg kell bizonyosodnom arról, Cailin él, és az egész csak egy buta álom volt.
Koszos kézzel hajtom félre a takarót, hogy bevackoljam magam a nővérem mellé. Nem érdekel, hogy felébresztem, túl önző vagyok ahhoz, hogy most egyedül feküdjek. Hideg karjaim nem eshetnek jól neki, de szükségem van rá. Szükségem van a jelenlétére…
Mert félek újra elaludni.