Hosszú évek teltek már el azóta, hogy utoljára Roxmortsban jártam. Iskolás éveim alatt kedvelt helyszín volt ez, mind kirándulások, mind kilógások szempontjából, ezért mikor hivatalos ügyben kellett, hogy ide jöjjek, velem együtt az emlékek is visszatértek. Roxmorts talán télen a legszebb, fényeivel és varázslatos kis üzleteivel, de így Szeptember elején még nem olyan népes, mint az előbb említett időszakban. Pár napot biztosan itt fogok tölteni, a célpontom errefelé bujkál, nekem pedig szándékomban áll pontot tenni az ügy végére. Sosem szerettem, ha elhúzódtak a feladataim, jól akartam teljesíteni, vagy végezni a munkámat. Az utóbbi egy év azonban káosznak bizonyul, nekem pedig mérhetetlen sok türelemre van szükségem. Magammal és a világgal szemben is.
Egyik este megengedek magamnak egy kis pihenést. Úgy néz ki, hogy a rám bízott feladatnak reggelre vége lesz, ahogy kiderítem, hol szállt meg a halálfaló. Pár napig figyelem rutinját, merre jár, mit intéz és kivel. A harmadik napra szinte táblázatot tudnék írni arról, mikor és hol tartózkodik. Amint belép szállásának ajtaján, hogy eltűnjön a kíváncsi szemek elől, én körbenézek a faluban. Fekete, hosszú talárt viselek, csuklyámat pedig csak akkor vetem le fejemről, mikor már a Mézesfalásban nézelődöm. Pálcám talárom rejtett zsebében pihen, ha szükséges, pillanatokon belül elő tudom húzni. Figyelem a környezetemet, de csak néhány varázsló van rajtam kívül az üzletben. Leemelek egy csokibékát a polcról. Iskolás koromban, mint majdnem minden diák, gyűjtöttem a kártyákat. Sőt, mi több, emlékszem egy Hugrabugos srácra, akivel komoly versenyt folytattunk abban, ki szerzi meg hamarabb a ritka kártyákat. Ettől egy pillanatra grimasz kúszik az arcomra. Sokkal több csokibékát ettünk, mint szabadott volna.
Ez a hely, ahogy felidéződnek bennem az emlékek, eszembe juttatja azt az időszakot, mikor igazán gondtalan lehetett minden. A vizsgákra való készülés, az állandó rohanás a termek között sosem volt annyira stresszes, vagy nyomasztó, mint a világ, amiben most élünk.
Az emlékek kedvéért veszek még is csak egy csokibékát és egy Bagoly Berti féle minden ízű drazsét és kilépek az üzletből. A drazsét elsüllyesztem talárom zsebében, a békát azonban kíváncsiságból kinyitom. Emlékszem, volt rá példa, ahogy a béka elugrált a doboz kinyitását követően. Ez azonban nyugodtan ül a dobozban, látszólag élettelen. Előveszem a kártyát és Artemisia Lufkin néz velem szembe. Az első boszorkány, aki Mágiaügyi Miniszter lett valaha. Elmosolyodom, majd gyermeki lelkemmel együtt elteszem a dobozt a kártyával együtt.