Énekelhetnénk a dalocskát, de inkább nem, mert a kórusban benne lenni tök ciki meg gáz. Így is több megjegyzést kapok a kelletténél, nincs szükségem még egy indokra, hogy piszkáljanak. Az RBF-jeim így is horribilisak voltak, ez a társadalom még nem érett meg arra, hogy megértsék, az emberi értékeket nem a jegyek és a száraz tudás jelentik. Végül azonban egy jó mindenképp van a dologban: megszabadulok minden felesleges tehertől, végre levehetem őket vállaimról, hogy értékesebb és hasznosabb dolgokkal foglalkozzak. Végre igazán elmélyülhetek mindabban, ami végül elősegít engem a nagy Prófécia világra hozatalára, így nem kell se a beléndek kivonattal vesződnöm, se a gusztustalan furunkulákkal szórakoznom, sem pedig a száraz átváltoztatástan miatt görcsölnöm. A szeptembert tehát kevesebb tantárggyal kezdem, bár tudom, hogy már a második héten rávesznek a mágiatöri folytatására, nehogy túl sok szabadidőm legyen. Azt is láttam persze, amikor a díszes lakókocsinkkal leparkoltunk Aidanék háza elé, nagy feltűnést keltve a muglik között, igaz, ezt inkább az a rengeteg szín, festék és kendő okozza, amivel szerethetőbbé tettük a kívül kicsit rozoga, belül azonban tértágított vagont. Apám, akitől a nevem és sorsom örököltem, persze nem mondott nemet erre a jövendölésre. Az utakat jól ismeri, anya várható halála óta pedig szívesebben vezet ő maga mugli módszerrel, mintsem hogy hagyja egyedül közlekedni a régi, kopottas zöld színű Ford Fairlane 500-ast, ami látszatra alig döcög az utakon, és úgy tűnhet, mintha bármelyik pillanatban megadhatná magát. Morrancs tehát már a kora délelőtti órákban hangos dudálásra ébredhet, már ha alszik egyáltalán. Nem küldtem neki baglyot, láttam, hogy úgy sem kapná meg időben a vihar miatt, s hiába derült éppen az ég, ez egy szempillantás alatt fordulhat. A terv azonban nem változik. Összeszedem az egyetlen igazán jó dolgokat a Roxfortból, a Walpurgis Lovagjai egyesülnek lobogójuk, illetve a lakókocsi fedele alatt, és elmegyünk a tengerpartra, hogy megemlékezzünk elhullott bajtársainkról az RBF vizsgán. Apám noszogatására kiszállok az anyósülésről, és amíg ő rágyújt egy szivarra, én az ismert cím ismeretlen bejáratához lépdelek, kezemmel rongyosnak tűnő, de szerintem pont megfelelő, ezer színben tündöklő szoknyám szélét markolászva, és bekopogok, becsengetek, míg egy felnőtt képviselő, vagy Morci maga ki nem lép onnan. Tudom, hogy csak ő is örülni fog, ha végre megszabadul a szülőjétől. Legalább egy pár napra. - Csókolom, Morgi kijöhet játszani? – kérdezem. Bemutatkozás nuku, de már biztosan eleget hallott rólam a rokonság, meg aztán láttak is már az évek során. Hajam a szokásos szénaboglya, éppen csak a talárom cseréltem le millió ékszerre és színes kendőre.
Csendes, nyugodt reggel, távoli madárcsicsergéssel az épp a telkünkön túli egy-két fa felől, legalábbis a dudálásig. -Anyád!- jegyzem meg, leginkább a tükörnek, a hirtelen és éles hangra megriadva. A megriadás még oké lenne, csak ahogy összerezzenek rá, a fésűn is rántok egyet, és érzem, ahogy a kóccsomó, amit szétügyeskedni próbáltam volna, így magával viszi búcsúzóul annyival több szál hajamat. A fésűt leteszem, és az ablakhoz megyek. -'Szom van már?- nézek ki az út felőli ablakon, de felismerve a kocsit, pláne az utána kötött lakókocsit, a továbbiakban megbocsájtok. -Kimegyek én!- kiabálok bele a lakásba, ahogy lecsörtetek a lépcsőn. Akármerre van épp Anya a házban, nem kell fáradnia vele, úgyis értem jött a felmentősereg. Érdekes, hogy mennyire nem kötődök ehhez a helyhez, és lépek le innen kitörő lelkesedéssel minden adódó alkalommal, faszályos kis házikó pedig, ha nem itt laknék, még tetszene is. De az életem közelebbi felét itt éltem le, abból a bő nyolc évből a kellemes emlékeim nem ide tartoznak, inkább a Roxfortba a másik három pupákkal. Értékelem én az épphogy határ szépségét, csak ez annyira nem fog azért, hogy maradni akarjak, ha van jobb lehetőség is. Akkor költöztünk ki ide... szóval mondjuk úgy, hogy Apa után költöztünk kiljebb, egy kisebb házba, távolabb a mugliktól, kábé csak annyira a városon kívül, hogy már inkább számít városon kívülnek, mint a külváros szélének. Egyszerű kis telek egyszerű kis házikóval, egy forgalmatlanabb országút mellett. Kerítés sincs, bőven elég, hogy aki mugli vagy illetéktelen, nem tud idetalálni. Nem is kell több igazából, Anya úgyis behopporál a bájitalboltba munkanapokon, én meg itthon se vagyok úgyse az év nagyrészében. Ha kijártam a Roxfortot két év múlva, akkor meg úgyis megyek majd a magam útjára, talán még a Szigetekről is a rákba el. Nincs szükségem a minden szarra, ami itt történik. -Morgi be van zárva a szobájába, mert szép szóval nem lehet már hatni rá, hogy ne szarjon magasról mindenre, ami korlátozná. Jó a hajad- nyitok ajtót Sillbillynek, szemmel láthatóan nem a szobámba zártan. Tessék, az ő stílusához jól megy a szénakazal. Egyszer régebben akartam művészkedni valamit a hajából, nem egy-két fog, nyélből tört bele a fésű. Azóta a Szent Kazlat még én is tiszteletben tartom. -Na ne állj ott mint egy faszent, kerülj beljebb bátran. Érezze magát otthon nyugodtan, akkor legalább egyvalakiről elmondható lesz. Nem idegen már itt annyira. Az öt év ismeretségünk alatt mind a négyen jártunk már nálam is, mondjuk itt kevesebb időt töltöttünk, mint például Trelóék mozgó, kacsalábon forgó palettájában. Négy egyre nagyobb nyominak azért nincs annyi hely itt több napokat maradásra, meg ha lenne, se feltétlen lelkesednék az ötletért. Olyan szinten, hogy van egy tértágított nyári táskám, ami egyben csak akkor nem állandó lakhelye az évszakra vonatkozó ruháimnak, ha épp mosásban vannak, meg még néhány hasznos holmi is állandósítva van benne: ha több napra akarok kimozdulni, csak ezt-azt kell még összeszednem, és meg nem állít senki.
I solemnly swear
I am up to no good
Sybill Trelawney
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Juno Temple
»
»Csüt. 20 Júl. - 10:31
Végre itt a nyár!
Nyilván nem az első alkalom, hogy Morrancsék házában járok, és valószínű, utolsónak sem mondható, mégis, mindannyiszor, mikor itt vagyok, csupán feszengek az idegen környezettől. Pedig olyan életmódot követek, mely szerint ennek nem kéne előfordulnia, elvégre a lakókocsival sohasem parkolunk egy helyen egy hétnél tovább. Mégis, csak a díszlet változik, a környezet megtartja ugyanazt a sajátosságát, ami miatt otthonosan érzem magam benne. Még a roxforti ágyam is szétcicomáztam nyolc-tíz rojtos, színes párnával, díszes takaróval, mintás kendővel, szobatársaim nagy örömére pedig gyakorta füstölőt is égetek, hogy visszahozzak valamit a meghitt otthon illatából. Ruháim mindegyikét teljesen átitatta az ópiumutánzat szaga, amitől a kastély házimanói legnagyobb erőlködésük ellenére sem tudtak megszabadulni. Így tehát Cinege házát meglehetősen unalmasnak tartok, ahol minden bizonnyal nem sokmindent lehet csinálni. Sajnálom is érte barátnőmet, elvégre nem lehet egyszerű neki ebben a környezetben felnőni. Soha semmi szórakozás... Még szerencse, a felmentősereg megérkezett. - Miért, mi a baj vele? –kérdezek tovább, ahogyan hajszálaim végét ujjaim közé fonom, hogy megnézegessem a töredezett részeit magamnak. Ha épp nagyon unatkozok, azokat szoktam tépkedni. Mások persze azt gondolják, tudatomon kívül vagyok, pedig igazából nagyon is jól tudom, mi zajlik körülöttem. Gyakori célpontja vagyok gúnyos megjegyzéseknek a hajamat illetően, és még Morgancs is hiába próbálkozott a hajegyenesítő kúrákkal, egyszerűen semmi sem hatott. - Ahogy sejtettem. Sajnos a szobafogságod nem lesz elegendő büntetés, a roxmortsi kimenődet is megvonja majd édesanyád, mert nem tartod be a kérését, és eljössz velem a tengerpartra nyaralni. Amúgy akartam baglyot küldeni, de a vihar miatt végül nem engedtem útnak. – csicsergem, miközben betessékelem magam a konyhába. Kopogó szemekkel pillantok rá valamelyik gyümölcsre, a reggelivel eddig még nem foglalkoztam, de illedelmes vendég vagyok, megvárom, míg megkínál egy őszibarackkal. Úgyis meg fog. - Te pedig pakolj, cuccolj. Megyünk. Láttam, hogy meglátogatjuk Dandant az akarata ellenére a mugliknál, aztán elmegyünk a tengerpartra. Spanyolországba. Pisztrángnak sem árt a környezetváltozás, bár nem tudom, eddig miért nem ölték meg, amiért velünk barátkozik. Nincs sok neki hátra, ki kell használnunk az együtt tölthető időt. Épp, mint neked anyukáddal. Tényleg, anyukád merre van? Köszönhetek neki? – ülök le az egyik székre, s szemezek tovább azzal a pár őszibarackkal. Nem mintha nekünk nem lenne konyhánk, de utazás közben nem olyan kellemes ám gyümölcsöt hámozni.
-Mit baj? Mondom jó. Megküzdhetek vele negyvenkilencszer ha akarod, de a te stílusodba beleillik ez. Ha mondjuk nekem lenne ilyen állapotban a hajam, csábító ötlet lenne, hogy ahogy van, letolom kopaszra, és majd rendezett lesz megint, amint újranő. De az én vagyok. Hát na, a tökéletesség sincs ingyen azért. -Hol látsz te itt vihart, angyalbögyörő? Tudom, a fejedben- terelem be Trelót, mielőtt bejön annyi nyári meleg mellettem, hogy behal az a hűtőbűbáj, amitől ilyen jó idő van idebent. Napok óta felhőt se látni, ha lesz is vihar itt - nem úgy néz ki, hogy túl hamar - az nem gátolta volna azt a baglyot, talán még visszafele menet se. Néha olyan komolyan tudja előadni magát Syb, hogy még engem is elbizonytalanít. Csak nálam is jobb pókerarccal fűzi tovább a szavaimat, vagy tényleg jósolt valamit az egyébként kamuzásom alapján? Szerintem már Anya is rég beletörődött, hogy szabad vagyok, mint a jómadár, vagy legalábbis abba, hogy úgyse tudna rám büntetéssel hatni, ha zavarja is. Közben bevesszük magunkat a konyhába, pontosabban abba a helyiségbe, ami főként a konyha és ebédlő szerepeket tölti be, de valamennyire nappali is. Ez utóbbi területre, de mondjuk használatra is a legkisebb részt teszi ki az egészből. Ha elfogulatlan próbálok lenni, egész otthonos ez a házikó, viszont nagyon látszik, hogy nem arra épült, hogy egy nagyobb család lakjon benne. Idelent van ez a háromfunkciós csoda, a fürdőszoba, meg Anya szobája és bájitalműhelye, étrelemszerűen plusz az előszoba, a nemegész emeleten meg van az én szobám, meg egy üres, amit néhanapján oda tudunk adni látogató rokonnak, tehát szinte teljesen használatlan. -Hagyd ezt a szendeszüzet, Bill, tedd magadévá, amelyik tetszik- legyintek a gyümölcsöstál felé, amit olyan sóvárogva szugerál. -Érezd magad otthon helyettem is. De ha már arra jár a kezem, elveszek egy barackot én is. 'Szom fog vesződni a hámozásával, csak ledörzsölgetem, és beleharapok. Aztán realizálva, mi volt az ötlet hibája, előrehajolok gyorsan, és szívok, nehogy lecsöpögjem magam a levével. -Ha itt nincs, akkor a boszorkánykonyhában lesz- válaszolok, ahogy sikerült megelőznöm a tragédiát, és elkerülni egy átöltözés szükségét, Syb már így is türelmetlenkedik. Közben mutatom neki az utat, átvágva az előszobán a szemben lévő ajtóhoz. Ha már lelépek, köszönnöm azért nekem is illene. Bekopogok, de ez inkább csak előrejelzés, a következő mozdulatom már megy is a kilincsért. -Jóéjt!- nyitok be, aztán a nyitott ajtó élének támaszkodok neki, hogy Syb is elférjen mellettem. Kopog párat a kés Anya kezében, ahogy folytat vagy befejez még valami műveletet, mielőtt erre tudna fordulni. -Neked is jó reggelt kicsim. Ki jött?- kérdezi, még háttal nekünk. -Trelóék. Átmegyek hozzájuk egy időre, ha nem gond.- Vagy ha gond. Nem hallatszik, de tudom, hogy ott van az az elfojtott sóhaj, mielőtt mosolyogva erre fordulna. Talán a válla mozgásából. Nem csinálna műsort, főleg így, hogy vendég is van. Majd ha előkerültem. Mindig ez van, akkor se mond nemet, ha baja van az aktuális dologgal, aztán majd mehet a hisztiváltó meg csapkodás, ha hazajöttem. És ahogy jósoltam, a készülő bájitalt rábízza még az önkeverő üstre, és már mosolyog, ahogy felénk fordul, mint ha senkivel semmi gond nem lenne. -Értem. Szia, Sybill.
I solemnly swear
I am up to no good
Sybill Trelawney
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Juno Temple
»
»Szer. 15 Nov. - 17:30
Végre itt a nyár!
A hajpiszkálásból és a gyümölcsök szuggerálásából felnézek barátnőmre, sértődötten tekintek rá, ahogyan a jó időt emlegeti, mintha minimum istenkáromlást követett volna el. Hogy meri kétségbe vonni a képességeim?! Ha azt mondom, vihar lesz, vihar lesz. Nem ez az első, a barátaim is viccet csinálnak belőlem, nem igazán értenek meg, de a szenvedésem várható következménye volt annak, hogy végül magántanulás helyett a hagyományos iskolába kerültem. Ha csak a hajam miatt cikiznek, az általában lepattan rólam, de Morci azért tisztelhetné a munkásságomat és a képességeimet annyira, hogy nem kezeli nevetség tárgyaként. Legalább ő. A vérig sértett tekintet meglágyul, mihelyst az egyik lédús őszibarackért nyúlok. Azt választom, amelyik egy picit össze lett nyomva a többi súlya miatt, a tökéletlensége miatt szimpatikusabb, különben az íze is jobb így, hogy többet szenvedett. Magamhoz veszem a gyümölcsöt, zsebemből pedig a svájci bicskát, amit még az utazásaink során találtam egy kihalt tisztáson, ahol egyszer leparkoltunk, még azokból az időkből, amikor anya még élt. - Tudtam, hogy meg fogsz kínálni. – üres hangszínnel válaszolom, mindeközben pedig megkezdem a gyümölcs hámozását is. Alaposan belemerülök, a monoton tevékenységekben könnyen elrévedek, ezáltal közelebb kerülök a gondolataimhoz, ezáltal magához az Egyetemes Elmémhez, a Felsőbb Tudatomhoz, ami végül látomások, ómenek, megérzések, sugallatok és üzenetek formájában kommunikál velem. - Ezért nem kapkodtam vele. Mindennek eljön a maga ideje, hisz csak két dolog biztos. A halál, és a változás. – felszeletelem a meghámozott gyümölcsöt, hogy megszabaduljak a magvától. Apa szerint gyógyít egy csomó betegséget, például a rákot is, így elrakom azt későbbre, biztosan jó lesz az még későbbre, majd ha kiszárítjuk. Spanyolországban pedig általában elég meleg van, szóval lesz rá lehetőségünk. - Csókolom, Mrs. Walsh. Hogy tetszik lenni? – köszönök rá. Öreg vagyok már az ilyen köszönéshez, de nagyon fiatal voltam, amikor először találkoztam vele. Megszokás. - Egyébként legyen óvatos azzal az alakkal. Szépet ígér önnek, de minden szava csak cukorba mártott keserűség, amit az óvatlan könnyen lenyel. Nagyon szép a fülbevalója, hol tetszett venni? – érdeklődöm Morci muttinál cseverésző hangon. Lehet, hogy Korginak ideje lenne pakolnia, ha nem akarja, az anyjának olyat mondjak a jövőjéről, amit nem akar hallani.
Belevigyorgok a barackba. Na igen, ha a leghétköznapibb dolgokból is, mint egy barack kivétele a tálból, mély értelmű elvi kérdést kell csinálni, Billben bármikor bízhatunk. Legalábbis őt ismerve minden bizonnyal ideológia rejlik amögött, hogy a macerás utat választja, és a kupac legaljáról ás elő egyet. Nem én fogom valaha megérteni, miért jó ennyit szarozni valamivel, de őt így szeretjük. -Ismersz. Occam borotvája. Oké, lehet, hogy tényleg valami nagy kozmikus összeesküvés útján tegnap olvasta ki a zuhany alatt a vízcseppek sorrendjéből, hogy ma barackkal fogom kínálni, és ma már ennek tudatában érkezett, esetleg direkt időzítette mára az érkezést aszerint, hogy ha eltalálja a megfelelő napot, nem csak nyaralni megyünk, de még gyümölcsöt is ehet. De ismerjük egymást mennyi, öt éve? Mégtöbb? De tudja, hogy ha geci is vagyok, kibebaszott seggfej a barátaimmal azért nem, megkínálom, ha látom, hogy mennyire ácsingózik egyért. Nevezzenek szkeptikusnak, de egyszerű kézenfekvő magyarázat, nem előfeltétele mindenféle nyakatekert körülmény. -Köszönöm, Sybill, megvagyunk- válaszol Anya királyi többesben, vagy az én nevemben is. -Felétek mi újság? -Apropó, mindjárt jövök, Bill- veszem a lapot, amivel vagy engem próbál diszkréten sürgetni, vagy tényleg csak segítő szándékkal áll közel a bili felrúgásához, ha Anya valamit túl érzékenyen vesz. Nyáron mégszarabb időtöltés a rinyát hallgatni, mert még hova menekülni se lehet annyira, mint amikor nincs ilyen dögség. Úgyhogy inkább fel is trappolok a szobámba, belerúgok kettőt a nyári táskámba, hogy előugorjon belőle a vállfatartó keret, és végignézem, minden menetkész-e. Ruhák csek. Neszeszer csek. Másik neszeszer is csek. Fésű! Felkapom az asztalról, és csak flegmán bedobom a táskába. Fürdőruha. Kockák, lapok és szabálykönyvek. Nagyjából összepakolva szokott várni, úgyhogy inkább visszagyömöszölöm a tágított terébe a vállmagas ruhaállványt, rálépek a keresztrúdra, hogy ne akarjon megint előugrani, ameddig behúzom a táskát, aztán reménykedek, hogy semmi fontosat, jobb esetben semmit nem hagyok itthon. Na már csak ilyen seggnehéz ne lenne, miközben leszenvedem a lépcsőn. Majd jövő ilyenkorra megtanítom már magától caplatni utánam. -Én megvagyok, mehetünk!- kiabálom be a lépcső aljából, még először kifújom magam, mielőtt bármerre továbbmegyek.
Kezdőlap
