Deena & Rachel

Csapnivaló anya vagyok, ehhez kétség sem férhet. Mikor George kezét aggodalmakkal telve elengedtem az iskola kapujánál, még azt hittem, most egy új korszak köszönt be, s hogy majd minden reggel lesem, a bagoly a helyén van-e, mikor jönnek levelek, hogy majd üres délutánjaimon aprósöteményeket sütök és elhalmozom őket, sőt, ha beáll a fagy, megkérem Rachelt, hogy tanítson meg engem is olyan helyes színes sálakat kötni. Aztán két hét így is telt, de a sütemények hamar kimaradtak, aztán a hosszúra nyúlt éjszakák után már délután is alig tudtam felkelni. Seymour gyűjtötte be a leveleket, ő is válaszolt rájuk nagy buzgalommal, néha elfelejtett nekem szólni. De ott volt a naptáramban, pirossal bekarikázva, ott lógott az irodába a fejem felett, és ott volt a kesztyű és a sál, amit Rachel helyettem befejezett Georgenak és Kingsleynek, de végül sohasem kapták meg, mert én még az irodába is elfelejtettem bemenni, olyan megszállottan kerestem Greybacket, aztán az áruló vérfarkasokat, mintha más gyermeke fontosabb lett volna a sajátjaimnál. Mert vigyáz rájuk az iskola, és Seymour néhol dorgáló de kedves szavai, mikor aggodalmas kérdéseket tűz a level aljára az én nevemben.  
Az is meglepetésként ért, amikor a téli szünet elején betoppantak a házba. Én meg a bűntudat miatt le sem tudtam hunyni a szememet, ott őriztem az álmukat az ágyuk felett, míg végül az ünnep utolsó éjszakáján újra elszólított a kötelesség.
A köldökömnél érzett rántás szokatlanul erős, az örvény mintha elnyelni készülne, úgy érkezem, mintha attól féltem volna, hogy sohasem érnek a lábaim szilárd talajt. Bizonytalanul tántorgok felfele az alkonyatba borult dombon, a fehérre festett kerítés mentén, kétszer is erőt gyűjtve, hogy ne álljak meg, ne roggyak össze, míg el nem érem a kaput. Díszfogadtatásra azonban nem számítottam, a csemeték mellett térdeplő háziasszony és a a nálam most biztosan sokkal okosabb kandúr kíváncsian méregetik a hivatlan vendéget. Pedig nem először rontok be csak úgy, bejelentkezés nélkül. Erőt meríteni, összeszedni magam, mielőtt hazatérnék és a férjem vagy a gyermekeim előtt mutatkoznék. Most azonban sokkal kétségbeejtőbb a helyzet, a világoskék taláron átüt a vér, én meg alig állok a lábamon. Benyitok a kapun, aztán sértetlen kezemmmel Rachel vállába kapaszkodom és egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem.
- Szükségem van rád. így nem mehetek haza – kérlelően nézek a szemébe, ujjaim görcsösen kapaszkodnak a téli köpenyébe. - Azt hiszem, a reflexeim már nem  a régiek. - jegyzem meg keserűen. Még egy erőltett mosolyt is tűzök szavaim mellé, mintha az elegendő magyarázat lenne mindenre.

Eszem ágában sem volt azt mondani, hogy ez karcolás, mert hát elég egyértelmű, a vak is láthatja. Arról, hogy mennyire mély, még én sem tudnék nyilatkozni, úgyhogy azt teszem, amihez a legkevésbé értek, mégis olyan sokszor folyamodok hozzá: rá támaszkodok és hagyom, hogy vezessen, be a házba. Homlokomon patakokban csurog a verejték, a vörös sál rohamos tempóban válik sötétebb tónusúvá és engem elfog a bűntudat, hogy annak minden bizonnyal más rendeltetése volt.
- Nem csak egy karcolás – árulok el minden információt, ami a bírtokomban van, tehát nem túl sokat, sőt, nem is biztos, hogy túl nagy segítségére vagyok, pedig ha most, hát biztos szükség van az együttműködésemre.
A seb minden egyes mozdulatra szétnyílik, majd összezáródik, és ezt nem is látom a sálon keresztül, de érzem, nagyon is, ahogy a fájdalom végigcikázik a testemen. Eddig volt bennem egy nagy adag adrenalin, de most, hogy Rachel kezei között vagyok, önkéntelenül is elhagyom magam. Fájdalmasan elfintorodok a kérdésére, de csak akkor méltatom válaszra, amikor már bent vagyunk a biztonságot nyújtó, mindig bejgli illatú konyhában, és én ahelyett, hogy megszokott helyemre telepednék a konyhapulton, csak lerogyok az első székre, amit találok.
- A minisztérium nem küld engem sehova, legfeljebb kávézni és papírokat pecsételni az alagsorba. Nyilván magánakció volt. De milyen ostoba magánakció – egy pilanatra hagyom, hogy az emlékek megtöltség a fejemet, visszarepítsenek abba a skóciai kis faluba, ahol a lélekszám a 140-et is alig haladja meg, s ahol a lakosság egy jó része habár mugli, nagyon is tudnak a varázsvilág ügyes bajos dolgairól. Valamiért jó pár vérfarkas azt gondolta, hogy ez egy tökéletes menedékhely. A minisztérium mikor lecsapott rájuk, nem volt ezen a véleményen.
- Annyira ostoba, hogy nem tudok mást tenni, csak szégyenkezni. Mindig olyasvalamibe ütöm az orromat, amibe nem kéne – hangom, mint egy nyafogós kislányé. Ujjaim erőtlenül próbálják kigombolni a taláromat, de sokkal nagyobb erőfeszítést igényel az akció, mint ahogy azt előre gondoltam. Amíg erőlködöm, szép kis kupac gyógynövény kerül elém az asztalra, aztán amikor már majdnem meglennék, ijedten rezzenek össze az emeletről jövő robajra. – Mi volt ez? Van itt valaki? – a lélekerőm szinte a duplájára növekszik, addig ernyedt tagjaim megfeszülnek és kétségbeesett tekintetem Rachelét kutatja. Mintha nem szoktam volna hozzá, hogy a McGonagall házban mindig élet van. Mintha attól félnék, hogy bárki is lebuktathat.