Van az a pillanat amikor madarat lehetne fogatni veled a boldogságtól, de az örömbe üröm jócskán vegyül. Ahogy  a vonatom közeledik Roxfort felé, nos az én boldogságom lassan nem boldogság, sokkal inkább depresszióvá kezd válni az egész helyzet. Sosem hittem volna, hogy álmaim állása valaha az enyém lehet, hogy visszatérhetek azok közé a falak közé ahol egykoron tanulnom kellett, ahol elsajátíthattam azokat a dolgokat amikkel oly büszkévé tettem az apámat, a családomat, de igazából mindig is az apámnak akartam megfelelni, az ő büszkeségére vágytam, azt akartam, hogy boldog legyen. És ehhez képes voltam még férjhez is menni, egy ismeretlen fickóhoz, kit még csak nem is láttam soha életemben. De hát ez nálunk, a mi világunkban, felsőbb körökben, csak így szokás, a szüleink tudják mi a jó nekünk. Vagy... inkább nem is nekünk sokkal inkább a családunknak, habár tudom jól, hogy bíznom kell a szüleim döntésében, hiszen miért is akarnának nekem rosszat? Ami nekem jó, az a családnak is. Huszonhét évesen még fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy bekössék a fejem, ami azt illeti sosem tudtam elképzelni magam családanyaként, feleségként,  nem hinném, hogy jó lennék benne, vagy, hogy az leszek. Mégis most meg kell próbálnom, nem ronthatom el, már az apám kedvéért sem, számít rám. Nem hozhatom szégyenbe azzal, hogy elmenekülök, az egész varázsvilág a Nott családról pletykálna, és legalább nem valami kevert vérűhöz kellett mennem, ő, Cameron, szintén legalább annyira tiszta és nemes karmazsin vér csepeg az ereiben, mint az enyémben. Ez az egyedüli ami nyugtat, ha nem lennék olyan bátor könnyen lehet, hogy most nem Roxfort felé tartanék hanem ellenkező irányba, valahova oda ahol nincs a férjem, elmenekülnék, de számomra a menekülés sosem jelentette a megoldást, csak a gyávák futnak el a problémák, a felelősség alól. Egy Nott nem menekül legyen szó bármiről is, ő szembenéz a nehézségekkel, harcba száll, egy Nott-ra mindent mondhatnak, de azt, hogy gyáva lenne, na azt soha az életben. Tehát eszembe sem jutott, hogy elfussak, inkább szembe nézek  a problémával, és ki tudja... talán idővel egészen más lesz a helyzet, lehet, hogy megkedveljük egymást. Már, ha végre túl jutok a kislányos dacon amit most is érzek, annak következtében, hogy rám akarták, rám is erőltették ezt az egész házasság dolgot. Könnyen felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért is nem vele együtt utazom ide, ha már egyszer egybe keltünk? A válasz nagyon egyszerű, a férjem, még meg kell szoknom, hogy férjemnek kell neveznem valakit, szóval a férjem hagyott pár napot, hogy megemésszem, és gondolom, hogy ő is megeméssze azt, hogy innentől kezdve össze vagyunk kötve. Meg gondolom mindkettőnk le volt sokkolódva, az egész helyzettől, és attól ami azzal járt, így szerencsére egyedül lehettem pár napig. Legszívesebben hátra lévő életemet is egyedül tölteném, de ezt nem tehetem, nem vonulhatok el a világ elől. És nem is áll szándékomban, főleg most nem, hogy megnyertem álmaim állását, sosem vádolhattak azzal, hogy felelősségteljes lennék, vagy olyan életet élnék, mégis mindig arra vágytam, hogy egyszer majd taníthassak. És amint erre lehetőségem nyílt kapva kaptam az alkalmon, végül is, ő is professzor, tehát olyan nagyon rossz ember nem lehet, nem? Aki gyerekekkel foglalkozik, az már csak ilyen. Nem mintha én jó embernek tartanám magam, vagy a családomat, félreértés ne essék, mert ez nem így van. Jó varázslónak, igen, mind a kettőt, de hogy jó emberek lennénk, cöhh. Gőgösek, beképzeltek vagyunk, csak olyanokkal állunk szóba, illetve kapcsolatban akiket valóban arra érdemlegesnek tartunk, ha nem így van már lekezelőek leszünk azonnal. Túl büszkék vagyunk a vezetéknevünkre, és azt hiszem teljes joggal, hiszen a mi vérünk nem korcsult el, tiszta maradt a maga nemességében, ez ritka. A családunkért bármire hajlandóak lennénk, bárkit eladnánk, megölnénk, én név szerint mondjuk az apámat. A cukormázas külső amit láthatnak, a kedveskedő szavak, mint csupán a sziruposság köntösébe bújtatott ördögi belső. A bátyám, Vincent Voldemort lelkes és aktív követője, már hosszú évek óta, felesége, szintén, bár ez egyértelmű azt hiszem, hiszen a feleségnek követnie kell a férjét bármiben és bármiről is legyen szó, ezt úgy illik, erre neveltek minket. Én nem követtem a bátyámat ebben a hitében, számomra inkább a család ami fontos, és értük bármire hajlandó lennék, ha nem így lenne akkor most nem lennék házas, valakivel akinek csupán a nevét tudom semmi mást. Biztos voltam benne, hogy vége azoknak a napoknak, mikor egyedül érezhettem magam, ó nem, bele kell törődnöm, hogy a férjemet boldoggá kell tegyem. Viszont ahhoz előbb le kell győznöm a makacsságomat, a dacomat, és én nagyon makacs tudok lenni, pláne ha valamit a fejembe veszek, ebbe a viccbe is csak apám miatt egyeztem bele, semmi más oka nem volt, és aki más hiszt az nagyobb bolond, mint én aki képes voltam igába hajtani a fejemet.
A vonat lassan begördül a helyére, egy fekete térdig érő szoknya van rajtam, lábszáraimat az őszi szellő ellen test színű harisnya védelmezi, illetve egy fekete magassarkú cipőbe bújtattam lábfejem, felette fehér ing van rajtam, mi a szoknyába ízlésesen betűrve a derekamnál, dekoltázsomnál az első két gomb nincs begombolva, így szabadon látni lehet tejfehér bőröm, nyakamban az apától kapott lánc lóg, végén egy aprócska N- betű csillog. Ezen fekete talár látható, méz színű fürtjeimet laza kontyba fogtam, minek következtében szigorúbb arcot pillanthat meg az aki velem szembe néz. Telt ajkaimon vérvörös rúzs ragyog, nefelejcskék íriszeimet fekete szem ceruzával hangsúlyoztam ki. Ahogy cipelem a vastag bőröndömet mibe pár cuccot sikerült csak bele passzíroznom, a koboldom, Kilyn tipeg utánam lassan, túl lassan ami azt illeti, holnap fogom kezdeni a tanítást, tehát még pár órám lesz, hogy lélekben felkészüljek, na meg a férjemre is. Bizonyára ő is éppen e percben rendezkedhet be, vagy már rég megtette, remélem nem tudja pontosan mikor érkezem, nem akarok csak úgy bele botlani, nem lenne túl szerencsés, nekem, nyilván.
-Kilyn nem tudnád szedni a lábaidat, egy kicsit, nem érek rá egész nap...- sziszegem mérgesen ahogy már a lépcsőn járunk, hallom ahogy szemtelenül vág vissza. Ő megteheti, ő a legjobb barátom, illetve... az egyetlen közeli. Szomorú.
-Na persze, a kisasszonyság szerintem más miatt igyekszik annyira....- liheg, alig kap levegőt, persze, tudom, hogy igaza van, de ha nem fogja be akkor kihajítom az ablakon. Szerencsére vagy levegőt vesz, vagy beszél, olyan gyorsan haladok. Percekkel később fújtatva nyitok be a szobám ajtaján, majdnem orra bukok a küszöbön, amikor megpillantom, hogy nem vagyok egyedül.
-Nem mondták még, hogy nem illik máshoz illetéktelenül belépni? - szólalok meg jeges hangon miután magamhoz térek. Ledobom a bőröndömet az ágyra, majd a manómhoz fordulok.
-Kilyn kérlek keresd meg az igazgatót és szól, hogy megérkeztem,- azzal hallom, hogy el is iszkol, keresztbe font kézzel pillantok végig rajta.
-Talán szeretnél valamit... mert nem igazán érek rá,- majd teszek egy olyan mozdulatot a kézfejemmel, hogy igyekezzen, mert vannak fontosabb dolgaim is.

1097 words • my husband ♥ • emilie

my one and only