Imádom Roxmortsot. Bár itt lakom már egy ideje, ilyenkor, amikor az iskolával és a barátaimmal tölthetem, itt az időmet valamiért sokkal jobban élvezem. Egyedül semmi nem olyan izgalmas, maximum az olvasás. Viszont, most nem éppen azért vagyok itt, hogy elüssem az időmet. Az egész azzal kezdődött, hogy teljesen véletlenül eldurrantottam egy trágyagránátot az egyik folyosón, és Haldbrosen professzor elkapott. Sajnálatos, hogy büntetésül fel kellett sikálnom az egész folyosót, varázslat nélkül, és ezen a hétvégén nem mehettem volna le Roxmortsba. Csakhogy, én nem az a fajta lány vagyok, akinek megmondhatják, hogy hova mehet, és hova nem. Én pedig le akartam menni Roxmortsba, és lássatok, csodát itt is vagyok. A problémám csak az, hogy jelen helyzetben éppen a Három Seprű nevű kocsma egyik kis asztalkája alatt guggolok. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy csupán százötvenhat centisre nőttem, legalább kis helyeken is elférek. A főutcáról menekültem be ide, mert Haldbrosen professzor kiszúrt a tömegben. Nem akarok megint folyosót sikálni, elég volt akkor egyszer, szóval csak punnyadok itt, és imádkozom, hogy ne találjon meg. Emberek beszélgetnek körülöttem, ha apám bejönne, az égi áldás lenne, de bizonyára ő még dolgozik. Meg amúgy is, esélytelen, hogy kihúzna a csávából, hiszen azt vallja, minden hülye a saját kárán tanul, s kezdek rájönni, hogy én bizony, ilyesféle „hülye” lehetek. Legalábbis az asztal alatt bujkáló lány, külső szemlélődők számára, - már ha valaki észrevesz -, bizonyára nem tűnik normálisnak. Kezdek elgémberedni, zsibbadnak a lábaim, mintha hangyák szaladgálnának rajta. Talán, hogyha sikerülne pózt váltanom anélkül, hogy kilógjon valamelyik testrészem, akkor nem lenne semmi gond. Akkor ismét kényelmesen tudnék fél órán keresztül dekkolni. Felemelem az egyik kezem, és megpróbálom áthelyezni a lábamat, de ahelyett, hogy egy új, megfelelő pózt vennék fel, érzem, ahogyan a földön lévő lábam kicsúszik alólam, én pedig egy halk, tompa puffanás és egy apró sikoly keretein belül eldőlök. A fejem koppan a padlón, a hajam az arcomba zuhan. Abban már biztos vagyok, hogy kiestem az asztal biztonságából, de nem merem kinyitni a szemem. Remélem, hogy ha én nem látom őket, akkor ők se látnak.
△ words: 336 △ music: Hello & △ credit: A & K & C & M
I solemnly swear
I am up to no good
Regulus Black
C’est la vie
Mardekár
Hogyha agyafúrt s ravasz vagy
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Francisco Lachowski
»
»Csüt. 29 Okt. - 18:27
Nora & Emma & Alex
Hát te meg mi a frászt művelsz?
Ma úgy döntöttem, hogy ki veszek egy szabadnapot. Azt hiszem, hogy a csapat meg lesz nélkülem egy edzésen. Miért kell nekem minden egyes nap ott lebzselnem? Szeretem a játékot, de azt is, hogy amikor csettintek, az edzők minden kívánságom lesik. Hiszen én vagyok az egyik legjobb játékosuk, és nem szeretnének semmi áron sem elveszíteni. Szóval, fogtam magam és úgy döntöttem, ízületi fájdalmakra fogom a mai lófrálást. Mert azt gondoltam, hogy elnézek egy kicsit Roxmortsba, beülök a régi kocsmákba, összefutok pár emberrel, rajongókkal, ühm, elvégre kinek nem jár ki egy kis pihenés és egy kis elismerés. Elismerés... már persze azoktól az emberektől, akik a mi csapatunknak szurkolnak. Na nem mintha lenne több jobb csapat a környéken, akik a ligába is bejutnak meg minden. Ezért azt hiszem, megtehetem, amit megteszek. Londonból hopponáltam ide, a város szélére. Először felmentem a kedvenc kilátómhoz, ahonnan még az iskolát is jól lehetett látni. Még sulis koromban sokat jártam itt, ha kellett kilógtam csak azért, mert ezzel a gyönyörű látvánnyal és csenddel meg tudtam nyugtatni a lelkem. Mindig. Nem voltam a legnépszerűbb a suliban, sokszor kaptam a nyakamba a hülyeséget, de a végére egész szép hierarchia alakult ki, majd végül már a többiek is felnőttek. A hetedik évemre minden nyugis lett. Aztán meg elhatároztam, hogy mivel szeretnék foglalkozni és szinte éjjel nappal a suli kviddicspályáján lógtam, gyakoroltam és gyakoroltam. Az eredménye megvolt, hiszen mindig mi nyertük a meccseket, az az év hozta a házunknak a legtöbb pontot. Az utolsó meccsem volt a sorsdöntő. Akkor néztek meg szponzorok, majd ajánlották fel a helyet a csapatban, ahol most is játszom. Azóta ível fel a csapatunk karrierje. Tudom, mire vagyok képes, és ezt soha nem felejtem el. A csodálatos elmélázás után a Három Seprűbe indultam. Az utcán néhányan összesúgtak a hátam mögött, mutogattak rám és mosolyogtak, de nem szóltam semmit, hiszen már megszoktam ezt a rajongást. Csak én is eleresztettem egy halvány, csábos mosolyt, és az ajtót kinyitva beléptem régi kedvenc kocsmámban. Zsebre tett kézzel vonultam végig a sorokon, amikor hirtelen a lábam elé puffant egy lány. Megtorpantam. Leguggoltam mellé. -Nem akarsz felkelni? Ez elég kínos. Mindenki téged néz. Mit csinálsz egyébként? - Vontam fel a szemöldökömet és nyújtottam a kezemet a lánynak. Ha elfogadja felsegítem, ha nem, akkor pedig nem. Akkor felállok egyedül, és várom, hogy ő is feltápászkodjon. Ha már majdnem megtapostam, akkor úgy érzem, hogy meg kell várnom még felkel. Biztos amit biztos.
Kezdőlap
| Ruha | 
