I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Cara Delevingne
| » » Hétf. 23 Ápr. - 20:49 | | Nina Dolohov Gyermekkorban... akkor boldog az ember. Azt hiszi, elvarázsolt helyen él. Aztán felnövünk, és megszakad a szívünk. Becenév: Viccelsz? Kor: 15 Származás: Fénylő arany Lojalitás: Voldemort szimpatizáns, némi ellenérzéssel Képesség: Látó Csoport: Hugrabug Play by: Camren Bicondova Karakter típus: Megtalált canon-szerű saját A kinti fény belopta magát széltől lengedező függönyünk szoknyája alá. Áttetsző tündéri pompában lengett, apró rostáin áteresztette a bágyadt légáramlatot. Kintről artikulátlan mormolásnak hallatszott fojtott, női nyögése, de közelebb szállva hallottam, hogy káromkodik. Széthajigált ruháit hevesen kapkodta magához, durván behajította egy míves, drága utazóládába. Fa és komótosat koppant, ahogy megemelte. Ernyedt férihang intézett hozzá utolsó, keresetlen szavakat. Magas sarkú, polírozott cipőjét durván belerúgja a ládába, nem csak koppant, de fájt. Nekem fájt, én voltam a láda. Anyám mindig azt mondta, hagyjam, hogy a férfiak kiszolgáljanak. Hamar meggyőzött, hogy hercegnő vagyok egy olyan társadalomban, amely csak nekem engedelmeskedik. Sosem fájt, ha fésült, minden gubancot eltüntetett anélkül, hogy pálcát emelt volna. Bemutatta a púdert és pamacsot hozzá, amivel apró foltokban fel lehetett kenni. Órákat töltött azzal, hogy ruhámat babrálta, miközben nőiségről mesélt. Elhittem, majd megkaphatok bárkit, de fontos, hogy mindez maradjon családban, nem gondoltam, hogy lehetek valaha Antoninon kívül szerelmes másba. Anyám tudta ezt egyedül. Ő volt minden finom kellem, lágy odaadás, szemembe hintett varázspor és finom szépség, amit Svetlana örökölt, de neki elhittem én vagyok a szebb. Elfutott az álmai után és megtanította, hogy mindig azok elől rohanjak. Bezárta az ajtókat, nekimentem, koppant a fejem. Elszakítottam az aranyos ruhácskát és leszoktam a becézésekről. Szavakat használtam, amiket helytelenített. Minden otthagyott kincsét én loptam el és rejtegettem, hogy Svetlanának ne maradjon semmi. Csak ő volt nekem és teljesen az enyém. A finom illat, puha selyemkéz, mely sosem fogott durvát, az egyetlen, aki tudta fésülni gubancaimat. Aki magas sarkokon kopogva illegte ki magát a végleg becsapott ajtón.
Nyiffogott a széke, mintha fájlalná, hogy helyezkedik benne. Sokat mesélt arról milyen mereven ül benne máskor. Pennák sercegtek fürge ujjai közt, újszaga volt a papírnak. Frissen gyilkolt fa. Rendezett asztalán meg sem rezzent a teli tintatartó. Mégis máshol járt, egy nőre gondolt. Tudtam ezt, amikor hagyta, hogy gazdag és drága szivarja hamut pöttyözzön a papírra. Égetett. Én voltam a papír. Csendes távolságtartással, összevont szemöldökkel néztem, ahogy dolgozik. Apám sosem tett felesleges mozdulatokat. Gyűlöltem, hogy a papírok jobban érdeklik nálam, hogy közük van a politikához, amit én nem ismerek és értek. Örök mókuskerék felhívni a figyelmét, ugrándozni előtte, lásson! Csupa dac forrong torkomon, hisztis komplexusok, hogy elnyerjem magamnak. Svetlanát szereti jobban, közös nyelvet beszélnek „párszaszót” nem érti az emberit, hogy „apa” és „ragyogok neked” magas hegytetőkön nyíló virág vagyok, szakíts le. Aztán meg is ehetsz.
Hosszú szőke haját tökéletessé csillantotta szerelmese a napsugár. Hideg arcát plátói áhítattal nyaldosta. Alabástromszobor, márványarc, tökéletes. Haja finoman libbent amikor észrevette benne a koszt. Lustán ragadta meg, nem érdekelte, két ujja közé csíptette. Tavaszi szösz, egy virágzó fa elhagyott darabkája. Nemtörődöm hajította el. Kihasználta a szél, csak reptette, én voltam a haját koszoló szösz Svetlana kifogástalansága olyan, mint egy mindig nyílt, folytonosan vérző seb. Apám klónja, politikai észkombájn, tökéletes testvér. Azt hiszi majd őt átveszi anyám helyét, kezelni tud, mindenre képes és azonnal megoldja a problémákat. Dolohovok mintaképe, szépség eleven szobra. Gyűlölöm, hogy sosem kócos, nem alussza el az arcát, saját magától nőies, nem azért mert anya tanította rá. Mint egy szobor, de nem dől fel, ha piszkálják, betonba öntötték, állja a vihart, de nem őrzi a meleget csak csodálod, nem érzed és nem érez.
Ujját végigkarcolja a borospohár tompa felületén. Lazán, fiúsan szétterpesztett lábakkal, arcán fanyar, döglesztő mosollyal. Körülötte kering Cveta, mint egy kisbolygó, amit ki kéne lőni. Én akarok Antonin húga lenni, jegyese, nadrágja, ami szűken feszül rajta, erezet, mely kidudorodik, ha keze megfeszül, hetyke szempillái, gúnyra rángó dús ajka. Némán, elhagyottan gördülök végig poharán, mert beleivott a borba, de egy csepp, az én cseppem, érintetlenül szánkázott le a hideg üvegen. Sokáig azt hittem én leszek Antonin felesége. Teljesen önmagam voltam a közelében, vadóc, merész, úgy tettem, mintha szavaira figyelnék, nem pedig minden jelentéktelen rezdülésére, a rózsaszín ködre. Cvetát nem tudtam kitúrni, sem a nőit, nőt, azt a nőt és mára már csak óvatosan reszketek meg, ha közel jön, csakazért is piszkálva, törve orra alá a borsokat, imádom, ha tüsszög.
Járj mindig kecsesen, lopakodj, ne hallják. Halk légy, mint az árnyék, sejtető látomás. Szeresd a tejet nagyon, lassan egyél, igyál. Minden íz ajándék, élvezni kell a savanyút, keserűt, sósat, édeset. Fürgének lenni, a fákra gyorsan felmászni, székek tetejére pattanni, hirtelen ugrani, gömbölyödni össze szűk helyeken. Reflexek.
Meg kell kóstolni mindent, mert senki nem tudja milyen íze van a teának igazából, tej nélkül. Ha a csoki úgy olvad el szádban, hogy csak az utolsó pillanatban zárod össze. A lakomák nem azért vannak, hogy zabálj, miért ne orgiázhatnál órákig? A létezés értelme az élvezet.
Megfogni mindent, ami puha, mint egy golymók. Az emberek alulértékelik őket. Belefeküdni a virágágyásba, földbe, iszapba. Vízben lengni, sellőnek képzelni magad és meg is nézni őket, milyen tapintású az uszony? Egy sárkány érdes pikkelye? A tűz milyen távban éget? Milyen érzés fél óráig pörögni, beleülni egy mugli körhintába? Repülni ellenszélben, úszni cunamiban, megfogni egy babakutyát, frissen nyírt sörtehajat?
Hallani a csendet jó, vagy ha énekelnek. A madárcsicsergés kikapcsol, a sikoltás bekapcsol, nincs borzongatóbb a villámdörejnél. Ha eső szitál, tűz pattog, zuhatag omlik kitartó kövekre. Lódobogás messziről, egyre közeledve. Fiúhang, férfi bariton. Belebújni egy megnyugtató basszusba.
Látni ami el van rejtve, távolba néző macskaszemekkel. Nagyítólencsén vizsgálgatni egy bogarat, beszökni a fiúmosdóba és a prefektusiba, mert ők fiziológiailag mások. Mi van a Dementorok csuklyája alatt? Hogyan mozog apám karján a tekergő sötét jegy? Milyen hosszú Svetlana haja? Mennyire szőke Cveta? Antonin meztelen!
- Lábnyomokat hagyunk a homokban – néztem rá vidáman, de azért igyekeztem kis lenézéssel, mert nem bízhatott bennem ilyen könnyen. - Soha többé nem térünk vissza Kirley Mccormack. Gondold át még egyszer, nem fogom egész úton a rinyálásod hallgatni, hogy hiányzik a mamád. Lefogadom a wc-n is ilyen képet vág, ha szorulása van. - Sokat mászunk majd fára és bírnod kell az iramot – kezdem, de felszegi fejét és jólfésültsége ellenére, hogy semmi vagány nincs benne, töpreng és fél, helyes. - Bámulhatod út közben a seggem – próbálok neki kedvet csinálni, még kezem is kinyújtom felé, hogy ösztökéljem. A tenger fújtatva dagályozik, kiömlik egészen meztelen lábujjunkig. Éppen csak érinti, aztán visszahúzódik, mint egy bizonytalan kérő. - Minek hagyunk lábnyomokat a parton, ha a víz úgyis elmossa? – kérdezi és ebben a pillanatban nagyon hasonlít apámra. Akadékos, megfontolt, idegesítően józan. Cseppet sem ért a metaforákhoz. - Úgy tűnünk el mint két, halovány nyom a homokban. Elsodródunk az erős természettel. Sosem találnak ránk. Azt mondtad te is ezt akarod, nem hiszem, hogy egyedül a hátsóm motivál – ráncolom össze szemöldököm makrancos-lenézően. A következő, amit a képébe vágok, hogy gyáva, minden fiúnak sérti az egóját, addig gyötröm, míg dönt, vállalja a felfedezést, barlangokban alszik, hagyja, hogy a szülei megőrüljenek aggodalmukban, vagy könnyes búcsút veszünk. Sírni fog és gyenge lesz. Én elszököm, őt itt marad. A part mentén indulok vándorútra, aztán amint eltűnök az egyik tetemes szikla mögött, ami jól takar, az én könnyeim is elerednek. De azt nem látja senki, a hangokat elnyeli majd a zúgó tenger. Teszek egy lépést beljebb, bokáig elmerülök. A szél felkerekedik, vadabbá borzolja a felém igyekvő hullámokat. Érzem, hogy mellkasom a vízszinttel emelkedik, tüdőm megtelik sós levegővel, ahogy zsigereim remélt kalandok izgatják. Szemem kitágul és elejtem a valóság fonalát. Váratlanul tör rám, hirtelen, furcsa helyzetekben. Ha felmászom egy fára, felém roham egy csorda megvadult kentaur, amikor keskeny téglafalon egyensúlyozom, vagy titkolva betegségem seprűre pattanok hogy kupát nyerjek a Hugrabugnak. Kicsúszik kezeim közül, mint egy illékony dzsinn farka. Narkoleptikus álom telepszik alélt pilláimra, nem veszem észre, hogyan hullok Kirley karjaiba, szökik ki lábam alól a nedves homok, erősebbek a látomások és kataplexiás rohamok. Kirley puhán fektet egy párnára, összerezzen, ahogy apám szigorú arca ráng felette. Kicsire, magányosra zsugorodik, mintha óvó ujjai is összemennének. A testem tartja a tollas puhaság, nem fáj, amikor én vagyok a párna. Ott tartom magam a felszínen és nem engedem elsüllyedni. Megint nem szöktem el, leettem a ruhám családi fotózás előtt, aztán bemozdultam a képen. Nyelvet nyújtottam, sáros lábbal trappoltam a tiszta nappaliba. Feltettek egy kérdést, de nem emlékeztem a válaszra. Most nem estem csalánosba, ájultam le egyensúlyozás közben a téglafalról, zuhantam seprűről a feneketlen tóba. Kirley elkapott, de te mégis olyan csúnyán nézel rá apa. Azt hiszed alszom, mégis mindent látok ilyenkor, mint láda, papír, szösz, egy csepp a borból, tollal bélelt, puha párna. |
|