Imádom őt cukkolni. Jó, igazából nem csak őt, de őt kifejezetten. Csak kár, hogy legtöbb esetben nem járok túl nagy sikerrel, mivel minimum háromszorosan visszakapok mindent. Talán ezt is szeretem benne, hogy nem hagyja magát. Csak aztán jön a csalódottság, neki meg a büszke, öntelt fej. Most viszont nem ez lett a végeredmény. Nem mondom, hogy nem örülök, ám biztos vagyok abban, hogy van valami a tarsojában. Őt nem lehet ilyen könnyen legyőzni, szóval biztos vagyok benne, hogy most az egyszer, életében először rám hagyta a dolgot. De vajon miért? Talán csak kedves akar lenni. Nem tudhatom. Biztos már nagyon sajnál, amiért ma vagy százszor nyert már. Viszont valamit azért én is nyertem ma este... Mármint ezen a kis apróságon kívül. Méghozzá egy csókot. Tőle. Ez azt hiszem bőven kárpótol mindent amit előtte elveszítettem. Mostmár csak őt nem akarom elveszíteni. Ha tehetném, akkor komolyan nem engedném el többet. Vele mennék bárhová csakhogy mellette maradhassak. Az óráink legnagyobb része egyébként is közös. Bár valószínűleg ez csak egy szép álom marad. Muszáj lesz hamarosan elengednem őt, akármennyire nehezemre esik. De még nem! Most élvezem a pillanatot! - Igen. Azt hittem. - Kissé szégyenlősen vonom meg a vállam, aztán hozzáteszem még a következőket is. - Ja igen... Mert eddig annyi dicséretben volt részem, hogy már nem tudom őket hol tárolni. - Szemforgatás. - Emlékszel? Én vagyok az akitől mindenki retteg... Senki még csak a közelembe sem jön, nemhogy bókoljon. - Felnevetek, már csak azért is, hogy továbbra is a kemény lány látszatát adjam elő, bár ebben a nevetésben volt némi ellenszenv, amiből talán ha nagyon figyel, rájöhet arra, hogy azért nem olyan mindegy ez nekem. Csak nőből vagyok, még ha erős nőből is. Mielőtt még esetleg hosszas sajnálozásba kezdene, úgy döntök megelőzöm azt és persze nem túl erősen, sokkal inkább csak játékosan, de megharapom a nyakát... Egyszer, aztán mégegyszer, majd mégegyszer. Ha már így belefurakodtam, hát miért ne? Aztán egy széles vigyorral az arcomon felpillantok rá. - Úgy döntöttem, megeszlek! - Vigyorgok továbbra is huncutul, majd további szavak nélkül, lopok magamnak egy újabb csókot is tőle.
Hogy ki volt annak a csóknak a nyertese, érdekes és totálisan értelmetlen lenne megvitatni. Vannak olyan dolgok, ahol nem érdemes győztest és vesztest keresni, mert a végén még eljutunk oda, hogy „ki végez előbb”, aztán meg… Jézusom, honnan jönnek nekem ilyen gondolataim? Általában egészen normálisan állok mindenhez, esküszöm, sosincsenek ilyen típusú baromságok az agyhelyemben. Oké, néha-néha, de csak azért, mert egy olyan iskolában vagyok, ahol mindenki kvázi egyenruhát hord. Ha itt nem alakulnak ki érdekes gondolatok az ember fiában, akkor hol máshol? – Halványan rémlik – felelem, és egy kissé bánom már, hogy megszólaltam az imént. Csak lehajtom a fejemet egy kissé, államat az ő fejére támasztom és beszívom a haja illatát. Okos ember vagyok, tudom mikor érdemes kussban maradnom. Nem érdemes belekezdeni abba, hogy talán nyitnia kellene mások felé… Nem, nem is fogok. Viszont van egy ötletem. Még nem körvonalazódott teljesen, de azt hiszem, a segíts magadon, Isten is megsegít elvén alapul. Ahogy a lány először kezdő el harapdálni a nyakamat, halkan, már-már megadóan felnyögök. Hagyom, hogy csinálja, mert furcsa módon jó érzés… Sosem hittem volna, hogy élvezni fogom, ha egyszer valaki megpróbál megenni. Ahogy el is újságolja a terveit, elvigyorodok. – Csak ne nyújts sokáig a szenvedésem – mondom neki. Ahogy megcsókol, én is őt, és közben az egyik kezem a maga útjára indul, lassan, lefelé a derekán. Valószínűleg most fog képen vágni ezért, de nem tudok foglalkozni a következményekkel ebben a szent pillanatban. A közelsége, az illata, a vizes, egymásnak nyomódó testünk kiöli belőlem még a megmaradt józanságot is. Ha ő nem állít meg, gyengéden a fekenére siklik a kezem, és még az előbbinél is közelebb vonom magamhoz.
Legszívesebben oldalba bökném ez a "halványan rémlik" miatt. Évek óta ismer, pontosan tudja, hogy mi a helyzet velem, hogy összesen hány barátom is van, és hány ellenségem. Nem, az ellenséget nem tudja. Azt még én sem tudom egészen pontosan összeszámolni. Nagyon sokan nem szeretnek... Oh, vajon miért? Mondjuk lehet, hogy ez nem is szeretés kérdése, inkább csak félelemé. Meg vannak győződve arról az emberek itt, hogy én bármire képes vagyok. Egy igazi gonosz lélek vagyok. Hahhaha! Még szép! Mi más? Arra soha nem tudnak gondolni, hogy a viselkedésemmel csakis kizárólag saját magamat védem. De talán jobb is így. Nem kell, hogy tudják. - Halványan, mi? - Kérdezek vissza egy gyors szemforgatás kíséretében, majd felteszek már egy olyan kérdést, ami igazság szerint, nagyon régóta foglalkoztat, csak sosem volt megfelelő pillanat ahhoz, hogyrákérdezzek nála. - Igazából sosem értettem te miért döntöttél úgy, hogy a barátom leszel. Na, nem mintha nem örülnék ennek, de nem kellett kényszerítenem téged arra, hogy beszélgess velem, vagy bármi. - Mondjuk így utólag én is látom, hogye ebben egy darab kérdés sem volt, inkább csak észrevételek sorozata, amik engem foglalkoztatnak jelenleg és kíváncsi is vagyok, mit tud erre reagálni. Szóval remélem végre megkapom a válaszom arra, hogy miért nem sz@rt be tőlem, úgy ahogyan a többi diák is tette. Mindenesetre örülök, hogy így történt, hiszen így most itt lehetek a karjai között. Talán soha nem élveztem még semmit ennél jobban. Bár gyanúsan felpillantok rá, mikor keze vándorútra indul, de végül úgy döntök, hogy nem érdekel. Igaz, hogy még soha nem csináltam ilyesmit, de ugye mindent el kell egyszer kezdeni, és ez most egy nagyszerűen tökéletes alkalomnak ígérkezik. Ráadásul azt sem mondhatom, hogy nem élvezem a helyzetet. Nagyon is élvezem! - Hát ezt sajnos nem ígérhetem meg. - Színészkedem is el gyorsan egy szormorú arcot, majd lassan széles mosolyra húzódnak ajkaim. Nem tudom nem észrevenni, hogy milyen reakciókat váltok ki belőle néhány gyengéd harapással, így hülye lennék éppen most megállni. Talán hülye vagyok... Talán nem... De én ezt folytatni akarom. Éppen ezért bújok vissza nyakához, de ezúttal nem harapásokkal borítom el, hanem inkább apró csókokkal, egészen a válláig, majd vissza, aztán kicsit lejjebb is megindulok.
A kijelentésnek álcázott kérdés az első pillanatban meglep. Őszinte leszek, ez történt. Sosem gondolkodtam még el igazán azon, miért barátkoztam össze Rinával az elmúlt években, főleg úgy, hogy a legtöbben azért megtartják a lánytól a biztonságos távolságot. Vonzott egy bizonyos veszélyérzet? Azt hittem, olyasmit tud mutatni, amit amúgy nem tapasztalnék, olyasmibe rángat majd bele, amibe amúgy sosem másznék bele? Szerintem a válasz sokkal… profánabb, és részben sokkal fájdalmasabb is. Már gyerekkoromban a hadászat szerelmese voltam, és az egyik legelső törvény, amit megtanultam az önmagam által levezényelt képzés folyamán az volt, hogy ismerjem föl a potenciált – és aknázzam ki, ha tudom. Ez nem azt jelenti, hogy a barátságunk egyoldalú lett volna. Élvezem a társaságát. A büdös francba is, majdhogynem pucéron ölelgetem a lányt egy medencében… Azt hiszem, ezzel egész biztosan átléptünk néhány olyan szintet, amit pusztán logikai módon sosem tettem volna. De eddig igenis volt bennem egy félelem, hogy mi van, ha csak kihasználom a barátságát, ha valójában – mélyen, legbelül – nem viszonzom azt. Azt hiszem, ezt a félelmet eltemethetem valahova. – Megtanultam felismerni az olyan embereket, akikre szükségem van az életemben – felelem végül, félelmeimet egy kedves, barátságos csomagba pakolva bele. – Őszintén, én azt sem értettem soha, te miért haverkodtál egy meglehetősen unalmas griffendélessel, aki a seprűre ülve is katasztrófát képes okozni… Ahogy meglátom a gyanús pillantást, egy pillanatra megfagy a kezem, és már-már vizionálom az erős, hasító fájdalmas abban a szervemben, ami ma a legnagyobb növekedést mutatta be – amikor azonban nem ellenkezik, folytatom a vándorutat, oda, ahová eredetileg szántam. Nem tudom, mi fog történni, és ez rettenetesen megijeszt, de valahol élvezem is. Sehol máshol nem lennék, mint itt. Amikor azonban csókolni kezdi a nyakam és a vállam vonaláig, már nem foglalkozok ilyesmivel. Nem is nézek magam elé, ahogy megindul előre, gyengéden tolva a lányt magam előtt, és remélem, tud egyszerre hátrálni és nem abbahagyni, amit az előbb csinált. A medence széléhez akarok menni, felültetni őt oda… Időközben pedig a derekán maradt kezem a melltartója csatjához vonul, és ha nem állít meg, ha nem lök el magától, rövid küzdelem után ki is bontom.
Nem tudom, hogy miért, mert igazából soha nem hazudtolnám meg Alastert, én teljes mértékben megbízom benne és tudom, hogy nem verne át. Viszont valamiért nem veszi be a májam, hogy ő másodéves korában már megtanult volna ilyesmit. Persze az sincs kizárva, hogy tényleg így volt. Valószínűleg csak a saját önbizalmam szórakozik velem és nem akarja elhinni, hogy valaki nem gyűlölt és rettegett tőlem, egy aprócska baki miatt, hanem mellém állt és barátkozott velem. Ezt előbb elképzelem, mint azt, hogy Al valami miatt átver. Elvégre itt már nincs mit hazudni. Évek óta barátok vagyunk, most pedig... Most pedig itt ölelgetem meg csókolgatom. Miért lenne szükség bármilyen hazugságra is? Ám mikor ő is visszakérdez, nem tudom leplezni a meglepettségem. Valamiért én úgy hittem, hogy erre a válasz egyértelmű és ezt ő is tudja. Mármint nem azt, hogy egyértelmű, hanem a választ tudja. Úgy tűnik mégsem. Ideje lesz, így néhány év elteltével felvilágosítanom őt. - Hát talán pontosan ezért... - Mosolyodom el. Egyébként van benne valamit. Nem volt hátránya az sem, hogy a kis ügyetlenségével meg tudott mosolyogtatni. Tehát ezáltal ő egyáltalán nem nevezhető unalmasnak. - Mindig fel tudsz vidítani ezekkel. Másrészt pedig te voltál az első ember aki egy árva szó nélkül mellém állt és csinálta a dolgát. - Gondolok most arra a napra mikor mellém kellett állnia az a bizonyos feladat elkészítésében. - Nem szóltál be, nem rettegtél, nem szaladtál el sírva. Sőt, még kedves is voltál. És hát akármilyen egy terminátornak is nézek ki, mégis lányból vagyok. Az ilyesmi jól esik, főleg a sok rossz után. Nem akartalak kiengedni a kezeim közül. - Vonom meg végül vállamat, mintha nem éppen egy fontos információt osztottam volna meg vele, és nem éppen beismertem volna, hogy akármilyen hihetetlen, de nekem is vannak érzéseim. Ráadásul elég fura érzéseim. Legalábbis jelenleg. Még csak meg sem tudom magyarázni, hogy milyen érzések is kavarognak most bennem, de abban biztos vagyok, hogy élvezem. Tetszik. Ahogy a srác maga is tetszik. Az viszont nem kicsit lep meg, mikor megindul velem előre... Pontosabban hátrafelé. Kis híján sikerül is elmerülnöm a vízben, de szerencsére eléggé szorosan kapaszkodom belé ahhoz, hogy ez ne történjen meg. Nem állítom meg, mikor megérzem másik kezét a hátamnál motoszkálni, bár pontosan tudom, hogy mire készül. Inkább csak további csókokkal borítom el, folytatom amit elkezdtem, már csak azért is, mert a vak is látja, hogy tetszik neki. Végül aztán mégis megszólalok. Muszáj! - Mhhm... Öh! Al, ugye azt tudod, hogy én még soha nem csináltam ilyet? - Suttogom fülébe, kissé szégyenlősen, mintha attól tartanék, hogy esetleg valaki más is meghallja. Igazából magam sem tudom, hogy miért álltam csak azért meg, hogy ezt kijelenthessem neki. Mindenesetre azt hiszem nem árt ha tudja.
Tudom, hogy nem hiszi el teljes egészében, amit mondtam, és talán igaza is van. Rosszul prezentáltam. De hát nehézkes elmagyarázni valakinek, hogy „hé, figyelj, igazából rég halott fickók azt mondták, veled érdemes barátkozni, szóval akarsz tenni egy próbát?” Mi lesz a következő? Ókori japán költeményekkel próbálok csajozni? Mondjuk akkor most kellene elkezdenem szavalni őket – ha tudnék egyáltalán egyet is –, de úgy tűnik, még az ilyen baromságok nélkül is egészen jól működök. A válaszától viszont egy kicsit rosszul érzem magam. Főként azért, mert ő teljesen őszintének tűnik, míg én… Ameddig én nem számoltam be mindenről. Oké, pontosan tudom, hogy kicsit más a helyzet, az ő szituációjáról majdhogynem mindent tudok, miközben az én hobbim több, mint háromnegyedét, életemre gyakorolt hatását direkt rejtve tartom a legtöbb ember elől, de akkor is rosszul érzem magam. Csak az vigasztal, hogy nem hazudtam neki. Abból később még nehezebb lenne kimagyarázni magamat. – Jó úton jársz azzal – vigyorodom el az utolsó megjegyzésére. Az már egy másik dolog, hogy jelen pillanatban én sem szándékozom elengedni őt. Semmi kedvem nincs most véget vetni az estének, főleg így, hogy nagyon egy bizonyos irányba haladunk. Mondom ezt akkor, amikor ő hátrál, én pedig előre megyek… de Nem probléma, más köti le a figyelmemet. Éppen sikerül kioldanom a csatot, amikor a fülembe súg, így az a hülye helyzet alakul ki, hogy én tartom a helyén azt, amitől az imént meg akartam szabadítani. – Én sem – Vallom be halkan. Oké, férfiembernek ez a vallomás sokkal, de sokkal… kínosabb. Viszont mély lélegzetet veszek. Valószínűleg meg fogom bánni, amit most mondani készülök, de nem baj. Emlékszem, mielőtt bejöttünk volna, azt mondtam, nem akarom, hogy bármi olyasmit kelljen csinálnia, ami neki kényelmetlen. Szóval megint én leszek a jófiú. Ó, hogy mennyire gyűlölök az lenni… – Akarod, hogy abbahagyjuk? Nem éppen mélyen reménykedek abban, hogy nemet mond. Viszont nem lepődök emg abban sem, ha visszakozna. Fenébe is, éppen egy olyan vonalat készülünk átlépni, ahonnan már egészen biztosan nem mehetünk vissza oda, ahol azelőtt voltunk. Mert meztelenül csókolózni egy medencében még nem annyira para, mi?
Nem tudok nem elmosolyodni a válaszán. Szinte nem is számíthattam másra tőle. Mindig lecsapja a labdáimat, akármilyen magasra is ütöm. Bár most mondhatott volna valami kedvesebbet is, ha már így kiöntöttem neki a lelkemet, teljes mértékben őszintén, de azt már tudom, hogy ilyen helyzetekben Alaster mindig inkább hozza a vicces figurát, mint bármi mást. Igazából jó is ez, hiszen éppen ezért szeretem annyira. Mindig felvidít, mindig feloldja a feszült helyzeteket a vicceskedéseivel. De most mégis inkább azt vártam tőle, hogy mond valami őszintét, pont úgy mint én. Merthogy az nyilvánvaló, hogy az imént nem válaszolt túl... Nem is tudom, hogy. Nem mondanám még mindig őt hazugnak, viszont reméltem, hogy majd kiegészíti a kis történetet. Ez így túl kevés. Na mindegy. Talán nem is ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ilyesmiről beszéljünk. Ráhagyom. Nem faggatom tovább, nem akarok hangulatromboló lenni. Viszont remélem azt tudja, hogy ami késik nem múlik. Egyszer még bizony vissza fogok térni erre a témára és akkor nem menekül. Mindent kénytelen lesz elmondani nekem, mert én már csak ilyen vagyok. Nem tudok semmit annyiban hagyni. Legszívesebben már most nekiállnék a kérdezősködésnek, de szerencséjére ha jól sejtem, egészen más elfoglaltságunk lehet. Kissé felvonom a szemöldököm mikor bejelenti, hogy ő sem csinált még ilyet. Igazából fogalmam sincs miért lep ez meg ennyire, de ettől függetlenül valamiért még örülök is ennek az infrmációnak. Azt viszont viccesnek találom, hogy a már kikapcsolt melltartómat ő tartja össze. Úgy lefagyott mintha csak azt mondtam volna neki, hogy ne csináljuk tovább. Pedig ilyet egy szóval sem mondtam. Bár nem mondom, hogy a fejemben sem fordult meg ilyesmi, főleg miután felteszi a kérdését. Fogalmam sincs mit válaszoljak. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem akarom folytatni, de akkor is hazudnék ha azt mondanám, hogy nem félek ettől az egésztől. Főleg, hogy az embert annyi mindennel tudják ijesztgetni... Legfőképp egy lányt, aztán fene tudja, hogy mi igaz belőle. De ő mégiscsak, Al! Nem csinálna olyasmit amit én nem szeretnék, vagy ami nekem fájna. Ráadásul most rá is gondolni kellene. Még ha nehéz is. Mármint ezt olyan értelemben gondolom, hogy valahogyan őt is le kell ... hűteni. Khm. - Nem... Tudom. - Mondom teljesen bizonytalanul. Érzem is ahogyan ismét lángba borul a fejem. Én tényleg szeretném, de... - Te szeretnéd, hogy abbahagyjuk? - Okosabbnak érzem inkább áthárítani rá a kérdést. Bár lehet ezt ő nem így fogja gondolni, de én megbízom benne.
Nem tudom, miért kell ezen annyira meglepődni. Én sem vagyok olyan, aki föl-alá rohangászna a kastélyban, és a bájitaltan-bűbájtan közötti szünetben félrevonna egy-két lányt, hogy tartalmasan teljen az idő. Ha én valakit félrevonok azokban a rövid időkben, az azért van, mert baromira nem csináltam házi feladatot, és valami kétségbeesett szükségem van rá. Van ennek az évfolyamnak éppen elég szívtiprója, én nem tartozom közéjük… Látom, hogy ő is tanácstalan az első pár pillanatban. Hát akkor mit szóljak én? Esküszöm, a fejemet fogom verni a falba, ha most innen csak úgy elsétálunk, de el sem merem képzelni, milyen következményei lehetnek annak, ha nem. Tessék, pár perccel ezelőtti énem, na, látod, ide vezet, ha nem gondolkodsz és nem tervezel: immár képtelen vagy látni, mi lenne a helyes út. Mert minden porcikám azt mondja, ez a legjobb pillanat, hogy ha most nem, akkor soha, és minden erőt, ami bennem van, igénybe vesz, hogy az irányítás a fejemben lévő agyamnál maradjon, és ne annál, ami a víz alatt tevékenykedik éppen. Amikor viszont rám hárítja a döntést, majdnem felnyögök. Végül is, én akarok a hátralévő életemben nehéz döntéseket meghozni… vagy legalábbis reménykedek benne, hogy néha kelleni fog. Most viszont esküszöm, úgy érzem, hogy bármilyen csatatéri döntést, akár ezrek élete múlik is rajta, nem lehet nehezebb, mint ez az egy. És ha az előbb nehéz volt józanul gondolkodni, most majdhogynem teljességgel lehetetlen. Próbálok, de az enyémnek feszülő teste, a csókjai emléke, a bőre a melltartóját tartó kezem alatt… Pokoli nehéz. – Nem – adom meg végül magam egy halk sóhaj kíséretében. De annyira azért nem veszítem el az agyam, hogy egyből nekiessek a lánynak. Helyette hozzáteszek valamit. – De ha meggondolod magad, ha a legkisebb fájdalmat is okozom, ha kényelmetlen, csak szólj és abbahagyjuk. Azonnal. Még megvárom a válaszát, majd ismét magamhoz húzom, ezúttal egy csókra. Ez hevesebb mint bármikor korábban, és miközben az ajkaink összeérnek, elengedem a melltartót. Ha ő nem akadályozza meg, a vízben fog landolni.
Szinte teljességgel lehetetlen nem észrevenni észrevenni, hogy mennyire nem tetszik neki az, hogy visszahárítottam rá az egymillió dolláros kérdést. Jó, persze megértem, de nem várhatja tőlem, hogy mindent én válaszoljak meg. Megengedem, hogy ő legyen az úr a háznál... Legalábbis néha. Például most. Inkább örüljön neki, ne pedig itt nyöszörögjön. Az arcáról szinte le lehet olvasniazt a biznyos belső cívódást. Kíváncsi lennék, hogy most ugyan mi zajlik le abban a csinos kis fejében. Gondolom minden hülyeséget alaposan végiggondol. Tudom, hogy soha nem tenne velem olyat, amit én nem akarok megtenni. Soha nem volt velem sem erőszakos, sem gonosz... Legfeljebb hülyéskedésből. De az egészen más. Abban én is benne vagyok. A kis civakodásainkat imádom, még akkor is ha a szócsaták kilencvennyolc százalékát ő nyeri. Végül nagyon hosszas gondolkozás után végre sikerül neki kiböknie azt, ami már amúgy is teljesen nyilvánvaló volt számomra. Tudtam, hogy nem lenne képes azt mondani, hogy hagyjuk abba, hiszen ő nem akarja abbahagyni. Én pedig... Én pedig én vagyok. Pontosan tisztában van azzal ő is, hogy ha valami nekem nem tetszik akkor úgyis rámondom, hogy hagyjuk a fenébe. Viszont ha én sem tudom, hogy tetszik-e, vagy ebben az esetben akarom-e, akkor a könnyebb utat választom és hagyom, hogy a másik személy adja meg a választ helyettem. Aztán következő mondata hallatán halványan elmosolyodom. Ezért legszívesebben rögtön adnék is neki egy nagy cuppanóst az arcára. Imádom amiért ilyen kedves... Legtöbbször helyettem is. - Úgy ismersz te engem, mint aki nem szólna? - Vonom fel szemöldököm egy féloldalas mosoly kíséretében. - Még szép, hogy szólok. - Mondom, bár közben rájövök, hogy nem biztos, hogy szólnék. Ha megérné az a pillanat bármelyikünknek is, akkor valószínűleg hallgatnék, mint a sír. De mielőtt még esetleg tovább gondolkodnék ezen, megérzem ahogyan ismét közelebb húz magához, aztán már indul is a csókcsata. Azt is érzem, ahogyan elengedi a melltartómat, amitől hirtelen kissé zavarba is jövök, de próbálok ezzel nem foglalkozni. Akármennyire is élvezem a helyzetet, attól még furcsa, hogy pont vele csinálom ezt. A legjobb barátommal. Még szép, hogy zavarba jövök, amikor majdhgynem meztelenül állok előtte. Mindenesetre hagyom, hogy a pántok szépen lecsusszanjonak a karomon, anélkül, hogy egy másodpercre is elszakadnának ajkaim az övéitől, majd gondolkodzás nélkül simulok neki, miközben kissé zavatan körbefogom karjaimmal derekát és úgy próbálom még szorosabban magamhoz fogni őt. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy mit csináljak vele. Mi az amit szeretne, vagy élvezne. Persze vannak ötleteim, csak azt hiszem elég merészségem nincs hozzá, hogy megcsináljam. Legalábbis egyenlőre... Mi van ha leütne érte? Jó, leütni biztosan nem fog. De akkor is!
A kimondott szavak még mindig baromi nehéznek tűnnek. Nem tudom, nem ismét végiggondolni, nem tudok nem agyalni azon, nem követtem-e el valami rohadt nagy hibát éppen. Tudom, nem bírtam volna – fizikálisan képtelen voltam – bárhogy máshogy dönteni, és mégis… Abból, amit egész életemben tanultam, megragadt bennem, hogy mindig van másik út, csak keresnünk kell. Elég jónak ahhoz, hogy megtaláljuk. Mert vert helyzetek nincsenek. Ergó, én az előbb elbuktam. De ha a bukás olyan jó érzés, olyan édes ízű, mint Rina csókja, hát rohadjak meg, de előbb kellett volna kipróbálnom, milyen érzés. Elképzelni nem tudom, hogyan retteghettem ettől egész eddigi életemben. – Nem, nem olyannak – felelem, és a rövid lélegzetvétel után ismét megcsókolom. Időközben érzem, ahogy elértük a medence szélét, és meg is állok. Alig egy másodperccel később a melltartó a vízbe hullik, és én megérzem a lány meztelen keblét a mellkasomnak nyomódni. Ha eddig azt hittem, nem mehet több vér az amúgy is fájdalmasan lüktető csomóba a nadrágomban, hát nagyot tévedtem. Minden egyes pillanat csak ad a kínhoz, de még így sem tudom gyűlölni az egészet. Mert ez nem olyan fájdalom, mint a Crutiatus-átok, vagy amikor valaki sünt szór az ember ágyába áprilisi tréfa gyanánt. Nem, ez olyan kín, amit bármikor szívesen vállalnék újra. Ahogy átfonja a derekam, elvigyorodok, és most én kezdem el csókolgatni a nyakát, apró, de vehemens csókokkal borítva el a bőrét. Időközben érzem, hogy a nedves alsónadrágom már valószínűleg tényleg a tűréshatár legszélén áll, és nagyon szeretnék kibújni belőle. Talán kényelmesebb lenne, ha nem szorítana le annyira kegyetlenül az a nedves ruha… – Te jössz – súgom a fülébe két apró csók között, utalva ezzel arra, hogy az imént én magam oldottam ki a melltartóját. Ennél azért lényegesen egyszerűbb lenne megoldani az ép problémámat. Viszont, ha az lekerül onnan, akkor végképp nem tudom, hol állunk majd meg. Ha megállunk egyáltalán. Mégsem félek attól, mit hoz a holnap, vagy a következő percek. Azon a ponton, ahol félhettem volna, már túl vagyunk.
Még szép, hogy nem olyannak gondol, aki nem szól, ha valami baja van. Csodálkoznék is ha nem így lenne, azok a történések után amiket én ügyesen véghezvittem az elmúlt néhány évben itt a Roxfotban. Például mikor ráborítottam azt az üstöt másodéves koromban arra a szerencsétlen diákra. Vagy éppen mikor pofán vágtam az egyik Mardekáros féleszűt amiért nem talált jobb elfoglaltságot, minthogy az én agyamat húzza a hülyeségeivel. Vagy még sorolhatnám a bizonyítékokat arra, hogy nem hagyom magam olyan könnyen. Ami nem tetszik az nem tetszik és kész. Nem nézem el csak úgy akárkinek. Mindig a saját fejem után megyek és ez így is volt világ életemben. Viszont ha valamiért megéri... Vagy éppen valakiért megéri kockáztatni, akkor bizony megteszem. Vegyük példának Al-t. Őt soha nem bántanám semmilyen módon. Nem borítanák rá üstöt, ahogyan nem is ütném meg. Még akkor sem ha ő fájdalmat okoz nekem, bármilyen módon. Biztosan fájna nekem ha szóban megsértene, de valószínűleg csak csendben durrognék magamban egy ideig. Ha valami más módon bántana, nem szóban hanem hmm... Szóval valószínűleg akkor sem szólnék mert tudom, hogy megéri. Legalábbis amíg nem elviselhetetlen az a fájdalom. De szerencsére, vagy éppen nem szerencsémre, az én fájdalomküszöböm elég magasan van, hála a sok megpróbáltatásnak amin végigmentem az éveim alatt. Tehát én nem vagyok benne biztos, hogy jeleznék neki bármit is, de természetesn jobb ha ezt nem tudja. Legfeljebb majd utólag tudomást szerezhet róla. Mindenesetre most gondolatmenetemből igencsak gyorsan kirángat mikor csókokkal kezdi beborítani bőrömet, éppen úgy, ahogyan az imént még én tettem vele. Felsóhajtok egy nagyot... Aztán még egyet, majd mégegyet. Végül pedig nyelek is egy nagyot. Nem tudnám megmagyarázni ezt az érzést. Egyszerűen csak leírhatatlan és le merem fogadni, hogy ő sem tudná megmagyarázni mit érez pontosan mikor éppen növekedésnek indul némelyik testrésze. Amikor fülembe suttog, hirtelen nem tudom, hogy mire gondol. Vagy inkább csak nem akarom tudni. Vagy nem merem tudni. Nem tudom pontosan melyik is történik, de végül összeszedem minden erőmet és egy kis hümmögés kíséretében kissé gyámoltalanul, de nekiesek az alsójának. Igazából részben tartok tőle, hogy mit is fogok alatta találni, elvégre még soha nem találkoztam... hasonlóval. Khm. Most hálát adok azért amiért habos a víz. Talán jobb is ez így. Bár a vörös fejem ettől függetlenül nagyon is látszik, mikor totál szerencsétlenül lehúzom azt az alsót. Legszívesebben elmerülnék most a vízben, hogy ne láthassa, de végül inkább egy újabb csók mellett döntök, elvégre azzal is elérem, hogy becsukja a szemét. Remélem.
Ha ma tudom, hol kötök ki, olyan ötven-ötven az esély arra, hogy a fejemre húzom a takarót és tovább alszok. Vagy addig, ameddig át nem jöhetek ide, vagy egészen hajnalig, mert félelmemben megpróbálom elkerülni az egészet. Mert igenis van bennem egy egészséges adag félelem, félelem a holnaptól. Hogy miként fogjuk látni ezt az egészet akkor, amikor fölébredünk majd, amikor a másik testének melege csak egy emlék lesz. Amikor az agyamat nem ködösíti el az adrenalinként üzemelő, minden mást elhomályosító vágy. Vajon képesek leszünk még egymás szemébe nézni a Nagyteremben, leülni egymás mellé az órákon? Vagy azzal, hogy egy ostoba, elhamarkodott döntést hoztam, elveszítettem egy barátot? Nem tudom. Nem tudhatom. Mit meg nem adnék, ha jó lennék jóslástanból, basszus… Ahogy meghallom azokat a sóhajokat, amiket az én csókjaim váltanak ki, már nem is törődök mindezzel. Itt vagyunk. Most vagyunk. Nem tudnám elengedni a lányt, nem tudnám megtenni, hogy most véget vetek ennek. Az a pillanat elúszott, csak mint a melltartója mellettem a vízben, csak a pillanat gyorsan, míg a ruhadarab lassan és komótosan. Ahogy ő letolja az alsóm, én segítek neki, és ki is lépek belőle. A víz alatt, kissé nehézkesen taposva ez nem könnyű feladat, de megoldom. Még mindig jobb, mint felbukni a saját ruhámban… Érzem, ahogy a víz alatt a gatyából kiszabadult testrészem a lábának feszül, és ha azt hittem, a meztelen bőrömön érezni az övét vadító, akkor ez egyenesen őrjítő. A kezem megindul lefelé a hátán ismét, ezúttal a bugyijába akad bele, és ha csak nem ellenkezik, lerántom róla, egyetlen, gyors mozdulattal, valahol reménykedve abban, hogy nem fogom eltépni a ruhadarabot. Azután pedig csak állok ott, két kezem a derekától alig lejjebb, és nem tudom, merjem-e folytatni. Mert ebben a pillanatban visszatér a holnaptól való félelem. Azt akarom, ő tegye meg a következő lépést, bármi legyen is az.
Kezdőlap
Imádom őt cukkolni. Jó, igazából nem csak őt, de őt kifejezetten. Csak kár, hogy legtöbb esetben nem járok túl nagy sikerrel, mivel minimum háromszorosan visszakapok mindent. Talán ezt is szeretem benne, hogy nem hagyja magát. Csak aztán jön a csalódottság, neki meg a büszke, öntelt fej. Most viszont nem ez lett a végeredmény. Nem mondom, hogy nem örülök, ám biztos vagyok abban, hogy van valami a tarsojában. Őt nem lehet ilyen könnyen legyőzni, szóval biztos vagyok benne, hogy most az egyszer, életében először rám hagyta a dolgot. De vajon miért? Talán csak kedves akar lenni. Nem tudhatom. Biztos már nagyon sajnál, amiért ma vagy százszor nyert már. Viszont valamit azért én is nyertem ma este... Mármint ezen a kis apróságon kívül. Méghozzá egy csókot. Tőle. Ez azt hiszem bőven kárpótol mindent amit előtte elveszítettem. Mostmár csak őt nem akarom elveszíteni. Ha tehetném, akkor komolyan nem engedném el többet. Vele mennék bárhová csakhogy mellette maradhassak. Az óráink legnagyobb része egyébként is közös. Bár valószínűleg ez csak egy szép álom marad. Muszáj lesz hamarosan elengednem őt, akármennyire nehezemre esik. De még nem! Most élvezem a pillanatot!
