The broken glass and the drowning ship

Megállok a sötét utcán egy pillanatra, úgy várom, hogy elmúljon a remegés. Rászorítom a kezem az arcomra, arra a részre, ahol az a tárgy, legyen bármi is az, beékelődött. Nem tudom, hogy mi volt az, de abban a pár órában egészen biztossá váltam benne, hogy bele fogok halni az átokba. Nem látok már a jobb szememmel szinte semmit- amikor pedig igen, furcsa, értelmezhetetlen, szörnyű hallucinációk érkeznek csak, nyomában a szokásosnál is intenzívebb fájdalommal.
Olyan, mintha a beékelődött tárgy megpróbálná szétfeszíteni a fejemet- egyszer úgy éreztem, hogy az arcom már csak hússzövetekkel és a tárgyakkal kapcsolódik össze, a csontok szétroppantak, a szemem pedig az egész közepén lebegett a levegőben, de mire olyan helyre jutottam, ahol láttam magam, csak a mély karmolásnyomok maradtak, amik átfutnak a szemem, és halványkéken világítanak. A szemem színe is kékké változott, és néha mintha villogna, de más nyomot nem látok.
Azóta talán tovább rontottam vele, amikor rámondtam néhány találomra kipróbált ellenátkot, azóta úgy érzem, hogy megtöbbszöröződött a fájdalom. Egészen biztos vagyok benne, hogy meg fogok halni. Végem van.
Nem mehetek most sehová. Még ha jól is lennék, nemsokára kiadják rám a körözést, mint leleplezett halálfalóra. Nem mehetek vissza közéjük sem, mert amint megtudják, hogy Cailin Flint életben van, a Nagyúr meg fog büntetni engem, és amúgy sem hiszem, hogy túl hasznos lennék így, hogy elvesztettem az aurori státuszomat. Legjobb esetben is túlélném az arcom részleges elvesztésével ezt az egészet, azután az ügy közkatonájaként folytatnám a harcot. Kudarcot vallottam, a Nagyúr teljes joggal dühös rám, de most mégsem hozzá mentem, hanem a lányhoz, akinek úgy érzem, hogy a látványa megnyugtatna. Talán azért élek még, mert nem merek egyedül átlépni a semmibe.
Önző dolog tőlem, hogy besurranok a lépcsőházba, felszédelgek az emeletre, azután bekopogok Jackie ajtaját. Önző, ahogy várom, felemás szemeimmel nézem az ajtót, nagyon jól tudva, hogy mekkora veszélybe sodrom őt azzal, hogy ismeretlen átkot hozok a házába. Ezen felül mindkét oldal felhasználhatja őt ellenem, és talán ő is meggyűlöl, ha megtudja az igazat. Nem állok készen rá, hogy lássam az arcán a gyűlöletét, pedig tudom, hogy ezen felül legfeljebb szánalmat fogok kapni tőle. Bekopogok újra.
- Jackie...- erőtlen a hangom, ahogy térdre esek, végigkarmolom az ajtót, beütöm a térdem azon a helyen újra, ahol rázuhant a gerenda. A legtöbb sérülést gyorsan helyretettem, de azt a törést nem sikerült meggyógyítanom rendesen, mert a szemem égni kezdett, és láttam dolgokat, amiket nem kellett volna látnom. Még egyszer, erőtlenebbül megütöm az ajtót. Nem látok már, nem is igazán érzékelem a külvilágot. - Jackie... sajnálom, hogy nem mondtam el... szeretlek.- megkapaszkodok az ajtóban vagy a félfában, talán Jackie lábában, ezért nem bukok előre, de érzem, hogy már nem fogok tudni mozogni. Nem tehetek semmit, nem rajtam múlik már, hogy mi fog történni velem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy nem az időjárás, a szórakozás kevéssé változatossága, a konyha okozza majd a vesztemet, és erről meggyőződhet a sarki fűszeres is, mikor olyan elképesztő dolgokat kérek tőle, mint a frizzante, csak a szemöldöke mondta, hogy franciákat nem szolgál ki, és kívül tágasabb, ne hozzak én bajt az ő tisztességes kereskedésére. Kilejtettem az ajtón, csilingelt a csengőcske, rágyújtottam, dolgom végezetlenül ballagtam hazafelé, még az eső is eleredt, hát persze, basszameg Jackie, ha nem volt elég a Jrr monogram, ha péntek este a kisasszony berúgni vágyik, intézze azt logikus keretek között.
Ali úr - aki mindig jókedvűnek tűnik, még az ilyen körülmények között is kezében tartva a macskáját, kicsit megszeppenve közli velem, hogy valószínűleg szállóvendégem van, de azt kifelejtettem az imént, hogy Ali úr nem beszéli folyékonyan az angolt, én pedig ideköltözésem óta csak, mint kiderült, némi alkohol elfogyasztása után az arabot, így elmutogatunk egymásnak, mire kiderül, nem kéményseprőket jelez előre, csak a már említettet, akiről elképzelni sem tudom, ki lehet így bejelentés nélkül, egészen szűzi életet élek, a berúgásomról is magam gondoskodom.
Nagyon valószínűtlen a látvány, ami a folyosón fogad: hogy Roman miért került közelebbi ismeretségbe a padlóval, van róla elképzelésem, de ezt inkább tőle kérdezem majd meg, miután biztonságba helyeztem a kanapén, megkínálom tetszőleges forró itallal, és gondolom odakészítek barátságom jeleként egy lavórt a kis feje mellé. A történet biztosan látványos, vad színekkel feslik majd fel, mert ez az állapot inkább rám jellemző, hogy szerepet cseréltünk, olyan mutatvány, amit érthető, hogy Ali úr szókincse nem festhetett meg.
- Gyere, kedvesem, raptort majd bent játsszunk, vigyázok rád. - azért nem csekély tudomány összekaparni egy nálam termetesebb úriembert, kisebbhez szoktam, vagy inkább ahhoz, hogy én simulok meg más karjában magamról keveset tudva. - Majd elmúlik. Na gyere, kedvesem, hazaértél.
Hogy nagyobb a baj némi részegségnél, csak bent derül ki: állok felette megmerevedett élőképként, hol volt ez a fegyelem, mikor modell voltam, most néma sikoly vagyok, markolom a takarót, és van benne valami.. valami felfoghatatlanul gyönyörű is. Nem tudom, hogy érintsem meg, bármi történt is, az nem az én hatásköröm, ezen nem segít egy kiadós hányás, kialvás, jobb híján ráterítem a testére mégis a pokrócot, letérdelek mellé.
- ..ki tette ezt veled? Tudok segíteni rajtad...? - kisimítom a haját az arcából, úgy bámulom, mintha sosem láttam volna, anyámat kellene hívnom, gyógyítókat, de mi van, ha direkt hozzám menekült, mi van, ha követték, mi van, ha teljesen hülye vagyok, és ezt is elrontom? Megszorítom a felém eső kézfejét. - Mit csináljak, kedvesem? Mit tegyek, hogy.. velem maradj?
És bőgni kezdek, olyan ismerős minden, látom kihunyni a fél szemében a fényt, ha tudnám, hogyan kell.. imádkoznék a történelemnek, imádkoznék Anaknénak, ne ismételje meg önmagát.

Elsuhan az idő. Egyik szememmel látom Jackiet, látom, ahogy beszél, de ha fel is fogom, mit mond, nem értem teljesen a szavakat. A másik szememmel, a maradványaival pontosabban, mást látok: látom a világot. Elmosódik a lány, a szoba, a létezés, a koponyám, én pedig remegek, üvöltenék, kitépnék az idegeim, ha nem lennék képtelen mozogni. Képtelen vagyok tenni bármit, nem tudom becsukni a szemem.
Látom a jövőt, ahol az történik, amire vártam. Látom, ahogy a Wizengamot előtt állok, akik elítélnek, hogy örökre elfelejtsenek és bezárjanak valahová, ahol elrohadok. Látom a jövőt, ahol nem volt hasznom, ahol végül egy kis házban élek egyedül, megkeseredetten, néha-néha rálesve a lány fiatalkori képeire, megpróbálva elfelejteni, hogy ő pár régen porrá omlott, gyönyörű arca, selymes mosolya, napfény nevetése eltűnt néhány undorító biológiai folyamatban. Látom a jövőt, ahol együtt lehettünk, de az a jövő egy másik jövő, mert nem történhet már meg. Túl sok életet vettem el hozzá. Az a jövő sem tart sokáig, a muglik ránk döntik a világot, mi pedig a testünkkel védünk egy arctalan gyermeket, hogy nyerjünk neki néhány másodpercet még, mielőtt átégünk és hamvainkkal megfojtjuk. Látok sok dolgot, sok utat a múltamból: itt kellett volna nemet mondani, itt kellett volna kérdezni, itt kellett volna kérni, itt kellett volna szeretni. Itt kellett volna másik család gyermekének születni. És ott kellett volna úgy döntenem, hogy befejezem ezt: nem törődve a túlélésemmel, csak megmérgezem, pálcát ragadok, és ha kell, felégetem őt, hogy az én vérem elmossa az ő bűneit a Varázsvilág ellen. Persze, látom, hogy Ő nem égett volna velem, csak megvető egykedvűséggel nézte volna, ahogy elhamvadok a tekintete tüzében. Látom a megvetést a lopott tekintetben. Elhagyja egy könny a szemem, talán egy olyan korszakból, amit leélhettem volna.
Felnézek Jackiere. Érzem, hogy a roham megint enyhül kicsit, de nem tudom, hogy mit kérjek tőle. Bármi is ez, érzem, hogy erre nincs gyógymód, nem baleset, nem félrelőtt háztartási bűbáj, hiszem, hogy ettől bármi megment. Ez olyan, mint egy átok, egy egészen új, talán valami, amivel megnyerik majd a háborút ellenünk. Bármit is vágott az arcomba Cailin Flint, talán én pusztítom el a Nagyurat azzal, hogy futni hagytam merő gyengeségből. Bármi is ez... megrázom a fejem, elfelejtem őket, elfelejtem a fekete talárokat és az ijedten dühös tekintetet, csak megfogom Jackie kezét. Végre vele vagyok, végre nincs mitől félnem. Nem tehetem tönkre a jövőt, mert nekem már nincsen jövőm. Ne sírj!
- Nem hiszem... hogy tudsz segíteni ezen. Nem tud senki... Megátkoztak... látni akartalak... veled akarok maradni.- megsimogatom az arcát. Puha a bőre, puhább, mint valaha, jobban vágyok rá, mint valaha. Ha kapnék még egy esélyt, még egy normális esélyt, nem érdekelne más, csak hogy megkapjam, és ezúttal sikerrel járnék. Tudom, hogy ezúttal sikerülne, de hány esélyt érdemelnék még azután, hogy hét évig egy fedél alatt éltünk, egy volt minden szabad percünk? Bőven kaptam esélyt, és most hogy látok, tudom, bárki osztja őket, nem bőkezű azokkal, akik nem élnek a sokadik utolsó esélyükkel sem.
Szánalmasan gyengének érzem magam, ahogy megpróbálom közelebb húzni, bár nem közelebb, mint az alkarom hossza. Nem akarom, hogy ez az átokhordozó tárgy megfertőzze. Nem merem közelebb húzni így. A legjobb lenne, ha elmennék, ha őt elküldeném legalább, de úgy érzem, hogy rögtön belehalok, ha most egyedül hagy. Néhány másodpercet sem bírnék ki a látványa nélkül most, nincs értelme létezni, ha nem láthatom őt. Csak perceim, óráim maradhattak, nem akarok elveszíteni egy pillanatot sem azokból az évtizedekből, amiket együtt leélhettünk volna. Szeretem őt. Mindig szerettem őt, nem csak vágytam rá.
- Jackie...- maradj velem, amíg vége!. Nem tudom kimondani. Nem kényszeríthetem rá, hogy végignézze, hogyan porladok el, hogyan válok valamivé, ami talán rá is veszélyes, csak hogy boldog legyek kicsit még, hogy nyugodtabban tűnjek el. Nem érdemlek jobbat, csak mert szerettem. Szeretem. Tényleg szeretem. Nem fogom kiszipolyozni most belőle mindazt a szeretet és együttérzést a haldoklásommal, amit nem érdemeltem ki az életemmel. Bármennyire fáj, elengedem. Talán végleg, talán utoljára látom, de elengedem.
- Ismersz... ismersz olyan gyógyítót, aki... hajlandó idejönni? Nem hiszem... hogy biztonságos, ha bemegyek az ispotályba.- nyitva hagyom ezt a kijelentést. Hagyom, hogy azt higgye, az elmúlt napok eseményeitől félek, esetleg attól, hogy az átkom rosszul reagálna arra az atmoszférára, ami a gyilkosság helyszínéül szolgált, de nem erről van szó. Sokkal inkább aggódom érte, hogy ha ott elaludnék, láncokban ébrednék, és a Vasprefektus mellett Ő nézne rám. Hiába fedtem el a Jegyet, egészen biztos, hogy ellenőrizék ezt is. Felsóhajtok, ahogy Jackiere nézek. Nem akarom, hogy elmenjen. - El tudsz... el tudsz altatni, amíg nem vagy itt? Nem merek egyedül lenni.

Néha láttam őt meghalni - néha ennek kedvéért is berúgtam, de mivel az egyébként is jellemzőm volt, gondolom alkalmi barátaim, lakótársaim nem vették zokon az újabbat, nem aggódtak a kelleténél jobban, aki megjárta a franciákat, valószínűleg egyéb intézményesíthető borzalmakra is képes, minthogy borba fojtsa a bánatát, hát meg aztán kit érdekel, egyszer élünk, akkor is hogyan. Mivel teátrális volt az is, ahogy vasárnap reggelente egy koktéllal józanodott, leejtette a szalvétát, amibe beletörölte épphogy rúzsos ajkait, felállt és úgy helyezkedett, mint aki kidől az erkélyről, nem is veti magát, minek erőlködni, ki erőlködik, ez annyira öreg halász és a tenger lenne, mondta, napszemüveget viselt, fogalma sem volt egy másodpercig sem, mi a faszról beszélt, én meg behunytam a szemem, és akkor néha tényleg meghalt. Ehhez képest a holtteste egészen kevéssé volt művészi, viszont nagyon merev, nagyon emberszerű, annyira emberszerű, mint amilyennek soha nem láttam, és ez, mikor bebújtam egy íróasztal alá, tudatosult bennem annyira, hogy a pohár alján megpróbáljam megtalálni helyette azt a végzetet, amit érdemelt.
Ha Roman halálára gondolok, pofán akarom magam kúrni azzal az üveggel. Roman nem fog meghalni, bármi nevetséges fordulat is ez tőlem.
- Akkor előbb megmondod, ki csinált és mit, megértetted?! - anyám hangja szól belőlem, majdnem meg is ragadom őt úgy, ahogy anyánk tenné, ha így állítanánk be, ő aztán nem drámázna, munkához látna, belőlünk meg az élet és a jólét kispórolta a határozottságot úgy tűnik. Ebben a történetben egészen másképp leszek én a lotyó, de ezzel ki tudok békülni, az elhamarkodottan, szenvedélyből mindent elcsesző szereplőével igen, de nem várhatja, hogy megüljem a tort felette. - Gyorsan mond, mert nagyon ronda vagyok, ha bőgök, el sem tudod képzelni.
Talán csak ezért nem vagyok francia, az én sírásom nem dallamos, szélfútta, pezsgőillatú és meztelen, áll az ajtóban, jajveszékel és üvölt, mint egy tenyeres-talpas parasztasszony, vörös orr, űzött vad arckifejezés, mint mikor Yeva egyszer előadást tartott a többieknek a megtalált naplómból, amiben hercegnőnek képzeltem magam, faszom, Yeva, akkor jöttem rá, a hercegnők így nem sírnak, jobb lesz hát eltitkolni ezt Roman elől, még halódásában sem érdemli ezt senki.
- Szerintem van néhány szívesség, amit behajthatok. Várj meg itt, a kandallóig megyek. - mert baglyot küldeni olyan múltszázadi, egy regényből kitépett lapra körmölök ocsmányul, de akinek szánom, úgysem ugrom meg igényeit e tekintetben, reméljük, majd másban, mert nem fog örülni a váratlan levélkének. Nem felejtek el nagyon egyértelműen fogalmazni, miszerint SZÜKSÉGEM van a segítségére, de a lovagok amúgy is azért léteznek, hogy megmentsék a bajbajutottakat, még ha azok nem is szüzek, itt az ideje, hogy hasznát is lássam évtizedes hősködésüknek. - De ha átok.. akkor is el kell mondanod, mi ez és ki okozta. Ha nem nekem, oké, de anélkül nem fog menni.
Aztán leverem az üveget a kandallóról - franciául káromkodom a sírás szélén egyensúlyozva, behintem a meggyújtott lángok közé, mormolok kicsit, és elkezdek imádkozni boszorkány létemre. Mindegyikhez, teljesen mindegy, viheti az ördög is a lelkem, odalent otthon érezném magam.

Szinte már el is felejtettem, milyen a saját lakásomban lenni. De nem csak itt lakni, hanem tényleg jelen lenni, fizikailag és lelkileg egyaránt. Rég voltam itthon utoljára. Rég volt az, hogy utoljára pihentem. Nekem ez nem volt szokásom soha. Mindig csináltam valamit. Gyakoroltam az új varázsigéket, megvarrtam a kabátjaim kiszakadt zsebeit, és hasonló jelentéktelen időtöltések voltak azok, amik során legjobban éreztem magam, még ha ilyenkor nem is álltam a küzdőtéren.
Mára eltűntek a szabadprogramok. Nincs rá idő, nincs rá igény, nincs hozzá fantázia. Mert változik az ember, ahogy változnak az idők, és nem szégyen, ha lemond azokról a bizonyosokról, amik anno elszórakoztatták, de már nem jelentenek semmit egy-egy kellemes emléken kívül. Mára eltűnt a pihenés gondolata, hiszen a Minisztérium képzése során nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy ne tanuljak, ne edzek, ne gyakoroljak akár csak egy napig is.
Ez volt az aurorok szaka, de most, hogy nem kell az alkalmassági vizsgákra készülni, csakis az elméleti tárgyakra kell szentelnem a figyelmemet, visszatértek életembe a szabad percek, melyekkel gyakran nem tudok mit kezdeni. Varrni nem kell, már nem is szeretem, a gyakorlás napi rutinná vált már a három éves képzés alatt, így hát általában csak lehunyt szemmel ülök a fotelban, és hallgatom a körülöttem élők zajait. Alattam egy mugli közért van, ezért sok érdekes és érdektelen információ juthat el hozzám, ha beengedem őket fejembe.
Az utcáról beszűrődő zajok lassan elülnek, és érzem, ahogy szemeim egyre nehezebbek így, csukott állapotukban is. Nehezemre esik ébren maradni, de nem akarom látni, ami körülöttem van. Nem akarok mást, csak pihenni. Talán engednem kellene az ólomsúlynak pilláimon. Talán aludnom kellene egyet. Nem a fotelban. Az ágyban. Érdemesebb és kényelmesebb lenne ott, de nekem a fotel is megfelel. Itt is tudok aludni.
Tudnék aludni. Merthogy a kandalló felől egy nagyobb lángcsapás és parázsló szén hangját hallom, amire felnyitom szemeimet. Egy papír hever a kandalló előtti szőnyegen. Bizonyára levél, de mikor egy pálcaintéssel kezembe hívom a papírt, látom, hogy nyomtatott betűkre írták. Ez pedig… Hát persze, Jackie! De mit akarhat?
Nem gondolkodok sokáig. Ha szüksége van rám, nem tagadom meg segítségemet tőle, bár mivel elképzelésem sincs, mit szeretne, azért a biztonság kedvéért magamhoz veszek némi fájdalomcsillapítót és fertőtlenítőt. Sosem lehet tudni…
Hamar, hamuban sülve lépek Jackie szőnyegére, ám bízom benne, hogy ez nem fogja megbántani - sosem ismertem sértődékenynek, de egy pillanatra megfordulhat fejember ez a gondolat.
- Mit tehetek érted? - végignézek rajta. Látszik, hogy lelkileg nincs a magaslaton, de csak miután ismét az arcára nézek, akkor pillantom meg a háta mögött Pike-ot. Először alig ismerem fel, olyan borzalmas állapotban van az arca, de már látom, hogy ő az, és… - Nem vagyok medimágus. - intézem a lányhoz szavaimat, de tekintetemmel már Pike arcát pásztázom, hogy mi is lehet az, ami ellen tudok tenni. Mert én tényleg nem értek ehhez, csak annyira, hogy kiszedjek pár szilánkot, összeforrasszak pár sebet, és elmulasszam a vérzést. Itt talán csak a fájdalomcsillapító főzettel tudok hozzájárulni Pike egészségéhez, ami azért, meg kell hagyni, kifogásolható.
- Mi történt vele? - jobbnak látom, ha nem a férfit kérdezem. Elgyötört, összeszabdalt, szenvedő arca nem áraszt el nyugalommal vagy a tudattal, hogy képes beszélni. Hogy többet lássak ezen felül, pár pillanatra felemelem testéről a takarót. Egyik porcikája sem túl bíztató...

Összeszorítom a szám, miközben rám tör egy újabb homályos fájdalomhullám. Mit is mondhatnék most, életem talán utolsó pillanataiban a lánynak? El kellene mondanom, hogy mi vagyok, hogy az undort nézhessem az arcán az utolsó pillanataimban? Hogy a lány átkozott meg valamilyen varázstárggyal, akinek a családját mentem kiirtani, és akit csak gyengeségből, nem is igazán morális okokból engedtem el? Minek látna akkor most engem? Hirtelen az egész, az összes elv, a tervek, az okok nem tűnnek most igazinak. Jackienek semmit nem érnének. Veszek egy mély levegőt, hogy úrrá legyek a fájdalmon, és hogy eltűnjön az az iszonyatos napfelkelte csonka szemem elől, amiről már láttam néhány foszló pillanatot, ami bőven elegendő volt hozzá, hogy belém égjen örökre.
- Egy sötét varázsló... akit követtem Windsorban. Ő... átkozott... meg... valamilyen tárgyat vágott... hozzám... nem tudom, hogy mit...- nevetséges, ostoba, összekapott hazugság, amiből igyekszem kihagyni a halálfalókat, és amit csak az hisz el, aki eléggé el akarja hinni. Bízom benne, hogy a lány bizalmára még rászolgálok érdemtelenül, ő még hinni akar benne, hogy egyszerű, szolgálat közben szerzett sérülésről van szó. Amúgy sem hiszem, hogy sokáig tart a hazugság. Vajon mennyi idő, amíg a vérfarkas vagy a lány feljelent? Talán már meg is tették. Bones egészen biztos, hogy felismert, nem vagyunk túl sokan, a Nagyúr pedig tesz róla, hogy egyre kevesebben maradjunk.
Megpróbálom megérinteni a kezét, ahogy a kandallóhoz siet, elkapni, hogy maradjon. Úgy érzem, hogy a fejem bármelyik pillanatban másodpercekre hullhat, azután nem marad más a testemből, csak üvegpor. Félek, hogy nem foghatom a kezét, amikor a testem leomlik, amikor elhagy az élet, félek, hogy nem leszek elég erős elfelejteni azt a rengeteg kötelességet, vágyat, álmot, amit hátra kell hagynom. Nem akarok itt ragadni, hogy örökké látnom kelljen mindent, de úgy érzem, nem fogom tudni megtenni az első lépést a fátylon túlra. Nem hiszem, hogy meg lehet még menteni. Fogalmam sincs, mi volt az a tárgy, és eleget tudok az átkozott varázstárgyakról hozzá, hogy tudjam, gyakorlatilag bármi lehetett.
Összeszorított foggal bólintok Jackienek, pedig elmondtam az igazságnak azt a felét, amit elmondhatok a gyógyítónak, akit talán idehívott. Nem tudok segíteni, talán csak a tünetleírásokkal, de amennyiben nem a legjobbak egyike jön ide, nem fog tudni semmit tenni értem, az pedig egészen biztos, hogy én magam nem fogok tudni segíteni neki a megmentésemben. Teljesen ki vagyok szolgáltatva, akár egy bottal felfegyverzett mugli is képes lenne megölni most engem.
Megakad a lélegzetem, ahogy látom, ki lép ki a kandallón. Egy pillanatra erőtlenül a pálcámért nyúlok, de miután nem találom, nem tudok mást tenni, csak égő szemmel figyelem a mozgását. Csak lassan tudatosul bennem, hogy valószínűleg nem azért jött, hogy megöljön vagy letartóztasson, és szerencsére nincs lehetőségem mondani vagy csinálni valami ostobaságot, ami talán feltűnhetne neki. Fogalmam sincs, hogy hol hagytam el a pálcám. Talán már a hoppanálás után, talán itt van valahol a lakásban. Hirtelen arra sem emlékszem már biztosan, hogy milyen volt, hogyan is nézett ki.
Gyanakodva követem a mozgását, közben egy-egy pillanatra mintha látnám őt öregebb emberként egy törött kaleidoszkópon keresztül. Egy olyan emberként látom a sérült szememmel Scrimgeourt, aki háborúkat vív és nyer meg, a másik szemem viszont csak az aurori kollégium egyik törtetőjét látja benne. Soha nem kedveltem, ezt nem is titkoltam, és tudom, hogy az érzés kölcsönös, és nagy örömmel vinne be engem, ha megtudná a titkomat. Mielőtt leveszi a takarót, lefelé fordítom a karom, hogy még jobban elrejtsem a ruhaujj és bűbáj-takarta jelet. Talán már nincs meg a bűbáj, elég sok traumát elszenvedtem, valószínű több bordám eltört, amikor összeomlott alattam a padló, de persze, az ismeretlen átok a veszélyesebb összetevő. Kétlem, hogy ez ellen fel lenne készülve, hogy lenne egyáltalán ötlete arról, hogy mihez kezdjen, ezért fogalmam sincs, hogy miért pont őt hívta ide.

Rufus nem tűnik megrendültnek, pedig.. pedig haragudhatok rá azért, mert ő nem én vagyok? Csak összepréselem az ajkaimat és félreállok az útjából, szeretnék, de nem tehetnék hozzá semmit kettejük esetleges párbeszédéhez, díszlet meg legyen az, akinek hét anyja van és mind apáca. Roman most persze meg lehet győződve róla, hogy aljas módon elárultam, de mint mondtam, inkább a kurva, mint a gyászoló, bele sem gondolok az utóbbiba, úgy írom alá Rufus levelét, úgy nézek is rá, ha akarsz, vess meg, az ostoba kis nőt, aki egyből a nagyobbhoz szaladt segítségért, vegyél bármit, de nem halhat meg. NEM HALHAT MEG.
Megdörzsölöm a szemem a válasz előtt, olyan hihetetlen, hogy ebben a nappaliban szoktam lustán elheverni, a lábujjkörmeimet lakkozni, padlón hasalva vázlatokat firkálni, elképzelni, mi lett volna ha.. annyira tűnik csak nyugodtnak a hangom, mint az üvegrepedés, bármit is képzeltem róla eredetileg.
- Tudom, de ismersz medimágusokat, ismered a legjobbakat. Tudod, hogy ilyenkor kihez kell fordulni. - főleg ugye most, amikor értelemszerűen nem sétálhatok be bazsalyogva Romannel az oldalamon, jóestét jóurak, kis baleset, semmiség, kis munka, öt perc se. Rufus higgadtsága még mindig sikoltozásra sarkall, de legalább a frusztráltságom célpontot nyer vele, laposakat pislogok rá meg a mesebeli nyugalmára, utálom most mindkettőt, de addig sem csinálok őrültségeket, nem zokogok és hasonlók, eleget rontottam már a hangulaton. - Vagy.. ha legálisan nem megy, akkor is csak téged tudlak megkérdezni. Azok a.. rendtagok? A halálfalóknak dolgozó köcsögök közül valaki? Csak mondj egy nevet, és a pokolba is lemegyek érte!
A látvány nem ráz meg annyira, mint a lehetséges kimeneteli, így arra most nem figyelek, türelmetlenül dobolok Rufus háta mögött, mint egy neveletlen, aki mindjárt jelenetet rendez, és nem vagyok távol tőle, elégedetlenül csettintek a nyelvemmel, és egyre idegesebb leszek, mikor megértem, ő sem jött rá egyből, mi történhetett, nem a papírformával állunk szemben.
- Valami bevetés, nagyon sötét nagyurak etcetera, hozzávágtak egy megátkozott tárgyat. Nem tudom, tudják-e, hogy itt van, de a Minisztérium csodálatos páncélos kollégiuma nyilván nem hagyja magára az egyik emberét.. biztos van valami megoldás rá! Menjek el Moodyhoz? Crouchoz?! Dumbledorehoz, a Nagyúrhoz? Valamelyik.. akármelyik segíthet, ugye?!
Megmarkolom a pálcám, és csak arra a bizonyos pár szótagra várok, de Rufus nem elég éber, biztos, hogy beugrom a kandallóba, eladom a lelkem az ördögnek, vagy bármire is van szüksége, vihet mindent, még egyszer nem ismétlődhet meg, még egyszer nem, ha tehetek ellene, amíg élek.. csak mondd már, gyerünk, leszek a kurvájuk, a gyilkosuk, a legjobb barátnőjük, csak mondd már.

Igyekszem higgadt maradni, nem kimutatni ellenszenvemet Pike és a helyzet iránt. Próbálom félretenni minden vágyamat letartóztatását illetően, és külsőleg úgy kinézni, mint aki ura a helyzetnek. De ez természetesen csak egy szemen szedett hazugság, ahogyan olyan sok minden ezen a világon. Hazugság, mint a demokrácia, melyről elhitetik, hogy létezik, de igazából diktatórikus rendszerben él a nép. Hazugság, mint a bolti csokoládés péksütemények csokoládétartalma. Hazugság, amire az oktatási rendszer épül. Hazugság a jelenlétem majdnem egésze, de ez talán jót tesz Pike-nak, talán jót tesz nekem, és legfőképp talán jót tesz Jackie-nek is. Hármunk közül ő viseli legrosszabbul Pike sérüléseit. A férfi arcán leginkább csak a lemondást látom...
- Menni fog legálisan is. - remélem… Bármennyire is nem kedvelem Arthurt, nem szeretném, hogy meghaljon, és ebben a helyzetben emberként kell viselkednem, nem a gonoszt üldözőként. Mert talán a másik oldalon áll, de hol érdekel az engem, ha éppen haldoklik? Persze… Az eltett fájdalomcsillapítót inkább mellőzöm. Lehet, máshogy hat a szervezetre átkozott tárgy jelenlétekor. - Bízz bennem! - lépek a kandallóhoz, és rá sem nézve markolok a mellette heverő hopp-poros zacskóba. Ez nem fog sokáig tartani…
Két-három perc múlva egy magas, arab férfival a balomon térek vissza Jackie lakására, és a takaró alatt fekvő páciensre mutatok. Ő lenne az.
- A férfi Omar Abasi. Pártatlan medimágus, aki nem a jó és a rossz oldal, hanem a betegei felé lojális. - darálom, hogy mindenki megnyugodjon, de ez nem elég. Ettől én sem nyugodnék meg, ha Julia feküdne most Arthur helyén. - Átkok és átkozott tárgyak okozta sebekkel foglalkozik. Ő a legalkalmasabb ember erre a feladatra. - ezt főként Jackie-nek mondom, mert Pike-ok és Omart már bizonyára lefoglalja a vizsgálat. Illetve… ahogy elnézem, Omart a fertőtlenítés és a tárgy eltávolítása foglalja le, Pike-ot pedig… Nem csodálkoznék, ha a fájdalomra koncentrálna.
Nem tudom, mit tegyek, hogy egy kicsit megnyugtassam Jackie-t, ezért csak biztatóan megszorítom a kezét. - Ő a legjobb, Arthur pedig erős.

If you can't make the most out of any given moment, you don't deserve a single extra second.

Belekaparok a kanapéba, talán fel is tépem az anyagot, Scrimgeour és a másik férfi lassan eltűnik az elmémből. Bármennyire harcolok ellene, nem marad meg Jackie sem, ahogy az elmém megint kiszakad, előreszalad. Eltűnik a szoba, csak kiégett romok maradnak utána, tűz és hamu. Elfelejtem, hogy mi a valóság, nem tudom, hogy látom-e a jövőt, vagy álmodok-e a múltról, arról a napról, amikor minden végleg megváltozott. Azt már tudom, hogy itt nem maradt semmi, de mégis úgy érzem, hogy ez a valóság.
Tudom, hogy a szüleim meghaltak az árulásomért. A kudarcomért. Tudom, hogy Merlin sincs már, az ő története is lezárult itt a hamu világában, mielőtt elkezdődhetett volna egy szebb világban. Nem tudom, hogy ki égette fel a világot: mi, Crouch, vagy a muglik, de nem látok semmit, csak port, hamvakat, holttesteket, és céltalanul az utcán kóborló kísértetek tucatjait, akik örökre itt ragadtak. Nem változtattam meg ezt a sorsot, nem árultam el a Nagyurat, nem öltem meg a bátyámat, nem álltam ki semmi mellett igazán. Nem álltam oda elé sem, amikor még amikor még hús, vér, mosoly és hang volt, csak csendes nézőként figyeltem a szépségét, az elevenségét, az életet benne, ami belőlem mindig hiányzott. Most már késő beszélni hozzá. Az álmoknak és képeknek tett vallomások értelmetlenek, a hamvakba vetett szerelem halott, elmúlt. Behunyom a szemem, hagyom, hogy a másodpercek hideg, jeges nyomokat vágjanak az arcomba.
Hallom magamat üvölteni a fátyol másik feléről, a múltból. Nem igazán használok értelmes szavakat, néhány impotens, pálcátlan főbenjáró átkot és talán ezeknél rosszabbakat is üvöltök fájdalmamban, hiába próbálván megátkozni, meggyilkolni Scrimgeourt és a gyógyítót a körmeimmel és az átkaimmal fájdalmamban. Állatként nem voltam annyira gyenge, mint emberként voltam. Gyáva voltam elárulni a Nagyurat, de gyáva voltam ahhoz is, hogy átlépjek egy olyan pontot, amit egyértelműen kötelező volt átlépni- a munkámmal talán nem én ejtem el a guillotine pengéjét, de hozzájárulok ahhoz, hogy ellenségeink alá kerüljenek, ebben nincs különbség. Mindig gyáva voltam. Lehunyom a szemem, egy pillanatra elfelejtem a jövőt. Az álomképben egy kissé furcsa, szépen díszített nappaliban ülök, vele és két Merlin korú gyermekkel, egy reggeli kávé mellett, és nézem a mosolyát. Csak még egyszer... Akármit... Csak még egy esélyt. Nem tudom, hogy hallotta-e bárki, de úgy érzem, hogy bármilyen árat megfizetnék ezért. Bármit megadnék érte, hogy még egyszer lehetőségem legyen tenni valamit. Akármit.

Csak egy pillanatra térek magamhoz, nem is tudom, hogy mennyi idő elteltével. Talán a múlt, talán egy álom csak ez a fájdalom, a sötét szoba, a sérülések, a pálca hiánya, a három ember, de ez akkor is jobb. Még ha az egyik Scrimgeour is, a másik akkor is ő. Ránézek egy pillanatra, kinyújtom felé a karomat, amennyiben tudom mozgatni, akár csak az ujjaimat ha tudom mozgatni. Azután lehunyom a szemem, hogy valamennyire megszabaduljak a fájdalomtól. Ennyire nem voltam talán még soha sebezhető, mégis igyekszem annyira összeszedni a tartásomat, amennyire csak lehet. Veszek egy mély levegőt... még egyet. Nincs időm végiggondolni, hogy mit mondjak, hogyan fogalmazzam meg. Valószínűleg esélyem sem lenne arra sem, hogy megvédjem az elmémet, ha szükséges lenne.
- R... Rufus... Selwyn él. Ő tette ezt.- nem hallottunk Selwyn felől már hónapok óta, sokak szerint már régen megölték, talán a saját régi társai, de remélem, hogy ez a hazugság legalább átmenetileg megvéd a kérdéseitől. Úgysem hiszem, hogy túl sokáig fog tartani, amíg a bátyám, a főosztályvezető egyik embere vagy valamelyik közelebbi kollégám összerakja a történetet. Talán maga Scrimgeour rakja össze itt, és akkor itt a vége. De úgy érzem, hogy muszáj mondanom valamit, mert még ha nincs is már Mungó, egyértelműen gyanús, hogy ide jöttem ahelyett, hogy a Minisztériumba mentem volna. Még ha a tömegek számára már nem is olyan simán elérhető, azért mi még kapunk ellátást.
A lányra pillantok, erőtlenül elmosolyodok. Mindenem odaadnám még egy egyszerű napért, mait ötödikesként tölthetünk együtt. De nincs semmim, ami ennyire értékes lenne, ahogyan talán nem volt semmim, ami ennyire sokat ért azért cserébe, hogy még egyszer dönthessek, cselekedhessek. Már túl mélyre vitt a sodrás, és hiába látok most többet, az idő egy irányba folyik.

...megszűntem érezni irántuk bármit, azok, kik megkongatják a pokol kapuján a csengőt, nem gondolnak semmivel többé, én sem teszem. az ő legendáik tartják, élveztem a lelkük magammal ragadni, szerettem, ahogy rettegtek elém térdelvén - hogy a Toronyóra zöngésénél édesebb szenvedésük hangja, mintha évezredek gyűlölete öltött volna testet bennem, igéit, kötéseit is úgy ismerem, mint tulajdon tenyerem: hogy ölni nem kötelességem, gyönyöröm, sóhajtozom a pallos sújtása közben... de nem érzek semmit, mikor egy újabb imára kulcsolja a kezeit, nem intek többé, hogy ne tegye, ne rajtam keresse a megbocsájtást, mennyek könyörületét, ha lehet, fusson, és ne gondoljon velem többé.
veled még nem találkoztam, Arthur Roman Pike, a létezésed elkerülte figyelmem. az ördögi szerkezet az arcodban azonban magyarázat a fájdalmadra - az ember nem született érteni a jövő nyelvét, és a világ nem tűri, hogy valaki rendjéből kitörjön. isten, a hatalmas, ide nem tekint le, magunkra hagyott bennünket, azaz: reám benneteket, mi sem mutatja jobban kegyetlenségét. isten nem szerethet, ha kezembe helyezi sorsotokat, de talán csak észak hideg, nagy és névtelen istenei érnek el ide, a hosszú deszkák ölelte Óratoronyba, rózsaablak sápadt körébe a derengő padlón, épp a lábam elé, ahová letekintek, és megengedem, hogy felállj. nem mondhatod el, mit kívánsz, ha fáj: legyen hát vége, ennyit megtehetek távoli, rég elveszett leszármazottamért. tudom, ki vagy. de azt nem, tőlem mit kívánsz: mit kíván valaki a halál előtti utolsó másodpercben?

Lassan elveszem az időben újra, ezúttal talán a térben. Először látok egy világot, amit a muglik elpusztítottak, hasonlóan az előzőhöz, de halvány fátyolként látok egy jövőt Jackievel és néhány gyerekkel. Nem látok belőle sokat a tűzön és a fémen át, de épp eleget hozzá, hogy elvonja a figyelmem a muglik által felégetett Földről.
Ezután gyorsan visszarepülök egy múltbéli álomba, egy hideg világba, amikor London még nem volt itt, csak kövek és föld. Azután újra a fém, aztán egy hajó és egy lány a tengeren, és megint a lángok, por és hamu világa. Érzem, hogy a végéhez közeledik, bármi is ez, nem fogom túlélni, túl instabillá tesz a mágia. Tudom, hogy ezt nem fogja kibírni a testem. Lehunyom a szemem, de meghallok egy hangot, mielőtt meghalnék.
Először azt hiszem, hogy a halál, a túlvilág hangját hallom. A hang maga is úgy hangzik, mintha a Fátyol másik feléről szólna hozzám valaki, hogy átkísérjen, esetleg felajánlja, hogy visszatérjek kísértetként. Kinyitom a szemem, egy ismeretlen óratoronyban, egy ismeretlen nő társaságában. Most épp nem pörög az idő. Vége a fájdalomnak is, ezért tudom, hogy meghaltam.
Nyugodtan nézek a nőre, miközben elönt a csalódottság, a keserűség, a vágy, hogy átöleljem Jackiet. Soha nem adtam fel, árultam el azokat a vágyakat, a felé táplált szeretet, és most, hogy talán már meghaltam, elhatalmasodó rémülettel tölt el, hogy nem szerethetem többé. A nőre nézek, aki érzem, hogy meg kellene rémítsen, mégis felé lépek.
- Élni akarok. Bármi áron. Annyi mindent nem tettem meg.- nem érdekel, hogy esetleg bolondot csinálok magamból. Nem érdekel, hogy talán nincs erre lehetőség, hogy mi az ára, hogy talán most löktem el az üdvösséget. Akarom őt, akarom, hogy mellettem legyen, hogy együtt legyünk boldogok, és úgy érzem, hogy mindent meg kell ragadnom hozzá, hogy visszajuthassak még egyszer, hogy elmondhassam neki, hogy mit érzek.
- Mit kívánsz tőlem cserébe? Megkapod.- határozottan a nőre nézek. Tényleg nincs semmi, semmi, amit ne adnék most oda, nincs semmim, ami túl értékes ahhoz, hogy odaadjam Jackiért és a közös életünkért.

- Roman...nem halhatott meg, Rufus, nem halhatott meg, érted?! Ő nem, most nem, biztos nem, a kurva életbe, nem halt meg, engedjetek, oda akarok menni, ne nyúlj hozzám, NE NYÚLJ HOZZÁM, SOHA TÖBBET, ODA KELL MENNEM, ODAMEGYEKMOSTNEMHALTMEG..NEMHALTMEG. Nem.
Halt.
Meg.

...csak fel kell állni,NEMnézniaTESTRE,aznemTEST,nemhaltunkmeg,ezcsakkárpázat,ésjáték,vagyvalamiolyasmidebiztosannemahalálaznemilyenazfehérésazárnyékahimbálózikahófehérpadlónazőtestemertőfelkötöttemagátés megfogom a pálcám.

- Nem tudom elviselni, Rufus... M-m-még e-egyszer nem. Őt nem.. - nézem őket, egymás mellett, de nem látok semmit. Fogom a pálcámat, felemelem úgy, ahogy anyámtól láttam, mikor halat pucolt, tüzet gyújtott, ahogy rám hajtja majd a szemfedelet. Nem tudom elviselni, nem akarok küzdeni, ölni, bosszulni.. hinni, remélni, smemitsemmitsemmitsemmit nem akarok többet, csak hogy ne kelljen ezt.. még egyszer látni. - Szeretlek. Mondom kettőjükre nézve.
Aztán átlövöm a torkom.

Omar mélyen koncentrál, és mikor felnéz, csak megrázza a fejét, és hátrébb lép. Sajnálja, ő mindent megtett, természetesen. Ez benne van, de most haragszom rá egy kicsit. Bíztam benne. Bíztam abban, hogy meg tudja menteni Arthurt, de biztosan már későn hívtam. Jackie-re pillantok, és abban a pillanatban el is kapom a derekát. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha odamenne hozzá ilyen állapotban.
- Tagadhatod, de megtörtént. - amennyire ellenkezik, inkább elengedem. Mégiscsak joga van a búcsúhoz. Nálam sokkal nagyobb joga, ezért elengedem, és kicsit távolatt megállok a holttesttől. Legalább annyira elborzaszt és lehangol a látvány, mint amennyire ezidáig kívántam, hogy bár meg sem született volna. És talán még most is ezt kívánom. Ha nem születik meg, meghalni sem tudott volna, mégis most… meghalt. Nincs ezen mit szépíteni.
- Tedd le a pálcádat... - lépek közelebb, és a hangom is beleremeg a következő mondatba. - Kérlek, ne csinálj butaságot! - de persze nem hallgat rám. Sosem hallgat rám, miért most tenné?
- Jackie! Hamar odaérek hozzá, de már megtörténik a baj. Csak annyira vagyok képes, hogy a földre roggyak, és könnyeimet hullajtva öleljem az egyre kritikusabb állapotban lévő nőt, akit szeretek, a kurva életbe is. Akiért az életemet kellett volna adnom, mégsem tettem.
Omar pár pillanatot sem vár, és a kezdeti döbbenetén túllépve már mellettük térdel, és talán… talán épp összeforrasztja Jackie nyakát. Merlinre, miért kellett ezt? Az a kurva pálca is… Elveszem tőle, elhajítom, és zokogva, könnyekkel telt szemekkel fúrom arcomat a nő vállába. Ha tényleg szeret, akkor túléli...

annyi mindent nem tettem meg... ha egyszer valaki megkérdezné tőled, miről véled, közös mindőtökben.. átadhatod neki, mind ezt mondja, aki halni készül. nincs különbség. - abban sem, amit a könyv tanít anyagiakról, mert a vagyon nem átmenthető, és mégis ti teszitek, tőletek egyenlő a kéz, amely elvágja a fonalat lent és fent között. kerestem ujjai formájában valami egyénit, különleges vérvonalakat a tenyér ívében, percekben, amelyek perceket vontak maguk után - ha felemelném feléd, mint az imént, bántóan egyszerűnek látnád, a pokol bennünk van, Arthur Roman Pike, mindenkinek sajátja.
mondjuk, az idő a nagy ellenség, amelyet sem becsülni, sem szeretni igazán nem lehet, és mondjuk, a nagy társadalmak annál magasabbra tarthatják tudatuk, minél alacsonyabb félelmük múlásától.. én azt hittem, a változás ijeszt meg, az kopogtat éjszakánként homlokunkon, mikor zajt neszelünk, és egész világunk pellengérre helyeződik, törékennyé válik - bármi eltörheti, bármi széttépheti azt, de te még nem tudod, Arthur Roman Pike, az állandóság az emberi lélek mételye, a nyugalom, amely öreggé, puhává és butává tesz a megszokásban, amely egyesít, kisimítja éleinket, és amely elválaszt úgy, hogy mindig egynek érezd magad másokkal: nem tartozhatsz eggyüvé, mikor kívülről figyeled azt. mikor kívánsz, már nem tartozhatsz oda.
élni akarsz.. de hogyan? - felállok a székből, magasabb leszek, mint képzelted - ha nem adsz pontos választ, nem adhatom meg, amit kívánsz tőlem, pedig az ördög szereti a kétes alkukat, minden mesénkben azt veszi el, amit szó szerint jövendölt.. nem fogok táplálkozni a rettegésedből az elmúlástól. az óratorony kattogását kongás követi, mindig épp tizenkettőt üt, mintha gúnyolódna rajtunk. a véres folt ott marad mögöttem a szék támláján, a padlón, lépteim nyomán. véres lesz minden, amihez hozzáérek. - gyógyítsalak meg a bűntudatodtól? varrjam össze a tested? öljem meg az ellenségeidet, akik majd törölnek a létezésből? állítsam helyre a koponyád? végtelen időd van, hogy megmérd az akaratod, ha már többé semmi nem lehet ugyanaz, mint volt. csak akkor segítek rajtad.

» broken bones
» broken universes
» maybe love is a broken thing
» Orphaned hands and broken mirrors

The broken glass and the drowning ship

The broken glass and the drowning ship

Similar topics

Similar topics