he looked as frightened as I was. I looked at him, and I saw myself.
Fosteréket senki sem ismeri.
De ők tudják ki fordul meg náluk a birtokon. Mert számon tartják, titokban epekednek utánuk.
Fosteréket senki sem ismeri.
Ez az anyját lesújtja, régebben el akart költözni egy kisebb vagy nagyobb városba. Aztán feladta, mert feladja az ember a nagy álmokat, ha nem tudja őket megfizetni, beletörődik elérhetetlenségükbe és keres helyette újakat.
Fosteréket senki sem ismeri.
A bátyja szabadulni akart, eltörni a rácsokat, továbblépni egy másik életbe, ki a gazdaságból. Menő kviddicses akart lenni, és az is volt, aztán lesérült, mára már senki nem tudja a nevét, elfelejtették, ahogy a az évekkel ezelőtt megevett cukorkákat felejti el az ember, amikor megszabadul csomagolásuktól, ami még emlékezteti rá, pont úgy, ahogy a halottjaitól válik meg valaki. Majd miután felépült átoktörőnek vagy aurornak akart jelentkezni, az anya kicsapta a hisztit, nem ment el többé. Nem tud szabadulni innen, be van zárva a karámok közé, ahol évente alig néhányszor fordulnak meg emberek.
Fosteréket senki sem ismeri.
A nővére sírján magától fakadt a virág, szanaszét hordta a szél azt a néhány szál levendulát, amit maga mögött hagyott a makacs moha borította kereszt előtt, a dombon, ahová hantolták. Mogorva kúszónövény környékezi, s egyre nehezebb az odajutás, pedig még két éve sincs, hogy elvesztették őt és a vőlegényét, akik közös jövőjüket tervezgették, és megfogant gyermeküket várták. De a fűz mellett ki sír még utánuk?
Fosteréket senki sem ismeri.
Az öccse a Minisztériumban rója az ismétlődő köröket, hónapok teltek el, hogy utoljára látta. Igyekszik, botorkál, beszél, elesik és felkel. Mindig ilyen volt. S távol van: a horizonton túl. Neki és a szüleinek is. A csetlő-botló inas, lótifuti segéd, a láthatatlan apró folt az örvénylő kavargásban, a mai, a tegnapi, a holnapi káoszban.
Fosteréket senki sem ismeri.
A húga, amikor utoljára a Roxfortban járt, minden létező módszerrel igyekezett felhívni magára a figyelmet, nem riadt vissza a radikális módszerektől sem, mégis észrevétlen maradt a segélykiáltások közepette.
Fosteréket senki sem ismeri.
Különösen az apát nem, aki naphosszat ücsörög és hallgat, majd megtölti pipáját, s csendben pöfékel. Észrevétlen felelősség csücsül a vállán, mikor az állatokat eteti, nem alkudozik túl sokat, hangja is rekedtes, kopott a kihasználatlanságtól. Járása biztos, ám görbe, nem törődik sokat vele, azzal, aki volt, a szikár és vakmerő férfival, aki kész volt átszelni a világot egyetlen hátizsákkal. Az anya mindig azt képzeli így történt, ilyenné vált, hogy itt van most ő is, vele, hogy megfeledkezett a bolondos tinédzserálmokról, ahogy ő tette gyermekei születésekor, azonban nem így történt. Évek teltek belé a hiányába, amit a nehézsúlyú és füstös, ólommal telt, rájuk ereszkedő felleg sosem feledtet, hogy volt egy apa, aki kalandok után vágyakozva elhagyta a családját.
Fosteréket senki sem ismeri.
De ők mindent és mindenkit ismernek. Ismerik a felkelő és lenyugvó napot, s ezüstös váltótársát. Ismerik a varjakat, akik károgón keringnek a vetések körül. Ismerik a napi állását, számolják a holdtöltéket, s okulnak szántáson. A karámokon belül a vadak nem akarnak már elszökni, s már kívül sem, tudják: elpusztulnának. Eldugott hangzavarban élnek a világ vége után hét mérfölddel.
Állatok és növények százával növekednek körülöttük, mégis: Fosteréket senki sem ismeri, még ők maguk sem temetetlen titkok tudói.
Teddy-t mindenki ismeri.
Ha máshonnan nem is, a Roxfortból emlékezhetsz rá, biztosan lelkesen mesélt, ha legendás lényekről kérdezted, és biztosan kórusban röhögtetek rajta, amikor pálcát kellett használnia a borznak.
Ha máshonnan nem, a bátyja mellől, aki után mindig ő szaladt, vagy vánszorgott álmosan, ha közeledett az etetésidő.
Ha máshonnan nem, az ebédlőből, ahol hetente visítottak az anyja rivallói éppen ott, ahol Teddy ült.
Ha máshonnan nem is, onnan, hogy azt pletykáltad az apja azért tűnt el, mert furcsa fia született és szégyellte, de te is tudod, hogy ennek nincs valóságalapja, te is úgy hallottad valahol, a forrást már meg sem tudod nevezni.
Ha máshonnan nem, talán onnan, hogy összekeverted az öccsével egyszer, akivel nem is lehetnének különbözőbbek.
Ha máshonnan nem is, akkor ismered a húgát - mert ő mindenkit ismer -, ő mesélte egyszer, hogy a bátyja is olajra lépett, hogy az anyjuk az apjához hasonlítja.
Teddy-t mindenki ismeri.
Mindenki tudja róla milyen makacsul ragaszkodik mindahhoz, amit eltervezett, és elszántan küzd is érte. Nem, nem bocsátkozik részletekbe és messzemenő következtetésekbe, azok nem érdeklik, ezért nem foglalkozott azzal hogyan fogják fogadni egy rezervátumban, ahol minimum várakozáson felüli RAVASZ eredménnyel alkalmaznak bárkit, ő pedig el sem jutott addig.
Teddy szabad szellem, újhullámú gondolkodó, ezért barátkozik leprikónokkal, ezért alszik sokszor inkább az istállókban, ezért vitte magával a murmácot, akinek nem jut eszembe a neve, de nagyon gáz, higgy nekem.
Teddy csupa elvágyódás, csupa ifjonti kalandvágyba burkolózott izgága nyughatatlanság, ezért indult egyedül egy sárkány nyomába egy homályos éjszakán.
Teddy maga a megfelelési kényszer, bizonyítási törekvés. Nem tudtad? Ezért lépett le otthonról.
Teddy csupa tűz, csupa láz, csupa lelkesedés, a folyvást vöröslő arc gyakran húzódik cinkos mosolyra, Teddy most boldog ebben a bizonytalanságban.
Teddy-t mindenki ismeri.
Méghozzá elég jól, mert a legtöbb esetben megbízható, kiszámítható. Ezt gondolják, aztán meglepődnek akkor, amikor kicsapatja magát a Roxfortból, mert sárkányokkal cimborál, akkor, amikor a hűlt helyét találják az ágyában, vagy azt hiszik a kávécipelés majd zavarba hozza, vagy az ürüléklapátolás, a sárkányok maguk, hogy majd őket látva eltűnik a föld színéről is, úgy iszkol tova, mintha ott sem lett volna.
Teddy valójában rettenthetetlen, nem fél a főnökétől, nem is azért ugrik egyet hátra, mikor meghallja a hangját, csak a megszokás és az erős orgánum készteti erre, vagy a mese, miszerint süket, s azért ordít ennyire.
Teddy képviseli a világon a megfontoltság gondolatát, ezért istápolt sárkányokat védőfelszerelés nélkül, míg valami csoda folytán meggondolta magát. Úgy hírlik egyenesen zuhant a gőzölgő ürülékcsomagba.
Teddy kitartó, hiszen kötelességtudóan, megrökönyödés nélkül puceválja az istállói karámokat, gyűjti össze a sárkánytrágyát, nem is szidott össze eget, földet emiatt, csak olykor néhány fintort engedett meg magának, mielőtt visszatartotta volna lélegzetét, vagy egy percre befogta volna az orrát, ha elegendő volt az elvégzendő feladathoz egyetlen kéz is.
Teddy-nek kiváló a memóriája, dehogy feledékeny ő, ennek semmi köze ahhoz, hogy elfelejti hány cukorral iszod a kávéd, vagy a születésnapokat, ő csak a fontos dolgokra emlékszik olyan zavarba ejtően pontosan, mint a Chudley Czúzlik utolsó győzelme, vagy hogy melyik sárkány köpte ki legutóbb is a patkányhúst.
Teddy egyáltalán nem beszél sokat, ez kizárólag akkor fordulhat csak elő, amikor zavarban van, a definíció szerint állandóan zavarban van. Különben is, mi másért lenne folyton olyan piros, mint a paradicsom, s nemcsak heves, hanem égővé hevült.
Szó sincs arról, hogy Teddy ügyetlen volna, csak egyszer történt, hogy nem vette észre azt a goromka alagutat és elbotlott benne,s orra esett, többször nem fordult elő, viszont azóta is felemlegetik neki vaksiságát, s ő néha azóta is morgolódik ezen.
Teddy maga az okos jóindulat, pont ezért akart neked ugrani még a Roxfortban, amikor a húgát vagy a bátyját becsmérelted.
Teddy zseniálisnak hitte magát gyerekként, majd az iskolában ő hugrabugos lett, az öccse hollóhátas, ő kapott trollt bűbájtanból, amiben a testvére brillírozott. Teddy-nél néha ma sincs pálca, mindig megijed, hogy használnia kell, és nem tudja.
Teddy-nek egyáltalán nincsenek hirtelen indulatai. Dehogyis! Hol hallottad ezt? Ó, hogy az az eset, amikor megégette néhány diáktársát? De kaptak töklevet, helyrejöttek. Viszont Teddy-t kicsapták.
Ettől függetlenül: Teddy-t mindenki ismeri.
- Hol vagyok?
- Hehe, azt sem tudja hol van. Hát ez nagyon mulatságos, hehe - kuncogott a tömzsi teremtmény.
- Írországban? Nem emlékszem, hogy...
- Átkeltél volna a tengeren? - csodálkozott el.
- Nem, éppen ezért...
- Én átkeltem - válaszolta a leprikón. Tobias, az útitársam, nem mutatott ellenszenvet irányába, nem ijedtem meg hát tőle, a murmáncoknak kiválóak az érzékeik az ilyesmihez.
- Tudod merre találom...
- A sárkányokat?
- Igen! - vágtam rá meglepetten.
- Mindjárt gondoltam, gyere csak utánam kis barátom, én mindent tudok errefelé, de tudnál nekem galleont knútra váltani?
Előtte néhány órával...Mire felébrednek, mire megtalálják az üres ágyat, addigra mérföldekre leszek innen, még ha gyalog kell is megtennem minden lépést. Nem maradok itt, nem zárom be magam ide, hogy itt keseredjek meg, ahogy ők teszik, és nem engedem, hogy bántsák. A vállamra dobom a táskám.
Még azelőtt néhány órával...- Hova tűnt Morty?
- Morty?
- A sárkány!
- Elvitték.
- Hova?
- Oda, ahol jó helye lesz.
- Az hol van?
- Ugyan már öcskös...
- Hol van?!
- Fejezd be!
- Nem fejezem! Hol van?!
- Bármit is vettél a fejedbe, felejtsd el! A Föld hátán semmi közöd nem kesz többé ahhoz a bestiához.
- Ha nem válaszolsz, akkor majd kiderítem magam.
5 évvel ezelőtt- Az opálszemű nem fekete... és nincsenek éles tüskék a háta mentén, az a hebridai... és talán a legbékésebb a sárkányok között - mormolom csöndesen cáfolva az állításait, ahogy hetvenkedő katona módjára előadja kalandjait.
Lökés, előrebillentem, léptek, amik nem tudom hol érnek talajt - talán a levegőben -, bukdácsolok, a kőpadlón csúszok, amikor a többiek elhátráltak az utamból. Arcommal tapadtam hozzá a cipője talpához, a rágónak, a Mézesfalásban pont ilyen színe és szaga van, a másik felemen, nem látok semmit, csak a cipők orrát, valami sötétet, az a koszos padlónak nyomul, még mindig nem takarítják.
Kézzel, lábbal kapálóztam, emelni próbáltam a fejemet, de visszahanyatlott, a nyakamhoz kaptam, az ujjaimmal akartam lelökni onnan, a nadrág anyagát kezdtem rángatni, a fejembe szállt a vér, a csuklómra taposott. Szinte égett a bőröm, bizonyára ő is érezte a forróságot, mert hátrahőkölt tőle, meggyulladt a ruhája.
- Szánalmas vagy, Foster - fröcsögte.
Egy évvel és három hónappal ezelőttA kiabálás zajára ébredtem. Nagyokat ásítoztam, amíg álmos-kócosan elcsoszogtam az ablakunkig, hogy kiderítsem az okát. Egy sárkány. Nyitott ajtó marad mögöttem, becsapódik mögöttem a lágy szellőben, mintha menekülne, hatalmas szemekkel bámulom. A nedves füvön gázoltam - azaz ott még nedves volt, ahol én jártam mezítláb -, máshol égő, perzselődött, aszott fűcsomók a perzselő augusztusban.
Csörömpölő láncok alatt fújtat, tüzet okád, ágaskodik, küzd, hogy széttárhassa szárnyait, köteleket vált hamura, minden maradék erejét a szabadulás reményében áldozza fel, kétségbeesetten harcol, mind hiába.
Nem tudni ki a rémültebb: az emberek, akik egy sárkány ellen küzdenek, vagy a sárkány, aki az emberek ellen. Vajon merre billen el a mérleg nyelve, hol jelzi a túlerőt? Életveszélyes bestia - szabadkoznak ők - rab - mondom én.
- Hűűű...
- Te most szépen visszamész - fordít meg a vállaimnál fogva, mindig fitogtatni fogja, hogy erősebb nálam
- De-de-de ez egy igazi sárkány - ellenkezem sóvárogva.
- Ez nem változtat azon a tényen, hogy aludnod kellene.
- Jó-jó-jó, az lehet, de mit szólnál ahhoz, ha...
- Nem.
- De ha csak egy kicsit...
- Mondom nem.
- Meghallgatnál végre?
- Nyomás aludni...
- De...
- De akkor is.
- De miért?
- Mert azt mondtam.
- De én hasonlítok rá, talán ha...
- Nincs talán.
Azzal előveszi a pálcáját, és körbetekertet egy kötéllel. Bénítónak gondolja.
- Ez nem igazság - futótűzként terjed a tekintetem a mellkasomon szoruló csomókra, és nem csak a tekintetem, szinte izzik a mellkasom, felperzselem a kötelet, szálanként pattan el, majd a földre hullik a köteg.
- Teddy ne szórakozz!
- De! - azzal megindulok a sárkány irányába. Feladta a harcot, túl szorosan tartják a béklyók, mellettem halad el a levegőben az okádott tűz, bevilágítja az éjszakát, majd elhal a távolban, ismét sötét lesz, a bátyámra pillantok, nyelek egyet.
2 nappal később- Nyugiiii.... nyugi, nem bántalak! - emelem magasba a karjaimat, s a szemébe nézve óvatos léptekkel közelítek felé, a pikkelyes hátrál, egészen a sziklafalnak nyomul a hatalmas háta, nincs tovább, a talpai mégis tovább kaparnak, lehetetlenül igyekszik még hátrébb tolni magát, próbálja széttárni a szárnyait, lehetetlen, hiszen átkötve ahol csak érték.
Zsebkést veszek elő, úgy csempésztem ki, hogy senki se lássa. Az orrlyukai kitágultak, ijedten bámulnak rám a hatalmas szemek, hevesen szuszog, mozdulni nem tud. Nagy levegőt veszek.
Teddy ne csinálj hülyeséget! Eszembe jut, hogy megölnek, ha elengedem, tudni fogják, hogy én tettem. Elvégre ki másnak juthat ilyesmi eszébe? De az életlen penge nem vágja el az igazi tartást, csak old a szorításon. Ez neki pont elég: az arcom felé kap a mancsával, a karmai mentén kiserken a vér. Tüzet fújna, füst jön helyette, ártalmatlanították. Azon gondolkozom mennyi idős bestia lehet. Bizonyára még nem lehet ereje teljében, hiszen nem akkora monstrum, mint ahogy írják.
- Hé! Héééé! Csillapodj! Mondom csillapodj - a könyökömmel törlöm le a szivárgó vérem. - Nyugalom, csigavér - közelítem meg ismét, nem veszem le a szemem róla, és nem is adom fel. Hiába üvölti el magát, és rendezi el a szélfútta frizurám. - Gyerünk pajti, enned kell valamit! Hoztam neked kaját - próbálkozom, hogy a számra mosolyt kanyarítsak, de bugyuta fintor terül el a képemen. - Szereted a patkányhúst? - lengetem meg az ujjaim közti döglött állatokat, jobb nem akadt, a macskát mégsem adhatom oda, anyám megölne, de a hipogriff miatt van patkányunk.
Azzal eléhajítottam. Szagolgatva körüljárta, amikor közelítettem vicsorgott. Értem én, kell az a néhány méter távolság. Majd rávetette magát a tetemre, s úgy fogott neki a lakmározásnak, mint aki hónapok óta nem jutott csak kielégítő ételhez, erre a csemegére pedig születése óta fájt a foga: egyben kapta be az összeset. A szájából kilógott az egyik farka, amit úgy szívott a szájába, ahogy mi a spagettit szoktuk.
Nem sokkal később megtántorodott, úgy kezdett öklendezni, hatalmas köpés, nyálban ázott patkánytetem került a földre tőle két méterre, s megbotránkozva, fintorogva szemlélte.
Egy és fél hónappal később- Parázs?
Prüszkölve forgatta mancsával a birkatetemet. Kihúztam a listáról a bugyuta próbálkozást.
- Puck?
Rám sem hederített, hiába a hangutánzás.
- Balthasar! - a név hallatán ugyan felkapta a fejét a húsmarcangolásból, rám nézett, majd az éhség nagyobb úrnak bizonyult: folytatta a falatozást. Ez ugyanúgy silány, akár az előző, ám mégis egyre közelebb jutok az átfirkált lehetőségekkel a megfelelőhöz.
- Mit szólsz a Lancelothoz?
Vicsorogni kezdett.
- Jó-jó, pajti, értem, szerintem sem - talán megnyomtam a középső hangot, tudom, hogy utálja a kígyókat, a vicsorgástól pedig én hőköltem hátra. - És amúgy sem egy feltétlenül kedves ember...
- Arthur? - felöklendezett egy darabot a birkából, majd azt kicsit megpörkölve, ismét elnyelte a nagy szájával.
- Beeeenvolio - mondtam bégetve, emiatt pedig elindult felém és körbejárt. - Nem, pajti, nincs több bárány - azzal visszatért a zsákmányhoz.
- Mortimer? - azonnal felnézett a csemegéből, és olyan hosszan nézett rám, mint addig soha, olyan kérdőn, ahogy csak sárkány várhatja a következő szavadat.
Azelőtt néhány hónappal- Theodore már két iskolából kihajították a szűrödet, mi lesz így veled kisfiam?
- Mondjuk... mondjuk elmegyek sárkányidomárnak. RBF szintű végzettséget kérnek... na jó, meg egy RAVASZ-t llg-ből - és több másból is, LLG-ből is K-t, de nem kell fokozni a feszültséget, enyhíteni kell -, legalább várakozáson felülit, de értek hozzájuk, be tudom bizonyítani, közöttük nőttem fel!
- Szörnyetegek és bestiák között, de nem sárkányok között, Teddy - veti ellen az egyik testvérem.
- A húgodnak igaza van, úgyhogy azt ajánlom szállj le a magas lóról, kisfiam, és inkább edd meg azt a spenótot, mert a holnapot sem éred meg.
- Nem kérem -tolom el a tányérat, és felállok az asztaltól.
Nyolc hónappal ezelőtt- Engedje, hogy megmutassam!
- Nem alkalmazok zöldfülűeket.
- Nem vagyok zöldfülű! - vörösödöm el.
- Ne szájalj velem, te taknyos! - csattan fel. - Mi bizonyítja, hogy nem dobod fel már holnap a talpad, kölyök?
- Bocsánat - mormolom megadóan. - Nem fogom, higgyen nekem...
- Még összetöröd magad itt nekem, aztán akkor kutathatom fel a családod...
- Nincs családom - lódítom, s nyelek egyet. Mindig förtelmesen hazudtam.
- És túlságosan vézna vagy, gyerekképű, ez a munka férfit kíván nem kisfiút. Ráadásul még füllenteni sem tudsz rendesen.
- Csak adjon egy esélyt!
- Már miért tenném? Ezt a helyet nem gyerekeknek találták ki.
- Jó, ha nekem nem hisz, majd hisz ennek - győzködöm.
Széttárom az egyik tenyerem, talán azt várja, jósoltatni akarok vele. Remegnek az ujjaim, ahogy lángra lobbantom a levegőt, bizonytalanul táncol a csóva a szellőben, egyszer-egyszer el is tűnik, majd újra megjelenik.
- Ez még nem bizonyít semmit. Miben vagy több egy mitugrász látványmágusnál? Ezt azok is meg tudják csinálni. Te pedig még irányítani sem tudod.
- De meg tudom tanulni! Bízzon rám akármit, megcsinálom!
- Látom nem adod fel. Van RAVASZ-od Legendás lényekből, kölyök?
- Van - füllentem.
- Mi a neved?
- Theodore... Theodore Foster.
- Azt mondtad Foster?
- Igen, uram.
Öt héttel később- Foster, mikor adod már fel? Bűzlesz a trágyaszagtól!
- Nem fogom feladni - morgom a szemeimet törülgetve, amit csíp a sárkánylé.
- Pedig ideje lenne belátnod, hogy hülyeséget csinálsz.
- És ha igen? Mi közöd hozzá?
- Semmi, csak gondoltam beszélek a fejeddel mielőtt kinyíratod magad.
- Ne gondolkodj te rólam!
- Teddy ezek sárkányok, nem kisbabák. Nem gügyögnek, hanem tüzet okádnak, és nem foglalkoznak azzal, hogy ki van előttük, amíg be nem idomítod őket, leharapják, vagy elégetik a fél karodat.
- Idomítás, te így nevezed?
- Igen, sárkányidomár vagyok, hogy nevezzem? Miért vagy itt?
- Morty... vagyis Mortimer miatt.
- Ki az a Mortimer?
- A mennydörgő.
- A közelébe sem fogsz férkőzni. Nem vagy elég tapasztalt hozzá. Felejtsd el!
- Na és te?
Elhallgatott.
- Merlin szakállára, hozzád egy opálszemű való, nem az a bestia. Egy mennydörgő? Hol hagytad el az eszed?
- És te?
- Egyébként meg a Mortimer egy pocsék név. És minek rendezgeted a szalmát? Minek az a pokróc? Te komolyan itt akarsz aludni? Megőrültél?
- Igen!
Néhány órával későbbNem ébredt fel a hatalmas ajtó nyikordulására. Úgy aludt ott, mint akit fejbe vertek. Mint aki nem érzi a súlyát annak, amit éppen csinál, hiszen egyenletesen veszi a levegőt, mint a nyugalom vára a halál torkában. Mindenki őrültnek bélyegzi, még én is, s mégis: most először, amikor a legnagyobb bolondnak kellene tartanom, amiért bekucorodott egy sárkány bokszához, aki nyugodtan elhevert mellette, most először gondolom azt, hogy talán mégsem olyan ostoba, mint amilyennek elsőre gondoltam, mint amilyennek azóta is tűnik, pedig égésnyomok vannak a ruháján.
Kezdőlap
