Amycus & Agatha

Kezdjük újra, immáron legalább az ezredik alkalommal.
'A Quintaped Skóciában őshonos a... valamilyen szigeteken, ami a jelenléte miatt feltérképezhetetlenné vált. Milyen sziget...?' - emelem föl mellkasomról a vaskos könyvet és olvasom át újra meg újra az első mondatot, reménykedve abban, hogy a Drear szó végre meg is marad a fejemben és nem kezdek el ábrándozni az ég kékjén, a fehér felhőkön és azon, hogy pár nap múlva telihold, annak pedig rendje s módja szerint mindenki kerüli a társaságomat a kastélyban. A lila karikák okozzák ezt, melyek a szemeim alatt éktelenkednek, vagy az örökké gyűlölködő tekintet, esetleg a folyton elégedetlen és ingerlékeny megnyilvánulásaim? Mindenbizonnyal inkább ezeknek az egyvelege tehet róla, nem beszélve a gúnyos mosolyomról - amivel valójában azt szeretném jelezni a külvilág számára, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, csak most ne szóljatok hozzám egy ideig -, amit mások értetlenkedve fogadnak, pedig még csak egy szót sem szóltak hozzám. Keserű sóhajjal kísérve hajtom le ismét a könyvet, de most már az arcomra, így fejemből csak a fűben elterülő szőke hajzuhatagot lehet látni, semmi mást. Szokatlanul meleg tavaszi napot választottam ahhoz, hogy a szabadban tanuljak, amiről azt gondoltam, hogy fáradt elmémet majd felfrissíti, ám a meleg egyre inkább terelget vissza az álomvilág felé, a mázsás könyv jótékony sötétséget nyújtó takarása pedig ezzel együttműködik, a szél enyhe hűvöse pedig nem elég ahhoz, hogy ebből a félig kába állapotomból felrázzon. Lehet jobban járna mindenki, hogyha a telihold előtti és utáni pár napot végigaludnám és nem kiüldözném őket a világból. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak az alvás gondolatára, de ez a mosoly is hamar leolvad az arcomról, mikor a rémképek, amiket álmoknak nevezünk, sorra kezdenek felvillanni az elmémben, mintha egy nagyon régi felvételt néznék, aminek a szalagja már csak egy-egy képkockákat képes kivetíteni a közönség számára, és pont a legrosszabbakat. Mitől lenne jobb itt kint a szabadban, mint a hálókörletben? Ráadásul mindenki szeme láttára és füle hallatára rángatózni és nyöszörögni nem nevezhető korántsem egészségesnek. A lányok már megszokták, nem szólnak semmit, nem néznek rám furcsán, mint annak idején, de tekintetükben még mindig látom néha a riadalmat és az aggodalmat. Aggódnak, mert tudják, hogy átlagos ember nem dobálja magát minden éjjel az ágyban és izzadja össze oly módon az ágyneműt, mintha előzőleg valaki leöntötte volna egy vödör vízzel. Aggódnak, mert nem fogadom el a segítségüket és e téren mindig hazudok nekik, és nem sokáig tudom a könyveimre vagy egyéb dolgokra fogni ezeket, hogyha pedig kibújik a szög a zsákból, hamar egyedül találom magam a körletben. Aggódnak viszont magukért is, mert nem tudják, hogy mikor válok közveszélyessé és teszek valami olyat álmomban, amire nem fogok emlékezni másnap, viszont valaki megsérült. Írnom kell apának, hogy készítsen valamit, amitől ha az álmok nem is múlnak el, legalább nem fogok cirkuszt rendezni minden éjszaka. Ha pedig ő nem tud készíteni, akkor kit kereshetnék fel? Érzem, ahogyan vérnyomásom villámsebesen megemelkedik, szívem fájdalmasakat dobban a mellkasomban és újra eluralkodik rajtam a düh. Alvásról szó sincs, már a lény nevét sem tudom, amiről éppen tanulnom kéne, sőt már rég túl kéne lennem rajta, csak a vörös köd az, ami elborítja teljesen az elmémet. Ingerülten lököm le magamról a könyvet a fűbe és hunyorogva nézek a pár méterrel odébb lévő horgászbotomra. Plimpy... A legunalmasabb apró vízi lények a világon, amiről a professzor elmondása szerint két oldalnál többet is lehet írni, valójában pedig mindenhol fél, maximum egy oldal erejéig említik meg.
'És nekem jutott a csodálatos megtiszteltetés, hogy amíg mindenki más érdekesebbnél érdekesebb állatokat gyűjt be, én addig horgászgatok a tónál egy kis pikkelyes labdára. Köszönöm... - csúszok közelebb a bothoz, miközben pálcámmal rákoppintok, a damil pedig sebesen kezd föltekeredni. Unottan figyelem a víz sima tükrén táncoló sugarakat, a damil végén pedig megjelenik a horog üresen. Ravasz kis fickó... Próbáljuk meg újra. Oda sem nézve lököm félre a horgászbot mellett álló vízzel teli edényke tetejét és kiveszek belőle egy vízicsigát, amit sietve a horogra akasztok, hogy újabb koppintás után a horog ugyanúgy tűnjön el a víz alatt, mint az előző két alkalommal. Még két csigát leeresztek, utána pedig feladom és megpróbálom a könyvtár összes könyvét felhasználva megírni a két tekercset, mellékelve egy kisebb rajzot a golyóról.
Csak ne az üres horog jöjjön vissza...

Amycus & Agatha

Bambulok. Már megint bambulok. Meredten, pislogás nélkül figyelem a damilt, várva arra, hogy mikor mozdul meg végre. Elég egy apró rezzenés, amiből tudni fogom, hogy elvesztegetett óráimnak a tó mellett volt értelme - ha túl sok nem is -. Úgy jöttem ide, hogy seperc alatt befogom a rám kiszabott lényt és mint aki jól végezte dolgát - mert akkor úgy is éreztem volna - visszamegyek a kastélyba, meg sem állva a Szükség Szobájáig, ahonnan nem kerülök elő egészen ebédig, utána pedig vacsoráig, majd egészen kihúzom az időt és megesik, hogy ott is alszom. De úgy látszik, hogy ma minden ellenem dolgozik, kiváltképp az idő, ami sebesen halad előre. Meg sem merem nézni hány órát vett el az életemből ez az átkozott kis pikkelyes labda, ami vidáman sétálgat a tó fenekén, megkörnyékezve a csalimat, hogy utána értelmi szintjéhez képest igen agyafúrt módon lelopja a csigát a horogról és elégedetten elsétáljon vele. Akadjon már fenn valamelyikőtök, könyörgöm! Felhúzott bal lábam térdén pihentetem a fejemet, ujjaim pedig az előttem heverő könyv egyik lapjának sarkával játszanak. Kihajtom, behajtom, gyűrögetem, dörzsölgetem, kicsit megtépem az egyik részén és a szakadt részt piszkálgatom. Most már nem fog menni a tanulás. Legalábbis itt kint egyáltalán nem. A papír sarkának egyre nagyobb részét károsítom meg, lehet már elértem egyes betűket is, esetleg a rajzok némely részét, vagy most készülök letépni a Quintaped egyik vaskos tönk lábát, hogy öt helyett már csak néggyel büszkélkedhessen és keserítse meg a tanulmányaimat - ami nem telne bele néhány percbe sem, hogyha nem kötné le minden más a figyelmemet - . Ilyen tétlen sem voltam még soha életemben, de keserűséggel tölt el igen hamar a tudat, hogy ez az állapot már nem sokáig tartható fent és akár tetszik, akár nem, vissza kell mennem a kastélyba a bámuló tekintetek közé.
'Éljen, éljen!' - fújok ki egy kósza tincset az arcomból és gyűröm tovább a lapot, ám a lap azon nagyobb része hamar ki is szakad a könyvből, egész testemben összerezzenek, de akár azt is lehet mondani, hogy ugrok egy hatalmasat, épphogy nem kiáltok fel ijedtemben. Mintha egy lassított felvétel lennék, úgy fordítom hátra a fejemet, szemeim összeszűkülnek és már tudom, hogy a mai nap minden haragja és gyűlölete a mögöttem álló személyen fog csattanni, nem törődve azzal, hogy ki is az illető. Hogy is mondják? Ha szemmel ölni lehetne, már rég halott lenne. És milyen igaz. Ökölbe szorított kézzel nézek fel Amycus Carrowra, nyelvem hegyén már tornyosulnak a szitokszavak, amiket szeretnék rázúdítani, de ehelyett ajkaim csak mosolyra húzódnak, ha nem is olyan őszintére, mint amilyenre általában, de reményeim szerint elég ahhoz, hogy a Jól vagy? Minden rendben? kérdéseket sikerüljön kikerülni ezzel.
'Plimpyre.' - válaszolok kurtán, majd magam mellé teszem a könyvet és a gyűlölt kis golyóhoz lapozva mutatok rá az ábrára. - 'Nincs baj a csalival, ez a kedvencük. Az egyetlen felmerülő probléma, hogy okosabbak, mint amire számítottam. - tekintek rá vissza. Csak nem a kis fenevadat jöttünk megnézni? Lássuk ezúttal kivel fog ordibálni és még talán bele is fojtja a vízbe, ugye? Öklöm azóta sem engedett a szorításból és ahogy ezekre a kérdésekre gondolok, egyre erősebben vájódnak körmeim a tenyerembe.
'Félsz, hogy leharapom a kezed?' - célzok ezzel a kérdéssel az óvatosságára, amivel a batyut próbálja odaadni nekem. Kedvem lenne őrült módjára vicsorogni rá és morogni, hogy kicsit ráijesszek és legyen alapja a szóbeszédnek a Mardekár klubhelyiségében, de helyette csak elveszem tőle a kis ajándékot és leteszem magam mellé a földre, majd megveregetem magam mellett a helyet, jelezve ezzel, hogyha maradni szeretne, akkor ne mögöttem ácsorogjon, hanem mellém is leülhet. Elég nagy ez a part.
'Azért köszönöm. Akármi is ez...' - bontom ki félkézzel a batyut, tekintetem pedig meglágyul kissé a fagylaltos doboz láttán. Nem kívánom ugyan, a napokban egy reggeli pirítóssal is tökéletesen elvagyok, de van hogy enni is elfelejtek és csak lefekvéskor jut eszembe, hogy az összes étkezésről lemaradtam. Hogy nézhetek ki most mások szemében? Mint egy beesett arcú szörnyeteg?
Mit akarhat most Amycus? Gyanakodva nézek körbe, hátha látok még valamerre a közelben néhány mardekárost, de jelenleg csak mi vagyunk itt, még a testvére sem toporog a távolban. Próbáltam vele beszélgetni, azon kevés alkalmakkor, amikor hajlandó volt hozzám odajönni, de már annak is örültem, amikor visszaintett. A beszélgetések általában rövid idő után kudarcba fulladtak vagy sietség miatt, vagy pedig nem nagyon értettem, hogy mit akart a makogásával összehordani és mielőtt bármit kérdezhetett volna, sarkon fordult és eltűnt. Párszor én is próbáltam szóba elegyedni vele, de pár rövid mondat után jobbnak látta követni a társait. Miért erőltessem, azt amit más nem akar? Lumpsluck órája volt az utolsó, amikor próbált valamit mondani, igaz csak tátogva, de annak is csúfos vége lett és nem tudtam meg, hogy mit akart mondani, pedig kíváncsian kerestem őt aznap a folyosókon. És most itt van újra, ennyi idő után megint. Nem értem ezt a fiút.
'Nem hinném, hogy odalennének érte, de hogyha végre sikerül egyet kifognom akkor megkínálom.' - tűröm hátra a hajamat és nézek rá kíváncsian. Mész vagy maradsz?

Amycus & Agatha

'Nem hinném. Legalábbis még nem bosszantottál fel, úgyhogy biztonságban érezheted magad.' - olyan könnyedén csúszik ki a hazugság a számon, hogy szinte még én is meglepődöm magamon, de értelmetlen volt és fölösleges. Egyrészt értelmetlen volt neki hazudnom, mert nem vak és nem is idióta. Pontosan látta a tekintetemen, hogy egy pillantás alatt képes lettem volna felnyársalni, hogyha idegenek lennénk egymás számára, nem beszélve arról, hogy érzi a belőlem áradó feszültséget, amit lehetetlennek tűnik csillapítani. Másrészt ezt az apró hazugságot magammal is próbáltam elhitetni, de minek? Azért, hogy ne érezzem úgy minden egyes levegővételnél, mintha a belülről akarnék felrobbanni, vagy esetleg azért, hogy egy kis időre úgy érezzem, még ebben az állapotban is, hogy valakivel tudok normálisan viselkedni és nem fogok ordibálni vele, esetleg megcsapkodni egy vaskos könyvvel? Ujjaim lassan kezdenek engedni a szorításból és napvilágra kerül újra a kitépett papírdarab, ami salátává gyűrve landol a könyv közepén. A fájdalom érzete, amit a tenyerembe vájt körmeim okoztak, most jut el teljesen az agyamig, hogy a vörös köd kicsit tisztulni látszik s hogy megpróbáljam csillapítani a szúró érzést, mozgatni kezdem az ujjaimat. Nem segít sokat, sőt egyáltalán semmit, de legalább kézfejem színe kezd visszatérni. Tenyeremet fölfordítva vizsgálom meg egy röpke pillantással, hogy mekkora kárt okoztam magamnak azzal, hogy a felgyülemlett dühöt próbáltam elfojtani és nem Amycusra zúdítani mindent, ami most bosszant a kék ég alatt, mert annak se eleje se vége nem lett volna, ő pedig valószínűleg jobbnak látta volna már a harmadik mondat után fölvenni a nyúlcipőt és visszamenni a kastély falai közé. Úgy tűnik a papír jó szolgálatot tett; tenyeremen a négy vájat mély ugyan és vörös, de nem véreznek egyáltalán. Első jó pontnak számít ezen a napon. Ujjaimat tovább mozgatva hallgatom a fiút és arcomon megjelenik egy halvány, igazi félmosoly, de épphogy fel nem horkanok mellé önelégülten, válasz helyett pedig a csöndes elfogadást választom. Drágám, hidd el, hogy tudnék neked olyat mutatni, amitől nem csak a köcsög kis harmadévesek menekülnének vissza a kastélyba, de még te is, vagy még tovább. Tekintetem a is csomag tartalmára vándorol és abbahagyom ujjaim fölösleges tornáztatását, helyette ölembe veszem a fagylaltos dobozt és leveszem a fedelét. Egész testem libabőrössé válik, amint a hideg doboz hozzáér a combjaimhoz, még ha csak nadrágon keresztül is. Fedelét a fűbe téve dörzsölöm meg kissé a karomat, mintha rettentően fáznék és melengetni szeretném magam, pillantásomat pedig le sem veszem a dobozban rejlő csokoládé tengerről. Gyomrom rögvest felfordul a gondolattól, hogy Amycus lehet, hogy elvárja tőlem, hogy egy ültő helyemben egyem meg ezt az egészet, ha már volt oly kedves és hatalmas fáradalmak árán idehozta nekem, de amint felkínálja a lehetőséget, hogy segít a doboz kiürítésében, elmúlik a rosszullét. Minden további nélkül magunk közé teszem a dobozt és a horgászbotomra tekintek, csak amolyan ellenőrzésképp, hogy nem rezzent-e meg a damil, vagy rángatja a tó fenekéről valami, ami esetleg beleakadt.
'Megosztom persze. Hacsak nem akarod végignézni, ahogy egyedül megeszem ezt a tengernyi fagylaltot, hogy utána föl kelljen cipelned a gyengélkedőre, ahol a javasasszony közli velem, hogy diabétesz alakult ki nálam a rengeteg cukortól. Utána tényleg leharapnám a kezed, vagy a fejed. De köszönöm amúgy. Miért kapom?' - veszem ki a kezéből kérdés nélkül az egyik kanalat és némi tétovázás után megkezdem az érintetlen jeges finomságot.
'Miért kéne haragudnom?' - újabb hazugság. Szemöldököm a magasba szökik és értetlenkedve nézek rá, mint aki nem is tudja miről van szó, pedig pontosan tudom, hogy mire akar kilyukadni. Haragszom-e azért, amiért mindig akkor lehetett vele beszélni, amikor neki kedve volt hozzá vagy egyetlen mardekáros sem volt a közelben, így nem volt annyira kellemetlen számára, hogy egy griffendélessel beszélget, akiről ráadásul rengeteg mindent suttognak a kastélyban? Haragszom-e azért, hogy amikor én kerestem őt, vagy szerettem volna beszélgetni, akkor a válasz a Most nem érek rá, majd máskor lerázós mondat volt? Persze, hogy haragudtam. Mérges voltam, ugyanakkor igyekeztem megértetni magammal, hogy fölösleges dühöngenem egy olyan ember miatt, aki csak akkor nem néz levegőnek, hogyha szüksége van valamire és nincs körülvéve a barátaival. A kitisztult agyamat megint elönti a vörös köd és megremeg a kanál a kezemben. Szeretném megkérdezni tőle, hogy minek jött egyáltalán ide és utána elzavarni jó messzire, hogy hagyjon békén, de ehelyett csak egy kissé ingerült válasz bukik ki a számon.
'Élve kell. Ha meg akartam volna mérgezni nyilván azzal próbálkozom és már régen kész lennék.' - és milyen igaz. Az ezernyi fiolák egyike, amik a táskám alján lapulnak, képes lenne megmérgezni a tó egész élővilágát és csak elpusztult sellők, kákalagok, plimpyk és ki tudja még mik úszkálnának a tó felszínén. De ehelyett a könnyített módszer helyett csak próbálok türelmet tanulni a parton.
Nem is veszem észre a beálló csöndet, csak lassan kanalazgatom magamba a fagylaltot és a damilt bámulom, ami egyszer csak megrezzen. És még egyszer. És még egyszer. És utána folyamatosan csak rángatózik, mintha valami a horgára akadt volna. Felcsillanó szemekkel döföm a kanalat a fagylaltba és már koppintok is pálcámmal a horgászbotra, pedig még oda sem értem rendesen. A vízzel és két csigával teli dobozt most magam mellé húzom és leveszem róla a tetejét, hogy amíg a damil tekeredik, addig friss vizet merítsek a dobozba, amikor pedig a horog napvilágot lát, majdnem elhajítom a dobozt örömömben. A kis pikkelyes kék golyó fennakadt a horgon, a csiga pedig félig megzabálva lóg ki a szájából, melyben ezernyi hegyes fog lapul, hogy a házat szét tudja roppantani.
'Megvagy!' - kiáltok fel örömömben és sebesen leakasztom a horogról a sérült úszóhártyájú példányt, hogy a dobozba pottyantsam, de az öröm idáig tartott. Amint a kis golyó a vízbe pottyan és újra életre kel, kiköpi a szájából a félig elfogyasztott tetemet és jókorát harap a középső ujjamba, ami még a vízbe lóg. Szemeim kikerekednek és figyelem, ahogy a kék víz hirtelen vörössé változik, de fájdalmat nem érzek. Ne pánikolj, ezerszer történt már ilyen, őrizd meg a nyugalmad! Szélsebesen rántom ki az ujjamat a vörös vízből, rajta a plimpyvel, ami ezer kis éles fogaival kapaszkodik belé és nem ereszti. Pálcámat félredobva ragadom meg a kis testet és szemeimet összeszorítva tépem le az ujjamról a lényt, majd dobom vissza a dobozba és nyúlok rögtön a táskám után. Nem kezdek el benne kutakodni, csak a magasba emelem és kiöntök belőle mindent, amit idáig belezsúfoltam, s még én is meglepődöm, hogy ezek mind elfértek benne. Több tekercsnyi házi feladat, könyvek, füzetek, üvegcsék, tinta, törött és még egyben lévő pennák, a szemüvegem, reggeli pirítós, ami most összetörve hever a fűben, kávés csészék egész armadája, amiket elfelejtek mindig visszavinni, teafű és egy hatalmas barna boríték. Nem foglalkozva egyáltalán a szét szórt holmikkal kezdem kapkodva széttúrni az üvegeket, miközben folyamként vérző ujjamat messzire eltartom magamtól, hogy legalább a leadandókat ne kenjem össze és ne kelljen őket újra írni.
'Hol vagy már?!' - túrok föl mindent, míg végül rá nem akadok egy zöld folyadékkal teli fiolára, amiből ügyetlenkedve ugyan, de sikerül kiszednem a dugóját és a sebesült ujjra öntöm. Most látom csak, hogy ahogy leszedtem magamról az állatot az egész bőr jött vele és most az eleven hús látszik csak. De nem tudok sokáig elmélázni rajta, a bájital hatni kezd és könnyek szöknek a szemeimbe, úgy marja a csupasz húst és kezdi rá visszanöveszteni az elveszített bőrt. De legalább megvan a kis dög, ez a lényeg. Semmi más.

Amycus & Agatha

Lassan kezd összeállni a kép, azt hiszem. Szám megremeg és még éppen a dobozba tudom tenni a kanalat, mielőtt egy hatalmas nevetés robbanna ki belőlem, amitől hanyatt vágódom a fűben és a hasamat fogva kacagok olyan jó ízűen, ahogy azt már napok óta nem tettem meg. Hogyan is felejthettem el, hogyha az ember nőből van és néha rosszabb a kedve az átlagosnál, akkor a fiúk csak arra tudnak gondolni, hogy biztos azokon a napokon esünk át, azért vagyunk hárpiák és elviselhetetlenek. Már fáj a hasam a sok nevetéstől, de épphogy abba bírom hagyni, amikor újra rákezdek. Fantasztikus. Ezért hát a csokoládé meg az óvatoskodás minden szempontból. Hirtelen úgy érzem, hogy visszatértem ahhoz a régi önmagamhoz, aki nemsokára megint leszek, amint a teliholdnak vége, és egy jó ideig megint minden visszatér a régi kerékvágásba. Szemeimből kitörlöm a könnyeket, amiket a nevetés csalt elő és felülök újra, ami fájós hassal nem is tűnik olyan könnyű feladatnak.
'Tény, hogy ma még csak egy fél pirítós ment le a torkomon, de az kicsit túlzás, hogy letépném a fejed. Ha leakarnám, akkor a csokoládés fagylalt nem lenne a legjobb megoldás arra, hogy ezt megakadályozd. Meg minek kéne lekenyerezni? Hogyha igazán bajom lenne veled, akkor hozzád vágtam volna ezt a vödörnyi fagylaltot, nem pedig hagynám, hogy itt ücsörögj.' - sandítok rá, miközben szedegetem ki a fűszálakat a hajamból és erőlködöm azon, hogy ne nevessem el újra magam. Mit gondolhat most vajon? Itt ül egy félig őrülttel, aki először úgy nézett rá, mintha a világ legutolsó szennye lenne, most meg kacarászik vígan, hangja pedig megtelik élettel újra. De az is lehet, hogy ez az állapot nem tart sokáig? Újra kezembe veszem a kanalat és emelném a számhoz az újabb adagot, amikor agyam újrajátssza az eddig elhangzottakat, tarkómon pedig felborzolódik a haj, mégis igyekszem nem olyan arcot vágni, mint akinek most mondták el a világon a legmeglepőbb dolgokat. Ráadásul órák óta nem ettél semmit.
Már nem csúszik le olyan gyorsan az az adag fagylalt a torkomon, mint azelőtt, csak hagyom szétolvadni a számban és nem reagálni erre különösebb riadalommal. Valószínűleg látott reggel a nagyteremben, amikor egyszerűen kikaptam egy pirítóst a halomból és már el is hagytam a helyszínt, nem időztem ott egy percnél tovább, de attól eltekintve lehet, hogy a táskámban rejlett valami nassolni való, amit néha-néha elővettem és belekóstoltam. De nem. Tudja, hogy nem ettem semmit, még egy almát sem. Ugyan már, ne legyél bolond! Valószínűleg a felfokozott paranoia ilyenkor az, ami munkál bennem és semmi alapja nem lenne annak, hogyha most pánikolni kezdenék. Újabb adag fagylaltot kanalazok, de csak vaktában, lehet nem is találtam bele a dobozba. Gyerünk már, csinálj már úgy, mint akit nem dermesztettek kővé! Köhintve nézek le a dobozra és szégyenszemre tényleg csak a doboz mellett a levegőt próbáltam kikanalazgatni.
'Kalóriaszegény és ízetlen.' - meglepetten pillantok a megmaradt fagylalt adagra. A doboz fele már üres, a fagylalt másik fele pedig kezd olvadozni a melegtől. Ez most legalább két napra eltömít és kezdem érezni, hogy teljesen tele vagyok. Nem szedek már újabb adagot, csak nézegetem és forgatom az evőeszközt.
'Ignoránsnak tűnhetsz meg gyökérnek? Eléggé finoman fogalmaztál, de a gyökér legalább árnyaltan magába foglal mindent, amit mondanék rád legszívesebben. Azt sem értem, hogy én minek vagyok olyan idióta, hogy ezen mérgelődjek. Csak ezt a havi egy látogatást nem értem igazán, hogy ennek mi a lényege. Megértem, hogy nem a legdicsőbb dolog egy griffendélessel leülni beszélgetni, ezért kellett ősszel is otthagyni a Seprűt, mert jöttek a testvéredék. Jó, semmi gond, teljesen megértem. De akkor minek jössz, ha ezt ennyire... ühm... gáznak gondolod? Megnézed, hogy élek-e még? Igen, tessék, semmi bajom. Következő hónapban már nem is kell jönnöd, írok egy kedves, szívhez szóló levelet és majd a reggeli postával érkezik.
Kedves Amycus, épp vagyok, egészséges, kicsit beütöttem a könyököm, de ezt leszámítva élek. Következő hónapban megint írok. Üdvözöl; Agatha
Megspórolnék neked egy csomó fölösleges járkálást, keresést és mosolygást.' - amilyen hirtelen kisütött az a bizonyos nap, olyan gyorsan tűnik el megint a felhők mögött és szinte számolok magamban vissza, hogy mikor áll fel és lép le se szó, se beszéd nélkül.
Az az átkozott plimpy... Könnyeimet törölve próbálom elviselni a maró érzést az ujjamon, miközben nő rá vissza a bőr és gyógyul be az utolsó hegig. Nyelvemet harapva nézek először a rumlira a táskám mellett majd hátra a véres vízben úszó plimpyre, ami csapkodja elégedetlenkedve a doboz oldalát.
'Így is hasznodat vettem, most legalább már nem fog megszökni. De még hasznosabbá tudnád magad tenni, hogyha kitisztítanád a vizet a dobozban, amíg én összepakolom ezt a romhalmazt.' - fordulok vissza a táskám felé és finomkodva elkezdek mindent visszarámolni belé, ahogy eredetileg volt minden. A pirítós már marad a hangyák martaléka, de minden hiánytalanul visszakerül a táska legaljára, viszont Amycus kérdésére csak megdermedek és hatalmas kérdőjellé vált arccal nézek rá hátra.
'És szerinted mégis mit kezdek vele? Elteszem emlékbe?' - ráncolom a homlokom és vágok teljesen értetlenkedő arcot. - 'De ha nagyon akarod kiszedheted, maximum akkor már a te bőrödet is ki lehet szedni a gyomrából, amit majd leharap.' - ha idáig nem lett elege a gúnyolódásból, most már biztos vagyok benne, hogy azt kívánja miért nem falt már fel valamikor egy sárkány. Szó nélkül megyek vissza eddigi ülőhelyemre és fekszem el, táskámat pedig a fejem alá húzom, hogy párnaként szolgáljon. Még egy kis ideig maradok pihenni, belefér.

Amycus & Agatha

'Miért sarkallak arra ezzel, hogy újra gyere?' - nézek fel hunyorogva a szinte felhőtlen égboltra. A nap sugarai annyira erősen tűznek, hogy itt még az sem segít, hogy kézfejemet ellenzőnek használva takarom el a szemeimet és úgy kémlelem az eget. Nem az volt legokosabb ötleteim egyike, amikor hanyatt feküdtem a fűben, ráadásul kezdem érezni, ahogy feszül és ég az arcbőröm, mintha közel hajolnék a tűzhöz és hosszú percekig ott tartanám. Na ki ült kint órákat a napon anélkül, hogy egyszer is árnyékba húzódott volna? A helyes megfejtés: Agatha. Természetesen! Dühösen kifújva a levegőt hunyom le szemeimet és tapogatom meg megégett arcbőrömet, fogaim között pedig halk szisszenést szűrök ki, ezzel is nyugtázva a tényt, hogy úgy nézhetek ki most, mint egy szőke paradicsom. Gondolkodás nélkül fordulok át a hasamra és temetem arcomat a valamivel hűvösebb fűbe.
'Tegyük fel, hogy le akarlak rázni, tényleg csak játszunk el a gondolattal. Mennyire kell annak a szövegelésnek unalmasnak és mégis bántónak lennie ahhoz, hogy többet a színedet se lássam? Nem akarok semmiféle szónoklatot kiagyalni, amivel aztán tényleg messzire kergetlek, csak érdekel. Igaz, az előző hosszas mondanivalóim nem erről tanúskodnak, de ez csak a jelenlegi... uhm... állapotom miatt van, nemsokára elmúlik. És rosszabb lesz, amikor megint önmagam leszek.' - mondom inkább csak a dús hajzatnak, amivel szemezgetek, semmint gazdájának, aki minden figyelmét a felhőknek szenteli. - 'De nem foglak lerázni. Valakinek bizonyítania kell az iskolában, hogy nem eszem embert ilyenkor. Jó, majdnem leharaptam a fejed, de még élsz és beszélsz velem. Elismerésem.' - emelem fel jobb karomat és pöccintem meg az orrát, mint ősszel a kocsmában, amikor magára haragított, és már érzem, hogy nevetnem kell újra, de hogyha most rázendítek, akkor sosem fogja megbocsájtani, hogy beszakítottam a dobhártyáját. Kezemet visszaeresztem a fűbe és néha megtapogatom vele fájó orcámat, miközben eljátszom a gondolattal, hogy a fagylaltos dobozzal hűteni nem is lenne akkora ostobaság, csak nevetségesen nézne ki. Elmélázva ezen az ötleten tekerem ki a nyakamat és nézek hátra a szedett-vedett tábor irányába, tekintetem pedig elsőre a féltett zsákmány, a plimpy irányába siklik, aki jóval kövérebben, csigáktól mentes dobozában sétál körbe, néha pedig elégedetlenkedve megütögeti a doboz oldalát, de mivel nem tudja magát megtartani csak az egyik kezén, ezért nagyon hamar fel is borul. Szánom-bánom bűnömet, hogy jót mulatok az állat szerencsétlenkedésén, de úgy érzem ezzel revansot vehetek az ujjamról eltávolított bőr okán. Mozdulatlanul figyelem, ahogy még kétszer, háromszor megpróbálkozik a kopogással, de a harmadik borulása után feladja és csak járkál tovább türelmetlenül. Nemsokára szabadulsz, csak még egy pár óra erejéig szükségem van rád. Ahhoz viszont az kell, hogy ne forrj fel a napon. Hanyatt fordulva ülök fel és csúszok oda a reggel magammal hozott kardigánhoz, amit bölcsebb lenne, hogyha én vennék most föl, minthogy mindenem megégjen, de ehelyett ráterítem úgy a dobozra, hogy azt félig elfedje.
'Így már jobban fogod bírni.' - igazgatom még egy rövid ideig a vékony szövetet, majd magamhoz ragadva a még mindig hűs fagylaltos dobozt fekszem vissza Amycus mellé. Arcom egyik felét ismét a fűbe fektetem, de a másik felére most rákerül a hideg doboz, szemeimből pedig majdnem örömkönnyek csordulnak ki.
'Ha enni szeretnél belőle fel kell majd ülnöd, mert nem adom oda. Amúgy meg ha megszólnak ezért, miért nem szólsz vissza? Elég nagy tud lenni a szád, amikor néha látlak a folyosón. Szépen kihúzod magad és megmondod, hogy cipzár a szájra, persze sokkal keményebben, mert ilyen szövegért még az elsőévesek is röhögve fognak otthagyni, de állj ki magadért na, ha már nehéz őket figyelmen kívül hagyni. Vagy jó pénzért csinálhatok egy-két olyan főzetet, ami jobb belátásra bírja őket, mert mondjuk kihullik a hajuk és nem nő vissza, vagy úgy módosítja a génállományukat, hogy még az unokájuk is három kézzel születik. Na jó nem. Szeretnék még egy évet ide járni. Úristen már csak egy év és vége a jólétnek...' - úgy látszik, hogy a szörnyeteg ismét aludni tért. Nincs bennem indulat és harag, nem szeretnék Amycussal ordibálni, sem pedig a plimpy dobozát belerúgni a tóba, sőt mondhatnám azt is, hogy visszatért a régi öreg Agatha. Számolom a másodperceket, hogy meddig tart ez az állapot, de úgy tűnik, hogy még egy darabig sikerül magam ebben az állapotban tartani.
Miért nem vesz tőlem egyszerűen érzékeny búcsút, hogyha valóban ennyire szívják a háztársai miattam a vérét? Tényleg arra várna, hogy elküldjem a világ végére olyan modorban, hogy vissza se legyen kedve jönni és még egy kicsi kísértést se érezzen hozzá? De akkor miért nem harcolja ezt ki? Már egy jó ideje fültanúja annak, hogy a jókedvem valahol nyaral éppen és ez is csak átmeneti állapot, folyamatos provokációval elérhetné, amit szeretne. Na de mi van akkor, ha mégsem? Remélem napszúrást kaptam, hogy ilyen kérdéseken gondolkozom. Szemeimet lehunyva veszem le a dobozt az arcomról és hagyom, hogy a nap kissé felolvassza a megfagyott arcizmokat, bár legszívesebben amíg vissza nem megyünk a kastélyba, addig ott tartanám a hűs dobozt.
'Nevess már valamin. Egyszer sem hallottalak még nevetni és ez aggasztó. Meg idegesít is. Én kikacagom a lelkemet, te meg csak mosolyogsz folyton. Biztos jó piros az arcom, nevess azon vagy valamin.' - nézek rá újra és borzolok bele a hajába. Egyszer sem hallottam még őt nevetni és ez valamiért tényleg az őrületbe kerget.

Amycus & Agatha

'Hát aki képes végighallgatni, hogy valaki a sárgaföldig lehordja és még azután is itt marad az illetővel társalogni, az tényleg egy mazochista. Pedig még fogadtam is magammal, hogy hanyadik szó után fogsz felállni és csak úgy szó nélkül elsétálni, hogy te ezt nem hallgatod tovább egy másodpercig sem. Bár lehet most csalódott lennék, hogyha nyertem volna magammal szemben.' - közlöm csak úgy tárgyilagosan az utolsó mondattal és mintegy ezzel beismerve, hogy mindenbizonnyal most az orromat lógatva ülnék itt és ostoroznám magam, hogy elüldöztem egy újabb embert magam mellől, aki hajlandó ma hozzám szólni. Frissen gyógyult ujjamat piszkálgatom és vizsgálom, hogyha esetleg az előbb elhangzott mondatot szeretné tovább boncolgatni, ezzel kissé elvegyem tőle a kedvét és gondolja azt, hogy sűrűn kell ellenőrizni, hogy nem fog-e esetleg leesni az ujjam a helyéről a szer mellékhatásaként. Igazság szerint sokkal szebb, mint újkorában, eltűntek róla a forradások és friss sebek, sőt még a bőr is sokkal selymesebb rajta, majdnem mint egy újszülötté. Teljesen elbűvölve simogatom az új bőrt rajta, ugyanakkor el is vagyok keseredve kissé, hogy ilyen csodálatos gyógyulásokat nem hajthatok végre testem többi hegekkel, sebekkel és forradásokkal tarkított részein. Illetve végrehajthatnék, de ahhoz legalább egy dézsányira lenne szükségem ebből a szerből és arra, hogy tetőtől talpig megnyúzzon egy önként vállalkozó, ez pedig nem a legjárhatóbb út. Valamelyest már belenyugodtam, hogy így fogom leélni az egész életemet és nem fogok senkitől olyasféle bókokat kapni, hogy De gyönyörű a bőröd! vagy De selymes a bőröd!, hanem maximum nem fog fintorogni, amikor hozzáér a karomhoz vagy a hátamhoz, vagy nem fog nagyra nőtt kopasz patkánynak csúfolni, amikor elmondom neki, hogy amúgy az emberiségre igencsak káros hatással bíró kórt hordozok magamban, de még a nagyra nőt kopasz patkány lenne a legfinomabb kifejezése annak, hogy mit gondol a vérfarkasságomról, mert akár foghatja magát és kalapját emelve intene búcsút, ami teljesen logikus lépésnek tudható be. Olyannyira elmélázok ujjam simogatása közben, hogy szinte fel sem fogom, amit Amycus mond, hanem hagyom, hogy az egyik fülemen bemenjen, a másikon pedig ki, mégis a Jobb lenne, ha eltörnéd a lábam... hallatára odakapom a tekintetem és abbahagyom mutató ujjam tüzetes vizsgálgatását.
'Ha eltörném a lábad? Nem járnál vele jobban, mert akkor én járnék a nyakadra bűntudattól vezérelve, a bűnbánó arcomat pedig szerintem te sem akarnád nézni mindennap, a néha elmormolt bocsánat kérések miatt pedig egyenesen a falra másznál. Amúgy is, béke a középső nevem, a légynek sem tudnék ártani.' -  ülök fel mosollyal az arcomon, ami hamar le is hervad róla és ismételten csak egy szisszenés hagyja el az ajkaimat. Arcom leégett állapotára való tekintettel most tökéletes lenne, hogyha néha egy-egy erőltetett mosollyal próbálkoznék meg és végig komoran néznék magam elé, de ez most nem tűnik kivitelezhetőnek. A égett bőr megtapogatása után összefonom az ujjaimat és karomat magasan a fejem fölé emelve ropogtatom ki minden porcikámat, mintha legalább órákat feküdtem volna egy helyben és elgémberedtem volna, a ropogással kísért nyújtózkodás után pedig előre görnyedek és a vízzel teli dobozra nézek.
'Néha úgy érzem a sok recsegéstől-ropogástól, hogy nem is tizenhat vagyok, hanem legalább hetvenhat. Nemsokára főzhetem magamnak a porc meg csonterősítő főzeteket, mert az is veszélyes lesz, hogyha ki akarok kelni az ágyból nagy lendülettel és Agatha néninek fognak hívni a fiatalabbak.' - masszírozom meg a nyakamat erősen, majd az orrom elé húzok egy hajtincset és vizsgálgatom, hogy ősz hajszálaktól mentes-e, de a napsütötte szőke szálak között nehéz lenne kiszúrni az öregedés hírnökeit. A tincset elengedve kúszok oda a plimpy dobozához és takarom le a kardigánommal, hogy utána visszatérhessek Amycus mellé a hűs fagylaltos doboz társaságában, ami pillanatok alatt lehűti az égő, fájó bőrömet. Nem válok meg tőle egészen addig, amíg el nem kezd begyógyulni. Épphogy csak elfekszem, ő viszont máris felül, mintha sürgős dolog jutott volna eszébe és távozni készülne. De nem. Helyette csak ül mereven, kapaszkodik olyan erővel a fűbe, hogy még az ujjai is elfehérednek, mintha attól tartana, hogy most mindjárt elrepül. Kérdőn pillantok rá, miközben számat már szóra nyitom, de minden a torkomra forr és csak nézek rá tátott szájjal. A kérdő pillantás hamar csodálkozóvá válik és körülbelül elsőéves önmagamat idézhetem, amikor tátott szájjal bámultam mindent az iskola épületében. Ezt a mondatot kéretik megismételni, mert ha nem hallom még egyszer, ahogy kimondja  ezeket a szavakat újra, akkor nem is hiszem el, hogy valójában kimondta őket, hanem csak a képzeletem szórakozott velem. Ez napszúrás lehet, csak az. Tátogva próbálok hangot kiadni a számból, de csak nyökögések buknak elő és egy hangos torokköszörülés után tudok bármiféle szót kicsiholni magamból.
'Kösz... köszönöm... öhm...' - gyerünk nevess már! Minden helyzetben képes vagy hasfájásig nevetni, most pedig csak nézel rá, mintha maga a Megváltó ülne előtted! Ez egy egyszerű bók volt, kezeld lazán. De nem tudok a fejemben ordibáló hangra hallgatni, csak áldom az eget, hogy a doboz az arcomon van és eleve piros a bőröm, mert most csak annyit látna, hogy másodpercek alatt öltene fel az arcom egy teljesen rendellenesen vörös árnyalatot. Rengetegszer megkapom, hogy csodálatos vagyok, amikor megírom valaki helyett a házi feladatát, vagy hagyom neki, hogy az enyémről másolja le, vagy hagyom, hogy lecsapja a kezemről az utolsó csokibékát, de nyilván azokat az ember nem veszi komolyan és teljesen más a helyzet, amiben közlik vele. Nem tudom olyan lazán kezelni, ahogy azt pár másodperce elképzeltem és még mindig botrányosan nézhetek ki, amit csak a zsörtölődése tud feloldani rekordsebességeket döntögetően. Arcomról eltűnik a bárgyú kifejezés, szemeim elégedetten csillogva néznek rá, ujjaimat pedig kihúzom tincsei közül és féloldalas mosollyal az arcomon fúrom a tekintetemet az övébe.
'Tudnék mondani kivetnivalóbbat is, de most csak ez jutott eszembe. De folytasd kérlek. Mintha valami olyat akartál volna mondani, hogy te nem nevetsz. És most mégis, ahogy hallom. Kicsit engedd el magad és jobban fog me...' - a mondat befejezetlen marad, én pedig kapaszkodom a vállába, hogy a hirtelen rántástól ne boruljak egyenesen rá, hiába válok szoborrá pár pillanatra, amint megérzem az ajkait az enyéimen és tartom vissza még a levegőt is, amit csak akkor merek kiengedni, amikor elválunk egymástól.
'Én cs... én csak... én...' - agyamba ezer meg ezer gondolat cikázik és a legtöbbjük kérdőjellel fejeződik be, testem viszont úgy gondolja, hogy ez elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen túlbonyolítani. Ujjaim ismét beletúrnak a hajába, de ezúttal nem eresztik olyan hamar és rajtam a sor, hogy megcsókoljam és emlékezetessé tegyem ezt a pillanatot mind a kettőnk számára. Pedig csak tanulni jöttem ma ide...