Anyámtól ismét bagoly érkezett. Kicsit sem lett tőle jobb kedvem, mert csak ugráltatnak. Egyfolytában és én még semmit nem nyertem ezen az egészen. Nem becsülnek meg, teljesen úgy érzem magamat mint ha takarító lennék. Egy cseléd. Tudom, neki szinte mindenki az, de én nem akarom ezt. Én valami nagyobbat szeretnék valami sokkal jobb helyet a seregében. Ezért pedig tudom, hogy muszáj mindent megtennem amit mondanak, muszáj ugranom ha hívnak. Felkaptam csak a dzsekimet, pálcámat zsebembe dugtam és már neki is vágtam az útnak. Szerencsére a szokásos helyre kellett mennem, hol a múltkor is voltam, a rengetegben. Elsőre nem volt könnyű megtalálnom, de most már tudom, menni fog. Egészen besötétedett már, nincs túl későn, de ilyenkor a kijárási tilalom miatt mindenki a klubhelyiségében vagy a hálókörletében tartózkodik, úgyhogy ez az időpont nekem éppen kapóra jön, nem kell senkinek sem magyarázkodnom. Nem lenne kedvem hozzá egyébként sem. A saját dolgom, azt csinálok amit csak akarok. Ha akarom, megváltom a világot. Senki nem avatkozhat bele. Gondolataim ide-oda cikáznak miközben átvágok gyorsan az udvaron és a lépcsőkön lefelé haladva a rengeteg felé veszem az irányt. A vadőrlakot mindig jól elkerülöm, nem hiányzik a nyakamra ő sem, már volt rá eset, hogy fülön csípett és nem tudtam lerázni, visszavitt az iskolába. De viszont a nála töltött büntetőmunkáknak hasznát vettem. Szerintem nem százas az, aki a rengetegbe viszi a diákokat büntető munkára, főleg egy olyat mint én. Lelassítok. Nem szeretnék elsőnek érkezni, és már a rengeteg széléhez értem. Az egyik fának nekitámasztom hátamat, befelé pillogok miközben előveszek egy szál cigit és rágyújtok. Mélyet szívok bele, lassan kifújom a füstöt. A vak sötétben a fénylő parazsam látszik csak egy bizonyos távolságból, én tiszta feketében szinte beleolvadok az árnyakba.
Egész testemben remegek. Igen, kibaszottul félek, de azért az se segít, hogy egy szál hálóingben és a rá sebtében felvett köpenyemben indultam el a Tiltott Rengeteg irányába. Ha van egy kis mázlim, nem szaladok bele senkibe. Mondjuk az én mázlifaktoromat nézve erre szinte semmi esélyem, azért én mégiscsak miatta aggódom. Az az idióta Regulus tényleg képes volt éjnek évadján teljes gyanús harcidíszben kiosonni. Nem mintha ne tenne ilyet kábé minden mardekáros, vagy például mi is, akik szinte mindig úgy találkozunk, hogy éjjel, takarodó után sunyiban kimászunk a jól megszokott úton. Csakhogy ez most más. Ez most más, mert én nem vagyok vele, ahogy már nem vagyok vele hetek óta. Ha kerül, akkor biztos jó oka van rá. Titkon abban reménykedtem, hogy csak cikinek talál, vagy szerzett egy barátnőt magának. Valójában azonban ezekre sosem láttam reális esélyt. Már annyiszor láttam kiosonni, de még sohasem volt bátorságom utána lódulni. Hogy most mi változott meg? Nemtudom. Talán félek, hogy elveszítem? De hiszen ez baromság, hiszen nem is vagyunk igazi barátok. Az igazi barátok nem titkolják mások előtt, hogy ők azok, és egyébként is. Mindketten vagyunk annyira elcseszettek, hogy totális csődtömegekké váljunk, ha érzelmekről van szó. Mégsem bírtam tovább tétlenül ülni. Legyen bármilyen félelemetes is, amit látok, látnom kell. Ezért vágok most át vacogva az erdő szélén mindenféle bokros részen, hogy tisztes távolból kövessem. Tudom, hogy nem hülye, de ha már eddig nem vett észre, talán ezután se fog. Már éppen azon vagyok, hogy eldöntöm magamban, követem akár a Tiltott Rengetegbe is, amikor hirtelen megáll, és nem moccan. Mintha várna valakire. Én is megállok, de egyszerűen érzem, hogy a végtagjaimból kiszalad az erő, ha most megállok. Nem vagyok rá képes. Ahogy rágyújt a cigarettára, tudom, hogy ez még hosszú menet lesz. A lábaim önkéntelenül indulnak el. Pici vagyok, jól osonok, szinte halktalanul, így valahogy sikerül a háta mögé lópódznom, de azt sem zárom ki, hogy már rég felfülelt és csak várja, hogy odaérjek, ki tudja miért. Egy pillanatig habozok, figyelem ahogy az apró hajszálak játszanak a tarkóján. Most már nincs visszaút. Visszafojtott levegővel nyúlok felé, és éppen amikor lehamuzná a cigarettát maga mellett, én utána nyúlok és egy mozdulattal kiveszem a kezéből. Egyszerűen szükségem van arra slukk cigire, ha ezt végig akarom csinálni. Ráadásul így jobban tudom leplezni a zavaromat is. - Azt hittem, leszoktál. Vagy nem ezért nem járunk ki mostanában cigizni takarodó után? Egyenesen a szemébe nézek, ahogy szívok egy hosszú slukkot, amit hosszan benntartok.
Nem nézek máshová, csak előre. Ilyenkor mindig azt gondolom, ha csak egyfelé fordulok, akkor biztosan nem történik semmi gáz, nem lát meg senki, mert én sem látom őket. Tudom, hülye eszme, de jó érzés néha valami hülyeségre is gondolni. Ha már az életem annyira komoly, hogy komolyabb nem is lehetne. Itt vagyok, tizenhat éves fejjel és már elköteleztem magamat. Nem mintha bánnám, hisz ezt akartam egész életemben. Csak a legtöbben nem teszik ezt. A legtöbb ember ilyen idős korában még azon gondolkodik, hogy a társaságával milyen csínyt hajtson végre. Én igazából semmi ilyesmin nem gondolkodtam, soha. Ha volt valami, akkor belementem, de mindig csak egy, egyetlen egy cél hajtott. Ő. Voldemort. Amióta csak felmerült a helyzetben. Szóval valójában észre sem veszem, hogy követ valaki. Teljesen nyugodtan dőlök neki az erdő szélén egy fának és gyújtom meg a cigimet. Nem gondolkodom, teljesen kiürítem az elmém. Ezt a mondatot annyiszor hallottam már és el is játszottam, hogy megy, mint a karikacsapás. A legilimencia tanulás közben nem volt más választásom, de megérte, mert megtanultam. Újra ajkaimhoz emelem a cigarettám, mélyen beleszívok, majd karom leengedve hamuznék a földre, de nincs mivel, hiszen valaki kiveszi a kezemből azt. Meglepődötten fordulok meg és a pálcámhoz is nyúlnék, de ekkor már látom a személyt, aki mögém lopózott. Panda... egy rezzenést nem hallottam magam mögött, de hisz mit vártam? Mindig meglep. Mostanság túl keveset voltam vele, egyszerűen csak el is foglaltam magam, másként, és kicsit aggasztott is már a kettőnk helyzete. Szemébe fúrom az enyémet, egy halvány félmosolyt küldök felé mikor felteszi a kérdést. - Nem tudnék most leszokni. - Veszek ki egy másik szálat a dobozból, hagyom, hogy a lány elszívja a másikat, már ami maradt belőle. Miután meggyújtottam és kifújtam az első slukk füstjét, folytattam. - Mostanság túl sok dolgom volt. - Sokszor szűkszavú voltam vele, főként az elejében. Most úgy is érzem magunkat, mintha megint az elején lennénk a kapcsolatnak. Pedig mindent tudok róla, és lehet, hogy éppen ez a baj. Lehet, hogy ezért is lettem ilyen vele, amilyen. Ha belegondolunk, ez pontosan az az éjszaka óta van. Amióta először találkoztam Vele és tettem amit tennem kellett. Az az éjszaka változtatott meg gyökerestül.
Annyira figyelek, hogy szinte kiugrik a szemem a helyéről. Még csak nem is pislantok. Úgy követem tekintetemmel a kezét, ami valószínűleg a pálca felé nyúl, de aztán mégis meggondolja magát, és tehetetlenül lóg most a teste mellett. Megkönnyebbülten konstatálom, hogy legalább nem akar bántani. Legalábbis nem pálcával. De hát még annyiféleképpen van rá lehetősége. Ahogy a félmosoly az arcára kúszik, úgy lassan én is kifújom a füstöt. Nem, mintha annyira megnyugodtam volna, csak már baromira kaparta a torkomat. A következ slukkot csak akkor szívom belőle, amikor látom, hogy Regulus újabb szálért kajtat a zsebében. Most már biztos, hogy nem adom vissza. Amúgy sem hiszem, hogy kellene neki, túlságosan kifinomult ahhoz, hogy bármit is elfogadjon az én számból, még akkor sem, ha az övében volt előzőleg. Szavait hallva megannyi kérdés motoszkál a fejemben, de egyszerűen nem tudok nekik hangot adni, mégis hogyan vonhatnám kérdőre én? Hát nem elég nyilvánvaló az, hogy itt vagyok éjnek évadján, mert követtem őt? Nem elég nyilvánvaló, hogy válaszokat akarok? Akkor mégis miért kéne kimondanom? Ezúttal rövidd ideig tartom lent, és máris kifújom a füstöt, hogy valahogy meg bírjak szólalni. - Azt vettem észre. Csak nem pontosan tudom, hogy mit is jelent nálad az a dolog – egy pillanatra összehúzom a szemöldököm, ahogy a szót jól artikuláltan, a többitől leválasztva kiejtem. - De gondolom nem igazán akarod az orromra kötni – pedzem meg óvatosan a témát. Hosszú szünetet tartok, egy nagy lélegzetvételnyit, majd csak utána szólalok meg újra, jó néhány fokkal keserűbben. - Miért is akarnád? A szél feltámad és én önkénytelenül is összébb húzom a köpenyemet. Libabőrös lett az alkarom is, ami kikandikált a vékony anyag alól. Nem fér a fejembe, hogy tényleg képes voltam kijönni, pedig Regulus arcát elnézve nem hiányzott neki túlzottan a társaságom, és ha lenne egy kis sütnivalóm, akkor erre már abból is rájöhettem volna, hogy nagyívben elkerül. Jó néhány hosszú pillanatig várakozva nézek rá, de úgy néz ki, hiába, én meg egyre inkább megalázva érzem magam. Kezem tehetetlenül lóg a testem mellett, a cigi benne már teljesen leégett, a hamu is leesett róla. Nem vagyok nagy híve a környezetszennyezésnek, de a csikket is utána engedem. - A francba, Reg, ostobaság volt idejönnöm, nem igaz? - arcomon megjelenik az a kétségbeesett fintor, amit már rég elfojtok magamban, mert megígértem egy kínos eset után, hogy többé nem nyavalygok Regulusnak, mert amúgy sem tudja kezelni, ahogy én sem. Ráadásul abszolút nincs szükség rá, és mégis, most eddig bírtam. Rühellem magam, amiért eldobtam azt a cigicsikket, rühellem magam, amiért egyáltalán idejöttem és talán leginkább azért, mert egyáltalán valaha a fejembe vettem, hogy Regulus Black számít, és hogy én számítok. Nagy lendülettel fordítok hátat, lehajolok azért a cigicsikkért, majd elindulok abba az irányba, ahonnan idejöttem.
Teljesen nyugodt vagyok. Egy apró rezdülés sem jelenik meg az arcomon, valahogy ez mindig is így volt. Nem voltam soha félős sem olyan aki kérdezett volna. Sokszor úgy folytatok le egy beszélgetést, hogy egyetlen kérdést sem teszek fel a másiknak, akkor azért szerintem eléggé nyilvánvaló, hogy mennyire érdekelnek a bajai. Panda mondjuk nem ebbe a kategóriába tartozik nálam, hiszen vele rengeteget beszélgettünk és szinte mindent tudok róla. Azt már nem tudom elmondani, hogy ő is mindent tud rólam. Elég egyoldalú a helyzet, természetesen az olyan dolgokat mint a sötét oldallal való kiváló kapcsolatom, nem kötöttem az orrára. - Mit keresel itt egyáltalán? - Pillantok rá hirtelen, miközben új slukkot szívok a cigimből. Nem rossz állóan kérdeztem meg tőle, inkább csak egyszerű kíváncsisággal. A vállamat nekivetem a fának, és most már le sem veszem róla a szemét. Nem is tudom, miért vagy mit kellene válaszolnom a kérdésére. Mostanság valóban túlzottan elhanyagoltam őt, és mindenki mást is, hiszen fontosabb volt számomra a jövőm, ami még túl korai igazából, de időben be kell biztosítani magunkat. Kezem leengedem magam mellé, cigim csak ég, miközben a lányt nézem. - Tudod, vannak olyan dolgok amiket nem kell senkinek sem tudni, elég ha én tudom. Nem lenne jó... - Nem folytatom. Már így is túl soknak véltem. Látom, hogy fázik, látom az arcán az elkeseredettséget talán. Nem mozdulok. A csikkjét nézem, ahogyan a földre esik, majd hamarosan az enyém is utána zuhan. Kérdése egyáltalán nem lep meg, de arcom továbbra is mozdulatlan marad, de amikor megfordul és elindul vissza, csak egy határozott mozdulattal utána kapok, és visszarántom. Szemébe nézek, hosszan, majd ha tudom marasztalni, levetem kabátom és ráterítem a vállára. - Figyelj, Panda. Jobb ha nem tudsz mindenről, érted? És igen, egyébként nagyon nagy ostobaság volt követned. Tudom, hogy tudni akarod, mi van velem, de... én nem akarom. - Komoly arckifejezésem szerintem teljesen nyomatékosítja kijelentéseimet. Ezzel nem azt akarom elmondani neki, hogy többet nem találkozunk, csak egyszerűen hogy tudja, nem vagyok hajlandó elmondani neki mi van vele. Legbelül érzem, hogy nem akarom bajba keverni, de nem, soha nem mondanám ezt így ki.
Hogy mit keresek itt? Ez igen jó kérdés. Ha most jogomban állna, adnék legalább húsz pontot a Mardekárnak. Így viszont csak a fintorgás és a néma tiltakozás marad osztályrészemül. Elég nehéz volt rávennem egyáltalán magamat, hogy kijöjjek ide, hogy kérdőre vonjam. Olyan könnyen eltántorodtam. Mindig találtam kifogásokat. Arra viszont sohasem találtam választ, hogy egyáltalán miért akarom én ezt. Miért nem bírom tétlenül nézni, ahogy lassan, de biztosan eltávolodik. Nem csak tőlem, hanem mindentől, ami jelenleg a világunkat jelenti. Vagy talán csak az én világomról beszélhetünk, ki tudja. Keringnek bizonyos pletykák a pince falai között, sötét erőkről. A legtöbben kellemesen megborzongnak, izgalomba jönnek. Engem viszont kiráz a hideg, félelemmel tölt el. Láttam, mit tett ez az erő az apámmal és mit tett a bátyámmal. Persze ők azt hiszik, hogy előnyükre változtak, s hogy apró porszemként majd nagy, nemes dolgok részesei lesznek. Én viszont csak két elmebeteg férfit látok, akik fanatikusan imádnak egy Nagyurat. Még a gondolatra is kiver a hideg veríték. Nem akarom, hogy köze legyen mindehez Regulusnak. Csakhogy suttognak erről is. Már rég hallottam a pletykát, nem is egyszer. De nem hittem el. Egy szavát se. Most azonban, ahogy itt állok a Tiltott Rengeteg szélén, gyanús körülmények között. Szemben vele. Aki annyira megváltozott. A tekintete is más, hideg és kőkemény. Egyre inkább csak arra tudok gondolni, hogy azok a pletykák valósak. És most, főleg azért fordítottam hátat és akarok innen minél hamarabb elmenekülni, mert inamba szállt megint a bátorságom. Nem akarom hallani a választ, arra a kérdésre, amit úgy is felfogok tenni, mert hanem felemészt belülről. Érzem ahogy az erős szorítás visszafog, ahogy megindulnék. Egy tapodtat sem tudok tenni. Annál sokkal határozottabb, minthogy most legyen erőm vele dacolni, de becsületemre legyen mondva, legalább megpróbálom. A karomat rángatom párszor, egyre idegesebben, aztán lemondóbban, végül engedek neki, és hagyom, hogy szembefordítson magával. Nem szólok semmit, amikor elenged és a vállamra teríti a kabátját. Állom a tekintetét, nem moccanok. Regulus mindig is komoly fiú volt. Még amikor fiatalabbak voltunk, akkor is. Habár egyidősek vagyunk, mindig is olyan volt, mintha jó pár évet írhatnánk az ő javára. Most ez a képzeletbeli szakadék még szélesebb. Kísértetiesen emlékeztet ez a jelenet arra, amikor a bátyámmal álltam szemben, sőt, inkább arra, amikor az apámmal. Akkor is féltem legalább ennyire. - Hát tényleg ilyen szörnyű? Hogy nem mered kimondani? Vagy csak attól félsz, hogy továbbadom valakinek? Ennyire nem bízol bennem? - hallom a saját hangom, de mintha nem is én beszélnék, hanem egy nálam sokkal határozottabb lány, aki tudja, mit akar. De én belül már elvesztem. Alsó ajkam megremeg, de nem sírok. Nem szoktam. Bár az is igaz, hogy nem ritkán hatnak meg ennyire a körülöttem zajló dolgok és ez több mint aggasztó. - Tényleg igaz? Igaz, amit a hálókörletben pletykálnak? Rólad? És Róla? - a szavak önkénytelenül formálódnak mondatokká. Csak azért vagyok biztos benne, hogy tőlem származnak, mert senki más nincs a közelben. Még mindig állom a tekintetét. Még akkor is, ha a szél erősebben fúj, és teljesen kikezdi a könnycsatornáimat. Merthogy az a szél.
Utálom, ha valaki próbál utánam kutakodni. Kifejezetten harapós vagyok ezekre a dolgokra és a pletykákra is, amik rólam terjengenek. Eddig igazából teljesen magasról tettem rájuk, hiszen nem tudják semmivel sem igazolni amit terjesztenek. A sötét jegy még nincs a kezemen, a szavuk pedig mit ér? Semmit, és ezt sokan nagyon is jól tudják. Mindig próbáltam úgy kiosonni amikor szükséges volt, hogy senki ne lásson meg, senki ne próbáljon meg utánam eredni, hiszen ki tudja, mit csinálnék, ha megijedek. Mostanság bármit el tudok képzelni magamról. Erre Panda utánam ered, és szerencsére olyan módon sikerül neki a szemem elé kerülnie, hogy nem ijedek meg tőle. Kérdésemet hirtelen dobom elé, úgy gondoltam eddig, hogy a beszélgetéseink során már megbízunk egymásban annyira, hogy ilyet ne csináljunk. Most mégis... tudom, kicsit elhidegültem a lánytól és mostanság már szinte senkivel sem találkoztam és beszéltem az órákon kívül. Kapcsolatom a lánnyal egészen más volt, mint ahogyan egyesek gondolták. Ők csak a külsőségeket látták, de titkon ismertük egymást. Nem szerettem volna komolyabb kapcsolatba elegyedni vele, ezért is maradt mindez titokban, de igazából ezt soha nem is beszéltük meg. Furcsa, de létezik ilyesmi is. Nálam bármi. Már fordul is vissza, hátat fordítva nekem, de nem engedem. Elkapom karját, kicsit tiltakozik, de végül megáll. Felém fordítom őt, kabátom már a vállán pihen. Komoly tekintetem az övébe fúrom. - Nem, nem attól félek, hogy továbbadod. - Halkan felhorkantok és egy halvány félmosolyt is eleresztek felé. Kezemet leengedem magam mellé, már nem tartom őt vissza, tekintetem is elenyészik róla. A földet figyelem, aztán a mellettem lévő fának dőlök, kérdése cseppet sem lep meg. Visszafordulok, kicsit dühösen nézek rá újra. - Ha azt mondanám, hogy igaz, akkor mi változna? - Kérdőn felvonom egyik szemöldökömet, majd ismét egy cigaretta után kutakodom a zsebemben. Kiveszek egy szálat, de még csak ujjaim között forgatom, nem gyújtom meg. Kicsit talán rémisztőbben nézhetek ki most, még komorabb arckifejezésemmel. Kicsit érzem, hogy a sötétség kezd magáévá tenni. - ... semmi, úgy hiszem. Tudod, én csak nem akartalak ebbe belekeverni. Mert aki velem van, az biztosan érdekes lesz neki is. - Meggyújtom a kezemben lévő cigit a mondatom végére, jó mélyen beleszívok majd kis ideig benn tartom és felfelé kifújom. - Az pedig mindketten tudjuk, hogy nem lenne jó.
Amikor először hallottam azokat a bizonyos pletykákat szárnyrakelni, egy szavukat sem hittem el. Még jót röhögtem magamban azokon a szerencsétleneken, akikkel az ilyesmit meg lehet etetni. Egyszerűen abszurd volt még a feltételezés is, hogy az a Regulus, akit nem sokkal előtte még annyira megviselt testvére viharos távozása, hogy életében először annyira törékeny oldalát fedte fel előttem, amit azelőtt elképzelni sem tudtam. Azóta éreztem úgy, hogy talán tényleg közel állunk egymáshoz. Aztán meg hirtelen csak úgy végeszakadt az egésznek. Pedig ha jobban belegondolok, valahol érthető is volt. A Nagyúr remek potenciált lát azokban, akik sebezhetőek, akiket nagy trauma ért, akik már csalódtak valakiben és a keserűség csak úgy gyűl és gyűl bennük. Ráadásul ehhez még hozzátásulnak a családjuk vagy szűk közösségük által előírt elvárások, a folyamatos megfelelési kényszer. Magamat is meglepem ezzel a mélyreható megállapítással. De éppen volt elég időm gondolkozni a témán, amíg egyedül rágódtam a pince falai között, és volt már alkalmam megfigyelni közelről is a folyamatot, hogy hogyan lesz egy önálló akaratú férfiból fejetlen csatlós. Csakhogy még a bátyám is nagykorú volt, amikor csatlakozott a halálfalókhoz. Az apám meg már régen túl járt az ifjúkorán. Regulus ellenben még csak alig tizenhat éves. Merlinre, még csak egy gyerek. Bármennyire is többnek tartja magát egy gyereknél. Mit akarhat a Nagyúr éppen tőle? Egy pillanatra megnyugodok, de nem tart sokáig, amikor tudatosul bennem, hogy nem azért hagyott ki az egészből, mert annyira megbízhatatlannak tart. Nem vagyok azonban annyira önző, hogy ennyivel megnyugodjak és el lehessen hallgattatni. Mégis, egy hosszú pillanatra bennemreked a szó. Ahogy keze lecsúsznak a vállamról, úgy dől hátra, ismét a hátát a fának vetve. Valamiért biztos benne, hogy most már nem megyek el. Vagy éppen azt akarja, hogy elmenjek? Egy pillanatig megfordul a fejemben, de nem találok rá ésszerű indokot. Válaszokat akartam, nem? Akkor tessék, itt vannak a válaszok. Összeszorított ajkakkal, makacsul meredek rá, ahogy csaknem vallomást tesz. Aztán ajkaim szétnyílnak, de válasz hosszú másodpercek után sem érkezik, és mielőtt összecsukhatnám, Regulus már felel is az általa feltett kérdésre. Jó, mert én is valami hasonlót akartam mondani. De mégis jobb, hogy ő mondta ki. Ezen már nem lehet változtatni. Ez nem olyan dolog, hogy az egyik pillanatban meggondolja magát és visszatáncol. Ezentúl már semmi nem lesz ugyanolyan, és még azzal, hogy bevallotta sem változik meg semmi. Lehajtom a fejem, és a sötét avart kezdem el fixírozni a lábam előtt. Nem értem, mire akar célozni, és iszonyatosan idegesít. - Mégis miért lennék én érdekes? Nem vagyok éppen potenciális halálfaló alapanyag. Még egy egyszerű lekötözős átkot sem vagyok képes kicsikarni magamból. Ahogy felpillantok, egyenesen a szemébe nézek. Értetlen arccal, közben lefagyott ujjaimat észrevétlenül a kabátja zsebébe csúsztatom. Szerencsére nem találok benne semmi kellemetlent. Például egy levágott ujjat, fület vagy ilyesmit. Csak jól esik egy kis melegség, mert már alig érzem. Ahhoz képest, hogy mennyire féltem, nem is viselem olyan rosszul a igazságot. Ez amiatt lehet, hogy már volt időm alaposan felkészülni erre a pillanatra. Azt is tudom, hogy még akartam neki valamit mondani, de olyan esetlenül hangozhat, hogy inkább próbálom napolni, de aztán mégsem bírom, csak úgy kicsúszik a számon. - Egyáltalán miért kellett magadat is belekverned?- meredek rá dühösen.
A Black név sok teherrel jár. Nem minthogyha nem imádnám ezt a terhet hordozni, viszont azelőtt nem így terveztük otthon. A szüleim mindkettőnket úgy neveltek Siriusszal, hogy tartsuk meg szokásokat, maradjon a Black név tökéletes és tiszta. Aztán a bátyám elkezdett ellenük lázadni és már le is lépett otthonról, így a közösnek szánt teher teljesen rám hárult. A szüleim engem kezdtek el 'felépíteni' a saját önarcképükre, és azokra, akik ők lehettek volna de nem lettek. Sokkal jobbat akartak. Ezért is örültek neki annyira amikor elmondtam, hogy legilimenciát kezdtem tanulni. Mégis lett bennem valami különleges, nem vagyok csak egy egyszerű Black. Számomra pedig ez egy nagy lelkesedés volt, és azóta is csak küzdök hogy jobb és jobb legyek. Ennek pedig ára van, nem is kicsi. Pontosan ez az amit a lány is észrevett rajtam. Hátamat a fának vetve figyelem tovább őt, a makacs kérdéseivel és kijelentéseivel együtt. Kedvelem, de mégsem voltam elég bátor ahhoz hogy valaha is felvállaljam ezt a kapcsolatot. Egyszerűen csak tisztelem őt, de valahogy egyikünk sem beszélt arról soha, hogy nyilvánosan is ez legyen ami titokban van köztünk. Nem biztos hogy olyan lenne... de most sem lesz már olyan. - Hidd el nekem az lenne a legkevesebb, hogy ilyen piti átkokat nem tudsz. - Pillantok rá komoly tekintetemmel majd összefonom karjaimat magam előtt és folytatom. - Szerintem mindketten nagyon jó tudjuk miért lennél érdekes célpont. - Felvonom szemöldökömet. Elmondta nekem, hogy mi ő és az igazság az, hogy brutál kevesen képesek arra amire ő. Különleges és ezért amikor megtudja valaki ezt, valaki akinek nem kellene már nem lesz biztonságban. Azt pedig nem szeretném ha rajtam keresztül találnának rá. Semmiképp, hiszen eléggé fontos nekem a lány ahhoz, hogy ilyet ne tudjak csinálni. Attól hogy ilyen érzéketlen fasz lettem még nekem is vannak érzéseim az emberek felé akikkel tartottam a kapcsolatot. Kérdése ismét meglep, szinte nem is értem miért. A földre pillantok, majd vissza fel és egymásba fonódik tekintetünk. Nem habozok, válaszolok neki azonnal. - Ismered családom történetét. Azt hiszem, ez elég kimerítő válasz. Nincs választásom és nem is akarok mást választani.
Felettébb furcsa érzés. Egészen idáig félelemben éltem. Féltem attól, hogy ha beigazolódnak a pletykák, ha majd megtudom a tettei és a viselkedése mögötti igazi indítékot. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz majd azután, de a legrosszabb szcenáriók váltották egymást a fejemben. Most meg, hogy túl vagyok ezen, már nem félek, egyáltalán. Itt állok előtte, bevallotta, hogy kihez fog most csatlakozni és én nem rettegek halálosan. Már nem. Elvégre itt állok már mióta és még csak egy ujjal sem ért hozzám. Legalábbis nem azért, hogy bántson. Sőt, még ennél is tovább megy, amit nem igazán tudok megérteni. Az a hideg távolságtartás, ami mindig is jellemezte a kapcsolatunkat... sohasem gondoltam volna, hogy valaha azt hallom tőle, hogy aggódik miattam. Mármint persze nem mondja ki direkten, de minden jel erre mutat. Gyomrom megrándul, nem tudom megállapítani, hogy hányni akarok-e vagy simán csak ideges vagyok. De ugyanabban a pillanatban, ahogy felkavar, meg is nyugtat a tudat. Talán örülök ennek? Tényleg vagyok annyira beteges, hogy ebben az elkeserítő helyzetben örülni tudok valaminek? Talán tényleg bajok vannak velem, csak mindeddig tagadásban éltem. Eltűnődök egy pillanatig a hanghordozásán, ahogy éppen arról beszél nagy szakértelemmel, hogy milyen tudás elégséges ahhoz, hogy a Nagyúr a hívének nevezhessen. Mindig is tudtam, hogy én kevés lennék ehhez, és azt is sejtettem, hogy hasonló képességű fiúk, mint Regulus, magukban hordozzák a potenciált, hogy valami igazán nagyot alkothassanak. Hogy fontosak legyenek, hogy kulcsszereplőkké váljanak. Talán nem az dönt a sorsunk felett, talán nem azért tátong most kettőnk között ez a szakadék, mert ő Nagyúrnak hajtott fejet én meg Dumbledorehoz járok csütörtök délutánonként kártyapartizni és felélni az összes citrompor készletét. Nem, itt inkább arról van szó, hogy egyikünkben megvan a potenciál, hogy kulcsszereplő lehessen egy történetben, a másikunkban nincs. És ez ha nem is fáj jobban, mint az előző felvetésem, azért mélységesen elszomorít. Bevallom egy végtelennek tűnő percig nem esik le, hogy mire akar célozni. Kikerekedett szemekkel várom, hogy a hatásszünet végetérjen, de az csak nem történik meg. Aztán mintha valami isteni sugallat lenne, csak úgy bevillan a tudatomba, és Regulus megint elérte, hogy féljek. Igen, egy pillanatra a lábam is megremeg, ahogy arra gondolok, hogy talán a párszaszájúságomnak lehet valami köze ehhez. Hiszen ez az egyetlen olyan titkom, ami igazán jelentőségteljes és amit Regulusnak elmondtam, meg Dumbledorenak is, de egyébként senki másnak. Mindeddig azt hittem, hogy az öreg azért foglalkozik velem annyit, mert már volt dolga ilyen diákkal és segíteni akart, hogy megbírkózzak vele. De most már egyre inkább valószínűvé válik előttem, hogy valójában azt akarta, hogy szemmel tartson, hogy ne essen bajom emiatt. Nem tudom elképzelni, hogy miért lenne ez olyan fontos Nagyúrnak. - De mégis miért lenne ez olyan fontos neki? Talán szereti a különleges dolgokat? Mert azt állíthatom, hogy a kígyók soha nem beszélnek semmi értelmes dologról. Mindegyik elvan a maga kis világában. Szeretnek locsogni, de semmi hasznosat nem mondanak sohasem. Nem hiszem, hogy a te... vagyis a... szóval hogy ő bármi hasznát látná bennük – olyan hirtelen eredt meg a nyelvem. Most először a találkozásunk pillanata óta csak úgy ontom magamból a szavakat. Meg kell értenie, hogy bár különlegesnek hangozhat, hogy valaki a kígyók nyelvén beszél, nincs különösebb haszna. Maximum vásári látványosságnak csaphatnék fel vele. Ami nem is tűnik olyan rossz ötletnek ebben a pillanatban. - Szóval fölöslegesen aggódsz, ha tudni akarod – teszem hozzá csak halkan. Igazából jólesik, hogy aggódik miattam, és nem akarom, hogy ez másképp legyen, csak nem ilyen áron. Nem csak Regulus tud rólam dolgokat, bármennyire is nehéz elképzelni, ő is megosztotta már velem pár bensőséges gondolatát, hogy mi van otthon, hogy mik történnek, és ha nem is az érzelmeiről beszélt, hanem inkább puszta tényekről, mindig nagyon jól érehető volt, hogy éppen mi tombol benne. Harag, elkeseredettség, félelem. Volt itt minden, főleg ha a család került terítékre. Pontosan tudom, milyenek. És egy pillanatra lehajtom a fejemet, jelezve, hogy értem, mire céloz. A kabátja zsebében ökölbe szorul a kezem, ahogy a bátyjára gondolok. Valamenny Black közül ellene táplálom a leghevesebb indulatokat. Ha ő nem megy el, akkor.. akkor most Regulusnak nem kellett volna a nyakába vennie ezt a sok szart. És talán minden egész másképp lenne. És ő mit csinál ehelyett? Az idióta haverjaival éli a gondtalan kis életét, mintha minden viharfelhőt gondosan Regulus felé terelgetett volna, hogy semmi se zavarja a nyugalmát. - Minden másképp lenne, ha a bátyád nem hagyott volna itt, igaz? - emelem fel lassan a fejem, tekintetemet az övébe fúrom, és összeszorított fogakkal reménykedek, hogy a válasz az lesz, amit hallani akarok.
Legbelül teljesen más ember vagyok. Nem ez a macsó, aki csak azért keménykedik, mert a szülei és a neve elvárja. Annak idején még teljesen más volt. Nem is én lettem volna az akinek ezt a terhet cipelnie kell, hanem Sirius. Ő sokkal jobb volt mindenben, és persze idősebb. Viszont ellenszegült, kitagadták és ezzel az én sorsom is meg lett pecsételve. Át kellett vennem a helyét, most pedig arra törekszem, hogy jobb legyek mindenben tőle. Ezért kellett ilyen gyorsan felnőnöm és megkomolyodnom. Ha élni szeretnék még akkor muszáj. Nem vehetem félvállról. Tartom a pár lépés távolságot, nem szeretném most közelebb érezni magam hozzá. Egyszerűen csak nem tudom mit várhatnék, hogy legyengít majd vagy feldühít... egyik esetben sem járok jól, főleg, hogy úti célom ezeket a hibákat nem engedik meg. Egy pillanatra az erdő felé nézek, mozgást keresek, csak ellenőrzöm, nehogy valaki megjelenjen mert nem szeretném ha baja esne a lánynak. Nem vagyok szörnyeteg. Felvont szemöldökkel hallgatom a mentségét. Megrázom a fejemet már a mondata közepén, és összefont karokkal pillantok rá. Arcom komoly, láthatóan nem viccelek. Mikor is szoktam én viccelni? - Panda... nem csak az, hogy nem mondanak semmi érdekeset. De ha ismered őket, ha hallgatnak rád, akkor irányíthatod is a kígyókat. - Szerintem ez egy elég durva képesség, és nem lehet csak úgy félvállról venni. Brutálisan kevesen tudják ezt, ezért vigyázni kell vele, mert az emberek különlegesek lesznek. Aztán pedig mindegy, fel lehet használni, mindig jobb az ember többlet mint a hiány. Szóval csak értelmetlen arcot vágva pillogok a lányra. Nem azt szeretném, hogy elbizonytalanodjon, hogy megijedjen... csak próbálom felkészíteni a lehetőségekre. És a veszélyeire annak, hogy követett engem. Ha nem állok meg... és ha egészen bejön velem a erdőbe, el sem akarom képzelni mi történhetett volna vele. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb én fogok témába feljönni. Nem szeretek beszélgetni a bátyámról és a családomról sem, igazából senkinek. Pandának egyszer meséltem róla, talán akkor amikor Sirius megcsinálta ezt a hülyeséget. Azóta nem nagyon tudok a düh miatt rá gondolni. - Biztosan másként lenne minden, ha érdekelné a családunk. - igen, akkor nem zúdult volna minden a nyakamba, hanem lehet, hogy meg tudtuk volna osztani a sok kötelezettséget. Ha mindketten jók lettünk volna valamiben... ma erre már semmi esély. - Túl kell teljesítenem rajta... - Suttogom, szinte csak magamnak. Ha már ide jutottam, akkor meg kell tennem mindet annak érdekében, hogy vérbeli Black lehessek.
Ha belegondolok, soha, egy pillanatig sem éreztem áldásnak a párszaszájúságot. Sosem éreztem, hogy bármi hasznom válhat belőle, hogy ettől különlgesebb vagy több lennék másoknál, hiszen nem is vagyok az. Ha az lennék, már rég nem lennénk itt. Igaz, nem egyszer megfordult a fejemben, hogy rászabadítok Antoninra egy óriáskígyót, de valahogy errefele nem sok piton fordul meg, hogy a segítségemre siessen. Meg ebből kiindulva az emberek nyelvét is beszélem, legalábbis az angolt biztosan,és mégsem hallgatnak rám soha, mégsem tudtam soha elérni, hogy egyszer azt tegyék, amit én szeretnék, hogy a kedvemben járjanak, vagy legalább ne akarják a szart is kiátkozni belőlem. Rosszul esik a gondolat, hogy Regulus szerint ez valami eszméletlen nagy dolog lenne. Még azok az idők jutnak eszembe, amikor a házunk alá befészkelte magát egy kígyócsalád. És egész éjszaka, sőt, nappal is az ő suttogásaikat hallottam. Hét éves voltam, és azt hittem, hogy teljesen, komplett őrült, mint a néninkém, aki szintén hangokat hallott, aztán bezárták egy elmegyógyintézetbe. Talán engem is be kellett volna zárjanak, minden jobb lenne, mint itt a Roxfortban. Újra beékelődik közénk a pár lépés távolság, mintha attól félne Regulus, hogy magammal rángatom és visszavonszolom a kastélyba. Pedig szó sncs erről. Nem akarok az útjába állni. Bár lenne annyi bátorságom, de nincs. És őrültnek kicsit őrült vagyok, de ennyire azért mégsem. Tudom, hogy nem éjfélkor nyíló liliomokat akar szedni a tisztáson, hanem valami küldetése van, esetleg találkozik olyan emberekkel, akiktől még én is felsírnék álmomban. Talán már most is itt vannak és a lombok közül figyelnek minket. Egyre nyugtalanítóbb a helyzet. Mégsem tudok egy tapodtat sem tenni. Csak összébb húzom magamon Regulus kabátját egy hűvösebb fuvallat következtében. - Irányítani? - kérdezek vissza hitetlenkedő hangon. - Szerinted melyik lenne az az a béna kígyó, aki valaha is hagyná, hogy rányítsam? És.. miért is akarnám egyáltalán irányítani? Mi haszon van a kígyókban? - teszem fel a kérdést, de már meg is bánom. Nagyon jól tudom, hogy mennyi titkot ismernek, és ha mondjuk kínoznák vagy eléggé meggyőznék őket, még el is mesélnék. Én is hallottam pár titkot, de csak egészen jelentékteleneket. Ha viszont célzottan használja valaki, akkor tényleg hatásos fegyver lehet. - Jól van, talán tudom is erre a választ. De elég jól titkoltam eddig is. Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek tűnök – teszem hozzá kissé sértődött hangom. Habár itt most nincs hely a gyerekes sértődésekre. Csak figyelem Regulus arcát ahogy egy egész árnyalatnyit komorodik a bátyja nevének említésére. Aztán olyasmit mond, amit habár sohasem mondott azelőtt, mégis nagyon sok mindent megmagyaráz, ami az utóbbi hetekben történt vele. - Szóva erről van szó. Ezért vállaltad ezt az egészet? Mert túl akarsz teljesjteni rajta? Regulus, de hiszen te már rég túlteljesítettél rajta – emelem fel kezemet és apró kis macskakörmöket mutatok a levegőben. - Hiszen itt vagy, viszed tovább a nevet, minden szart a nyakadba vettél, amire ő egész életében felkészülhetett és még csak egy rossz szót sem szóltál. - Veszek egy nagy levegőt, közben nem is pislogok, nem veszem le a tekintetemet róla. - Nem kell mindent. Nem kell most, már így is eleget vállaltál. Bőven van még időd. Még csak nagykorú sem vagy. Mégis mit akarnak egy gyerekkel? És mégis miért hiszed azt, hogy az lenne a bátyád öröksége, hogy csatlakozz... hozzá? - mellkasom fel le emelkedik, zihálok, ahogy egyre jobban beleélem magam a kis monológba. Fel vagyok háborodva, ezt le sem tudnám tagadni. Dühös vagyok Sirusra, de főleg Regulusra, mert azt hiszi, hogy helyesen cselekszik, és miért? Dacból. Túlteljesítési vágyból sodorja magát sohasem tapasztalt veszélyekbe. - Ez nem fair – teszem végül hozzá, sokkal nyugodtabban, sokkal csendesebben, szinte alig hallhatóan. - Nem fair, hogy neki volt választása, és azt hiszed, hogy neked nincs. Nem mondom ki hangosan, de megszületik a fejemben a gondolat, hogy neki is könnyebb lenne, ha lelépne abból a házból. De hát mégis hova mehetne, ha egyáltalán elfogadná opciónak, amit amúgy sem fog megtenni.
Felvont szemöldökkel pillantok az előttem álldogáló lányra. Nem akarok neki semmi rosszat, attól eltekintve, hogy nem vagyunk nyilvánosan is barátok, még kedvelem őt és nem szeretném, ha baja esne. Tudom, én is furcsa vagyok a szokásaimmal, azzal, hogy hébe-hóba elkerülöm az embereket, ha úgy adja a kedvem vagy bármi más. Senkihez sem szeretnék túlságosan közel kerülni, nincsenek ezzel a dologgal jó tapasztalataim, már csak látásból sem és a saját bőrömön is sok mindent megtapasztaltam, legfőképpen, hogy a saját bátyám... Hiába mondogatom, hogy túl tettem magamat az egész ügyön, amikor néha előtörnek az emlékek és visszagondolok, mennyire mások voltunk. Hová lettünk? Más irányba terelődtünk és ha kellene harcolni, valószínűleg egymás ellen harcolnánk. A párszaszájúság szerintem nagy adottság és bár sokan nem értik meg, mint ahogyan a lány sem, nem nekem kell rájönni a jóra ebben az egészben. Nekem tennem kellett valamit azért, hogy megtanuljam a legilimenciát és nem jött olyan könnyen... pedig én örültem volna a legjobban annak, ha úgy születtem volna. - Ha jobban belegondolsz az egészbe... ha egy picit a jobb oldalát nézed neki, akkor azt hiszem meg tudod válaszolni ezeket a kérdéseket magadtól is. - Mondom kicsit lágyabb hangon, mint eddig beszéltem erről az egész helyzetről. Igazából nekem nem kell sok mindent hozzáfűznöm, már tudja, mit gondolok, hiszen máskor is beszéltünk erről... na meg hogy nálam biztonságban lehet a titka, az sem utolsó dolog. Nem vagyok pletykás, férfi létemre aztán pedig pláne nem és hogy őszinte legyek, nem is vágyom arra, hogy ilyen dolgokat kifecsegjek másoknak. Mi lenne nekem abból a haszon? Sirius kerül megemlítésre, amire teljesen elkomorodom. Összefonott karokkal a fának dőlök, onnan hallgatom Panda magyarázatát a helyzetemre. Nem szívesen társalgok most erről, de ha muszáj, hát akkor minek fussak el ez elől? - Nem tudom, Panda! - Emelem fel a hangom egy kicsit és ellököm magam a fától, közelebb lépek hozzá, egészen elé állok. - Az egész családom... ezt várja el! Ezt kell teljesítenem, akármennyi is vagyok és akármennyire is tapasztalatlan. A nevemet... nem tudom elrejteni. - Vonom meg vállam és hasonlóképp vele együtt mély levegőt veszek, kicsit kifújom a gőzt, de még mindig nem mozdulok el. Ott állok, egészen közel hozzá, majdnem hogy hallom a szívdobbanásait is. Lepillantok, tekintetét keresem. - A világ nem fair, amiben mi élünk. És hidd el, a szüleiknek még kevesebb választásuk volt. Ezért vagyok kénytelen megtenni amit kérnek. Ha ez pedig azzal jár, hogy csatlakoznom kell hozzá, hát megteszem, mintsem bántsa a körülöttem lévőket, vagy akár engem... mert nem úgy ismerjük, mint egy jó embert.
Sorry • • Ruha • • Zene • •
I solemnly swear
I am up to no good
Pandora Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ella Purnell
»
»Csüt. 21 Júl. - 21:14
Regulus & Panda
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Mindeddig próbáltam vele türelmes lenni, de most egyre inkább zavar a hülyesége. Az a megrögzött csőlátás és az a nevetséges ragaszkodása az eleve elrendelt dolhokhoz. Ez az a Regulus, akit én valamilyen idióta indoknál fogva a barátomnak tartok? Meglehet, hogy nem is szándékos volt, de hangja olyan kikoktatónak és lenézőnek hat. Persze talán én voltam a vak, amiért valaha egy percig is megfeledkeztem arról, hogy ő Regulus Black. Az a Regulus Balck, aki egyébként soha egyszersem szólt hozzám nyilvánosan, maximum annyit, hogy “menj arrébb” vagy “add ide bezoárt”. - Persze, bocsánat, hogy elfelejtettem egy percig a hasznát nézni valaminek, és azért értékelni, mert a végén majd jól jöhetek ki a dologból – idegesen a hajamba túrok, ahogy a szarkasztikus szavak elhagyják a számat, de nem vagyok hajlandó bocsánatotkérni a modoromért. Már csak azért sem, mert ezt a témát lezárnak tekintjük már mindketten. Látom, ahogy Sirius említésére egészen ideges lesz, alig tud uralkodni az arcvonásain, de mégis megpróbál. Úgy lászik nem volt túl hatásos az az igyekeztetem, hogy rávegyem, legalább amikor kettesben vagyunk, ne viselje azt a béna maszkot. Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, ahogy egész közel húzódik hozzám, és tudom, hogy nem ez a megfelelő pillanat, de megpróbálom észrevétlenül magamba szívni az illatát, mintha tisztában lennék azzal, hogy talán soha nem lesz rá lehetőségem. Pedig akkor még nem is tudtam előre, hogy mi fog történni pár másodperc múlva. Hogy milyen ostobaságok hagyják el újfent a száját és hogy mennyire felmegy bennem a pumpa. - A szüleinknek ugyan ne keress semmi mentséget, főleg ne az apámnak – most rajtam a sor, hogy megpróbáljam elrejteni, vagy legalább fékezni az indulataimat, de már csak a gondolattól végifut a hideg a hátamon. Nincs jelenleg még egy ember, akinél jobban félnék, mint a tulajdon apám, és ezen nem változtat semmi beteges képzelgés arról, hogy nincs választása. Mindenkinek van. Akor már inkább a halál. Persze én könnyen beszélek, nekem nincs vesztenivalóm ebben a rohadt életben. - És ha már itt tartunk , te valójában csak magadnak keresed az önigazolást – egyre szaporábban veszem a levegőt, mellkasom fel-le emelkedik és süllyed, valami szapora ritmust követve. Én meg már nem bírom tovább, tennem kell egy lépést hátra, mert érzem, egészen felfordul a gyomrom. - Ha már beállsz valamelyik oldalara, legyen annyi gerinced, hogy nem keresel rá mentséget – szólalok meg végül, hangomon érződik, hogy a sírás már csak egy saroknyira van, de ezúttal nem várom meg. - Igazad van, ostobaság volt idejönnöm. Olyan hirtelen fordítom el a fejem és indulok meg abba az irányba ahonnan jöttem, hogy biztos ne legyen ideje visszatartani, bár valószínű, hogy ő is inkább megkönnyebbült, hogy végre otthagyom, és egyel kevesebb kolonc van most már a nyakán. Még akkor is totál megérte, ha szegényebb lett emiatt egy kabáttal és egy doboz cigivel.
Kezdőlap
• • Ruha • • Zene • • 
