Ég-e már a karácsonyfa?
Sürgés-forgás. Gyermek nevetés. Házimanók tömkelege. Szülői szigor. Elérkezett hát karácsony napja. Igazán különleges lesz a mostani. A Roxfort előtt ez lesz az utolsó s még erre az időre maradhatok gyermek. Apám sokat mondogatja, hogy "Fiam, most használd ki amíg lehet. Mert ha elkezdődnek a Roxfortos éveid, akkor aztán felnőtt vagy. Elkezdődik az életednek egy olyan szakasza, ahol kapcsolatokat kell kiépítened azzal, hogy ármánykodsz, hazudsz, csalsz, és bántasz. Mert tudod, hogy nincs más csak a család. Se ezzel nekünk segítesz." Persze, persze. Hallottam már jó párszor ezeket a szavakat, de nem igazán érdekelt. S főleg a mai nap nem fogok vele foglalkozni, a szeretet ünnepén. Vagyis hát nálunk ez egy kicsit más, összeülünk és nem vitatkozunk legalább néhány órán át.
Szétnézek a hosszú folyosón és egy nagy mosollyal prezentálom azt, hogy üres a terep és betudok lógni a konyhára. Nagy a ház, nem fognak észrevenni. A manókkal szeretnék lenni és nézni azt, ahogy sütögetik a finom sütiket, érezni az illatukat s néha-néha elcsenni néhányat kóstoló gyanánt. Ezért nagyon megüthetem a bokámat. Nem lehetne még szóba állnom sem ezekkel a lényekkel, nemhogy a társaságukban főzőcskézni és nevetgélni. De megmondom őszintén, hogy nem érdekel. Akkor, amikor nem látja senki miért is ne? Majd előadom a nagy arccal rendelkező kisgyereket akkor, amikor itt lesz a rokonság apraja nagyja. Hagy nőjön apáméknak az egója.
A konyha szekrényen foglalok helyet, a lábamat lógatom és továbbra sem lehet levakarni az arcomról az őszinte mosolygást.
- Ethaaaaan, merre vagy? Hallom anyám hangját és már ugrok is le, hogy szaladjak kifelé. De balszerencsémre sikerült is pont belé futnom.
- Már megint a manókkal voltál? Tudod, hogy nem szabad. Ha apád meglátja, akkor nagyon mérges lesz. Csak rázom a fejemet és nagy szemekkel nézek a nőre, aki életet adott nekem. Ez mindig használ, nem fog beköpni. Teljesen ellentéte a faternak. Vajszívű, kedves, gondoskodó. Nem is értem hogyan mehetett hozzá egy olyanhoz, mint az a férfi.
Bejött a terv, egy szelid mosoly varázsolódik az arcára. Tudom, hogy nyert ügyem van. Átkarolja a vállamat, én pedig a derekát és úgy indulunk be a nappaliba. Mi az? Már ennyi az idő? Kezdődik az ajándékosztás? Igen, nálunk ez fel van cserélve. Először ajándékozunk és csak aztán eszünk. Furcsa szokás, de hát család az család.
Még nincs fent a csúcscsillag. Nagyon nagy hiba. Anélkül nem lehet elkezdeni.
- Anyaaaa, a csillagot hozd. Hozd a csillagot. Bólint és már megy is előkeríteni a díszt. Én pedig közelebbről szemügyre veszem a nálam legalább 4-szer magasabb fát. Hogy fogok én feljutni a tetejére? A seprűm nincs nálam és apáék soha nem engednék, hogy valamelyikükét használjam. Áhá, meg van. Lépcsőt kell építenem. Elpakolok mindent ajándékot, felesleges dolgot a karácsonyfa körül aztán pedig nézelődök is, hogy mit tudok felhasználni. A kis lábaimmal már szaladok is az egyik szék felé, hogy aztán azzal legyek magasabb. De ez nem elég. Kell egy asztal. Egy kisebb. Az étkező asztalunk nem jó az túl nagy, óóó de van egy másik. Fejvesztve rohanok is, hogy aztán elszerencsétlenkedjek vele. Elbírni nem bírom, így hát tolni kezdem aminek a következménye az, hogy az egész padlót felkarcoltam. Mindegy, nem izgat. A cél érdekében bármit. Felmászok a tetejére, aztán pedig fújok néhány levegőt és már emelem is fel a széket magam mellé. Nyögve, elvörösödve de diadalittasan, hogy sikerült. Kreatív és ügyes gyerek vagyok én kérem szépen. Most pedig mászni kezdek és így már elérem a tetejét. De ekkor a szék lába megcsúszik és én pedig zuhanni is kezdek. Felsikoltok még a levegőben és próbálom elkapni a fa egyik szárát. Csak az ujjam ért hozzá, de akkor egy furcsa érzés kerített hatalmába. Melegség. Mintha belenyúltam volna egy kád kellemesen forró vízbe. Nagy csattanással érek földet és zokogva érek földet. Az ajtóra nézek és anyám a szája elé kapva a kezét néz engem. Mi van? Miért nem jön ide és ad egy gyógypuszit? Hátrapillantok és akkor látom, hogy az egész fa ég. Mi történt? Ezt most én csináltam? De menőőőő. Biztos félelmetes képet mutathatok. Egy kisgyerek és a háta mögött pedig egy égő fa. Tisztára, mint maga az ördög. Sátánka.


Ne kiabálj velem!
Rohadtul nem menő az, ami velem történik és történt. Minek kellett akkor felégetnem azt a kibaszott fát? Már eltelt azóta öt év. S tudom, hogy azt én csináltam. Utánanéztem. Sárkánykórban szenvedek. Halljátok? Sárkánykórban. Kész röhej. De biztos, ami biztos apám nem tudhatja meg és eddig egészen jól titkolom előtte. A rejtélyes tüzeket mindig ráfonom otthon a manókra. Gonosz dolog, mert jól megbünteti őket de hát legalább nem engem. Mert tudom, hogy egy gyáva alak. S fél mindentől, amit nem ért. Szörnyetegnek, elfajzottnak nevezne és folyamatosan ütne. Hülye pedig nem vagyok, hogy elszökjek. Mindenhol megtalálna. Én vagyok az egyetlen örököse és nem fogja hagyni, hogy úgy halljon meg, hogy nincs egy biztospont az életében. Úgyhogy egyetlen úgy maradt, az pedig a titkolózás.
- Rayne! Ugye tudja, hogy bukásra áll sötét varázslatok kivédéséből? Hogy lehet ilyen ügyetlen a pálcás varázslatokkal? Mindjárt itt az RBF. Értesítőt fogunk kiküldeni a szüleinek. Óóó bazdki. Ez aztán a szívás. Minden erőmmel figyelnem kell arra, hogy ne robbantsam fel az átkozott sulit és még elvárják, hogy tanuljak is meg gyakoroljak. A Sárkánykórban szenvedőknél tudományos tény az, hogy nem megy annyira a pálcahasználat. De ezt sem tudhatja meg apám, megöl ha megbukok. Főleg ha SVK-ból.
Elérkezett a karácsonyi szünet. Az ünnep amit utálok. Próbálok kibújni a feladatok alól és inkább a gondolataimba merülni a szobám mélyén, de hát nem engedik. Jelen kell lennem mindenhol. Csendesség van, tökéletes és vérfagyasztó csendesség. Béke. Ahj, ez feltölt és segít uralni ezt a szarságot, ami bennem rejtőzik. Be is csukom a szemem és sóhajtok egy nagyot, egy félmosollyal az arcomon. De aztán le is hervad, amikor meghallom a fülsiketítő ordítás. S az én nevemet ordítják. Na bazdki. Megjött az értesítő.
Nyakamat, fülemet behúzva húzok is lefelé a közösségi szobába, hogy aztán kiálljam apám haragját.
- Troll? Troll osztályzat? Még ha mágiatörténetből vagy gyógynövénytanból lenne megérteném. De sötét varázslatok kivédéséből?! Érzem, hogy a szörnyeteg, a forróság egyre jobban magához csábít. Suttog nekem, mézes dédelgető szavaival próbálja behálózni az elmémet. Védelmez, de egyben támad. Mit tegyek?
- Apám, kérlek ne ordibálj. Motyogom halkan és próbálom minél jobban visszaszorítani. Elnyomni, fölé kerekedni. Mozgolódik, feltör. Apám fejezd be légyszíves. Nem bírom sokáig.
- Ne ordibáljak? Rayne család szégyene vagy! Mit szeretnél mit csináljak? Tudod nekem ez milyen szégyen? Hogy az egyetlen fiam alig különbözik egy kviblitől? Undorító vagy, szégyen vagy Ethan! A végtagjaim remegnek s remegő kézzel nyúlok a fejemhez és beletúrok a hajamba. Előredőlök és a könnyeim folynak. Nem azért, mert rossz ahogy kiabál. Hanem, mert fáj. Rettentően fáj, ahogy próbálom elnyomni magamba. Olyan, mintha a saját tüzem égetné a belsőszerveimet.
- Ne kiabálj velem! Ordítom én is torkom szakadtából és ahogy kieresztettem a hangomat, úgy eresztettem ki a fájdalmat és csak megkönnyebbülés jött a helyére. Boldogsággal töltött el az, ahogy szabadjára engedtem. Már nincs elhomályosodva a tekintetem, látok. Ó, de uram miért? Inkább ne látnék. Apám ott fekszik a földön és az egyik keze lángokban. Miért? Miért pont én? Nem akarom, vegyétek el tőlem! Inkább öljetek meg. Nem akarok így élni!



Minden megváltozik.
Kék, zöld foltok díszítik a testem összes részét. Fáj minden csontom, fáj minden lépés amit megteszek. Fáj minden mozdulat, fáj maga az élet. Amióta megtörtént az ominózus eset, azóta folyamatosan csak a veréseket kapom. Mellette pedig, hogy a látszat fennmaradjon folyamatosan gyakorolnom kellett otthon a pálcás varázslatokat. Így hát most itt az utolsó évem. Felnőtt vagyok, ki kell törnöm. Nem csak miatta, hanem magam miatt is gyakoroltam. Én leszek az, aki történelmet ír. Az egyik legnagyobb varázsló és mellette sárkánykórban is szenved. Visszafog, de előrenyom. Már nem sajnálom, hogy ezzel születtem. Megtanultam vele élni. Ami nem öl meg az megerősít. S már egész jól is használom, persze az ura nem vagyok még de már nem tör ki akkor csak úgy amikor egy kicsit indulatosabb vagyok a kelleténél. Már eléggé idegesnek kellene lennem ahhoz, hogy bajt okozzon. Viszont titkolnom is kell, mert nem tudhatja meg senki apám szerint, hogy egy torzszülött a gyereke. Nem értem, hogy miért mondja ezt s szomorúvá tesz. De nem tudok mit tenni ellene, elfogadtam így.
S most újra karácsonyi szünet van. Az utolsó alkalom, hogy a Roxfortból térek haza. Haza? Vicces. Nem tekintem már otthonomnak a helyet. Amint levizsgáztam már keresek is magamnak egy különálló lakást. Távol az én édesapámtól. Meg hát ideje is lenne már kirepülni a család védelme alól és a saját két lábon megállni.
Sóhajtva pillantok fel az épületre, és a gondolataimban újra lejátszódik az elmúlt évek karácsonya. Verés, kézégetés azelőtt pedig karácsonyfaégés. Csodálkoznak a diáktársaim, hogy miért utálom ezt az ünnepet. Nagy valószínűséggel soha nem is fogom megszeretni. Mert gyerekeim azok úgy sem lesznek. Már csak azért sem fogom tovább vinni ennek az őrültnek a nevét. Ha akar akkor csináljon még egy gyereket és majd az csinál nekik családfőt.
Kezem a bőröndön s húzom befelé a házba, a másikat pedig a zsebembe pihentetem. Beteszem a lábam az ajtón, ekkor pedig köszöntenek.
- Minek jöttél vissza? Még verésért? Elhúzom a számat. Te is hiányoztál. Szó nélkül indulok fel a szobába de mielőtt odaérnék egy kéz ránt be a mellette lévő hálóba.
- Ethan... Édesanyám volt az és folytak a könnyei. Remegő kézzel nyújtott át nekem egy házkulcsot. Elmosolyodok s megölelem. Nincs szükség itt szavakra, tudja ő, hogy mi a célom. Elegem van a bántalmazásból s tudom, hogy neki is a nézéséből. Nem szólhat bele, nem védhet meg. Tudom, és nem is haragszom érte. Őt szeretem a világon az egyik legjobban.
Az ablakhoz sétálok s kinyitom, hogy a hideg szél felfrissítse az arcomat. S már mondanék is valamit amikor érkezik egy nagyobb szellő s elfújja a gyertyát a szobában. Apa nem szereti ha sötétség van. Az ujjam hegyén egy kis lángocska keletkezik s meggyújtom, hogy újra lássuk egymást rendesen anyával. Ekkor pedig az történt amire nem gondoltam volna. Belépett az ajtón a hóhérom és meglátta azt, hogy már megint mit művelek. Nekem ront én pedig még védekezni se tudok s már le is dönt a lábamról. Pálcáját felém fordítja.
- Megmondtam, hogy ebben a házban nem élheted ki a mocskos fantáziád vágyait te szörnyszülött! Ekkor pedig a testemben óriási fájdalom, a gerincem ívbe rándul s a hideg téli éjszakai csöndet az én ordításom zavarja meg. A kínkeserves ordításom. Mintha az összes csontomat eltörnék, mintha egy izzó vasat dugnának le a torkomon, mintha egyesével vágnák le a végtagjaimat. Folyik a könnyem és szenvedek a földön. Anyám pedig zokogva próbálta először szavakkal megakadályozni és amikor nem ment akkor olyat tett amire nem gondoltam. Rátámad s így egy kevés időt nekem. A varázslat megszakad és feltápászkodok. A hasamat fogva köhögök s a szemem előtt játszódik le a történet amikor életembe először azt látom, hogy megütik anyámat. Újra előjön a régebbi érzés. El fogok veszíteni az önuralmam. Ki fog belőlem robbanni. Haragszom rá, de nem akarom bántani. Ne, kérlek ne. KÉRLEK!
Remegve, félmeztelenül fekszek a hóban. Mi történt? Hol vagyok? Miért nem vagyok otthon? Nem látok. Homályos a látásom. Mi az ott? Feltápászkodok s bicegve elindulok afelé amiről nem tudom, hogy mi az. Néhány méterig nincs is semmi baj, de aztán megbotlok valamiben. Pislogni kezdek jó néhányat, hogy kitisztuljon a látásom. Ekkor látom meg, hogy egy égett holtest. Ó, ne. Nem történhetett meg. A házra pillantok, vagyis csak a maradványaira. Mit tettem? Minden megváltozik.