Édesanyám számára én vagyok a fény az alagút végén, míg édesapám a legtöbb alkalommal csak szemforgatva tekint rám. Nem tart elég erősnek és bátornak ahhoz, hogy emelt fővel vigyem tovább a Carrow nevet. Talán igaza is van, most még nem állok rá készen, de nem érzem azt, hogy tizenhat évesen mindig talpon kellene lennem az életem minden területén. Én azt az elvet vallom, hogy elég csak az utolsó pillanatban odatenni magam igazán. Még van egy évem a Roxfortból a mostanin kívül. Miért akarnék megkomolyodni és a véget nem érő csínytevések helyett leülni és fegyelmet gyakorolni? Úgy érzem még nem állok készen az örökkévalóságig tartó szigorra. Pont ezért van az, hogy nem tudok eleget tenni az elvárásoknak. Ha valaki kitűz elém egy célt és arra terelget, hogy elérjem, akkor biztosan kudarc lesz a vége. Ilyenkor mindig akkora stressz helyeződik a vállamra, hogy összeomlok. Szeretem eljátszani a kemény, laza srácot, de ez csak a külső. Mindez a diáktársaimnak szól, hogy ne fogjanak ki. Nem élném túl a sulis éveimet egyedül, a többiektől elzárva. Apám átlát rajtam. Néha még az én agyamon is átfut, hogy valóban gyenge lehetek. Honnan tudnám ezt eldönteni, ha még sosem keveredtem igazán komoly szituációba?
A húgom szerint én vagyok a báty, a védelmező, s aki minden pasit elhajt, aki átlépi az egy méteres távolságot. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy így gondol rám. Előtte mindig nagyon jól elő tudtam adni magam. A srác, aki egyébként tök jó kviddicses és még a tanulmányaira is jut ideje. Az igazság azonban az, hogy nem magam írom a házijaimat és negyedéves koromig rettegtem a seprűn, de mégis eljátszottam, hogy ez a mindenem, mert bele akartam illeni a példamutató nagytesó szerepébe. Ez valamilyen szinten azt is bizonyítja, hogy talán súlyos megfelelési kényszerrel küzdök.
A velem egyidős srácok mindannyian másképp néznek rám. Van, akik furának tartanak. Olyanok is akadnak, akik átlátnak rajtam és tisztán látják a kis titkomat, amit még magamnak sem mertem bevallani. Ez szintén gyávaságra utal a részemről. A legtöbbel viszont kijövök. Sokszor terelem magamra a figyelmet a szúrós humorommal, amely sokak szerint már-már sértő tud lenni. Másik ezzel szemben jót kacagnak a néha kicsit sem viccnek szánt beszólásaimon.

Édesapám, Ares Carrow, világéletében szigorú férfi volt. Mindig arra törekedett, hogy amibe belekezd abban a legjobb legyen. Az sem zavarta, ha eltapos útközben másokat, mert a siker érdekében nem számít más. Mióta megszülettem ezt az elvet szajkózza nekem. Néha még képes két-három oldalas leveleket írni a témában és bagollyal elküldeni a Roxfortba, hogy ne felejtsem el, hiszen nekem is ilyenné kellene válnom. Sajnos ezzel pont az ellenkezőjét éri el. Már nem figyelek rá. A maradisága eltaszít, úgy érzem emiatt nem akarok semmit megosztani vele. A kapcsolatunk a romokban hever és nem érzem a késztetést arra, hogy újra felépítsem azt a bizonyos kártyavárat. Sosem állt stabil lábakon és vannak dolgok, amiket muszáj elfogadnunk akármennyire is szeretnénk rajta változtatni. Apám valószínűleg helyben megőszülne, ha látná mit művelek le egy tanítási órán vagy kin legeltetem a szemem a szünetekben.
Édesanyám, Anthea Carrow, kinézetre egy világi kedves nő. Bárkivel el tudja hitetni az igazát és könnyen belopja magát bárki szívébe. Már a hangja megbabonáz, ahogy hozzád szól, ám mindez csak a látszat. A négy fal között ugyanolyan szigorú elveket vall, mint az édesapám. Annyi a különbség a két szülőm között, hogy anya nem erőlteti. Úgy gondolja, hogy meg kell találnom magam és ebben nem segíthet nekem senki. Legalábbis ezt mondja. Mostanában, ahogy egyre jobban belelátok a dolgokba kezdem azt érezni, hogy ez csak a csúf látszat és én is ugyanúgy a manipulációja tárgya vagyok, mint a többi ember. Néhány kedves szó, egy őszintének tűnő mosoly és bármit elhitet velem ez a nő. Ettől függetlenül neki elhiszem, hogy valóban számítok, apámról ezt már nem tudnám elmondani.
A húgom, Alecto, a legfontosabb személy jelenleg az életemben. Ő ugyanúgy átéli a nyomást, amit a szüleink raknak a vállunkra. Talán annyi a különbség, hogy mivel nem ő az elsőszülött valamivel kevesebb dolgot várnak el tőle. Külső szemmel én ezt látom, de lehet ő máshogy éli meg mindezt. Régen rengeteg időt töltöttünk együtt. Nem volt olyan este, hogy ne vonultunk volna félre a mardekár klubhelyiségében egy röpke órára, hogy megbeszéljük az adott napunkat. Mára már ezek a találkák egyre ritkábbak, de ez nem a testvérem hibája.  
Elképzelhetőnek tartom, hogy a szigorú nevelést a család nevének köszönhetjük. A Carrow név már évszázadok óta élénkíti a varázslótársadalmat és édesapám szerint még egyetlen félvér vagy mugli sem házasodott be soha. Ugyan én ezt nehezen tudom elképzelni és az őseimből kiindulva könnyen lehetett, ha ilyen történt a múltban, akkor könnyedén kitagadták azt a személyt, aki nem aranyvérűvel állt össze. Kicsit nevetségesnek tartom ezt a nagy fennhéjazást. Sokszor úgy érzem, hogy a szüleim egyre inkább arra törekednek, hogy végre valamit le tudjunk rakni az asztalra, hiszen a múltra és a származásunkra visszatekintve az volt a legnagyobb dolog, amit a múltban elértünk, hogy az 1920-as években néhány Carrow segítette Grindelwaldot.

Már másodjára hagyom ki az első órát a héten, pedig még csak szerda van. Nem érzek magamban elég motivációt ahhoz, hogy a többiekkel együtt ébresztőre kimásszak az ágyból és elkészüljek, mint a többi jó kisdiák. Azt hiszem azok az idők már rég elmúltak. Ez a tanév olyan nekem, mint egy meghosszabbodott nyári szünet, pedig az év legmelegebb hónapjának már vége van egy ideje. Egy kis félelem fut át a testemen akárhányszor belegondolok, hogy lassan szólni fognak apámnak, hogy az ő pici fia mást sem csinál csak lóg. Tisztában vagyok vele, hogy mit reagálna, hiszen otthon mindig azt mondogatja, hogy az olyan csirkefogóknak, mint én a Durmstrangban a helye. Szerinte ott helyre tudnának rakni, ha már neki nem sikerült, ám anyám nem hagyja, hogy olyan messzire küldjön. Most talán fordulna a kocka, ha rájönne ő is, hogy mennyire félvállról veszem az egészet.
Pont ez ad annyi késztetést nap, mint nap, hogy a második órámra kikeljek az ágyból és mindössze öt perc késéssel és egy hatalmas, már-már kellemetlenül szemtelen vigyorral az arcomon essek be gyógynövénytanra, mintha mi sem történt volna. Ez az óránk elsőtől fogva a griffendélesekkel van, akiknek az arcán látni vélem, hogy nem túlságosan örülnek nekem. Tisztában vannak vele, hogy én leszek az, aki végig fogja kommentálni a professzor mondandóját és olyan kérdéseket fog feltenni, amelyek megválaszolása szinte felér a lehetetlennel, a szintje üti a világ legnagyobb hülyeségéét és még roppant idegesítő azok számára, akik tanulni próbálnak. Az én házamban a legtöbben viszont csak visszafojtott nevetéssel figyelik, hogy mikor pattan már el az ér szegény professzor homlokán. Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, de egyszerűen a legtöbb tanóra nem képes lekötni. Így legalább viszonylag hamar eltelik az a kínkeserves negyvenöt perc, amit muszáj vagyok átvészelni. Már várom, hogy mikor fogom megkapni a szemtelen kölyke jelzőt, de az esetek nagy részében próbálnak inkább ignorálni a tanárok ahelyett, hogy komolyabb ügyet csináljanak belőle.
Általában így telik el az összes óra egészen az ebédszünetig, ahol többnyire csak azon imádkozom, hogy ne jöjjön postám. Nem akarok még egy apámtól jött levelet villámsebességgel bedugni a nadrágom zsebébe, hogy este a kandalló előtt ülve égessem el. Ez olyan dolog, amiről senkinek sem beszélek. Mit is gondolnának rólam a barátaim, ha kiderülne, hogy igazából a túlzott lazaság helyett folyamatosan csak görcsöl a gyomrom és mindent megteszek azért, hogy ne derüljön ki milyen kapcsolatot ápolok az édesapámmal? Még hazudni is készen állok, hogy ezt ne tudják meg. Mindig félve pillantok Alecto felé, ha egy ilyen postával jön a bagoly, de ő általában nem szokott kapni hasonló hangvételű leveleket. Legalábbis nem tudok róla, s jelen esetben úgy gondolom, hogy jobb az édes tudatlanság.
A délutáni órákra már mindig elfogy az életerőm. Úgy érzem, hogy a hangom is cserben hagy és legszívesebben az ágyamban fetrengenék, de ilyenkor már nem szoktam megengedni magamnak, hogy visszaszökjek a hálókörletünkbe. Inkább szundikálok el öt-öt percekre az adott tanár mondandója közben, mintsem még jobban magam alatt vágjam a fát.
Szerdánként sosincs kviddics edzés, amiért ma különösen hálás vagyok. A testem nem bírna megmaradni a seprűn és beteget kellene jelentenem, de azzal csak a csapattársaimat hátráltatnám. Akármennyire is trehány tudok lenni és szeretek elcseszni dolgokat, azt már nem szoktam megengedni magamnak, hogy bárki komolyabban hátrányba kerüljön miattam. Általában tudom hol a határ még ha ez sokszor nem is látszik.
Mint mindennap vacsora előtt most is kimegyek a tóhoz arra a tíz percre, amíg a titokzatos zöld szemű átsétál a birtokon a sleppjével. Várom, hogy tekintetünk ugyanarra a pár másodpercre összeakadjon, majd kínosan, vöröslő arccal forduljunk el mind a ketten.