The Black Sisters

Ez az utolsó éjszaka, amint Black kúriában töltök, és a holnapi nap lesz az utolsó nap, amit itt, e ház falai között élek, az utolsó órák, Bellatrix Blackként. Holnaptól Bellatrix Lestrange leszek. A Lestrange kúria úrnője, Madam Lestrange.
Ennek a hétvégének kellene életem legboldogabb pillanatának lennie.
De nem érzek az égvilágon semmit sem. Semmi magasztost, semmi felemelőt. Csupán a kötelességemet végzem azzal, hogy hozzá megyek Rodolphus Lestrangehez, annak ellenére, hogy nem szeretem őt. Ez a menyegző kőbe lett vésve, előre el lett rendelve, meg lett írva, meg lett rendezve. Mint egy unalmas, giccses és módfelett kiszámítható színdarab. Mindennek és mindenkinek meg van a helye, ahol lennie kell, és a szerepeket is kiosztották már régen, amiket tökéletesen el kell majd játszanunk. Ebben a darabban pedig nekem egy olyan embert, egy olyan nőt kell eljátszanom, aki egyébként nem vagyok.
Az utóbbi hetekben-, ha nem hónapokban a kúria élete teljesen felpezsdül, szokatlanul vibráló élettel telt meg. Virágok keserédes illata járja át a helyiségeket, finom selymek, kelmék és csipkék mindenütt. Hatalmas, hosszú asztalok sorakoznak egymás mellett, száz-, meg száz székkel, száz-, meg száz tányérral és evőeszközzel, annak a száz-, meg száz embernek, akik holnap majd ide csődülnek, hogy szemtanúi lehessenek a nászunknak.
Persze, mindenki tökéletesen tudatában lesz annak, hogy ez az egész csak... játék, olcsó hazugságok, hazug mosolyok színeinek kavalkádja, széles skálája. De, hát ezért jönnek ide az aranyvérű varázslók, ugye? Na, meg persze az étel miatt. Kenyeret és cirkuszt a népnek, nem igaz?
Talán mégis érzek valamit, amint virágként bomlik ki sötéten dobbanó szívemben. Szinte azonnal szétterjed a testemben, és az elmémben egyaránt, akárha valamiféle szepszis volna. A harag és a megvetés pusztító elegye önti el elmémet. Én soha, soha nem egyeztem bele ebbe az egészbe. És, ennek fényében, soha, soha nem is fogok úgy viselkedni, mintha igazi feleség volnék. Mert én sokkal inkább vagyok Voldemort Nagyúr hű Halálfalója, semmint, hogy valaha Rodolphus Lestrange asszonya legyek. Mint mondtam, a kötelesség és a becsület nagy urak, én pedig nem az a fajta ember vagyok, aki csalódást okozna, vagy, aki elárulná a saját családját, a húsát, a vérét. Büszke vagyok a nevemre, és nem áll szándékomban rossz színben feltüntetni a nemes, és nagy múltú Black famíliát.
A szoba sarkában, a holdfény által kétes, kékes visszfényben ott áll a makulátlan, fehér ruha. Méregzöld, széles szalag feszül a derekán. Csipke simul a finom, selyemszerű anyagra. Eléggé nyilvánvaló, hogy, ha rajtam múlik, nem ezt viselném e jeles napon. De mindent Druella intézett el, mire észbe kaptam, már ki volt jelölve az időpont is, és minden a saját medrében folyt, úgy, ahogyan azt az anyám akarta. Nem, mintha én akár a kisujjamat is megmozdítottam volna azért, hogy ez az esküvő végbemenjen.
Váratlan vendégek toppannak be a szobába, megfosztva békés magányomtól.
- Cissy – halványan fiatalabb húgomra mosolygok, majd opálos íriszeimet idősebbik húgomra vonom, vonásaim megkeményednek kissé, de ajkam szeglete mosolyra rándul. – Meda – a ruhámtól, teljes alakommal a húgaim felé fordulok. – Azt gondoltam, hogy már rég alszotok, hogy holnap ne úgy nézzetek ki, mint két kopogó szellem – nem, mintha én olyan serényen az álmok óceánjába vesznék, de túlságosan bosszús vagyok ahhoz, hogy el tudjak aludni. Főleg, ha belegondolok abba, hogy mennyi értékes órát, és napot elvesztegetek ezzel az egésszel, ezzel az ostoba felhajtással, a helyett, hogy a Nagyúr kéréseit és parancsait teljesítsem.

The Black Sisters

Sometimes love is not enough and the road gets tough I don't know why.

Nem vagyok annyira oda Cissy ötletéért, de végül is elég fura lenne, ha egyedül osonna végig a folyosón, Bella szobájáig. A nővérem azonnal értené a jelzést, rohadtul semmi kedvem részt venni a színjátékodban, és holnap esetleg egymásnak esnénk, mielőtt kilép a nagyközönség elé, mint Bellatrix Black - csakhogy utána Lestrange-ként távozzon. Egy porcikám se kívánkozik az ingyen cirkuszba, amit hónapok gondos szervezése előzött meg, mégis bevállalom, mert Bella holnap már nem alszik ebben a házban. Elhagyta a Roxfortot, elhagy minket. Tulajdonképpen elbúcsúztatom őt, s könnyes szemekkel, fehér keszkenővel integetek majd a parton, figyelve asszonyságának méltóságteljesen távolodó hajóját. Ezt tervezem.

Cissy nyomában hálóingben sietek végig a folyosón, a szuszogó családtagok portréi közt. Ha bármelyikük ébren lenne, biztosan felnyomna minket anyának, és mi lesz, ha a Black-lányok nem pihenik ki magukat rendesen? Karikás szemek. Mint a közönséges halandók esetében - kár, hogy akit istennőnek álcázva kívánnak eladni, lemond minden ilyen egyszerű jegyről az életében.
Néhány finom koppantás az ajtón. Bella hangja lágy és hideg. Kétség sincs afelől, hogy kevésbé örül nekem, mint Cissynek, de hát a húgunk a kis babája, akit könnyű befolyásolni. Drága, ártatlan, naiv Narcissa. Már évekkel ezelőtt megírták az ő történetét, Bella pedig mosolyogva asszisztál hozzá, mintha ő ugyan nem törne ki heveny hányingerben a házasság gondolatára.

- Gondoltuk, megnézzük, alszol-e már - felelem, karjaimat összefonva járatom körbe tekintetem a szobán. A ruha ott pihen a sarokban, és viselője erkölcseivel ellentétben, hófehér. Milyen ironikus! Elhiszi ezt még bárki is? Hiába szeretem Bellát, úgy fest, ebben a házban egyedül én használom a fejemet. - Izgulsz? Felbontottad már a nászajándékaitokat, vagy Lestrange-dzsel együtt akarod csinálni?

Fogalmam sincs milyen lesz nélküle a kastély, de akármilyen is, nem akarom, hogy elmenjen, hogy maga mögött hagyjon minket, a családját, és újat építsen magának, már Lestrangeként. Bella éppen annyira közénk tartozik, mint Meda, vagy én, akár még a kitagadott kuzinunk, Sirius is, ezért mi sem természetesebb, hogy már most érezhetően fáj a hiánya, pedig még el sem ment, még nem kötötte az életét Rodolphuséhoz. Még Black, és, amíg ezt a nevet viseli, teljes mértékben hozzánk tartozik, a testvéreihez, és senki máshoz, egyelőre. Magától értetődő tehát, hogy az utolsó estéjét, és éjszakáját velünk kelljen töltenie, Medával, és velem.

Fiatalabb nővérem kényszeresen követ, úgy látszik, nincs elragadtatva az ötletemtől, mégis velem tart. A testvérek összetartanak, történjen bármi is, nem igaz? Könnyedén sétálok, szinte suhanok végig a félhomályos folyosókon, egészen Bella hálójáig, majd halkat kopogva az ajtaján tárom fel azt, és lépek be rajta.
- Bella, drága Bellám. - mosollyal köszöntöm én is, mintha rég láttam volna, mintha abszurd lenne viszontlátni őt ezeken a falakon belül, de holnaptól már nem tehetem meg, így egyáltalán nem az. Tekintetem a kifeszített esküvői ruhára esik, és még inkább elönt a keserédes érzés, mégis mohón bólogatok Meda szavaira. - Minden rendben, készen állsz a holnapra? - kérdezem lágyan, és kedvesen, mielőtt úgy érezné, provokálni akarom. Tudom, hogy mi a véleménye a leendő házasságáról, mégis mindannyian úgy beszélünk róla, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy alig pár óra múlva Mrs. Lestrange váljon belőle.

The Black Sisters

Sokáig nem érdekelt az esküvő gondolata vagy ötlete. Soha nem voltam olyan kislány, aki ostoba babákkal játszadozott volna, vagy éppen az esküvőjét tervezi, naiv, gyermeteg lelkesedéssel. Aztán, amikor eléggé idős lettem hozzá, hogy megértsem, a házasság nem kérdés, akkor meg nem érdekelt. Hiszen olyan távolinak tűnt akkoriban. Nem gondoltam volna, hogy egy nap eljön az a pillanat az életemben, amikor a holnapi nap a nagy nap lesz. Az én nagy napom. Gyanítom, egyedül én bánom, ebben a rohadt házban ezt az egészet. A házasság nem fenséges, nem felemelő, nem örömteli pillanat. Nem akarom én ezt az egészet – de úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Hiszen rendben is van, mert, ugyebár, minden a tervek szerint alakul.
Aztán persze ne lepődjön meg senki sem, ha felgyújtom, felperzselem a kurva Black birtokot, és vele együtt mindenkit, aki e föld fövenyét tapossa, még mielőtt eladnának engem, mint egy kibaszott, gyönyörűséges tenyészkancát, még mielőtt hagynám, hogy ez az egész végbe menjen. Ünnepélyes kereteken belül. Szeretettel.
Fogalmam sincs, hogy Lestrange mire számít. Ismer engem, tudja, hogy mi vagyok, tudja, hogy ki vagyok. Nem hiszem, hogy csalódást fogok neki okozni, ha lekerülnek a maskarák, levesszük a gyönyörű szépre festett, cikornyás maszkokat, és újfent szembesül azzal, hogy rossz lóra tett. Mert, bár nemes és nagy múltú aranyvérű család sarja vagyok, a porcelán és a ragyogó selymek mögött egy szörnyeteg lakozik. Egy olyan, amelyik mindeddig szunnyadt. Egy olyan, amelyik csak most kezd ébredezni. És vért akar. Sikolyokat akar. Halálhörgést akar. Sárvérűekét és félvérekét. És gyilkolni akar. Sárvérűeket és félvéreket.
Felfoghatnám úgy is, hogy most végre elszakíthatom a láncaimat, melyek lebéklyóznak. Az eltervezett házasság esélyt ad arra, hogy kiszakadjak a szüleim fojtó kötelei közül. Ha úgy tetszik, szabad leszek. Lestrange ugyanis gyenge, szörnyűségesen gyenge ahhoz, hogy visszafogjon, de még ahhoz is, hogy tartsa velem a lépést, a vehemens ütemet, amit diktálok.
Egyetlen uram van-, és lesz, utolsó, elhaló lélegzetvételemig, fekete szívem utolsó, sötét dobbanásáig, és az a Sötét Nagyúr.
Szemrebbenés nélkül, kritikus pillantásokkal, alaposan mérem végig idősebbik húgomat. A pillantását, a testtartását, a hangját. Kétes mosolyra görbül ajkam szeglete.
- Nem – válaszolok, megingatva a fejemet. – Nem tudok – hanyagul vonom meg a vállamat. Nyilván nem azért, mert izgulok. Ki is nevetem Andromedát.
- Ugyan már, Meda! – feszül bestiális vigyor képemre. – Nem erről van szó – egyik szemöldökömet felvonva forgatom szemeimet. Nem akarok én semmit sem Lestrange-dzsel együtt csinálni – felszegett fejjel, ingerülten feszítem meg az állkapcsomat. – Nem. Illene megvárnom vele Lestranget – meg, hát azért nem hiszem, hogy bárkitől is olyasmit kaptunk volna, amit majd bármi fontosra is tudnék használni.
Cissyre vonom opálos íriszeimet.
- Igen – nagy levegő -, igen – nem hiszem, hogy túl nagy változást hoz majd az életembe a házasság. Megosztom majd valakivel, egy férfivel a házat, amiben majd élünk. Megkapom a nevét. De nem leszünk a másik életének szerves része. Nem hiszem...
- És, mit terveztek a nyári szünetre? – felváltva nézek rájuk. – Arra gondoltam, hogy majd eljöhetnétek pár napra-, vagy hétre a Lestrange kúriába – a szavaim, bár Andynek is szólnak, rá valahogy kevesebb lelkesedéssel nézek.

The Black Sisters

Sometimes love is not enough and the road gets tough I don't know why.

Bella nem akar semmit Rodolphusszal együtt csinálni. Hát, erre nem sok esélyt látok, az én tündérporos, naiv képzeteimben ugyanis a házasság egy életre összeköt két embert, akik jó esetben még szeretik is egymást annyira, hogy kitartsanak, támogassák egymást. A nővérem nyilván nem ilyen útra szándékozik lépni holnap, de mivel nem igazán ismerem a jövendő férje érzéseit, nem tudhatom, ő mennyire fogja magát a házassági eskühöz tartani. Őszintén szólva már attól is lever a víz, ha belegondolok, hogy kettejüknek gyerekei is születhetnek - akár, esetleg, valami csoda folytán. A mi anyánknál csak egy borzalmasabbat tudok elképzelni: a nővéremet. Ezt a szerepet nem rá szabták. Összefont karjaimon kicsit sem lazítva ülök le az ágy szélére, nem túl kényelmes testtartásban, készen arra, hogy bármikor felpattanjak.

Persze, Bella meghívása Cissynek szól, nem nekem. Ezt azonnal átlátom a rám vetett, unott és minden lelkesedést nélkülöző pillantásából.
- Ne aggódj, nem tervezem, hogy a családi fészkedben fogom lógatni a lábam - vonok vállat kihívó tekintettel. Azért nem kötöm az orrára nyári terveimet, hiszen London mugli része vérlázítóan sokat szerepel a listán. Ha megtudná, vagy beköpne anyáéknak, vagy nemes egyszerűséggel kiátkozna. Nem veszítenék sokat, valljuk be.

- Távol álljon tőlem, hogy megzavarjalak bokros asszonyi teendőid közt! Biztosan rengeteg munka vár majd rád, tekintve, hogy Rodolphus elég hagyományos férfinak tűnik - és ne legyen kétséged afelől, drága nővérem, hogy a hagyományost úgy értem, arrogáns, pöffeszkedő, a háztartás alantas dolgaiból semmi szerepet nem vállaló, feleségét olykor gerincre vágó fajta. Bellatrix valóban kifogta a főnyereményt, nekem pedig meg kell elégednem azzal, hogy a fátylát holnap az oltárig hordozzam, miközben Cissy virágokkal hinti tele előtte a padlót. Ez minden, amit tehetünk. És még ez is túl sok.

Hogy a szüleim, és a nővéreim érzései mit takarnak, csak sejteni tudom, de nekem mindig is a családom volt az első, akárkivel, akármi is történt. Most is azért állok Bella hálójában, hogy érezze a szeretetemet, a támogatásomat iránta, hogy tudja, én mindig mellette fogok állni, akkor is, ha nem lesz szüksége rám, sem senki másra, mert tudom, hogy semmiért nem vallaná be a szükségét. Jól ismerem már, gyermekként ő, és Meda nemcsak a nővéreim, de az őrangyalaim is voltak, én pedig őszintén tiszta, töménytelen szeretettel vagyok csak képes megköszönni nekik azt, amit tettek, és tesznek értem a mai napig. Még akkor is, ha a köztünk lévő kapocs az évek során gyengülni kezdett, mi testvérek maradunk, örökre.
- Örülök, ha így érzed. De azt remélem tudod, hogy nem kell egyedül végigcsinálnod, azért vagyunk itt, mindketten, - pillantok Meda felé, direkt többes számban beszélve. - hogy segítsünk neked, és támogassunk. - mosolygok fel rá szeretetteljesen. Még, ha nem is akarja hallani, így kimondva, szeretném, ha tudná. Mélyen belül biztosan jól esik neki, még akkor is, ha magának sem vallaná be, pláne nem nekünk.
Keserűen sóhajtok fel, amint szurkálódni kezdenek, pedig már hozzászokhattam volna, hogy ők ketten képtelenek megmaradni egy helyiségben. Mégsem kezdek el békítő bírót játszani köztük, eleget tettem már, végighallgatom mindkettőjüket, és csak miután befejezték, akkor szólalok meg. A hangom őszintén lelkes, nem úgy, mint a testvéreimé. - Persze, hogy meglátogatunk. Szívesen megyünk majd, és vesszük szemügyre az új otthonodat. - szúrós pillantást vetek Medára. Nem szeretem, ha egymással élcelődnek. - Mindketten. Sőt, ha gondolod, szívesen segítünk neked otthonosabbá tenni azt a zord kastélyt. - mosolygok. Nem, mintha rászorulna a segítségünkre, a kastély már inkább, de nekem, ha Medának nem is, szükségem van arra, hogy Bellával lehessek, legalább csak pár napot, vagy hetet. Eddigi életünk során egymás mellett éltünk, együtt vacsoráztunk, egyszerűen képtelen vagyok belenyugodni, hogy az ilyen jelentéktelen dolgok is hamarosan kivesznek az életünkből.

The Black Sisters

Nem vagyok sem ostoba, sem vak. Pontosan tudom, hogy a szüleim sem szeretik egymást. Összeszoktak, erről van szó, nem egyébről. Az, hogy a külvilágnak mit mutatnak, és ebből a külső szemlélők mit látnak, az egy másik lapra tartozik. Nyilvánvalóan én sem fogom a Lestrange kúria falain kívül becsmérelni, és lenézni a férjemet, amiért egyszerűen gyenge, vagy, mert nem szeretem. (Hiszen, ki szeretne egy szöget a cipőjében?) De odabent... a mi kis leszűkült világunkban, a közös burokban, amin majd osztozunk, és, amit majd az otthonunknak nevezünk, a házasságunk, mely nem lesz egyéb, egyszerűen puszta szemfényvesztés.
Az vigasztal csupán, hogy nem egy családtagomhoz, egy másik Blackhez adnak hozzá, mint szerencsétlen Walburga nénikénket. Ennek ellenére – és, haha, talán pont ezért, hangozzék ez bármilyen groteszk, visszataszító módon -, vagy pont ezért tartom méltatlannak Rodolphuszt magamhoz. Nem hiszem, hogy valaha is megszeretném, hogy valaha is szerelmes lennék. Az csupán elvakítana. Hogyan is tudnám a legtöbbet, a legtökéletesebbet nyújtani Voldemort Nagyúrnak, ha közben minden akciónk során a hátam mögé néznék, Rodot keresném, aggódnék miatta...? Bizony, bizony; leginkább sehogy. És én már csak olyan ember vagyok, aki vagy teljes szívvel tesz valamit, vagy sehogy sem, nem ismerem a biztos, arany középutat.
Igyekszem nem kinevetni Narcissát a naiv gondolata miatt, miszerint ők, ketten, a nővérével, a húgommal, kart, karba öltve, édes kettesben, bájosan segítenek nekem. Hah! Nekem nincs szükségem senkire sem, egyedül Voldemort Nagyúr megtisztelő figyelmére, arra, hogy az utasításait, a parancsait, a kéréseit teljesíthessem.
E helyett csak mosoly rándul ajkam szegletében.
- Rendben. Tudom – tárgyilagosan bólintok, hangom kissé hűvösen cseng. Valahol bántja a büszkeségemet, hogy Cissy azt gondolja, hogy valaha segítségre szorulnék. És, ha netalántán így is volna, nem tudna róla senki sem. Sem a szüleim, sem a családom, sem a húgaim, végképp nem Rodolphus. – Köszönöm – teszem hozzá gyorsan, mert így illik, aztán Medára vonom metsző, opálos íriszeimet.
- Ahogy gondolod – hanyag eleganciával, a Blackekre jellemző, unott gőggel vonom meg szép ívű vállamat. Mert, bizony, bármilyen hihetetlenül is hangzik, addig nyitva áll Andromeda előtt a kúriánk ajtaja, mígnem meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban mugli férgekkel állt össze. Szeretném azt hinni, hogy ez nincs így, de érzem, és nem ringatom magam naiv elképzelésekbe, nem bízom a húgomban, és abban a lázadozó, vergődő, ugyanakkor vajszívében.
Újra kinevetem Medát.
- Igazán bájos elgondolás, Meda, de azért vannak a házimanók, hogy elvégezzék a bokros asszonyi teendőket – sziszegek a húgomnak, lenyelve a mondat végét (te ostoba). – Rodolphus pedig nem hiszem, hogy bele akarna – a helyes kifejezés valószínűleg a ’merne’ volna - szólni a... munkámba, vagy a dolgaimba – lévén mindketten Halálfalók vagyunk, hovatovább, ha akár egy szóval is irányítani próbálna engem, vagy parancsolni nekem, abban az esetben nem állnék jót magamért. És mind tudjuk, hogy módfelett kiszámíthatatlan vagyok, ha felbosszantanak. – Tehát akkor jöttök, amikor akartok – újra Cissyre nézek, miközben leereszkedem az ágyra, a Medával szemközti oldalra, aztán lusta macska módjára elfekszek a matracon, jobbomon könyökölve, egyik ónix tincsemet tekergetve mutatóujjamra.
- Jövő ilyenkor már a te esküvődet fogjuk ünnepelni, Androméda – közlöm a nyilvánvalót. Mert nyilvánvalóan hozzá fog menni valakihez, akit választanak neki a szüleink. Nyilván. – Van már kérő jelölt? – tekintetem villan, ajkam szegletében sanda mosoly bujkál, hiszen azt tudom, hogy volt már. Akadt. De visszamondta az úriember. Vajon miért...?

The Black Sisters

Sometimes love is not enough and the road gets tough I don't know why.

Bella kinevet, ez a hang éles, karcos, évszázadok nemesi vére bugyog fel benne. Tisztában van azzal, hová tartozik, és mi a kötelessége. Ugyanakkor ő hármunk közül talán az egyetlen, aki úgy szegi meg a szüleink szabályait, hogy sosem kap érte feddést. Bellatrix engedelmes leányként olyan álarcot visel, ami kétségbevonhatatlan, patinás, egyszersmind feljogosítja őt arra, hogy amíg megőrzi a jóhírét, azt tegyen, amit akar. Jól tudom, anyánk nem halálfalónak szánta őt, és nem is nézi jó szemmel a nővérem egyre egyértelműbb állásfoglalását, de nem azért, mert az elveket kifogásolná. Egyszerűen csak megszakad a szíve, ha arra gondol, legidősebb leánya harcos lesz, nem pedig anya, aki a megszerzett értékes tudást - és elmebajt - igyekszik továbbadni.


Figyelem, ahogy nővérem macskamód elnyúlik az ágyon. Legszívesebben felpattannék, fáradtságra hivatkozva visszavonulnék a szobámba, de a rohadt életbe is, Cissy elrángatott, maradnom kell.
- Büszke vagyok rád, Bella - mosolyodom el, hangomból negédesség csepeg. - A rád jellemző eleganciával kasztrálod a jövendőbeli férjed, már most. Nem volt hát hiába az oktatás! Micsoda megkönnyebbülés!
Gúnyolódom, mert tudom, ő sem marad adósom ezek után. Nem is késlekedik, természetesen éppen a hónapok, évek óta lüktető sebre tapint rá, ami sosem hegedhet be, míg ezt az átokverte házat nevezem az otthonomnak. Az esküvőm. Bár kérő, az éppen nincs. Nott sikertelensége mindenkit eltántorított, és nem tudom, hálás legyek-e vagy verjen ki a veríték ettől a ténytől.

- Apánk intézi a kérőjelöltjeimet, de nem tolonganak, megnyugodhatsz. Szerencsére, Rodolphusnak van egy öccse... - ironzálok, természetesen, hiszen semmi másra nem vágyom kevésbé, minthogy én is, a nővéremhez hasonlóan, Lestrange-ként nyerjek új életet a házasságban.

Sejtettem, hogy megint egymás torkának ugranak, noha egy kívülálló számára cseppet sem látványosan teszik meg a kötelező köröket, előlem, a húguk elől, aki szinte minden egyes vitatkozásuk megtörténténél, és lezajlásánál jelen volt, képtelenek elrejteni a hangjukban megbújó élt, és gúnyosságot.
Halkan sóhajtok fel, és engedem ki magamból lassan a tüdőmet megtelítő éltető levegőt, amely szinte megfagy a helyiségben a nővéreim diskurzusa közben.
Bella hangja hidegen cseng, kiérzem belőle a végtelen büszkesége általam való megsértését, és bár csak a saját tulajdon segítségemet ajánlottam fel neki, akaratlanul is bűntudatot kezdek érezni iránta.
Aztán hosszúra nyúlt percekig csak tétován állok, hátamat a hideg falnak támasztom, és nem szólalok meg, egy szót sem mondok, csak hallgatom kettőjüket, és a szópárbajt, amelyet vívnak egymással. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem unom, igen hamar eljön az a perc ugyanis. - Mi lenne, ha az életben egyszer tekintettel lennétek egymásra, esetleg rám, arra, hogy mindennek ellenére egy vér csörgedezik az ereikben, egy család vagyunk, és abba hagynátok pár percre ezt a teljességgel értelmetlen hazardírozást? Nővérek lennénk, felesleges minden egyes alkalommal egymás fejéhez vágnotok a sérelmeiteket. - még csak a hanglejtésem sem emelkedik meg, ugyanolyan halkan, és lágyan ejtem ki a szavakat az ajkaimon, mint ahogy eddig is tettem azt, ennek ellenére észrevehetően érződik a hangomon az akarat, és a határozottság, amelyet túlságosan is kevésszer tapasztalhatnak meg még ők ketten is, nemhogy más személyek. - Annyira felesleges folyamatosan egymással harcolnotok. Úgy viselkedtek, mint két idióta tizenkét éves fruska, akiknek semmi egyéb dolguk nincs a világon, mint egymás idegeire menni fél naponta. - enyhén rázom meg a fejem, el is felejtem, hogy közülünk én vagyok a legifjabb, bár ez mégsem tántorít el attól, hogy időközönként felnyissam homályos szemeiket.
- Inkább koncentráljunk csak a holnapi napra, az esküvődre, végtére is azért vagyunk itt, hogy az utolsó közös családi esténket együtt töltsük. Nem de, Meda? - vezetem kedvesen szúrós tekintetemet egyik nővéremről a másikra.

The Black Sisters

Természetesen én nem akarom ezt a házasságot, nem akarom összekötni az életemet Rodolphus Lestrange-el. Ha olyan világban élnénk, amiben a fiatal boszorkányoknak van választásuk, úgy nem őt választanám. De nem olyanban élünk, és nincs választásom. Egyetlen alternatíva van, és az a fiatal, Lestrange varázsló. Persze, ki vagyok én, hogy panaszkodjak, nem igaz? Mind jól tudjuk, hogy a házasság intézménye nem a szerelemről szól, hanem a vér tisztántartásáról. Kívánhatnék jobbat, mint egy-, a Black családhoz nagyon is hasonló, nemesi, aranyvérű család, nem kevésbé nemes és jól ismert sarját? Nem hiszem.
És az apám már el is adott, mint egy szép állatot. Holnap este már Lestrange leszek, a Lestrange kúria úrnője, a közös, nászi, házastársi ágyunkban hajtom majd álomra a fejemet, messze innen. Ennyire egyszerű az egész.
De persze másra vágyom. Olyasmire vágyom, amire nem hiszem, hogy valaha is sor kerülne. Olyasvalaki felesége akarok lenni, akit bálványozok, akiért bármit megtennék, akiért eladnám a lelkemet is az Ördögnek – amit persze már régen megtettem -, akiért meghalnék, ha Ő élhetne. De persze annak tudatában vagyok, hogy a férfi, életem sötéten ragyogó középpontja, az egész, kibaszott világom gócpontjaként, veszélyesen izzó Napja – képtelen a szeretetre. Nem szerethet engem. Soha nem viseltet majd irányomba úgy, ahogyan én az Övébe.
Ettől én nem szeretem kevésbé. Ettől nem lesz kevesebb, vagy kisebb a szememben. És nem kívánom kevésbé; fájdalmasan, reménytelenül, ugyanakkor rendíthetetlenül és megmásíthatatlanul.
Andromeda szavait hallva, miszerint büszke rám, nyelvemmel csettintek, arcomon egy ideg rándul, felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és groteszk mosolyra vonom ajkam szegletét.
- Minden valamire való mágus feleségnek ezt kellene tennie, és akkor talán nem tartanánk ott, ahol – dorombolom negédes hangon. Ez a probléma; a sok akaratgyenge, gyáva boszorkány. Hagyják, hogy a férfiak uralják-, nem csak a társadalmat, hanem őket is. Ilyen ez az élet: ha hagyod, hogy eltapossanak, vagy megvágjanak, megteszik. És én nem akarok ilyen ember, ilyen nő lenni. Én az akarok lenni, aki eltapos másokat, aki megvág másokat.
- Nem éppen nyugtat a tény, hogy lejáratod a családunkat, Andromeda – sziszegek a húgomnak, és most, talán először nem rejtegetem éles és csípős szarkazmus mögé a gondolataimat, hanem teljesen őszintén, hidegen és kegyetlenül csengő hangon beszélek, csokoládébarna íriszeibe vájva az én fagyos, opálkékjeimet.
A ránk telepedő, pillanatnyi csendet Cissy szavai törik meg. Rávonom metsző pillantásomat. Szemöldökeimet összevonva méregetem a húgomat. Nem igazán értem a szelíd kirohanást. Orrlyukaim kitágulnak, és nagy levegőt veszek, hogy szegény, naiv, ártatlan és módfelett tudatlan húgom tudtára adjam, hogy Andromeda mennyire képmutató, hogy valójában áruló, hogy muglikkal közösködik, és szégyent fog hozni az egész családra, ha nem tér észhez a közeljövőben. Kettőnk közül nem én vagyok az, aki szarral dobálózik, aki ok nélkül sértegeti a másikat, hanem Ő! Erővel kellene meggyőznöm, hogy válasszon másik utat. Olyat, amelyik a nevéhez illik! De persze... ha ez megtörténne, kettőnk közül nyilván én lennék a véráruló. A szép szó pedig momentán nem használ, csak gyorsan tovatűnő visszhangot ver Andromeda üresen kongó fejében.
- Hm – búgom mégis, nagy lélegzetet véve, dühödten kifújva a tüdőmben rekedt levegőt. Szóval várok. Türelmetlenül várom azt a napot, amikor végre fény derül arra, hogy ki-, és miféle is a húgom valójában. És akkor az enyém lesz, csakis az enyém, mert más nem végezhet vele, nem hagyom, nem engedem; egyedül és kizárólag ÉN.
- Igazad van, Cissy – rám nem jellemző módon gyorsan beadom a derekamat. Felfordul a gyomrom ettől az egésztől. Az esküvőtől, ettől az álszentségtől. Hamarosan eljön az a nap is, amikor már nem kell majd visszafognom magamat. Talán már holnap estére az lehetek, aki vagyok, aki talán mindig is voltam. – És mondjátok, mivel akarjátok eltölteni az utolsó, közös, családi esténket? – próbálom felidézni, hogy kislányként mit csináltunk. Bújócskáztunk, fogócskáztunk, sakkoztunk, befontuk egymás haját, a birtokon játszottunk, piknikeztünk, és azt játszottuk, hogy a Roxfortban tanulunk, hogy varázsolunk, hogy izgalmas kalandokban veszünk részt, hogy elkapunk hárman, közösen egy sárkányt, vagy egy hippogriffet.
Ám az ártatlanság korszaka már régen véget ért, és egy másik kezdődött: a sötétségé.