Előre tudtam, hogy ez a szilveszter nem lesz a legjobb. Már hónapokkal ezelőtt elígérkeztem a régi roxfortos barátaimnak, hogy elmegyek velük bulizni, noha igazság szerint mindannyian elég öregek voltunk már hozzá. Annyira azonban nem érdekelt, nélkülük is szívesen jártam volna, ha Richard szeretné a szórakozóhelyeket, de sajnos nem szereti. A probléma ezzel kezdődött. Az első percekben durcásba vágta magát mint egy óvodás kisfiú, amit nem először láttam tőle, de nem szóltam semmit. Megkíséreltem feldobni a hangulatot, belevonni a beszélgetésbe és a sztorizgatásokba, de nem igazán jártam sikerrel, úgyhogy amikor sértetten elvonult, nem szóltam semmit. Ha ő így szeretné, akkor így lesz, nem állt szándékomban hagyni, hogy emiatt tropára menjen az egész szilveszter. Persze a probléma eleve ott volt, hogy Richard nélkül semmi nem volt az igazi, így az én kedvem is elszállt. Sebaj, igyekeztem azért továbbra is legalább egy kicsit jól érezni magam a haverokkal, közben a fél szememet Richardon tartva.
Nem mondom, elég meglepő volt, amikor egy órányi eseménytelenség után egy feltűnően szép, szőke nővel láttam beszélgetni. Olyan csaj volt, akitől még most is összefolyt a nyál a számban, hiába éltem tizenöt éve boldog párkapcsolatban. Egy normális ember ilyenkor féltékeny lenne, engem azonban nem érdekelt a dolog, legalább van valaki, aki elszórakoztatja Richardot, ha már én nem voltam rá képes. Abban biztos lehettem, hogy nem fog vele megcsalni, elég lehetetlen lett volna tőle. Szóval úgy döntöttem, most már nem kell percenként ránéznem, hogy minden rendben van vele, hadd beszélgessenek csak.
Közeledett az éjfél, amikor le akartam csapni Richardra, elvégre a visszaszámlálást és a csókot csak kettőnknek kellett elintéznie, nem másnak, mással. A probléma csupán annyi volt, hogy az asztalnál már egy alig húszéves pár dry humpingolt, Richard pedig szőrén-szálán eltűnt a szőkével együtt. Rögtön a legrosszabbra gondoltam: elrabolták, meggyilkolták, megerőszakolták, megskalpolták, nem is tudom, mi még, úgyhogy azonnal keresni kezdtem.
Nem kellett fél óra, hogy a Mágiaügyi Minisztériumba vezessenek a nyomok, ami az egyik pultos csajt takarta, aki elmesélte nekem részletesen, hogy mi történt. Felháborító, hogy Richard nélkülem szendvicsezett... Az meg iszonyat kínos, hogy hosszú idő után így kell visszatérnem az Aurorparancsnokságra, hogy a részeg, beállt páromat kell hazaszállítanom valahogy. Komolyan éreztem, ahogy a szégyen belengi körülöttem a liftet, még ha az aggodalmam jórészt elnyomt azt. Csak remélni tudtam, hogy Richardnak nem esett baja, elvégre egy verekedés közepébe keveredett bele. Richard. Verekedésbe. Sosem fogom tudni ezt feldolgozni.
A lift megállt, az ajtók kinyíltak, én pedig kiléptem az ismerős folyosóra, ahonnan egy nagyon régen nem hallott, de rettentően jól ismert hang köszöntött, éppen olyan kedvesen, ahogyan azt vártam. A tekintetem azonnal megakadt Lionel Weasley-n és valamilyen különös nyugalom járt át, egyrészt mert tudtam, hogy Richie így jó kezekben van, másrészt pedig elképesztően jólesett újra látni őt. Nem is értem, hogy telhetett el így ennyi idő.
- A helyedben nem mondanék ilyesmit. Ha így folytatod az őszülést, nemsokára még jobban fog világítani a fejed mint eddig. -Nem tudtam nem visszavágni, nálunk ez mindig így működött. Elég furcsán tudtuk kifejezni a szeretetünket.
Odaléptem Lyle-hoz és kérdés nélkül megöleltem. Ezer éve nem láttam, ez volt a legkevesebb.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem jutott eszembe Lyle az elmúlt három évben, amikor nem találkoztunk, mert többször is beugrott, hogy "hm, vajon mi lehet a helyzet Weasleyéknél?". Ez azonban édes kevés volt és most, ahogy itt álltam előtte, hirtelen nem is értettem, hogyan tűnhettünk el ennyire egymás életéből. Persze, más a helyzet, amikor az ember már családos, teljesen más munkával, amely teljesen elválaszt. Ő auror maradt, jobban bírta mint én, ott volt a családja, ha jól emlékszem, gyerekből négy is - milyen meglepő, Weasleyről beszélünk. Én pedig elmentem a Roxfortba, ahol az életem nagyrészét éltem már, Richarddal, két problémás, fogadott gyerekkel és a kutyánkkal. Nem kéne meglepőnek lennie, hogy három év eltelt úgy, hogy egyszer sem láttuk egymást, de mégis zavart a tudat. Van az az érzés, amikor az ember csak akkor jön rá, mennyire hiányzott neki valami vagy éppen - mint ebben az esetben is - valaki, amikor újra látja és rájön, hogy nem volt igazán teljes az élete. Én pontosan ezt éreztem. Hiányzott a legjobb barátom, csak fogalmam sem volt, mennyire.
- A helyedben nem aggódnék annyira, egyszer a kopaszodás is utol fog érni. Olyan szép leszel félig vörös fejjel, mint egy polip. -Mert mindketten jól tudtuk, hogy mennyire ocsmánynak tartom a polipokat és mennyire gyűlölöm őket. Minden ok nélkül, természetesen.
El sem akartam engedni Lyle-t, nem érdekelt, hogy majd' megfulladtunk mindketten. Régen láttam, ez a minimum, amit most megtehetek. És nem, már biztos voltam benne, hogy az életben nem fogom letenni a cigit. Nyilván el fogjuk még határozni magunkat milliószor Richarddal, ahogy azt tettük már legalább ugyanennyiszer, de az nem jelentett igazán semmit. Legkésőbb két nap múlva úgyis a teraszon találtuk magunkat, nyugiban, egy füstölő rudacskával a kezünkben.
- Merlinre, ez mégis hogy sikerült? -nyögtem fel elgyötörten. -Alig egy óra volt, hogy nem figyeltem rá, nem több. Ennyi idő alatt sikerült felszednie Levin kicseszett Dolohov feleségét és ilyen szinten takonyrészegre innia magát? Mert nyilván csak be van rúgva... ugye? -Határozottan nem csak berúgva volt. És kihagyott engem a szendvicsezésből, nem lehet igaz. Két ujjam közé fogtam az orrnyergem. Mégis hogy fogjuk úgy hazavinni Richardot, hogy senki ne tudja meg, mi történt? Persze, Lionel majd segít, na de biztos menni fog nyomtalanul? Három éve biztosan ment volna, de az azért sok idő, változhatott itt gyakorlatilag minden, amióta nem voltam. -Úgy volt, hogy Richarddal töltjük a szilvesztert, kettesben, de mint kiderült, már elígérkeztem a roxfortos haveroknak, akiket nem akartam az utolsó utáni pillanatban lekoptatni, pedig rohadtul nem volt kedvem velük lenni, erre Richard megsértődött, és nos... most itt vagyunk. Világ legjobb szilvesztere, mi? Biztosan nem fogom ezt mesélni az unokáimnak.

Sosem tudtam volna Lyle-t sértegetni, komolyan biztosan nem. Természetesen az egyik kedvenc elfoglaltságunk volt egymás szekálása, ilyen-olyan dolgok kellemetlen felemlegetése, de sosem volt olyan ereje mint lehetett volna. Még a piszkálódásaink is ártatlanok voltak, pedig mi nem voltunk annyira azok, én főleg nem. Merlinre, szegény Lionel, nem is értem, hogy volt képes a barátom maradni ennyi időn át.
- Igazság szerint megérdemelném, hogy lecseréljen egy jó csajra, de úgysem tudna. Legyen egy csaj akármilyen jó, legfeljebb megerőszakolni tudná Richardot, de lehet, még az sem menne neki. -Vetettem egy gyors pillantást Mrs. Dolohovra. -Pedig én, ha szingli lennék, boldogan hagynám, hogy megerőszakoljon... -Valljuk be, nem voltam egy szent és nem is vetettem meg a női társaságot. Persze most nem kellett, nem volt rá szükségem. Egyikre sem. Nekem itt volt Richard és ő bőven elég volt nekem, bármikor előbb választottam volna őt, még akkor is, ha Harrison Ford lett volna terítéken.
Soha nem tudnám elfelejteni azt a napot, amikor Lyle megtudta, hogy együtt vagyok Richarddal. Hosszú hónapokon keresztül titkoltam előle, hogy kapcsolatban vagyok egy férfivel, mert fogalmam sem volt, hogyan reagálna rá. Akkoriban ő volt az egyetlen ember, aki támogatást nyújtott nekem, bár akkor még nem tudott semmiről, valóban semmiről. Nem árultam el neki, hogy apám kitagadott, mert akkor kellett volna a miértje is, hazudtam neki arról, hogy miért voltam ideges napokig és min stresszeltem annyit, hogy utána majdnem elsírtam magam, amikor ősz hajszálat találtam a fejemen. Egyet. Nem mondtam el neki semmit, mert rettegtem a gondolatától is, hogy elveszíthetem. Kölyökkorom óta a legjobb barátom volt és noha nagyon elégedett voltam a döntésemmel, hogy komolyan együtt akarok lenni Richarddal, mégis felfordult velem a világ és mindenkinek hátat fordítottam, aki ezelőtt az életem részét képezte. Lionelnek nem akartam. Aztán persze kibukott az egész, amikor Lyle váratlanul megjelent a lakásomon... lakásunkon egy karton söttel, gondolom azért, hogy felvidítson, és ott talált engem és Richardot, meglehetősen félreérthetetlen helyzetben. Remegett a kezem, miközben mindent elmondtam neki és csak remélni tudtam, hogy ez nem fog semmit megváltoztatni. Szerencsére nem is történt meg.
- Persze ez nem jelenti azt, hogy Richard nem szippantott el egy emberes adagot. Rohadna meg, hogy engem kihagy belőle... -Ez a tény határozottan jobban zavart annál a tudatnál, hogy Richard betépett, belekeveredett egy verekedésbe és Levin kicseszett Dolohov feleségével együtt az aurorparancsnokságon kötött ki. Nagyon megbánthattam, ha képes volt nélkülem szendvicsezni. -Ki tudja? Vannak fura csajok. Bár erősen kétlem, hogy az éppen Dolohov felesége lenne... Nem, én sem tudom, és lehet, hogy nem is akarom tudni vagy érteni.
Ledobtam a kabátomat Lyle székére, közben egy percre elnézegettem az övével szemben lévő asztalt. Egykor az enyém volt, újra ránézni pedig nagyon furcsa.
- Három év? -kaptam fel a fejem hitetlenkedve. -Ennyi idő eltelt azóta? Merlinre, ez nagyon rosszul hangzik... -De még mennyire. Hirtelen elfogott a bűntudat, hogy ahogy kitettem a lábam a Minisztérium ajtaján, nem néztem vissza, még Lyle felé sem.

Megvontam a vállam. Nem ismertem Mrs. Dolohovot, fogalmam sem volt milyen ember lehet, így nem is tudtam véleményt mondani róla, legalábbis nem a jelleméről. Richard nagyon elvolt ma vele, úgyhogy biztosan nem annyira rossz. Richiepoo sosem lenne hajlandó szóba állni egy kiállhatatlan nővel, még akkor sem, ha a világ leggyönyörűbb nője, mert őt az aztán tökéletesen hidegen hagyta. Nem véletlen nem voltam féltékeny, bár ha férfi lett volna, valószínűleg az sem foglalkoztatott volna különösen. Bíztam Richardban és a hűségében, nem kellett félnem attól, hogy megcsal.
- Külsőre nem kicsit főnyeremény. Tíz évvel ezelőtt kérdés nélkül mozdultam volna rá, nem is érdekelt volna, hogy Dolohov felesége. Mármint... ha Richard nem lenne. -De szerencsére volt Richard. Mindketten jól tudtuk, hogy ha ő nem jelent volna meg az életemben, akkor a mai napig kergetném a nőket, mindet csak egy-egy éjszakára vagy hétre, mert többre nem akarnám egyiket sem megtartani.
Emlékeztem rá, mennyire kiröhögtem Lyle-t, amikor először utasította el a füvet egy kellemes, ivós estén. Nem volt még Flora, Dixon főleg nem, Ellie pedig otthon volt a kisgyerekekkel. Hárman voltunk csak nálunk, kint a teraszon, én meg nagy boldogan húztam elő a közbeszerzett - azaz a lefoglalt anyagok közül elcsent - kis tasakot. Én sem voltam szentlélek. Lyle pedig elutasította, hogy Ellie nem lenne boldog. Iszonyatosan jót mulattam az arckifejezésén, ahogy sóvárogva nézte, amikor feltekertem a kis zöldikéket.
- Kikérem magamnak, azért nem napi szinten toljuk. De szilveszterkor, meg egy-két alkalommal év közben megtehetjük, nem? Feltéve, hogy a gyerekek nem látják. -Dixon valószínűleg lenyúlt volna tőlünk egy emberes adagot, Flora meg... Flora jobb, ha nem tud semmiről.
Nagyon furcsa volt rendet látni az asztalomon. Ezek szerint kapott új társat - hülye vagyok, nyilvánvaló, hogy kapott új társat -, aki sokkal kevésbé volt kupis mint én. Nem meglepő, idebent mindig én kaptam volna a legszemetesebb munkakörnyezetért járó díjat, ha osztogattak volna ilyesmit.
- Nagyon szeretem, sokkal nyugodtabb, mint itt lenni. Hamar helyrerázott, most pedig már nem vágyom vissza ide annyira, mint akkor tettem, amikor eljöttem. Néha azért még eszembe jut. -Nosztalgikus érzés volt, amikor megéreztem a pocsék kávé bűzét. Hirtelen tíz évvel fiatalabbnak éreztem magam, amikor éjszakáztunk Lyle-al és ugyanígy álltunk a kávéfőző mellett. -Komolyan? Mondjuk nagyon jól teljesít, de pár szónál többet nem váltottam vele az elmúlt években. Nagyon hajt azokra a RAVASZ-okra, néha nem is értem, hogyan lehet, hogy a te fiad.