Poshadt levegő. Rozsdától evett kapuk, melyeknek szegletében rongyos, bevérzett szemű, szánalmasan nyöszörgő koldusok kuporognak. Repedezett, helyenként feltört macskakő, melynek bemélyedéseiben tócsába gyűlik a mocsoktól barnára színeződött esővíz. Fogatlan banyák az utcán, akik sipító hangon kínálják összelopkodott portékájukat. – Ez a Zsebpiszok köz; a bűn melegágya, a szegénysors tükre. Azt mondják, tisztességes boszorkány vagy varázsló nem teszi be ide a lábát, de ez csupán olcsó és álszent hazugság általában olyanok szájából, akik maguk sem riadnak vissza attól, hogy ebbe a görbe, lenézett sikátorba tévedjenek, ha más út éppen nem kínálkozik.
Őszintén szólva magam sem szívlelem ezt a festői környezetet – ám tudom, mikor van itt az ideje az úri válogatósságnak, és mikor kell félretennem az orromat csiklandozó bűz által keltett undoromat. Kevesen tudják elképzelni vagy látják át, mire képesek az asszonyok, akik a társadalom felé csupán példás feleségek és anyák; minket nem vesznek számításba, mikor magas poszton álló férjeinket dicsfény ragyogja körbe, és akkor sem kerülünk célkeresztbe, mikor bukott urainkat a hatalom hurcolja meg. Ebben gyökeredzik a mi igazi szerepünk –édesanyám ezt egy életre belém oltotta.
Ma pedig éppen olyan időket élünk, amikor a rég megtanult leckék életbe lépnek, mikor a férjem elkötelezte magát egy felemelkedő úr mellett, ki megérdemelt, régi dicsőségünket ígéri visszanyerni, de akivel szemben – nem szabad figyelmen kívül hagyni – nagy erők sorakoznak fel. Nem aggódom, és nem remegek attól félve, mi lesz holnap, de a családom helyzetét be kell biztosítanom. – Észben tartva férjem bukásának lehetőségét is.
A Borgin&Burkes törzsvásárlói körében régóta kivételezett helyen tartanak számon, Borgin pedig régi, jó barátom, noha mindebből még a gyanú árnya sem szivárgott ki soha, ezt a kapcsolatot szigorú titoktartás övezi, amit a tulajdonosoknak sincs érdekükben felrúgni – elvégre a rendíthetetlen vásárlói hűség nagy érték. Adok-kapok viszonyunk kifogástalanul, töretlen nyereséggel működik.
Olykor portékáikra is igényt tartok, de ez csekélység csupán, ami nem fedezheti a bolttal szemben tanúsított szívélyességemet; számomra egyetlen igazán értékes árujuk akad, amiért érdekemben áll fenntartani az üzleti kapcsolatot; mégpedig az információ, a bennfentes hírek.
Asszonyok gyakran és szívesen kereskednek hírekkel – nos, ez alól én sem vagyok kivétel. Végtére is…a tudás az igazi hatalom.
Egy tea mellett beszélgettem el Borginnal; kellemesen eltársalogtunk, mintha csak barátok volnánk. Arcomon hűvös mosoly játszott, jótékonyan elfedve a lenézés ráncainak görbéit. Mire kiürültek a festett csészék, egyben megbeszélnivalónk végére is értünk, így alkaromra fektetve fekete úti köpenyemet, felemelkedve kézcsókra nyújtottam kezem. Egyedül távoztam az üzlet hátsó, vásárlók elől elzárt részéből, majd a pult mögött görnyedő Burkes-nek biccentve, karcsú alakomra borítottam a köpönyeget, mely árnyékként óvott a kíváncsiskodó tekintetek sugaraitól.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szer. 20 Ápr. - 20:54
Druella & Bella
All I need is to remember how it was to feel alive.
A közelmúltban megtanultam, hogy az élet - a valódi, az igazi, a megismételhetetlen, az egyetlen – a Roxfort ódon falain kívülre esik. Mióta Halálfalóvá avanzsálódtam, már nem a vénember, nem a tanárok az elsők, és már kevésbé fontos az, hogy a diáktársaimat kínozzam, vagy gyötörjem aprócska és gyermeteg tréfákkal. Így lehet az, hogy iskolaidőben London utcáit járom, ami tilos. Már sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak, és rájöttem-, a Nagyuram felnyitotta a szememet, hogy valójában sokkal többre vagyok hivatott, mint, hogy a Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola ezeréves padjait koptassam; aztán csupán egy otthonülő feleség-, és családanya legyek. Borzongás fut végig gerincem mentén, ha belegondolok, hogy arra a sorsra is juthattam volna Voldemort Nagyúr nélkül, mint anyám. Nem akarom úgy végezni, mint ő. Voldemort a jótékony sötétséget adta nekem. Azt a fajtát, amiben nem elvesztem, hanem a világomra leltem benne. Voldemort nem akar betörni, legalábbis nem úgy, mint a szüleim. Azt akarja, hogy a bennem pulzáló erőt, és káoszt megtanuljam irányítani, én magam, hogy mások számára megszelídíthetetlen legyek, és, ha végül ezt a vehemens, mindent elsöprő, megfoghatatlan, megállíthatatlan, sötét erőt egyszer szabadjára engedem, egyedül én legyek az, aki ezt képes az irányítása alá vonni. A Sötét Nagyúr olyan rontásokat, bűbájokat, átkokat és varázslatokat tanított nekem, amelyekről még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy léteznek. Oly’ elképesztőek, ragyogóak, csodálatosak – és egyben veszélyesek, erőteljesek és kegyetlenek. Azt gondoltam, hogy jól haladok. Talán így is van. De a Nagyúr bizalmába férkőzni rettentően nehéz – megnyerni azt pedig szinte lehetetlen. Ezt tudom. És, úgy vélem, még bennem sem bízik igazán. Elvégre, hogy is várhatnám el az évszázad sötét mágusától – mert jól tudom, hogy nem sokára, nagyon rövid időn belül így fogják majd emlegetni, és rettegni fogják a nevét -, hogy megbízzon egy kamasz lányban. Így azzal is tisztában vagyok, hogy fel kell nőnöm ehhez az egészhez. Cipőm sarka tompán koppan a mocskos macskaköveken. Fekete palástom csuklyáját az arcomba húzom, kezemben a pálcám. Így haladok végig az Abszol Úton, az emberek tömegében. Senki sem figyel fel rám, beleolvadok az emberek alkotta, hömpölygő húsmasszába. Azt kívánom, bár ránézésre megállapíthatnám, melyik féreg tart a talárja belső zsebében jogtalanul varázspálcát, ki az, aki véráruló, ki az, aki majd egy félvérű-, vagy negyedvérű kölyköt fog a világra hozni, ezzel is bemocskolva fenséges és nemes fajtánkat. Nem szabadna hagyni, hogy ezek az undorító sárvérűek keveredjenek velünk. Pálcámat szorosan markolom, ökölbe szorítom a kezemet, körmeim tenyerem húsába vájnak, és igazán nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne tegyek semmit, hogy feltűnésmentes maradjak, és célirányosan haladjak a megadott üzlet felé. A Nagyúr megbízásából vagyok ma itt, ezen a jeles napon. Szüksége van Hugrabug kelyhére, a bökkenő csupán annyi, hogy úgy hírlik, elveszett. Azonban e városban van talán egyetlen ember, a Zsebpiszok Közben, aki tud a tárgy hollétéről. A Nagyúrnak tervei vannak a kehellyel, és, ha e tervét bevégezte, fontos szerepet szán nekem annak elrejtésében és őrzésében. Csupa rosszarcú, kétes alak leng körbe. Némelyik mocskos, varázslónak csúfolt féreg a talárom után nyúl, megragadja, megrántja azt – mire kitépem kezének göcsörtös ujjai közül, és a földön ülőbe rúgok, félrevonva a köpönyeget, hogy lássa a pálcámat. Portékáikat kínálják, mintha aranyat érne. Bűzös banya tolja képembe a hamis, szürke gyöngysor, nevetségesen mű ékszerek, bizsunak is aligha nevezhető, olcsó bóvli. Kikerülöm-, vagy félrelököm az utamba álló aljanépséget, mígnem a karcolásokkal éktelenített, opálos-füstös üvegen pillantok be, miközben elhaladok a kirakat előtt, melyen egykoron nagy, fényes-vörös betűkkel hirdette a felirat – Fine Fusty Old Curiosities. Nyikorogva nyílik a szúette ajtó, nyirkos, dohos levegő csapja meg az orromat, hirtelen tágul a tér fölfelé, és hátra, plafonig érő, óriási könyves szekrényekkel. A legtöbb kötet gerincén nincs cím, valószínűleg a razziák miatt a fekete-, illetve titkos és tiltott mágiákat tartalmazó könyvek és tekercsek álcázva vannak, vagy elrejtve a hamis kötetek lapjai között. A pult mögött álló boszorkány ferde szemmel néz rám. Itt nem látják szívesen az idegeneket, többnyire bejáratott vevőkört szolgálnak ki – csak, és kizárólag. - Keresek valakit, aki tud valamit Hugrabug kelyhéről – fátyolos hangon szólalok meg, kritikusan szemlélve a helyiséget, végighúzva körmeimet egy vastag könyv, érdes gerincén, mire az sisteregni kezd, és aromája, mint az emberi hús égett szaga. - Keresse máshol – reccsen a vénasszony, mire közelebb lépek hozzá, a pult túl feléről gátlástalanul mászok aurájába, leheletemet érezheti az arcán. - Nem mondom el még egyszer – sziszegem a képébe. – HOL. VAN. A. KEHELY? – tagolom, immár a vénasszony csúf, ráncos képébe rivallva szavaimat. Nem mehetek vissza a Nagyúrhoz üres kézzel, információk nélkül. A boszorkány összerezzen, és kést ránt. Kinevetem. Pálcát fogok rá. – Beszélj, boszorka! – késével felém suhint. - Keresse máshol! – erélyesen szól, szavainak nyomatékot ad egy újabb suhintással, amivel igazán feldühít. - Incarcerandus! – erős kötelek röppennek a pálcámból, mik az ősöreg banya teste köré csavarodnak, akár a kígyók, és nem eresztik. Kése öblösen koppan a deszkapadlón. Mellé lépek, és kezembe véve a tőrt, letelepedek. – Hol van a kehely?! – kérdezem újra hidegen, és kimérten, de az asszony szája egyetlen vonallá préselődik. A kehely hollétére végül fény derült, fél órával később, néhány kíméletlen rontás után, mikor a boszorkánynak alkarjába vésetett: hazug féreg. Kilépve az üzletből, még mindig az orromban érzem a mocskos vére szagát. Még mielőtt a csuklyát felvehetném, az utca végén megpillantom anyámat. Összevonom a szemöldökömet, és bár érdekel, hogy mit keres itt Druella, dacos pillantásra méltatom csupán, és hátat fordítva neki, az Abszol Út főutcája felé veszem az irányt.
Words: 864 ▲ Music: Winter Bird. ▲ Notes: I am moved by the chill, hear the winter bird sing.