Csupán két napja kezdődött el a nyári szünet, s az életem máris romokban hever. Még mindig nem tudom felfogni, hogy anya nincs többé, pedig a szemem láttára engedték a mélybe a koporsóját. Ahogy előttem adták el egykori otthonomat is. Úgy érzem, mintha kisemmiztek volna.
Az új környezet is olyan komornak és távolinak tűnik számomra. Még a holmijaimat se kezdtem el kipakolni, mert titkon remélem, hogy mindez valakinek az ostoba tréfája, s anya hamarosan felbukkan, hogy hazavigyen.
Feketébe burkolódzva ülök az étkező asztalnál. Előttem a tányéron ott hever a reggelim, én viszont csak meredek magam elé. Egy falat se megy le a torkomon.
Kényelmetlenül érzem magam ezen a helyen. Ez nem az én otthonom, és nem is lesz soha. Ahogy az állítólagos apámra se tudok úgy tekinteni. Nem érzek mást csak végtelen ürességet, amely lassan belülről felemészt.
A kezeimet az ölembe helyezve bámulom a velem szemben lévő üres széket, mintha csak arra várnék, hogy anyám bukkanjon fel, és mosolyogjon rám.
Aludni sem tudok. Az éjszakát lámpafény mellett töltöttem virrasztással. Féltem attól, hogy mi vár rám az álomvilágban, s nem akarom, hogy az alvászavaromról tudomást szerezzen.
− Jó reggelt Mr Damgaard! – köszöntöm a férfit halkan, amikor elhalad a látóterem előtt. Nem mozdítom a fejem, nem is nézek utána, továbbra is meredek magam elé.
Ha tehetném, már most felállnék az asztaltól, s az újdonsült „szobámban” tölteném a hátralévő időt. Alig várom, hogy visszatérjek a Roxfortba, és felejthessek. Nem szeretnék mást, csupán mindenről kitörölni az emlékeimet.

Nincs mit mondanom. Ez az ember teljesen idegen számomra, s még mindig nem tudom felfogni, hogy bármi közöm is lenne hozzá. Így hát illemből köszönök neki, de nem kezdeményezek beszélgetést. Miről is beszélhetnék vele?
Inkább csak bámulok magam elé. Nem tudok túllépni a tényen, hogy anya nincs. Ez csak egy rossz vicc lehet. Az álmom mégis oly’ valósnak tűnt. A kesergésemet a kávéfőző csipogása szakítja félbe.
Bágyadtan pillantok fel, amikor Mr Damgaard helyet foglal velem szemben. Nem merek a szemeibe nézni, épphogy látom az ajkainak a mozgását. Felfogom a szavakat, amiket mond, mégis olyan távolinak hat mindez.
− Nem vagyok éhes, uram – felelem elhaló hangon, s kényszeríteni akarnának, akkor sem tudnék lenyelni egy falatot se. Lepillantok a tányéromon lévő omlettre, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy felemeljem a villámat, és megkezdjem a reggelimet.
Zavartan emelem fel a tekintetemet, amikor Rufust említi. Először nem is tudom összekötni a nevet senkivel, aztán ahogy körbepillantok a szobában, akkor meglátom a kutyát is. Az ajánlatra pedig bármennyire is szeretnék, nem mondhatok nemet.
− Szívesen magukkal tartok – válaszolom automatikusan, hiszen ezt várja tőlem. Mindeközben pedig megtartom a kettőnk közötti távolságot, hiszen továbbra sem érzem azt, hogy tegezhetném.
Ismét Rufusra pillantok, hiszen Mr Damgaardnak már csak a jelenléte is feszélyez. Azonban, ahogy elnézem, a kutyusból is épp annyira sugárzik az életkedv, mint belőlem.
− Van valami sejtése, hogy mi lelte? – érdeklődök, s talán ha tudnám mi baja a kutyának, akár én is keverhetnék neki valami gyógyszert, azonban nem szeretnék belekontárkodni egy hivatásos orvos munkájába.

Anya mindig óva intett attól, hogy éhgyomorra kávét igyak, most mégis úgy érzem, szükségem lesz koffeinre, hogy túléljem az elkövetkezendő órákat. Ha már aludni nem tudok, akkor kell valami, ami üzemanyagként szolgál, és hajt előre. Épp elég lesz majd végkimerülésben kidőlni az este folyamán.
− Azt megköszönném – bólintok óvatosan, jótékonyan figyelmen kívül hagyva a fülemben csengő figyelmeztető szavakat. Legfeljebb a gyomrom bánja majd egy kicsit, de mindez semmi ahhoz képest, amit jelenleg érzek.
− A kutyák egyébként is az ember barátai. Nem hiába használják őket terápiás kezeléseknél, de azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom Önnek – pillantok én is a kutyára elgondolkozva. Szívszorító ő is ilyen levert állapotban látni.
− Remélhetőleg tényleg csak valami rosszat evett – bólintok, miközben felállok az asztaltól, s elveszem a kávéval teli bögrét. Nem akarom húzni az időt, így bármennyire is forró, és égeti szét a számat, egész gyorsan felhajtom. Talán némi életet is lehel belém, vagy legalább is már arra hajlandó vagyok, hogy felemeljem a fejemet, és az állítólagos apám arcára pillantsak.
− Rufust félti ennyire, vagy az embereket tartja ennyire meggondolatlannak? – vegyül a tekintetembe némi kíváncsiság, bár nekem is megvan a magam véleménye az embertársainkról. Mégsem hangoztatom őket, a többséget elfogadom úgy, ahogy vannak. Ez pedig olyan szélsőséges kapcsolatot idéz még a diáktársaimmal is, amit más talán nem nevezne teljesen normálisnak. Én mégsem tudok nemet mondani, ha segítségre van szükségük.
− Persze, indulhatunk – biccentek, s az üres bögrét a mosogatóba helyezem. Ha hazaértünk, akkor majd eltakarítok magam után, hiszen nem szeretnék senkinek se a terhére lenni. Azt pedig végképp nem szeretném, ha rendetlennek tartana.
Kérnie sem kell, amikor a kutyát a karjaiba veszi, ajtót nyitok nekik. Engedelmesen előre engedem őket, csak utána zárkózok be, s követem őket az autóig. A Jeep mellett megtorpanok, s kérdőn pillantok Mr Damgaardra.
− Hová ülhetek? – Elvégre nem tudom mennyire zavarná, ha elfoglalnám az anyósülést, vagy lehet, hogy épp azért akarta, hogy vele tartsak, hogy Rufust nyugtassam meg hátul. Mivel nem tudom pontosan mik a tervei, ezért előbb kérdezek, és aztán cselekszem.

Bólintok, amikor ellát információkkal. Tejre nincs szükségem, valahogy most jobban szeretném a kávémat úgy, hogy csak cukrot teszek bele. Így a szekrényben gyorsan meg is keresem a kristálycukrot, és adok belőle a kávémmal két apró kanállal, aztán gyorsan elkeverem, és igyekszem minél gyorsabban magamba dönteni a koffeint, hiszen ki nem állhatom, ha várnak rám. Ennek az az eredménye, hogy belülről szétégetem a számat, de nem különösebben izgat.
Elmerengve pillantok rá, ahogy az emberekről kezd beszélni. Vajon mit tettek vele, amiért így gondolkozik? Mondjuk, én is látom a környezetem valódi természetét, mégsem csinálok belőle ügyet. Mindig is segíteni akartam másoknak, így talán természetemből fakad maga az elfogadó viselkedés is.
− Maga a kapzsiság és az önzőség az emberi természetből fakad. Ezért nem lehet hibáztatni őket. Valakin jobban kiütközik, valakin kevésbé. Egyesek úgy vélik, hogy joguk van a földbe tiporni másokat ahhoz, hogy elérjék a céljaikat, mások pedig küzdelemmel és verítékes munkával akarják mindez elérni. Egyetlen ember se jó, vagy rossz. Mindez véleményem szerint attól függ, hogy milyen körülmények között élnek – fejtem ki a véleményemet, de azonnal az ajkamba harapok, amikor feleszmélek, hogy talán túlságosan is sokat fecsegtem, így aztán nem fűzöm hozzá a gondatlansággal kapcsolatos gondolataimat, helyette inkább a cipőm orrát kezdem bámulni zavaromban.
− Értem, megteszek minden tőlem telhetőt – bólintok, miközben beülök az autóba a kutya mellé. Először csak a kezemet tartom oda neki. Engedem, hogy megszimatolja, ha szeretné, aztán óvatosan megérintem a fejét. Becsatolom a biztonsági övet, és óvatosan cirógatni kezdem Rufus fejét.
− Persze, minden rendben – pillatok fel egy másodpercre, hogy válaszoljak a kérdésre, aztán azzal foglalom el magam, hogy a kutyát simogassam.
Az út során egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy halványan elmosolyodok, s kedvem támadna magamhoz ölelni Rufust. Remélem, tényleg nincs komoly baja, hiszen olyan aranyosnak tűnik.
− Messze van a rendelő? – érdeklődök még útközben, s töröm meg a csendet, hiszen nem tudom eldönteni, hogy mondanom kellene-e valamit, vagy jobb lenne, ha mindannyian hallgatásba burkolódznánk.

Egy pillanatra attól félek, ha megosztom Mr Damgaarddal a véleményemet, akkor ugyanúgy furcsán fog tekinteni rám, ahogy a többiek szoktak. Nem is tudom mi ütött belém, hiszen az esetek többségében inkább megtartom magamnak a gondolataimat, ezért is fagyok meg egy másodpercre a kapott válasz után. Valóban bölcs meglátásnak tartja a szavaimat, vagy csupán ezzel akarja lezárni a témát? Zavaromon hamar kíváncsiság kerekedik felül, de nem futja többre egy elmotyogott köszönömnél.
Nem ismerem Mr Damgaardot, így fogalmam sincs arról, miként kezdeményezzek vele beszélgetést, vagy egyáltalán szeretne-e beszélgetni, ezért az autóban ülve inkább Rufust igyekszem elcsitítani. Gyengéden simítok végig a kutya fején és hátán, miközben néha-néha felpillantok, hátha elcsípek valamit Mr Damgaard reakciójából. Mégis, ha látok az arcára kiülni valamiféle érzelmet, vagy csupán elgondolkozik valamin, ötletem sincs mi járhat a fejében, s ez bosszant.
Úgy érzem, előnyben van velem szemben, én pedig nem szeretek kiszolgáltatott lenni mások számára. Vagy legalább is, nem rajongok azért, ha a fejembe látnak, vagy képesek elemezni az érzéseimet. Ezeket a falakat nagy gondossággal emeltem magam köré, hogy megóvjam magamat és a környezetemet. Megtöröm hát a csendet, amely kellemetlenül telepszik körénk.
− Nekem békesebbnek tűnik London után – Amikor lefékezünk kilesek az ablakon, miközben a kezemet még mindig Rufus fején pihentetem. Keserűség árad szét a testemben, ahogy az ismeretlen épületekre pillantok, hiszen imádtam Londont. Ez a város, és az a férfi viszont rejtélyes volt, ismeretlen, s jelen állapotban nem tudtam kalandként tekinteni erre a szituációra. Még mindig reménykedtem benne, hogy egy reggel, amikor felkelek, édesanyám által készített reggeli fogad majd, ő pedig a kávéját szürcsölgetve épp a Reggeli Próféta legújabb számát olvasgatja. Tudom, hogy hiú ábránd, mégis visszavágyom az otthonomba. Bárcsak minden a régi lenne!
Ahogy elhaladunk a patinás épületek mellett újra és újra párhuzamot vonok a két város között. Biztos vagyok benne, hogy Edinburgh is egy kellemes hely, de a varázsa még nem vont maga alá, így inkább a bizonytalanság szimbóluma a szememben, semmi több.
Abban a pillanatban, hogy lefékezünk, még egyszer megcirógatom Rufus fejét, és odasúgom neki, hogy nem lesz semmi baja.
− Minden rendben. Nagyon békés állat − csatolom ki a biztonsági övemet, és kikászálódok a járműből, amíg Mr Damgaard kiemeli Rufust a hátsó ülésről. A klinika táblájára esik a pillantásom, amelynek kopottassága nem tűnik sem csábítónak, sem pedig bizalomgerjesztőnek. Nem teszem szóvá, biztos vagyok benne, hogy Mr Damgaard érti a dolgát, és tudatosan választotta ezt a helyet. Némán követem őket a rendelőbe, és az ujjaimat összekulcsolva foglalok helyet az egyik széken.
A háttérből szemlélem az itt dolgozókat, miközben remélem, hogy kiderítik Rufus baját. Sajnálom szegény állatot, nem szeretném, ha baja esne. Talán ő az egyetlen kellemes dolog ebben a szituációban.
− Természetesen – fordulok egy udvarias mosollyal Mr Damgaard irányába, bár talán a mosolyom közel sem olyan őszinte, mint amilyennek szeretném. Ennek ellenére, mivel én jobb beszédtémával nem tudok előhozakodni, ezért szívesen meghallgatom az ő történetüket.