Újabb álmatlan éjszakán, újabb gyötrő rémálomtengeren vagyok túl, s ezúttal hálát adok Merlinnek, amiért az estét ezúttal járőrözéssel kell töltenem. Nem tudnék aludni. Ezen már altatók és nyugtatók sem segítenek, de nincs az égvilágon senki, akiben megbíznék annyira, hogy tanácsot kérjek tőle, vagy pedig ismerjem az illetőt annyira, hogy szívesen foglalkozzon az én apró-cseprő problémámmal.
Szóval vacsora után megvárom, hogy elcsendesedjen a klubhelyiség, aztán amikor már mindenki nyugovóra tért, kikászálódok a kényelmes fotelből, s utamra indulok. A kastély éjszaka számomra nyomasztó, a festmények mocorgása és a zajok időnként a frászt hozzák rám. Az árnyékokról nem is beszélve, amiket mindig hollóformájúnak látok.
Ezért is igyekszem inkább a világosabb területeket bejárni, de nem engedhetem meg magamnak, hogy a saját félelmeim teljesen felülkerekedjenek rajtam.
Épp csak elindulok, amikor az utam egyből keresztezi valakiét. Fásultan sóhajtok fel, hiszen abban a reményben hagytam el a klubhelyiséget, hogy nyugodt estének nézhetek elébe. Aztán a kezdeti bosszúságomat felváltja a félelem, amikor felismerem a diáktársamat.
− Tudod, Amycus… − kezdem enyhén remegő hanggal, bár az arcomon nyoma sincs semmiféle érzelemnek. Amióta anya meghalt egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy csupán árnyéka vagyok saját magamnak.
− Engem azzal bíztak meg, hogy figyeljek a rendre. Teljes mértékben megértem, hogy azt hiszed, ez kiváltság, pedig nem az – engedem kicsit lejjebb a világító pálcámat, mert nem akarom elvakítani őt, de ez nem jelenti azt, hogy a védelmemet is leeresztettem volna.
− Ha problémád van ezzel, akkor Dumbledore professzort kérdezd meg erről holnap. Most pedig kérlek, fáradj vissza a hálókörletedbe – szólítom fel finoman, hiszen nem akarok semmiféle összetűzést ebből, viszont a szabály az szabály. S bármennyire is vagyok magam alatt, vannak olyan kötelességek, amikhez tartanom kell magam. Még akkor is, ha egy nálam erősebb emberrel állok szemben. Még akkor is, ha az az ember feltehetőleg borzasztóan utál engem valami miatt. De meg kell tennem, mert ezt a többi prefektusi feladatommal együtt vállaltam el.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Tudom, hogy képes lennék megvédeni magam bárkivel szemben, mégis az elmémben lévő gát gyakorta szabotál abban, hogy ártsak másoknak, még akkor is, ha mindez önvédelem lenne. Megpróbálom inkább úgy felfogni ezt a találkozást, hogy nem fog elfajulni, s valamivel nyugodtabban válaszolok a kérdéseire.
− Fel fogsz fázni – pillantok le némi aggodalommal a hangomban, hiszen annak ellenére, hogy ki nem állhat, én nem ítélkezek sem felette, sem pedig a többiek felett, akik szintén úgy ítélnek el, hogy nem ismernek. Ha pedig ezzel a megmozdulással azt akarja jelezni nekem, hogy ő innen nem kíván tágítani, akkor is legfeljebb magának tesz rosszat, amikor majd napokon keresztül megállás nélkül tüsszögni fog.
− Hidd el, ha tehetném, akkor már régen aludnék – sóhajtok fel, bár biztosra veszem, hogy a tavaly terjedő pletykák az alvászavaraimról hozzá is eljutottak. A kedves szobatársaim gondoskodtak arról, hogy tele harsogják ezzel a kastélyt. – Kérlek, ne gondold azt, hogy kiszellőztetném a fejemet. Tudod milyen kellemetlen éjszaka egyedül mászkálva azt lesni, hogy ki mikor szeg szabályokat? Ez nem kiváltság, ez felelősség – ingatom meg a fejemet, hiszen mások lehet, hogy kihasználják a prefektuslétet, és a haverjaikkal együtt szórakoznak valahol a birtokon, de egyrészt engem mindig arra neveltek, hogy kövessem az utasításokat, másrészt nincsenek barátaim, akikkel együtt tölthetném az időt.
− A klubhelyiségedben is biztos akad olyan elfoglaltság, ami nem untatna – válaszolom neki, miközben érzem, hogy a stressztől egyre inkább görcsbe rándul a gyomrom. Lehet, hogy képzelődöm, de érzek a hangjában egyfajta fenyegetést, ami feszültté tesz. Aztán ezt az érzést felváltja a döbbenet, s megszeppenten pislogok le rá, amikor azt mondja, álmodhatnék vele is. Szerencse, hogy a félhomályban nem látszik túlságosan mennyire belevörösödök ebbe a gondolatba, elvégre srácok ilyeneket nem szoktak nekem mondani, még szórakozás szempontjából sem.
Már készülnék ismét szóra nyitni a számat, hogy ne akarja ennyire, hogy az álmaimban szerepeljen, mert mindenki, aki az elmúlt időszakban felbukkant benne, nem sokkal később eltávozott erről a világról. Helyette azonban csak megrázom a fejemet, és mély levegőt veszek.
− Amycus, szépen megkérlek, hogy fáradj vissza a klubhelyiségedbe, én pedig ígérem, nem szólok senkinek erről a kiruccanásodról – szedem össze a bátorságom darabkáit. Nem vagyok én sem kötekedő, lehet velem alkut kötni, azonban nem érzem azt, hogy Amycus tudna olyan magyarázattal szolgálni, amelyet az én értékrendem is elfogad, hogy miért tartózkodik ilyen messzire a hálókörletétől.

Ha nem félnék tőle, talán még nevetnék is a meggondolatlan kijelentésén, így viszont csak összefonom magam előtt a karjaimat, és a fejemet csóválva pillantok le rá.
− Ugye tudod, hogy egy egyszerű megfázással nem fektetnek be a gyengélkedőre? Talán még gyógyszert sem kapsz rá, ellenben elég kellemetlenek lennének az elkövetkezendő napjaid – magyarázom neki, hátha egyszer az életben hallgatni fog rám, bár ebben én magam is kételkedem. Nem értem miért jó neki az, ha kerüli a tanórákat, hiszen csak akkor viszi valamire az életben, ha megfelelő érdemjegyekkel rendelkezik. Rossz jegyekkel esélye sem lesz megszerezni a kívánt pozíciót. Vagy lehetséges, hogy ő ilyeneken még nem gondolkozik?
− Nos, egyesekkel ellentétben én a kötelességemet helyezem előtérbe, így ez nem fog előfordulni – felelem némileg komorabban, hiszen a feladataimat mindig is komolyan vettem, ráadásul a járőrözés remek kifogás arra, hogy ne keljen szembe néznem az álmaimmal. Még egyedül bolyongva a kastélyban is jobb annál, ami ott szokott várni rám. A következő szavaival és a kacsintással viszont kibillent a megszokott, közönyös hangulatomból.
Inkább nem is válaszolok neki, mert ha bizony Merlin azt akarta, hogy én ebben a szent pillanatban Amycusszal töltsem az időmet, akkor bizony nagyon utálhat engem.
− Amycus, hiába rendelkezik az ember hatalommal, tudnia kell bölcsen felhasználni, és nem visszaélni azzal, amit a kezébe adtak – ingatom meg a fejemet lemondóan, hiszen sok diák – ahogyan ő is −, csupán annyit látnak ebből az egészből, hogy szerintük mi mindent megtehetünk. Fogalmuk sincs arról, hányszor tettem rendet a folyosón, mert néhány diák randalírozott, vagy cipeltem egy diákot a gyengélkedőre, mert éjszakai párbajra hívta valaki, és ő húzta rövidebbet. Emellett pedig a sötétben való mászkál, a magány csupa olyan tényező, amely cseppet sem hívogató. Prefektusnak lenni nem hatalommal jár, hanem felelősséggel. Sokszor nem is tudják, hogy a háttérben mennyi mindent megteszünk. Prefektusnak lenni tehát időnként elég hálatlan feladat is.
Reflexből teszek hátrébb egy lépést, ahogy felpattan, a kezemben lévő pálcával továbbra is a földet világítom. Nem akarom felzavarni a pihenni kívánó festményeket.
Zavartan meredek rá, ahogy arról magyaráz, mennyi mindent tehetnék, ha visszaélnék a feladatkörömmel. Nem mondom azt, hogy nem csábítanak a lehetőségek, azonban anyámtól mindig azt tanultam, hogy a szabályokat nem véletlenül hozták, így amilyen gyorsan jött a gondolat, annál is gyorsabban hessegetem el a fejemet rázva.
− Te magad is tudod, hogy senki nem hallgatna rám. Talán az alsóbb éveseket még érdekli a pontlevonás és a büntetőmunka, de a felsőbb évfolyamon lévőket pont nem érdekli – reagálom le a mondandója első részét, azonban még magamnak sem akarom igazán beismerni, hogy eljátszottam azzal a gondolattal, hogy azt tegyek, amihez kedvem támad. Nem szabad. Nem lehet.
− A klubhelyiségben nem keveredsz bajba. Ráadásul az iskola területe hatalmas, ha bármi történne veled éjszaka, akkor nem biztos, hogy segítséget kapnál. Nem véletlenül vannak zárolt részlegek, és a Tiltott Rengeteg nevében sem véletlenül szerepel a tiltott szó – felelem neki, s szeretném azt is megjegyezni, hogy mindezeket ő is tudná, ha hajlandó lenne gondolkozni, vagy legalább csak fellapozta volna a Roxfort történelmét. Azonban nekem nem szokásam visszavágni, vagy visszabeszélni, legalább is, nem szeretek sértegetni másokat, így az ilyesfajta gondolataimat megtartom magamnak.
− Tisztában vagyok vele – felelem halkan, s bármennyire is szeretném, hogy egy professzor kisegítsen vele kapcsolatban, tudom, ezt a problémát nekem kell kezelnem. De mégis mit tehetnék? Erőszakkal kényszerítsem arra, hogy térjen vissza a klubhelyiségébe? Nem. Az nem én vagyok. Ellenben Amycusra az észérvek sosem hatottak, így kénytelen vagyok más megoldás után keresni.
− Mit akarsz egyáltalán csinálni? Mi értelme annak, hogy egyedül kóborogj a folyosókon? Így is éppúgy unatkozol, mintha a hálókörletedben lennél – érdeklődök, hiszen talán, ha együttműködésre tudom bírni valahogy, akkor talán hamarabb vissza tudom terelni őt az alagsorba, anélkül, hogy drasztikus eszközökhöz kellene folyamodnom.