Remus egyre inkább olyan, mint egy menstruáló kamaszlány – mutatott rá nemrégiben James, aki habár nem éppen tapintatosságáról hires, néha nagyon tűpontosan tud rámutatni a dolgokra. Végül is, csak igazat kell neki adni, hiszen Siriusszal és Peterrel karöltve ő az, aki igazán ismeri lénye legbelsőbb rezdüléseit a teljesen nyugalmi állapottól a szüntelen hangulat-ingadozásokig.
Az apja szemében ő a havonta egyszer négylábon mászó lelkiismeret, hiszen amióta csak öt éves korában megharapta egy vérfarkas, nem képes túljutni a dolgon, hogy miatta történt az egész.
Az iskolatársai a csendes, szelíd, beteges, mindig tapintatos és diplomatikus Remust látják benne, aki valamiért rossz társaságba keveredett, de valójában nem tehet róla, és aki mindig idegesen csavargatja  a tincseit hosszú ujjain, ha zavarban van. És valljuk be, gyakran van zavarban.
A valóságban egy összetett jellem, mint bárki más. Utálja az igazságtalanságot, az elnyomást, de sokszor hajlamos átesni a ló túlsó oldalára, és napokig koplalni, miközben a roxforti házimanók jogaiért tűntet, máskor viszont egy gyenge ellenálláson, szelíd dorgáláson vagy tüntető duzzogáson kívül semmit sem tesz, ha James és Sirius kipécéznek valakit.
Prefektusként kötelességének érzi, hogy rendet tartson és másokat rekcumoljon, ugyanakkor a mindenkori roxforti kihágások listáját vezeti barátaival.
A barátság is egy olyan szó számára, ami túltesz a sima szótári meghatározáson. Inkább testvériség, elköteleződés, tűzön-vízen átgázolás, feltétel nélküli lojalitás. Sokszor inkább a másik irányba fordítja a fejét, hogy a konfliktust elkerülje.
Kórságát hosszú éveken keresztül szerencsétlenségnek, átoknak tartotta. Most már képes látni, hogy a dolgok nem csupán feketék vagy fehérek. Annak köszönheti a barátait, a kevésbé kiváltságosok iránt  érzett empátiát és az ösztönlét nyújtotta szabadságot és vadságot, amit iskolai egyenruhájában, a prefektusi jelvényével a mellén, a kastély falai között járkálva sohasem tapasztalt volna meg.
Minden egyes átváltozás után érzi, hogy sokkal több vérfarkas van benne, mint ahogyan azt valaha is gondolta volna. Hiszen a kórság valamikor a teljes elszigetelődésre ítélte. Roxforti évei megkezdtével, azonban egyre inkább elviselhetetlennek találja az egyedüllétet. A magány, a csend a könyvtár falain túl kínzó számára. Szüksége van a zajra, a káoszra, és a Tekergők névre hallgató elit alakulatban ez garantált is számára.

Hope és Lyall Lupin minden bizonnyal vetekednek a Nagy-Britannia legjobb szülői címért. Mármint, ha erről magát a fiukat kérdezzük, akit normális körülmények között, egy megbízható forrásnak kéne tekinteni. Csakhogy Remus elfogult. Anyjának túlságosan aggódó és apjának bűnbánattal teljes tekintetének kereszttüzében nem tudja, milyen is, ha egy gyermek normális körülmények között nevelkedik. Cardiff szegénynegyede, ahová azért költöztek vidékről, hogy elvegyüljenek, nem volt éppen a megfelelő közeg a cseperedő, egyébként is túlérzékeny fiú számára. A kétes környék a bűnbandák kedvenc gyülekező helye, a ragasztót szipuzó, alig derékig érő gyermekek látványa megszokottá vált, a szubterrán lakásban folyamatos félhomály és dohszag uralkodik.
Hiszen ahogy cseperedett a fiú, úgy növekedett a farkas is, s a vele járó zűrzavar. A faluban, ahol addig éltek, elindultak a pletykák, találgatások, így Lyall Lupin úgy látta jobbnak, ha olyan helyre viszi a fiát, ahol nem tűnik fel senkinek, hogy éjszakánként fura zajok jönnek a pincéből és ahol nem kell magyarázni, ha napokra eltűnik minden hónapban. Senkivel sem barátkoztak és minden rokonukkal megszakították a kapcsolatot. Ők lettek a család, akik csak egymásért élnek, és akik nem is lehetnének különbözőbbek. Az egykor ünnepelt mumus-szakértő, a csinos, mindig magassarkúban tipegő mugli nő, aki egy biztosító cégnél dolgozott, és a vérfarkas fiuk, aki habár intelligens volt és jólnevelt, sosem játszhatott a vele egykorúakkal és sosem járhatott iskolába. Egészen addig, amíg Albus Dumbledore személyesen el nem jött hozzájuk és biztosította őket arról hogy Remus mindent megkap, amire csak szüksége van egy kamaszodó vérfarkasnak.
Lyall azóta is hálás Dumbledorenak, hiszen sosem vágyott másra, csak hogy az ő fia is abba az iskolába járhasson, mint ő.
Hope azonban mindig szkeptikus maradt, mugliként sohasem értette mi olyan nagy dobás abban a Roxfortban, egészen addig, amíg a fia haza nem tért az első karácsonyi szünetben, és nemhogy nem cincálta szét egyetlen osztálytársát sem, de még a rémesen idegesítő Sötét Varázslatok Kivédése tanárát sem. Állítólag barátokat is szerzett és vigyorgott folyamatosan, mind ok nélkül, és csak mesélt, folyton csak mesélt, be sem állt a szája egész karácsonyi szünetben. Úgyhogy Hope lassacskán lenyugodott, leszokott a körömrágásról és az orvosa is csökkentette a xanax adagját, és egyre inkább nyitottabbá vált a mágusvilág irányába, amitől a fia balesetének éjszakáján fordult el. Járatni kezdte a Szombati Boszorkányt és egyre kíváncsibban lapoz bele a férje Reggeli Prófétájába és mostanra már olyan szakavatottá vált, mintha mindig is ehhez a világhoz tartozott volna. Sajnos a túlzott érdeklődés olykor fanatizmusba csap át, és mostanra elmondhatjuk, hogy Hope Lupin az egyetlen olyan felvilágosul cardiffi mugli asszony, aki Voldemort elveivel szimpatizál. Az ő szűrőjén ugyanis csak azok az információk jutnak át, hogy a Nagyúr támogatja a vérfarkasokat, és jobb sorsot szánva a fiának, reméli, hogy hatalomra jut, legyen annak bármi ára is.
A férjének és a fiának azonban erről egészen más elképzelésük van, ők Voldemort ellenesek és próbálják  észhez téríteni az asszonyt is. Így hát sohasem lehet béke a Lupin házban, de mindennek ellenére Remus szerint a legösszetartóbbak és semmi sem állhat közéjük. De hát mint mondtuk, túlságosan elfogult a fiú.

Mindig is azt hittem, hogy a vérfarkaslét a világ összes szenvedésére felkészített már, s hogy a fájdalomnak minden arcát ismerem, de nem tévedhettem volna nagyobbat. Képtelen vagyok megmozdítani a fejem anélkül, hogy hangosan fel ne jajjdulnék, úgyhogy mozdulatlanságba merevedve próbálom résnyire kinyitni a szemem, de még így is élesen áthasít a retinámon a fény és addig kínoz kíméletet nem ismerve, amíg anyám hansoan kopogó magassarkújában eltakarja azt az aprócska fényforrást is, ami a pincelakás apró ablakán beszűrődik.  
- Remus – hangja határozottan csendül és visszhangzik vissza a falakról. Ilyenkor átkozom azokat az ostoba, különösen kifinomult érzékeszerveimet.
- Remus, tudom, hogy nem alszol – mintha egynesen a fülkagylómban cintányérozna. Nem tehetek mást, kinyitom teljesen a szemem és várom a sorsom, hátha megvakulok és akkor elnyerem anyám sajnálatot, és akkor elfelejt majd jó alaposan letolni a tegnap éjszakáért, amire egyébként én is csak hézagosan emlékszem.
Abban biztos vagyok, hogy jó néhány, muglik között töltött tivornyázás után úgy döntöttek Siriusék, hogy engem is mindenképpen be kell vonni ezekbe, és nem élhetek az általam olyan lelkesen hangoztatott mentelmi jogommal, amelyet a hat tekercses Bájitaltan házi dolgozatommal és a mumusokon végzett alapos viselkedéstani kutatásom miatt kaptam majdnem egész nyáron. Valahogy az sem kelltett bennük részvétet, hogy tulajdonképpen még sosem ittam vajsörnél erősebb italt és hogy ha részeg vagyok, akkor ellenálhatatlan vágyat érzek majd arra, hogy random ismeretlen muglik házaiba csengessek be és szaladjak el, amit Peter szerint a rendesen szocializált fiatalok már kilenc éves korukban élveznek és tíz éves korukra már rémesen kínosnak tartják. Arra még emlékszem, hogy már jócskán a St. Peter Avenue északi részén tartottunk, amikor megkergetett az a kopasz motoros mugli, és egészen letértünk az eredeti úticéltól (amiről fogalmam sincs, hogy mi volt, de James egyre csak a nyár legjobb underground koncertjeként emlegette). Arra is emlékszem, hogy amíg Sirius levegőt kapkodva, összegörnyedve tapogatta a szúró oldalát, addig én mellette ugyanúgy kétrét hajolva próbáltam hányni, de nem történt semmi. Csak alaposan beleszédültem a mozdulatba, aztán meg már tényleg nincsenek emlékeim.
- Remus, akarsz mondani valamit? – anyám hangja egy szemernyit sem lett könyörületesebb, de az arca annál inkább felvett egy vöröses árnyalatot, amit csak egyet jelenthet, mégsem vakultam meg. De csak azért, mert közben közelebb lépett és teljesen kitakarta az egyetlen beszűrődő, ártalmas fénycsóvát. Egészen belemászik az arcomba, türelmetlenül rágcsálja az alsó ajkát. Én viszont képtelen vagyok kinyitni a számat, annyira kiszáradt.
- Inkább ne is mondj semmit. James és Sirius mindent elmeséltek, amikor este fél tízkor haza hazahoztak – minden szava dorgáló, de valahogy amikor a James és Sirius nevet kimondja a száján, mintha szivárványt akarna menten hányni. És természetesen említést sem tesz Peterről, pedig biztos vagyok benne, hogy ő sem maradt el tőlünk, de valahogy, ha Peterről van szó, anyám hajlamos úgy viselkedni, mintha felejtés bűbájt szórtak volna rá.
- Fél tízkor? – enyhe döbbenet kíséri rekedtes hangomat, mikor képes vagyok végre erőt venni magamon és kinyitni a számat. – De hát csak nyolckor mentünk el innen.
Tűnödve ráncolom a homlokomot fél másodpercig körülbelül, mire észelelem, hogy ez is mennyire fájdalmas mozdulat, ami eltorzítja az arcvonásaimat is. S ez mintha valamelyest segítene, mert anyám arcán máris kisimulnak a ráncok és egy pár pillanat után már hangos nevetésbe tör ki. Vajon ez a tablettái miatt történik, vagy a korán érkező változókor fenyegeti? Nehéz megállapítani nála, de azt hiszem, kivételesen hálás lehetek az egyébként elkeserítő helyzetének.
- Elárulnád, hogy mégis mi olyan vicces?
Végtelennek tűnő másodpercek telnek el, mire annyira csillapodik a nevetése, hogy meg tud szólalni.  De előtte még hideg tenyerét a tűzforró, verejtékező homlokomra teszi, és én egy pillantra lehunyom újra a szemem, hogy a kellemes hűvösség átjárjon, aztán újra ránézek, szemei még mindig csillognak.
- Sirius és James beszámoltak a féktelen éjszakádról és arról az egyetlen pohár Whiskyről, amivel közelebbi viszonyba kerültél, aztán megállapodtunk  abban mindannyian, hogy az alkoholt nem neked találták ki és csak azért nem tud már apád is róla, mert olyan aranyosan könyörögtél és hízelegtél nekem, hogy képtelen voltam beárulni téged. Szóval jobb lesz, ha beveszed ezt az aszpirint és összeszeded magad mielőtt hazajön. Tudod, hogy még csak két nap van iskolakezdésig és ilyenkor mindig olyan izgatott, mintha az első utadra indulnál.
- De... tudod, hogy mi a véleménye a mugli gyógyszerekről, ha...
- Csitt, mondom, hogy a mi titkunk.
Rámkacsint, aztán kilibben az ajtón, az arcomon meg szélsebesen változik a döbbenet és a tűnődő kifejezés. Hisz idejét sem tudom, hogy mikor láttam ilyen gondtalannak és vidámnak. És azon töprengek, hogy vajon tényleg ilyen megkönnyebbülést jelent számára, hogy végre én is normális tinédzserként viselkedek vagy pedig valami mögöttes indok lappang, aminek nem ártana utánajárni, mielőtt felülök a vonatra.