Senki nem ismer igazán legbelül. Rengeteg barátom van, rengeteg emberben megbízom, nyitott és kedves vagyok, humoros és magabiztos, de senkinek nem mutattam meg énem legbelső részét.
A legtöbben azt gondolják, hogy nincs semmi a tiszteletlen viccek, szemtelenség, általános kedvesség mögött, csak a vágy, hogy a mának éljek. A legtöbben elhiszik, hogy az életem olyan szimpla célokban meghatározható, mint a testem fizikai erejének növelése, a kviddics csapat győzelme, újabb és újabb intenzív szexuális együttlétek átélése, és mindenek felett a felelősség elkerülése. Azt gondolják, hogy a mindennapokban élek, ellököm a gondolatot, hogy a jövőre gondoljak, de gondolok a jövőre. Nincs mestertervem, nincs valami nagyon összetett átverés, nincs fátyol, ami elfedi a valóságot, csak senki nem ment elég mélyre. Van célom, és az az, hogy kövessem az álmaimat; megvetem a kötelesség gondolatát, megvetem azt az életet, amivel arra kényszerítenének, hogy az ébren töltött óráim felét adjam oda pénzért, a másik felét pedig halott emberek boldogságáért. Nem kértem, hogy megszülethessek, és nem tartozom senkinek sem érte.
Ha kaptam egy életet, azt kihasználom, úgy, ahogy én jónak látom.
Be akarom járni a világot, látni akarok mindent, és nem csak egy átmeneti időszakban. Folyamatosan utazni akarok, követni akarom az aktuális vágyaimat, álmaimat, és nem akarom, hogy bármi megkössön ebben. Nem akarok aranyvérű életet élni, de nem akarom azt sem, hogy kitagadjanak, hogy elvágjanak a családomtól; nagyon szeretem a húgomat, és bár megvannak az ellentéteim a bátyámmal és az anyámmal, ők is fontosak számomra. Nem gondolom, hogy tartoznék bármivel a családom nevéért, de azt sem gondolom, hogy ki kellene állnom bajnokként az elnyomottak védelmében. Megbaszhatják a háborújukat. Ezt az életet kaptam, így fogok élni.
Nem hiszem, hogy bárki sejti, hogy a közeli viszony, amit a húgommal ápolok, túllépi a simán csak hagyományos közeli testvéri viszonyt. Egyre többször és többször jut eszembe, nem egyszer lestem már meg, és én sem szégyellősködök előtte semmiben. Azt hiszem, ez az egész természetes, még ha sokan kiakasztónak látnák is; Rosamundi talán az egyetlen ember, akiben igazán feltétel nélkül képes lennék megbízni, ő a hozzám legközelebb álló nő, és úgy érzem, hogy szívesen megismerném őt erről az oldaláról is. Persze, benne van a tabu is, rengeteg más nővel lefeküdtem már, és ő az egyetlen, akivel semmilyen körülmények mellett nem szabadna.
Nem tudom, mikor alakult ki az a különleges közelség köztem és a húgom között, de sokszor érzem visszataszítónak, ahogy látják őt, különösen ahogy anyám tekint rá. Utálom, hogy ő is csak egy egyenlet kiegyenlítésére szolgál majd, hogy nem emberként akarja kezelni, elrendezett házasságba taszítani, ahol elvesznek a képességei, az álmai, és végül az élete. El tudnám képzelni, mint útitársat, de sajnos nem hiszem, hogy ugyanazt akarja az élettől, mint én.
Vannak barátaim, különösen a csapatban, és sok emberrel vagyok különleges kapcsolatban a házamból, de ugyanannyit megvetek közülük. Utálom azokat a hugrabugosokat, akik nem akarnak az élettől semmit, csak múló, ostoba élvezeteket, nem gondolnak bele, hogy ahelyett, hogy megteremtenék a jövőjüket, az álmukat, most felélik az életüket, és a következő években valaki szolgáiként fogják törleszteni ezeket az éveket; sok évfolyamtársam fogja magát egy irodai asztal mögé láncolva találni egy év múlva, és csak álmodozhat majd azokról az évekről, amikor még szabad volt. Ezeket az embereket nem menti meg semmi önmaguktól, azt hiszik, hogy tudnak mindent az életről, de nem tudnak szart sem semmiről. Ez az egyenlet igazán nem igényelné az én fejemet: a Roxfort asztalai és a szülői támogatások elapadnak, nekik pedig örökre át kell majd venniük azt az evezőt a családtól. Az aranyvérű lányok hangyakirálynők lesznek, mindenki más rabszolga.
Nem zavar, hogy sokan ostobának gondolnak, mert nem fektettem energiát bizonyos tárgyakba, többek között mindenki kedvencébe, a Sötét Varázslatok Kivédésébe sem, éppen csak bejutottam RAVASZ-ra. Mi a fasznak ezzel foglalkozni? A bátyám halálfalókkal harcol, és nagyon jól tudom a történeteiből, hogy még a leghülyébb halálfaló is darabokra tép szinte bárkit, aki nem auror vagy különlegesen képzett varázsló. Én ütöttem meg embert, egyszer talán meg is átkoztam valakit, de tudom, hogy nincs meg bennem az a valami, nem tudnék komolyan bántani senkit, anélkül pedig minden varázslat felesleges. A jövőmhöz nincs szükség rengeteg tárgyra, és nem foglalkoztam velük. Néha rá is játszok az ostobaságomra, hagyom, hogy mások így lássanak, néha még meg is kérek valakit, hogy írja meg a leckéimet különböző szívességekért. Nem manipulálok, egyszerűen csak érdekes látni, hogy néhány ember hogyan áll a félkegyelműekhez. Persze, aki valaha látott már számolni, nem gondol többet hülyének, pedig a számok nem tesznek okossá vagy butává; egyszerűen csak látom az összefüggéseket, látom, hogy mi kapcsolódik mihez, hogyan van értelme a világnak.
Rengeteg hobbim, szenvedélyem van: nem vetem meg a minőségi piát, a minőségi szexet, továbbra is szívesen gyűjtöm azokat a hülye csokibéka kártyákat, és szívesen játszok különböző, ritka logikai játékokat, gyűjtöm őket, amint van rá félretett pénzem. A legnagyobb szenvedélyem a kviddics, ami a lehető legbiztosabb pont az életemben a céljaim felé: a profi kviddicsezők élete viszonylag szabad, és ha elég jól játszok, felfigyelnek rám. Ha valahogy ráveszem a Hugrabug csapatát, hogy megnyerjük ezt a szezont, akkor azt hiszem, egészen biztos, hogy megkapom, amit akarok. Az utazáson kívül leköt maga a játék is: imádok repülni, ahogy a szél végigvág az arcomon, amikor nem számít semmi, csak a labdák, a seprűk, és a másik tizenhárom ember.
Összességében azt gondolom, hogy az életstílus, amit követek, az egyetlen helyes életstílus: úgy kell élni minden napot, mintha az utolsó lenne, értékelni kell minden pillanatot, de nem szabad ignorálni azt a hátralévő száz évet sem. A mai napom tökéletes volt, és azt akarom, hogy néhány év múlva már szinte ne is emlékezzek rá, tökéletes legyen minden nap életem hátralévő részében.

Senki sem tudja száz év múlva, hogy honnan van a pénz. Soha nem fogott meg a hatalmas dinasztia, a családfa, a családunk dicső és büszke története, nem figyeltem rá, és nem tudnám megmondani az ükszüleim nevét, de még én is tudom, hogy kamu az egész. A Lestrange vagyon nem tisztességes üzletekből jött, hanem hamisításból, mások átveréséből, korrupcióból, néha erőszakból. Szép talárokat viselünk, bálokat tartunk a Redwan Lestrange teremben, mosolygunk egymásra a Reglamus Lestrange szalonban, tisztelve az őseinket, még szarni is a Corvus Lestrange mellékhelyiségbe járunk. A családunk nemességet visel az arcán, de néhány nagyon ügyes, nagyon okos, és nagyon kegyetlen ember rendkívül kifogásolható morálja épített minket. Hasonlóan egyébként, gondolom, mindenki máshoz.
Nagyapám fiatal korában utazó volt, a Minisztérium külföldi diplomáciai kapcsolatait segített fenntartani, amíg fel nem mondott húsz éve, hogy a teljes aranyvérű álmot élje gyönyörű feleségével, aki azóta is igyekszik úgy öltözni, mintha tizenhét lenne, és észre sem veszi, hogy mennyire kiröhögik a háta mögött. Kedvelem nagyapámat, valószínű nekem van a legközelebbi viszonyom vele, még ha nem is látogatják annyira, mióta tizenkilenc éve hirtelen átadta a családja vezetését egyetlen fiának, apámnak, és ezzel sokak számára egyenlő a halottakkal. Ha valaki elveszíti a családfői rangját, az meghalt, gondolom, mert a legtöbben egyszerre teszik a kettőt. Én örülök neki, hogy nem így van, és ismerve őt, még jó sok év vár rá; remélhetőleg egyszer összekapja magát, és újra utazni fog.
Apám a szenvedélyének, a tudománynak élt, és büszke vagyok rá, amiért úgy halt meg, ahogy. Az élet értelme a vágyak és a szenvedélyek követése, és apám, bármennyire aranyvérű családfő volt, bármennyire fontosak voltunk neki, nem kért kényelmes és biztonságos állást. Biztos vagyok benne, hogy nem az ostobasága vitte a sírba, tudom, hogy bármit is csinált, nagyon értett hozzá, és tisztában volt a veszéllyel.
Szeretem azt gondolni, hogy apám tényleg meghalt, és békére lelt, de túlzottan sokra tartom Rosamundit ahhoz, hogy teljes súlyommal rákönyököljek a bizalmatlanságomra, lenyomjam azt. Mi van, ha tényleg életben van, valamilyen formában itt maradt tényleg? Tudom, hogy nem lett kísértet, sosem tette volna, tudom, hogy nem lett meg a teste, de mi van, ha tényleg életben van, valamilyen formában még itt jár közöttünk? Ijesztő gondolat, főleg, hogy Rosamundi mondta, de nem szeretek foglalkozni vele. Nem vagyok elég bátor hozzá, és én nem láttam őt, én valóban nem emlékszem rá, hogy láttam volna. Ha létezik, ha bármilyen formában létezik, nekem miért nem mutatja meg magát?
Anyám olyan, mint egy sikító szellem, aki soha nem fogja be a száját, mindig próbálja megszabni nekem, hogy mit kezdjek az életemmel, ő az, aki a legjobban el akar helyezni a rohadt polcán. Nem emlékszem rá, hogy valaha kijöttem volna vele bármiben, valaha bármi jó született volna közöttünk, bármit helyeselt volna; az egyetlen pozitív dolog talán az, hogy amikor felhoztam egy-egy lányt, és összefutott vele, nem akadt ki, akkor sem, ha nem volt megfelelő minőségű a vére. Gondolom, ez megváltozna, ha nem csak dugni jönne, hanem beköltözne, de anyám szerencsés: soha nem fogok megnősülni.
Rodolphus vegyes a szememben; sokáig azt hittem, hogy tinédzserként imponált neki, hogy tizenötként felnőtt férfinak nézik, amikor felvette apám kardját és zászlóját, azután rájött, hogy rábaszott, túl nehezek, és már nem tudja ledobni őket. Most, hogy elveszi azt az amúgy kurva jól kinéző nőt, nyilvánvalóan felcseszve vele anyámat, és jól elvan a karrierjével is, azt gondolom, hogy ő ezt akarja. Fogalmam sincs, miért akarna bárki ennyire statikus lenni, de hát, ha ezt akarja, ki vagyok, hogy eldöntsem helyette? Ő sem pofázik bele abba, hogy én mit csináljak, egyelőre, bár attól tartok, most, hogy én lettem a soros, ez meg fog változni.
Rosamundi Pallas sokszor olyan számomra, mint egy lelki társ, aki mindig meghallgat, akivel mindig őszinte lehetek, aki megért mindent, azt is, amit nem mondok ki. Sokszor fura, amit mond, furán viselkedik mások számára, de én természetesnek érzem, különlegesnek, egyedinek. Tudom, hogy zseniális, ahogy látja a világot, vonzónak tartom, ahogy az a bagolyszerű személyiség összemosódik a fiatal és tapasztalatlan, ártatlan lánnyal, akit többször is meglestem már, ahogy ártatlanul felfedezi magát. Azt hiszem, nem zavarta volna, ha tudja, hogy ott vagyok, ahogy engem sem zavart, amikor egyszer rám nyitott közvetlenül egy együttlét után, de valami mégis visszafog, és nem a társadalmi kötöttségek. Nem tudom még, hogy Rosamundi pontosan mit akar az élettől, és nem akarom belerántani semmibe, ami elronthatná ezt. Amit még kevésbé akarok, egy érdekházasság közte és valami lenyalt hajú nem kívánt faszfej között.
Rosamundi Pallas a legcsodálatosabb ember, a legragyogóbb ember, a legkedvesebb és legszebb fiatal lány, akiből jó eséllyel minden idők legértékesebb nője lesz egyszer. Az aranyvér, amit sokan értéknek látnak benne, nem ér semmit, és nem fogok hagyni, hogy valami ősi család vámpírja csak a véréért ráakaszkodjon; ez még kevesebb annál, mintha a lába közé akarna bejutni. Sokan beérnék a húgom nevével, azután azzal a két-három gyerekkel, amit átad, miután hangyakirálynő lett, a többi rész csak kellemetlenség. Egészen biztos, hogy soha nem fogom hagyni, hogy bármi ilyesmibe belekényszerítsék.  

Arra születtem, hogy kibaszott kacsákat etessek. Erre hat évesen jöttem rá. Aranyvérű vagyok, egy aranyvérű pár középső gyermeke, plusz egy x, amihez egy y kapcsolható valahol, és ha a családom jól számol, ez az x is növelni fogja majd az egyenlet számlálóját, és így a végeredményt. Mindenki azt hiszi, hogy ez a játék az egyetlen, a legfontosabb dolog a világon, hogy a relációs jelnek, vagy ahogy a debilek hívják, kacsacsőrnek, a másik irányba kell fordulnia, most kicsit inkább elforduljon a Malfoytól a Lestrange irányába, például. Szóval, generációk élik az életüket már évszázadok óta azért, hogy az ő kezükből egyenek a kibaszott kacsák. Ha megfelelően keményen farkalom meg azt a nőt, akit összehoznak a számomra, és összehozunk egy csomó gyereket, akiket még időben elhelyezek egy új egyenletben, a partikon pedig óvatos vagyok, tökéletes mintaéletet élhetek. És akkor még több és több kibaszott kacsa fog a kerti tavunkba szarni. Az aranyvérűek istene pedig valahol kurva elégedetten néz majd le ránk, és folytathatjuk az imánkat, amíg visszatérünk a sárba. Csak ott van a probléma, hogy a nevező nulla, és nullával nem osztunk. Semmi értelme nincs annak, hogy valaki így éljen.
Hét éves voltam, amikor kiderült, hogy szinte bármit kiszámolok fejben; a bátyám és az apám szerint mágikus dolog, anyám azt gondolta, hogy okhos khisfiú vagyok. Számomra csak természetes, furának tartom, hogy másoknak nem áll rá a feje azonnal, olyan természetességgel bármilyen számokkal kapcsolatos kérdésre, mint nekem. Azóta már tudom, hogy nem természetes egy hatjegyű szám hatványozása fejben, vagy egy kétismeretlenes egyenlet fejben történő, azonnali megoldása. Mindig hozom a K-t számmisztikából, valószínű nagyon könnyen találnék egy nagyon unalmas munkát ezekkel a képességekkel, de a legnagyobb hatása ennek az életemre mégis az volt, hogy segített elhitetni velem, hogy nem vagyok ostobább a testvéreimnél. Persze, mindhárman különlegesek vagyunk a magunk módján.
Nyolc voltam, amikor apám meghalt. Azt gondoltam akkor, hogy ostoba módon, egy ostoba, elkerülhető balesetben vesztette életét, de igazság szerint semmi ostoba nincs benne; talán szeretett minket, talán boldog volt anyánkkal, de a dolog, ami igazi boldogságot adott neki, az volt, hogy kutatott, űzte a szenvedélyét. A tudományos felfedezés, a világ megismerése volt az, ami számára fontos volt, és még ha megfelelő vagyona is volt hozzá, hogy örökre otthon üljön, az élete értelmét az adta, hogy haladt előre. Rengeteg aranyvérű él mások akaratának, mások vágyának, és örülök neki, hogy apám úgy élhetett, ahogy ő szeretett volna.
Kilenc voltam, amikor megkaptam a Varázsvilág csodáit a nagyapámtól születésnapomra. Fiatalabb korában, mielőtt a Lestrange ház feje lett, hogy azután átadja ezt apámnak, amikor kiábrándult az egészből, rengeteget utazott, rengeteg történetet mesélt nekem a nagyvilágról. Nem tudom elhinni, hogy valaki feladta azt az életet, és úgy döntött, hogy az esős, borús Angliában fog élni, ugyanazok között a falak között, egy kárpit árnyékában, amin ő csak a lista egy darabja. Azt hiszem, minden nap bánja, és én nem fogok ezzel a megbánással élni.
Tizenegy voltam, amikor először láttam a Roxfortot belülről (duh). Elrepültek az évek, amiket készülődéssel, gondtalansággal tölthettem, és tudom, számtalan barátom, rokonom készül rá, hogy befejezze az élete boldog részét, felnőtt legyen, és vegetáljon, amíg az öregkor, a betegség, valami gyilkos szekta, vagy vezérünk és kormányunk inkompetenciája sírba nem teszi. Én a magam részéről olyan vagyok, mint a kibaszott Pán Péter, nem bánom beismerni: ha felnőni azt jelenti, hogy elfelejtünk repülni, soha nem fogok felnőni. Nem baj az sem, ha repülés közben elvisz a szél, ha lezuhanok, aki valaha repült, aki számára az élet tényleg létezett valaha, a földön élni lehetetlen.
Tizenhárom voltam, amikor bekerültem a kviddics csapatba, és beleszerettem a repülésbe. Nem én vagyok a legjobb játékos, nem én tudom a legtöbbet a kviddics történetéről, de nagyon szerettem a játékot, és mindig nagyon sokat tettem a csapatért, annyira, hogy tavaly megkaptam a kapitányi jelvényt is. Persze, a Hugrabugét, a leginkább lenézett házét, de nem értem, hogy mi lenézni való van a Hugrabugban: azt hiszem, az én házam az egyetlen, ami a valóban legfontosabb értékeket tartja a legfontosabbnak. A bátorság és az ambíció rendkívül fontos tulajdonságok, gondolom az intelligencia sem elhanyagolható, de sokan lebecsülik a legfontosabbat, a hűséget. A hűség sokak szerint csak igazmondást, jógyerekséget, kedvességet jelent, de a valódi hűség az, amivel az ember saját magához viszonyul. Annyian elárulják az álmaikat, a vágyaikat kényelemből, megváltoznak és boldogtalanok lesznek, hogy rémítő belegondolni is; én soha nem leszek egy közülük.
Tizennégy évesen feküdtem le először valakivel. Sokan teljesítménynek látták az egészet, sokáig én is azt hittem, hogy az egész erről szól, belegondolva viszont az egész egy különleges utazás. Eljutsz valahová, ahol még nem jártál, valakivel, akiben megbízol annyira, hogy meztelenül lásson, és felhőtlenül jól érzitek magatokat. Nem értem, hogy miért óvja annyi lány a szüzességét a házasságig a társadalmi osztályunkon, mert gyakorlatilag olyan, mintha látatlanban megvennél egy házat, és az odautazást követően jönnél rá, hogy a mestergerenda nem elég kemény, vagy a föld ki van száradva. Röhejes az ehhez tartozó stigma, ami amúgy biztos csak azért alakult ki, mert páran teherbe estek néhány évszázaddal ezelőtt.
Tizenhat voltam, amikor Sprout és én leültünk a karrierválasztón, és megbeszéltük, hogy a fejszámolási képességeimmel jó átoktörő lennék. Sok utazás, érdekes és megbecsült munka, nem is fizet rosszul, csak be kell seggelni a Rúnatant. Ha a kviddics nem jön be, kell, hogy legyen valami szakmám, mondta. Kviddicsezőként utazgathatnék a világban, átoktörőként meg nyilván érdekes helyekre küldenének, de elsősorban nem ez érdekel ezzel, csak be akarom fogni Rodolphus száját, amíg kitalálom, hogy hogyan élhetek úgy, ahogy én akarok.
Tizenhét voltam, amikor először lestem meg a húgomat meztelenül, és azóta nyaranta gyakran igyekszem kilesni őt. Sokan tartják furcsának Rosamundit, aki anyám szerint túl magasra nőtt (nálam is magasabbra), és amennyire tudom, egyetlen barátja van, de engem mindig elbűvölt minden benne, egészen onnantól, hogy babaként először vettem a kezembe, és megsimítottam az orrát, hogy abbahagyja a bőgést. Mindig hihetetlenül közel voltam hozzá, nyíltan beszéltem meg vele mindet, sokszor már a normalitás határain túl. Már nagyon régen vonzónak látom, és egyre több szexuális fantáziám tárgya; nem érzem úgy, hogy rosszabb lenne, mintha valami dinasztiaépítési céllal adnák oda valakinek, aki gyerekek kihordására használná. Szívesen venném Rosamundit, mint útitársat.
Most tizennyolc vagyok, és pár hónap múlva véget fog érni a Roxfort. Én vagyok a következő a sorban, a bátyám után engem akarnak majd elhelyezni az egyenletben, nekem pedig meg kell oldanom valahogy ezt az egészet. A számlálóban akarok maradni, de nem akarom, hogy elosszanak nullával.